– Furcsa, de kiegyensúlyozottnak látszol.

– Az is vagyok. Úgy érzem, most semmivel nem tudnám felidegesíteni magam.

– Azzal sem, ha felsorolnám azokat a jelzőket, amelyeket az elmúlt évek során megkaptál?

– Próbáljuk ki!

– Megbízhatatlan, kezelhetetlen, igazi botrányhős – a leggyakrabban így szerepeltél címlapokon.

– Kár lenne magam újra felbosszantani, de tény, hogy a média áldozata lettem. Teljesen befeketítettek. Annyi rosszat írtak rólam, hogy rengeteg munkától elestem. Mert a szervezők elhitték, hogy velem tényleg nem lehet együtt dolgozni. Aztán ők is annyit mondogatták, hogy kezelhetetlen vagyok, amíg teljesen rám ragadt. Mindig az a típus voltam, aki nem hagyta, hogy bábuként lógassák. Csak azokat lehet irányítani, akik hagyják. Aki nem áll be a sorba, az a botrányhős. Pedig a botrányhős inkább Benkő, vagy Győzike. Azt mondta egyszer Popper Péter, hogy minden művész lázad egy picit. Én is. Miért fogjam be mindig a pofámat? Ha kussolok, azonnal eltaposnak. Ki kell állnom magamért! Annyi szemétségről tudnék mesélni, amelyek a háttérben zajlottak az elmúlt években, de azokról persze senki sem írt.

„HATVANÉVESNEK ÉRZEM MAGAM,

FOLYTON FÁJNAK AZ ÍZÜLETEIM"

– Mesélj!

– A nagyközönség nem is tudja, mennyi kintlévőségem, ki nem fizetett előadásom van. Meghívnak egy koncertre, és fellépés után, amikor fizetésre kerülne a sor, mindenfélét kitalálnak. Olyan helyzetbe hoznak, amikor már fel kell emelnem a hangomat, és azt kihasználva azonnal rám fogják, hogy vadóc lány vagyok, aki botrányt csinál. Ha utalni kellene a koncert után járó pénzt, rejtélyes módon eltűnnek például a számláim. Majd mikor rákérdezek, mi van a gázsimmal, azt mondják, kezelhetetlen vagyok, amiért reklamálok, és nem fizetnek semmit. Tudok olyan esetről, amikor az egyik szervező felhívta a másikat, hogy az Oláh-val ezt meg lehet csinálni, próbálja ki. És ő is kipróbálta… Szerintem nem botrányhős vagyok, hanem áldozat. De elfogadtam, hogy nekem az életben semmi nem megy könnyen, mindenért meg kell küzdenem. S nem kétszer, hanem háromszor többet kell tennem az asztalra, mint másnak. Úgy látszik, ez a sorsom. Nem is kesergek már ezen, hiszen ez tesz engem erőssé. Manapság is ugyanúgy kijut a rosszból, de már nem lepődöm meg semmin. Mondják is néha a barátaim: Nyanyám, ez van, fogadd el.

– Nyanya?

– Igen, ez a becenevem. Meg a Mama. Annak ellenére ugyanis, hogy 34 éves vagyok, legalább hatvannak érzem magam. Állandóan fájnak az ízületeim. Mondjuk ez nem is csoda, mert már kétszer annyit éltem, mint mások.

– Annak idején, amikor Tiszadobon, a nevelőintézetben csak álmodoztál a sikerről, a hírnévről, ilyennek képzelted a szórakoztatóipart?

– Nevetni fogsz, de pontosan ugyanilyennek. Akkor is tudtam, hogy ez egy álságos, hazug világ. Nem voltak különösebb illúzióim, mégis vonzott ez az egész. Azzal már Tiszadobon is pontosan tisztában voltam, hogy ebből nem leszek milliomos, de azt gondoltam, talán egy lakásra valót össze tudok majd szedni. Tisztában voltam vele, hogy ha nem ebbe az országba születek, ma már világsztár lennék. Mert van bennem egy különleges képesség, ami másban nem.

– Milyen képesség?

– Az, hogy amikor énekelek, feláll az emberek karján a szőr. Olyankor fájdalmak szakadnak fel bennem, a mélység pedig megérinti az embereket. Azok a fájdalmak, amelyek soha el nem múlnak. Hazudik, aki azt mondja, nem sérül az intézeti gyerekek lelke. Csak az sérül! Olyan ez, mint egy egész életen át tartó, kinőhetetlen betegség. A legnagyobb feladat, hogy magadban megtanuld kezelni.

„ELEGEM LETT A FÉRFIAKBÓL”

– Te képes vagy erre?

– Egyre jobban! Rákényszerültem, hogy megtanuljam. Persze nem ment egyik percről a másikra. Ma már ösztönösen ráérzek, ki az, aki felszínesen közeledik hozzám, és kihez érdemes ragaszkodni, vagy még szeretni is. De ezt az újságíróknál is kiszűröm, hogy ki az, aki őszintén érdeklődik, és ki kevésbé.

– Nálam most mit érzel?

– Csak pozitív érzéseim vannak, máskülönben már nem ülnénk itt. Ráadásul az aurád is nagyon egyben van, úgyhogy rendben vagy! (nevet) Van már annyi emberismeretem az elmúlt évekből, hogy ne tévedjek. Nagyon sokat változtam az elmúlt időszakban. Magamon is észrevettem, de az ismerőseim is azt mondják, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb lettem. Előfordul persze, hogy megbántanak, de ma már nem megyek fejjel a falnak, mint régen. Mindig olyan voltam, mint egy rossz gyerek.

– Apropó gyerek. Hiányzik?

– Egyre inkább. Ideje lenne már. De nincs még megfelelő egzisztenciám, és most a társam sem. Ráadásul állandóan költözködöm egyik helyről a másikra.

– Miért?

– Mert nyughatatlan, hiperaktív ember vagyok, aki képtelen egy helyen leragadni. Ha vennem kell valamit egy bérelt lakásba, akár egy hűtőt, mosógépet,

vagy szekrényt, már megriadok, mert az állandóságot jelentene. Furcsa kettősség ez, mert közben meg már egyre inkább vágyom arra is, hogy legyen egy saját lakásom. No meg a partner sem ártana. A férfiakból elegem lett.

– És a nőkből?

– Kértem az elején, hogy erről ne beszéljünk. Tartsd ezt kérlek tiszteletben! Szóval egy határozott társra lenne szükségem, aki tudja, mit akar az élettől. Valami miatt nagyon szeretnek a fiatal srácok, csak én nem tudok velük mit kezdeni. Megfogom a zselézett hajukat és szúr... (nevet) Nincs most senkim, próbálok berendezkedni az egyedüllétre.

– Az örökbefogadás eszedbe jutott?

– Igen. Abban az esetben, ha a saját gyerekkel kifutnék az időből, természetesen örökbe fogadnék. Egy kislányt és egy kisfiút is szívesen nevelnék. De addig szeretnék legalább egy lakást. És egy állandó munkát. Mert a zeneipar egyre kiszámíthatatlanabb. Sőt, egyre nehezebb belőle megélni. Tervezem, hogy elmegyek gyermekfelügyelői képzésre. Szívesen dolgoznék nevelőként intézetben napi 8 órában, s közben zenélnék. Így tanulhatnék pszichológiát is, ami engem nagyon érdekel. Nevelőként az lenne a legfontosabb feladatom, hogy a gyerekeket felkészítsem a nagybetűs életre. Egyébként is mindig azt szoktam nekik mondani, hogy addig örüljetek, amíg bent vagyok, és vigyáznak rátok, mert odakint farkastörvények vannak. Ez a szakma olyan, hogy egyszer van pénz, máskor nincs. Nincs állandó fizetésem. Ráadásul a válság miatt a felkérések is megfogyatkoztak. De nem görcsölök már semmin. Nincs értelme. A pénzen meg pláne nem. Elképedve figyeltem a televízióban földrengések híreit, képeit. Mindig rájövök, hogy az igazi baj itt kezdődik. Hol vagyok én ehhez képest a saját problémáimmal? Örülök, hogy van egy hely, ahová hazamehetek, és a bérelt lakásomban mindig álomra hajthatom a fejemet. Az ilyen apró dolgokat értékelem.