Néhány hónappal ezelőtt még a nógrádi megyeszékhelyen gereblyézett közmunkásként, most pedig az egész ország a lábai előtt hever. Oláh Gergő története tipikus hollywoodi sztori lehetne hazai kiadásban. Az énekes fiatal kora ellenére már nős, két gyermek boldog apukája. És valóban boldog, mert folyton mosolyog. Ám bővelkedett az élete olyan pillanatokban is, amikor képtelen volt nevetni.
– Felfogtad egyáltalán, hogy mi történt veled az elmúlt hónapokban?
– Igen is, meg nem is. Tudod, olyan ez, mint amikor évekig vágysz valamire, de túl sok a kudarcélmény, és bármennyire is akarod azt a bizonyos dolgot, egy idő után már magad sem hiszed, hogy valaha sikerülhet. Odabent, legbelül persze titkon mégis abban bízol, hogy igen, de a sorozatos visszautasítások miatt ott van benned a kérdőjel. Tehát felfogtam és felfogom – ennyi sikerélmény után most már fel is kell –, de mégsem hiszem el. Hónapokig ott állok az egyik legnézettebb televízió műsor színpadán, milliók néznek, hétről-hétre egyre több bizalmat, bátorítást kapok. Ezek hatalmas dolgok! Te is tarjáni vagy, egy helyről jövünk, pontosan tudod, milyen nagy dolog, ha egy vidéki gyerek bejut a szórakoztatóiparba.
– A „vidéki gyerek” jelzőhöz nyugodtan hozzáteheted, hogy szegény. Vagyis szegény vidéki gyerek.
– Igen… Annyit, de annyit nélkülöztem már. Igaz, rosszabb lenne a helyzet, ha harmincon túl lennék, és akkor is ezt nyilatkoznám. Amint a példám is mutatja, 24 esztendősen még semmi nincs elveszve. Képzeld el, amikor a Corvin sétányon beköltöztünk a lakásba, ahol a verseny során laktunk, először a lélegzetem is elakadt. Gyönyörűen berendezett, új építésű lakás! A mi albérletünk ennél jóval kisebb és szerényebb. De nemcsak az okozott meglepetést, hogy milyen szép helyen lakhatok. Rég láttam ennyire telipakolva a hűtőszekrényt. Volt is lelkiismeret-furdalásom, amikor kinyitottam. Ha csak egy csokit vettem ki belőle, akkor is eszembe jutott a feleségem és a két gyerekem. Tulajdonképpen ez adta a legtöbb erőt a verseny során. Elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg meg nem teremtem számukra ugyanazt a kényelmet, amiben Pesten nekem is részem volt. Nagyon remélem, hogy soha többé nem kell nélkülöznünk!
– Azt mondta egyszer egy okos ember, hogy a küzdelmek kitartóbbá tesznek. És talán erősebbé is.
– Nem akarok már küzdeni. A küzdés ugyanis szenvedés. Utáltam, hogy régen a legapróbb dolgokért is meg kellett harcolnom. Pedig semmi másra nem vágytam, mint egy hétköznapi, nyugodt életre. De pénz nélkül azt nem lehet.
(Ekkor odalép hozzánk egy lány, aki autogramot kér kedvencétől. Gergő készséges.)
– Mit írtál neki ilyen hosszan?
– Azt, hogy nevessen sokat. Mindenkinek ezt írom. A nevetés az egyik legfontosabb dolog a világon.
– Te mindig tudtál mosolyogni?
– Voltak pillanatok az életemben, amikor nem volt hozzá erőm. Engem egyébként kizárólag a pénztelenség keserített el eddig. Csak az tudott padlóra küldeni. Felőrölt a tudat, hogy én vagyok a családapa, de nem vagyok képes megadni a szeretteimnek azt, amit szeretnék. Mostantól azonban más lesz minden.
(Újabb rajongó érkezik, aki szintén aláírást kér.)
– Nehéz lesz így befejezni ezt a beszélgetést. Csodálkozom egyébként, hogy itt az RTL-ben is aláírást kérnek tőled. Képzelem, mi lehet odakint az utcán… Milyen azt megélni, hogy ennyien rajonganak érted?
– Tudod mi az érdekes? Nem csak fiatalok szólítanak meg, hanem öltönyös ügyvédek is, aktatáskával a kezükben. Vagy idős emberek, akik menni alig bírnak, de odajönnek és gratulálnak. Ez nagyon jó érzés.
– Te kértél valaha aláírást bárkitől?
– Nem, én nem vagyok rajongó típus. Pedig itt az RTL-ben nem győzöm kapkodni a fejem, mert minden percben elmegy mellettem egy híres ember. Nem beszélve arról, hogy a mentorom, Geszti Péter is mekkora nagyágyú… Annyira örültem, hogy őt kaptam! Csak zárójelben jegyzem meg: kezdettől arra vágytam, hogy ő legyen a mentorom. Minden téren felnézek rá. Amikor beszél, nincs olyan szava, amit elengednék a fülem mellett.
– Mikor adta meg a telefonszámát?
– Azonnal, amint kiderült, hogy ő foglalkozik majd velem. Kicsit olyan már, mintha a második apám lenne. Nagyon hamar kialakult közöttünk egy bensőséges, bizalmi kapcsolat. Egyébként minden mentoráltjával sokat foglalkozott. Nem gondoltam volna, hogy egy mentor ennyit törődik a versenyzőivel. Mindenre figyelt: a dalra, az előadásmódra, a lelkünkre, az érzéseinkre.
„NEM LEHET MEGSZOKNI A NÉLKÜLÖZÉST”
– Kellett ápolni a lelkedet?
– Igen. Már a legelső lelki válságnál észrevette, hogy valami baj van. Rákérdezett, majd alaposan átbeszéltük a problémát.
– Mi volt a probléma?
– A feleségem egyedül maradt otthon a két kisgyerekkel. A kislányom 3 éves lesz, a kisfiam pedig másfél esztendős. Bár a feleségem nem akarta elmondani, de megtudtam, hogy újabb anyagi nehézségek támadtak.
– Hogyhogy nem tudtad? Nem közös kasszán vagytok?
– Dehogynem, csak én nem tudtam semmit hazaadni. És pénzt sem tudtam otthon hagyni. Márpedig 52 ezer forintból nem lehet megélni. Albérlet, pelenka, tudod, hogy van ez. Nem tudtam, hogy ekkora a baj. Aztán megoldódott, apósomék segítettek. Egyébként a feleségem szüleinek és a sajátjaimnak is sokat köszönhetek, mert mindig mellénk állnak, és támogatnak, ha tudnak. Egyébként tisztában voltam azzal, hogy az a bizonyos ügy végül meg fog oldódni, de nagyon rossz érzés volt, hogy megint belekeveredtünk egy ilyen szorongatott helyzetbe. Folyton az járt a fejemben: miért kell ezt a családomnak átélnie?
– Nem lehet megszokni a nélkülözést?
– Te meg tudnád szokni?
– Én is voltam nagyon csóró – még talán nálad is – a salgótarjáni bányászkolónián, de akkor valahogy nem hiányzott semmi.
– Én nem szeretném megszokni a nélkülözést! Visszatérve az előbbi történetre: Peti akkor észrevette az arcomon, hogy valami nem stimmel, és leült velem beszélgetni. Aztán tőle függetlenül, másnapra megoldódott a dolog. Annyira jó, hogy többé nem kell ilyen helyzetbe kerülnünk!
– Azt mondták a stábtagok, hogy nálad családcentrikusabb embert még nem láttak.
– Mindig ilyen voltam. Akkor is, amikor még nem voltak gyerekeim. Miután az általánosból elballagtam, Nyíregyházára mentem táncművészeti középiskolába. Kollégiumban laktam, de nem bírtam a távolságot, nagyon hiányoztak a szüleim. Képzelheted, mit éltem át most, amikor a feleségem és a gyerekeim voltak távol. Három hónapot teljesen kihagytam a gyerekeim életéből. Akinek családja van, az tudja, hogy egy másfél éves kisfiúnál mit is jelent ez pontosan. Sok mindenről lemaradtam. Lesz mit bepótolnom. A feleségemtől, és a két pici gyerekemtől hatalmas áldozatot kívánt, hogy nem voltam velük. A feleségem nélkül nem sikerülhetett volna. Ha Niki nem támogat, és nem ilyen erős, most én sem lennék itt. Az elmúlt hónapokban elsősorban az X-Faktorról szóltak a napjaim, de ő mindvégig kitartott mellettem és támogatott, és ami a legfontosabb: szinte egyedül nevelte a gyerekeinket.
„EZ A VERSENY A CSALÁDI KAPCSOLATAIMAT IS BENSŐSÉGESEBBÉ TETTE”
– Közelebb hozott titeket egymáshoz a távolság?
– Sokkal! Nem csak vele, a szüleimmel és a testvéreimmel is közelebb kerültünk egymáshoz. Pedig lelkileg soha nem voltunk igazán távol. Ez a verseny bensőségesebbé tette a családi kapcsolataimat. És amire soha nem gondoltam volna: új oldaláról ismertem meg a feleségemet. Pedig azt hittem, már mindent tudok róla, hiszen hét éve élünk együtt. Most még jobban szeretem, mint eddig.
– Szereted, vagy szerelmes is vagy?
– Szerelmes vagyok! Mindketten pozitívan csalódtunk a másikban. Ez az időszak egyikünknek sem volt könnyű. Láttuk, hogyan viseli a másik a nehézségeket, és ez mindkettőnk szemében felemelte a másikat. Niki örül, hogy nem változtatott meg a siker, és ugyanaz az ember maradtam, aki a verseny előtt is voltam.
– Tudsz róla, hogy fogadásokat kötnek arra, hogy meg fogsz változni?
– Hallottam már én is ezekről a butaságokról. Azt jósolják, hogy a pályatársaim többségéhez hasonlóan majd én is elhagyom a családomat, és iszákos ember leszek. Mondják csak nyugodtan, engem nem érdekel! Engem ez a világ sosem fog elragadni. Nem azért akartam énekelni, hogy csajozzak, vagy igyak, hanem azért, hogy mosolyt csaljak az emberek arcára. A bulizás, a lumpolás egyáltalán nem érdekel.
– Kiélted magad, amíg nem találkoztál Nikivel?
– Hajjaj! Csajozós típus voltam a feleségem előtt. Amikor megismertem őt, minden félbeszakadt. Azóta senki más nem érdekel.
– Féltékeny típus a párod?
– Az bizony. Nagyon is! (nevet) De nincs rá oka, mert mindent őszintén elmondok neki. Még azt is, ha szerelmes levelet kapok a közösségi oldalon.
– Geszti felkészített az ismertséggel járó kísértésekre?
– Beszéltünk erről, de hidd el, hogy a szórakoztatóiparnak ez a része nem érdekel. Soha nem fogok okot adni arra, hogy Niki féltékeny legyen. Ő az ideálom, mindenben megfelel. Gyönyörű, okos, intelligens nő, jó feleség és kitűnő anya. Miért kellene más? Nem tudok elég hálás lenni a Jóistennek, amiért megismertem őt. Napestig mesélnék róla, annyira szeretem! Pedig volt a kapcsolatunkban hideg is, meleg is, de együtt maradtunk. Minket már senki és semmi nem választhat szét.
„MÁR AZ ESKÜVŐNK UTÁN EGY NAPPAL ALBÉRLETBEN LAKTUNK, PEDIG AKKOR SEM VETETT FEL MINKET A PÉNZ”
– Emlékszel a megismerkedésetekre?
– Minden pillanatára. Volt egy tánciskolám, és a növendékeimmel egy falunapon léptünk fel, ott toboroztunk új tagokat. Niki pedig jelentkezett. Én már akkor felfigyeltem rá, nagyon tetszett. Eljött az első órámra, és úgy alakítottam, hogy beszédbe elegyedjünk. Amikor meghallottam a hangját, még inkább megtetszett. Szép lassan egyre több időt töltöttünk együtt, mindig kikísértem a buszhoz, aztán egy ilyen alkalommal szerelmet vallottunk egymásnak. Éreztük, hogy ez egy komoly kapcsolat, amit mindketten szeretnénk, így a családunknak is bemutattuk egymást.
– Kezdetben Karancslapujtőn laktatok?
– Igen, én odavalósi vagyok, Niki pedig salgótarjáni. Már az esküvőnk utáni napon albérletben laktunk Lapujtőn. Ez volt a kikötésem, hogy egyikünk szüleivel sem fogunk együtt lakni, hanem megyünk külön. Egyébként mind az apósomékkal, mint a szüleimmel példaértékű a kapcsolatom, de nem egészséges, ha egy fiatal pár valamelyik családhoz költözik. Szóval bár akkor sem vetett fel minket a pénz, de Lapujtőn találtunk egy olcsó albérletet. Aztán, mivel mindig városban akartam lakni, tovább költöztünk Tarjánba. Mindettől függetlenül világéletemben a fővárosba vágytam, mert tudtam, hogy itt több a lehetőség.
– Most Pestre költöztök?
– Mindenképp. Annyi elfoglaltságom lesz, hogy az ingázást nem is lehetne bírni.
– Amíg a verseny tartott, egyáltalán nem jártál haza?
– Nagyon keveset. A feleségem minden szombaton jött, és megnézett. Szombat éjjel ott aludt, és másnap ment vissza. Néha én is hazakísértem arra a fél napra, és hétfőn buszoztam vissza.
– A buszon megszólítottak?
– Olyan élményeim vannak ezzel kapcsolatban… Többször előfordult, hogy a sofőrök olyan rendesek voltak, hogy nem fogadtak el pénzt, és ingyen hazavittek. Vagy éppen visszahoztak. Pedig 4200 forintba került volna a jegy. Természetesen nem volt ebből rendszer, de nagyon jólesett. Az utasok is gratuláltak. Érzem az emberek szeretetét. Legutóbb egy pékségben akartam süteményt venni, ott sem engedtek fizetni…
„NEM TENNÉK OLYAT, AMIVEL A CSALÁDOMNAK ÁRTANÉK”
– Van türelmed a gyerekekhez?
– Mikor hogy… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig türelmes vagyok. De alapjáraton gyerekcentrikusnak tartom magam, szeretek velük lenni.
– Hány éves voltál, amikor a lányod született?
– Húsz. Egy évvel korábban házasodtunk össze.
– Nem voltál túl fiatal a gyerekvállaláshoz?
– Szerintem nem. Az első gyereket tudatosan terveztük. A házasságkötés után nagyon akartuk, hogy legyen babánk. Pont kislányt szerettünk volna, meg is kaptuk. Viszont a kisfiamat csak később, 3-4 évvel később szerettük volna, de előbb jött. De nincs ezzel semmi baj, egyik gyereket sem bántuk meg.
– Fel sem merült bennetek, hogy elvetetitek?
– Talán egy pillanatra fordult csak meg a fejemben, de aztán el is hessegettem a gondolatot. A feleségemnek el sem mondtam. Úgy voltam vele, hogy ez a baba már itt van velünk, nem szabad elvenni az életét. Akármi is lesz, majd megoldjuk valahogy! Odahaza mi is hárman vagyunk testvérek, és szépen felnőttünk. Nagyon jól tettük, hogy a kisfiamat vállaltuk!
– Volt a családban valaki, aki nem hitt benned?
– Nem. Inkább féltettek. Azt hitték, bekerülök a műsorba, és megbolondít majd ez az egész. Akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy hiába telt el annyi hét, és hiába a sok siker, ugyanaz maradtam. Mondtam is nekik, hogy ne aggódjanak, ha eddig nem volt baj, ezután sem lesz. Okos fiú vagyok, nem tennék olyat, amivel a családomnak ártanék.
– Úgy hallom, hirtelen megnőtt a rokonaid száma…
– (nagyon nevet) Meg bizony! Hirtelen előkerültek a semmiből magukat rokonaimnak valló emberek. És milyen meglepő: aki régebben távolságtartó volt velem szemben, az most barátkozni akar. Senkit nem utasítok vissza, de azt mindig megérzem, ki az, akit közelebb engedhetek magamhoz.


