Tizenkét éves korom óta készítek ismert emberekkel interjúkat. Ötödik osztályos tanulóként kezdtem el faggatni a megyei napilap diákrovatába azokat a fővárosi művészeket, akik vendégként jöttek fellépni szülővárosomba, Salgótarjánba. Az adott napon elmentem a művelődési házhoz, a hátsó bejáratnál megvártam az aktuális fellépőt, és amikor megérkezett, elmeséltem neki, miért jöttem. Jól emlékszem arra az időszakra, pedig már több mint húsz éve, 1992-ben történt. Sas József volt az első megszólaltatott. Majd jöttek a többiek: Zoltán Erika, Bajor Imre, Geszti Péter. Abban az időszakban, a kezdeti lépéseknél két ember nem állt velem szóba azzal az indokkal, hogy nekik nincs erre idejük. Kiki, azaz Patkó Béla, és Nemcsák Károly. (Milyen az élet: most mindketten szerepelnek e könyvben…)

Kiki annak idején Zoltán Erikával érkezett egy nagy biztosító társaság gálaestjére. Közösen és külön is adtak elő dalokat. Emlékszem, ott volt Kátai Robi is, eleve egy autóval jött mindenki. Egyszerre szálltak ki a kocsiból, amikor illedelmesen odamentem hozzájuk. Erika készséges volt, duettpartnere kevésbé…

Nyolc évvel később, az ezredfordulón mindezt már egy élő rádióműsorban meséltem el Kikinek. Ahhoz képest ugyanis, hogy először „elhajtott”, később minden bűnét jóvátette. Amikor meghívtam Gyöngyösre, a Dió Rádióba, készséggel jött. Sőt, akkor már maga ajánlotta fel, hogy szívesen elvisz autóval, ne buszozzak külön. Hozta a feleségét, Zsuzsát, és a lányát, Csengét is, aki akkor még gyerek volt, évekkel később azonban az egész ország megismerhette egy valóságshow-ban.

Aztán jó ideig nem találkoztunk. Pedig mennyi minden történt abban az évtizedben is. A betegség, a nagy küzdelem, aztán a visszatérések, majd a döntés, hogy folytatják az Első Emeletetet. Közben Csenge lányát is férjhez adta. Volt miről beszélgetnünk. Újra.

– Ugye most nem fogsz elhajtani?

– Ne gyere már megint ezzel a régi üggyel… (nagyon nevet) Ezt egyszer már megbeszéltük. Akkoriban, amikor kikosaraztalak, lehet, hogy éppen rossz passzban voltam. Amikor zaklatottabb az ember, nehezebben viseli a külvilágot. Akkoriban volt olyan turném, amivel egy hónapban száz előadást játszottunk. El tudod képzelni, milyen az, amikor túl vagy napi 5-6 fellépésen, s utána még megtalálnak különböző kérésekkel, hogy adjak autogramot a tenyerére, a talpára, vagy a lányok intimebb helyeire?! Akkor már az embernek herótja van. Valószínűleg egy ilyen rossz passzban találkoztunk, vagy éppen elegem volt mindenből. Egyébként nem szoktam barátságtalan lenni, mert fölvállalom; ha ezt a szakmát választottam, ez sajnos ezzel jár. Alapvetően nem vagyok ilyen. Sőt, még ezen a száz előadásos turnén is inkább én csitítottam a többieket, hogy „nyugalom gyerekek, nemsokára vége lesz, túl leszünk rajta”, mert már mindenki idegbeteg volt. Szóval felejtsük már el végre ezt a „gyerekbarát” sztorit!

– Rendben, fátylat rá! Amikor utoljára, abban a gyöngyösi rádióban beszélgettünk, úgy fejezted be a műsort, hogy van még néhány nagy dolog az életedben. Tizenkét év hosszú idő. Ha akkor tudtad volna, hogy mi vár rád…

– …de nem tudjuk előre, hogy mit kapunk. Azóta számtalan olyan dolog történt, ami egyrészt megviselt, másrészt erősebbé tett. Bár sosem voltam gyenge, de az átélt borzalmak, a megvívott csaták más emberré tettek. Az életben néha el kell veszni, hogy újra fel tudd magadat építeni. Lehet, hogy ez egy betegség, az is lehet, hogy a szüleidet veszíted el, de történnie kell valaminek, amiből fel tudsz állni.

– Hiszel a sorsszerűségben?

– Hiszek. Semmi nem történik véletlenül. Kisebb-nagyobb hullámok korábban is voltak az életemben, de ez a betegség volt az igazi nagy megmérettetés. És a tanulság része nem az, hogy attól fogva megváltozol, és mindent másképp csinálsz. Ebben nem hiszek, hiszen ha előtte negyven évig máshogyan éltél, nem tudsz egyik pillanatról a másikra megváltozni. Apró dolgok alakultak át bennem. Például nem húzom fel magam annyi butaságon, mint régen. Szegény Déri János jut eszembe, akivel életének utolsó évében sokat beszélgettünk. Ő mesélte, hogy annak idején még otthon is állandóan azon bosszankodott, hogy miért van ennyi tehetségtelen ember a tévében… Emiatt én is dohogtam, hiszen az emberben eleve benne van a kritikus szemlélet, de ma már tudom, hogy nem éri meg. Éppen ezért már nem töltök felesleges emberekkel egy percet sem. Se időm, se energiám nincs erre. Ha valakivel nem érzem jól magam, egy perc után felállok, és odébb megyek.

– Korábban maradtál?

– Igen, kötöttem ilyen kompromisszumokat. Egészen addig, amíg a sors pofán nem csapott, nagyon lazán is fogtam fel mindent. Saját magammal szemben nem volt felelősségtudatom. Alapvetően kemény, öntörvényű ember vagyok, de ez a betegség valamelyest megtört. Hihetetlen mélypontokat éltem meg.

– Gondolom nem csak te, hanem az egész család.

– Mindenki megszenvedte ezt az időszakot. Például, nem tudtam felállni, négykézláb közlekedtem a lakásban. Gyakorlatilag újra kellett tanulnom járni. Nekem, aki korábban minden nap sportoltam. A család pedig végignézte ezt a szenvedést. Ebben az időben folyt az építkezés és a feleségem egyedül csinálta végig az egészet miközben engem ápoltak Csengével. Nem lehetek elég hálás, hogy mellettem álltak és támogattak.

„AZ EMBERNEK NINCSENEK MINDIG SIKERES KORSZAKAI”

– Azt mondtad, öntörvényű vagy.

– Az átlagnál is öntörvényűbb. Ha valamit a fejembe veszek, az szerintem úgy van jól. Nem bírom, ha irányítanak! Szerintem az a legfontosabb az életben, hogy azt csináljuk, amit szeretünk. Fontos, hogy amíg az ember nem találja meg azt az utat, amiben igazán ki tud teljesedni, addig keresni kell, nem lehet feladni, mert aztán átbillen egy másik pontra, amikor már jön a depresszió. Nekem több ilyen időszakom volt. Az embernek nincsenek mindig sikeres korszakai.

– Mihez kezdtél a „sikertelenebb” korszakokban?

– Például divatáru-készítéssel foglalkoztam. Jópofa mellékkereset volt ez abban az időben. Nem volt kedvem gyárban dolgozni, és kaptam az alkalmon.

– Dolgoztál gyárban is?

– Muszáj volt! Törvény írta elő, de csak rövid ideig, mert nem bírtam azt a légkört! Akkor még nem volt ORI-könyvem, amivel igazolhattam, hogy hivatásos zenész vagyok. Aztán maszekként dolgoztam. Minden héten készítettem 50 nadrágot, 60 inget és 20 darab dzsekit. Dolgozni kellett, hogy állandóan megtermeljem, mert jött a felvásárló és le kellett tenni az asztalra az árut a megrendelése szerint. Reggel 7-kor keltem, elszaladtam a varrónőhöz, zippzárakat vettem, s többi hozzávalót; majd 10 órakor mentem a zenekari próbára, délután 4-ig ott voltam, utána hazaugrottam, majd újra megfutottam a maszek köreimet. Ami elkészült, elhoztam, éjszaka festettem a ruhát – saját kézzel. A kölcsönzővállalattól béreltem két mosógépet. Hajnal 2-ig festettem, és reggel 7-kor már keltem. Éveken át így éltem. És büszke voltam rá, mert megpróbáltam kilépni a kilátástalanságból, s még viszonylag jól is kerestem a ’80-as évek elején! Ebben a verkliben működtem 2-3 évig, majd fordult a kocka. Az Első Emelettel bejött az első lemezszerződés, s el kellett döntenem: vagy a zene, vagy a nagyon nagy pénz. Mert ha folytatom a divatbizniszt, előbb-utóbb tudtam volna magamnak venni egy butikot, majd egy áruházat. Azok, akik most kisebb áruházzal rendelkeznek Budapesten, ugyanakkor kezdték. Sőt van, aki egy évvel később, mint én. Tehát ha ebben a bizniszben maradok, biztos, hogy anyagilag nem itt tartanék. Lenne egy villám a Rózsadombon, két-három üzletem, Mercedesem. Ehhez képest a zenét választottam, s elkezdtünk lemezeket készíteni.

– Megbántad, hogy így döntöttél?

– Nem, mert ebben a világban érzem jól magam.

„SZERETEM A KEMÉNYSÉGET, DE IDŐNKÉNT ELLÁGYULOK”

– Visszatérve az öntörvényűségre: volt hasonló természetű ember a családodban?

– Az apám. Ő még nálam is keményebb volt.

– Veled is?

– Igen, ezért nem is alakult jól a kapcsolatunk. Egymás totális ellentétei voltunk. Ő gyári munkásként dolgozott, én pedig egy teljesen más kultúrközegben éltem. Anyámmal szorosabb volt a viszonyom, de azt sem úgy kell elképzelni, hogy a szoknyája mellett álltam. Amikor egyedül maradt, hetente kétszer kimentem hozzá, csinált egy rántottát, ittam egy teát, és beszélgettünk.

– Édesanyád élt még, amikor beteg lettél?

– Nem. Ez is egy szörnyű dolog. Azt mondják, két igazi nagy trauma van az életben: amikor az ember fiatalon veszti el a szüleit, és amikor későn. Mindkét esetben sérül. Nálam más volt a helyzet, mert láttam anyámat négy hónap alatt leépülni. Az szintén kemény időszak volt, én abban sérültem. Naponta bejártam hozzá, és láttam, hogy nem javult az állapota. Időnként eszembe jut, hogy neki mennyivel rosszabb lett volna végignéznie az én szenvedésemet.

– A feleségeddel időnként szakmázunk a közösségi oldalon. Nagyon szimpatikus, hogy Zsuzsa kivétel nélkül mindig Apának hív téged.

– Zsuzsa valóságos anyatigris. Akármikor szembeszállna bárkiért, ha rólam, vagy a lányunkról, Csengéről lenne szó.

– Érzelmes ember vagy?

– Igen is, meg nem is. Nem ez a fő jellemvonásom.

– Pedig észrevettem, hogy bizonyos témáknál könny szökött a szemedbe a beszélgetés során.

– Látod, erre nincsenek szabályok, vagy törvényszerűségek. Szeretem a keménységet, de időnként ellágyulok. Csengétől nagyon el tudok érzékenyülni. Egyébként ma már sajnos sokkal kevesebbet beszélgetünk, ritkábban is találkozunk, mert külön él.

– Ki jár gyakrabban a másikhoz?

– Inkább ők jönnek.

– Hiányzik?

– Hogyne hiányozna! A mi családunk vele volt kerek. Egyébként azt gondolom, hogy megvan a magához való esze, okosan el tudja dönteni, hogy adott dolog fontos-e az életében, és ez alapján, tudatosan szelektál.

– Igaz, hogy Csenge négyéves korától pénzkereső?

– Bizony. Hosszú éveken keresztül szinkronizált. Négyéves korában találták meg először, egy reklámfilmmel, majd természetfilmekben is alkalmazták. Hamar kiderült, hogy értelmesen hangsúlyoz, normálisan beszél, és amikor elvittük egy meghallgatásra, az apukától teljesen függetlenül felfigyeltek rá. Az én személyem ebben nem mond semmit, hiszen a színészeknél is abban a pillanatban, ahogy felgördül a függöny, megszűnik a protekció. Aztán a lányunk eljutott arra a szintre, hogy már szinte minden nap hívták szinkronstúdiókba, filmekre.

„HA A MOCSÁRON ÁT VEZET AZ ÚT, AKKOR ÁT KELL MENNI”

– Nagy dilemma volt a családban, hogy elengedjétek a lányotokat egy valóságshow-ba? Csenge az Összeesküvők című műsorban szerepelt, ahol végül férjet is talált.

– Olyannyira, hogy eleve két-három hetet beszélgettünk erről otthon. Csengéről tudni kell, hogy elvégezte a médiaszakot az egyetemen, majd diplomával a kezében munkát keresett, de nem talált. Mindenhol azt mondták neki, hogy nem ismert az arca, ezért nem tudnak vele mit kezdeni. Amikor jött a műsor, sokáig tanakodtunk, hogy menjen, ne menjen. Törtük a fejünket, hogy vajon ebből jól jön-e ki, vagy rosszul? Aztán azt mondtam neki: ha a mocsáron át vezet az út, azon át kell kelni. Úgy voltam vele, hogy a lányom olyan értéket képvisel, ami nem megszokott a mai fiatalok körében, esetleg még példát is mutathat. Az elsődleges cél az volt, hogy legalább másfél hónapot bent maradjon és az arca ismert legyen. Végül megnyerték… és emelt fővel fejezték be a műsort. Nem volt szégyenkeznivalója, se neki, se nekünk.

– És a házasság? Nem volt gyors?

– Dehogynem. Nagyon gyors volt minden. Petit azonban szeretjük, és nagyon jól elvannak. Ma már a nyereménylakásukban laknak.

– Messze?

– Nincsenek közel. Az a közeg, amit a Dunakanyar ad, hiányzik is Csengének.

– A ti házatokon van hitel?

– Szerencsére nincs, így nem nyomaszt semmi. Nagyon jókor építkeztünk. Jókor, jó helyen. Közszereplőként fontos, hogy legyen egy biztos pont, ahová visszavonulhatsz – lehetőleg a természet közelében. Mi a főútvonaltól kb. másfél kilométerre lakunk. Kiülsz a teraszra, előtted a Duna. Gyakorlatilag az egész gyerekkoromat kint töltöttem a zöldben. Budaörsön nevelkedtem, lent fociztunk a réten. Nyaranta a nagyszülőknél üdültem Szombathely mellett Egervölgyön, illetve Kiskörén. Mindkettő szuper volt. Nem is érzem jól magam egy panelházban.

– Most, 55 évesen van még nálad barátfelvétel?

– Már nem nagyon. Ebben a korban az ember már sokkal óvatosabb, de van bennem nyitottság. Ha hozzám valaki jól közelít, akkor én nyitva vagyok. Nagy barátgyűjtés azonban nincs. A gyerekkori kapcsolataimat ápolom.

– Mennyi idősnek érzed magad?

– Általában egy tízessel kevesebbnek, rosszabb napokon pedig annyinak, amennyi valójában vagyok.

– Sok kompromisszumot kellett kötnöd?

– Az életben az ilyesmi elkerülhetetlen. De én mindig figyeltem az egyensúlyra. Nekem soha nem volt főnököm, még a Juventus Rádióban sem. Tettem a dolgomat szabadon, és a kutya nem szólt hozzám „fentről”. Amikor pedig elkezdtek számonkérni, inkább felálltam. Ezek a döntések erősítik az embert. Tudni kell kiszállni dolgokból.

„EL KELL TUDNI ENGEDNI DOLGOKAT, NEM SZABAD GÖRCSÖSEN RAGASZKODNI MINDENHEZ”

Sokáig rádióztam. Annak idején gyakran léptem fel a Juventus Rádió által szervezett műsorokon. A rádió igazgatója látta, hogyan kommunikálok a közönséggel a színpadon, és megkérdezte, lenne-e kedvem műsort vezetni. Először tisztelettel visszautasítottam, mondván mi keresnivalóm nekem ott, hiszen az is egy külön szakma. Aztán, amikor hónapokkal később már harmadszor is rákérdezett, elgondolkodtam. Rájöttem, hogy mind a rádiózás, mind a televíziózás alapja, hogy valaki érdeklődő típus legyen. Márpedig én ilyen vagyok. Harminc év alatt sok emberrel megismerkedtem, és általában nyitott vagyok a világra. És azzal is tisztában voltam, hogy egy-egy beszélgetés során képes vagyok megnyitni embereket. Írtam hát egy műsor-szinopszist, amit odaadtam a Juventus akkori vezetőjének. Az illetőnek tetszett, azt pedig külön értékelte, hogy elsőként a világon „anonimként” vezetném a műsort, vagyis nem mutatkoznék be, mindössze a hangomat hallanák. Hosszú-hosszú éveken át futott is a műsor… Roppant érdekes emberekkel beszélgettem. Jó iskola volt a rádió olyan szempontból is, hogy sok olyan területen tájékozódik az ember, ami számára addig homály volt. Amúgy lehet, hogy az életben nem találkoznál olyan emberekkel, akik tisztán, egyértelműen elmondják azt, amihez értenek. Rengeteg dologról beszélgettünk. Nem csak az illemről, hanem geológiáról, vagy fejlődéstanról… Váltogattam a vendégeimet, ettől volt színes a műsor. Hetente két alkalommal voltam hallható a Juventuson.

– Sosem jutott eszedbe, hogy az emberek tudják, kit hallanak?

– Nem az a fontos, hogy a rádió műsorvezetője fényezze magát, hanem az, hogy ha valaki bejön hozzá vendégnek, az kapjon elég szót. Hogy el tudja mondani azt, amit szeretne közvetíteni a világnak. Ezt a koncepciót vállaltam fel, amelyre csak annyit mondott az igazgató, hogy de jó lenne, ha többen lennének, akik így gondolkoznak… Olyannyira megszerettem ezt a műfajt, hogy még a betegségem idején is rádióztam. Alig tudtam felmenni a lépcsőn, de azért felmásztam, és lenyomtam a műsort. Amikor a legrosszabb állapotban voltam, akkor dolgoztam a médiában a legtöbbet. Egyszerre rádióztam és tévéztem és közben igyekeztem gyógyulni. De mindehhez azért kellett az energia. Aztán 2007-ben úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Bizonyos helyzetekben el kell tudni engedni a dolgokat, fel kell tudni állni.

– Sok ilyen elengedés volt az életedben?

– Volt már néhány. Egyébként kísérletező típus vagyok. Nyitott szemmel járok, figyelem a világot, nem vesznek körül merev korlátok. Tele vagyok ötletekkel, és merek kísérletezni dolgokkal a médián kívül is. Több lábon kell állni, nem lehet csak egy dologra koncentrálni.

– Csak az Első Emeletből nem tudnál megélni?

– Nem. Ma már nem lehet csak a zenére berendezkedni. Átrendeződtek a dolgok az utóbbi években. Ma már az internetről, a digitális világról szól minden, pedig amikor abbahagytuk, még bakelitlemez és kazetta volt. Annak idején nem volt DVD-nk, weboldalunk. Ma már persze mindkettő van. Amikor 2008-ban visszajöttünk, az is egy feladat volt, hogy ezeket a hiányosságokat pótoljuk.

„JÓT TETT A VÉRFRISSÍTÉS AZ ELSŐ EMELETNEK”

– Az 1990-ben történt látványos leállás óta többször is összeállt az Emelet. 1997-ben jöttetek vissza először a BS koncerttel, aztán 2003-ban Siófokon, majd 2008-ban a Syma Csarnokban játszottatok. Egyetlen nagykoncerten sem volt ott a legendás felállásból Szentmihályi Gábor. Nyilván tőle kellene megkérdeznem, hogy miért, de nincs itt. Így a csapat frontemberének szegezem a kérdést: mi az oka?

– Michelt minden egyes koncert előtt megkérdeztük, hogy jön-e. Valamennyi alkalommal hívtuk, de benne vannak még tüskék, amiket nem tud, vagy már nem is akar feldolgozni. Ez az ő döntése, elfogadtuk. Nem is lehet rá azért haragudni, mert neki rossz emlékei vannak.

– Michel után Szörényi Levente fia, Örs lett a dobosotok, a Kis generáció lemez borítóján legalábbis ő szerepel. Ennek ellenére Michellel együtt ő sem lépett fel veletek egyik nagy nosztalgiabulin sem. Sőt, az újjáalakult Emeletbe sem őt hívtátok.

– Örs átmeneti megoldás volt. Nincs vele kapcsolatban sok emlékem. Kevés időt és kevés koncertet éltünk meg.

– Bogdán Csaba sincs már veletek.

– Csabinak sok elfoglaltsággal jár a felesége, Szandi menedzselése. Voltaképpen családi vállalkozásban irányítják a dolgokat. Előfordult, hogy ütközött két program, és le kellett mondani koncerteket. Éppen ezért hívtunk vendég gitárost, de Csaba örökös tagja a zenekarnak, vele aztán pláne nincs harag. Ha lesz újra jubileumi koncert, mindenképp ott lesz a színpadon.

– A 2008-as újrakezdés, vagy folytatás óta belépett új tagok – Kelemen Tamás és Hastó Zsolt – egyáltalán nem szerepelnek az időközben kiadott lemezek borítóin. Miért?

– Ezt az elején tisztáztuk velük. Az Emeletben vannak alaptagok, akikhez ők vendégként csatlakoznak. Ez nem örökös tagság. Éppen ezért egyikükben sincs tüske. Ha már az új tagokat említetted: a vérfrissítés jót tett a zenekarnak, új lendületet adott.

– Nagyon más a mostani zeneipar?

– Teljesen. A fellépéseink nagy része a nyárra szűkült. Évi 20-30 koncertünk van, de azok legalább nagyszínpadokon, nem megalázó körülmények között, hanem normális technikával. Sokáig nem voltam kibékülve ezekkel az úgynevezett road show-kkal. Az utóbbi 10-12 évben annyira elhatalmasodtak, hogy szinte nincs már olyan cég, amely ne csinálna nyaranta ilyen rendezvényeket. Régen, ha egy R-GO, vagy egy Locomotív GT lement valahová koncertre, az élményszámba ment, a fél város ott volt a bulin, mert mindenki kíváncsi volt rájuk. Ma már nem így van; boldog-boldogtalan ott van a helyi diszkóban, a helyi utcabálon, értékét vesztette az élő muzsikálás. Pedig az életem nagy része így zajlott: koncertekről koncertekre, élő buliról élő bulira jártunk, tavaszi-nyári-őszi-téli turnéink voltak. Ma ez nincs. Átformálódott az értékrend, nem a teljesítmény a lényeg, és nem az, hogy ki mennyit tanult zenélni, ki hány évet töltött színpadon, mert teljesen más alapokra helyezték az előadói tevékenységet. Nekem annak idején vizsgáznom kellett az Országos Rendező Irodában, ha zenélni akartam. Minden zenekarváltásnál újra. Ha turnéra mentünk, bizottság előtt kellett bemutatni, hogy el tudjuk-e játszani azt a műsort, amivel felkészültünk, ellenőrizték, hogy az milyen színvonalú, különben nem indulhattunk el. Nem tehettünk oda bármit a színpadra! Persze, ez a rendszer rég megszűnt, de én megőriztem azt a könyvecskét, ami jelezte, hová tartozom. Hiba, hogy ma nincs olyan intézmény, amely szabályozhatná ezt! Magyarországon mindenkinek van lemeze. A financiális oldal sem így nézett ki! Régen fix gázsival játszhattunk, amely állati alacsony volt, mert akkoriban ORI-vizsgával csak szabott árakon lehetett elmenni, de megbecsültek, mert anyagilag nyilván jól jártak velünk.

– Ha már a múltnál tartunk… Képzeld el, néhány hete vásároltam a Vaterán egy Óceán kislemezt. Horror áron. Azok kedvéért, akik nem tudnák, miről beszélek: az Óceán nevű zenekarnak te voltál az énekese, még az Első Emelet előtti időkben.

– Időszámításunk előtt… (nevet) Furcsa csavarral kerültem be annak idején ebbe a zenekarba. Akkoriban óriási dolognak számított, ha a lemezgyár kislemez lehetőséget adott egy együttesnek. Az énekesük azonban valami miatt nem tudta felénekelni a dalokat, gyorsan kellett valakit találniuk. Az egyik délután becsöngetett hozzám a basszusgitáros, aki valakitől hallotta, hogy énekelek. Kérdezte, tudnék-e nekik segíteni. Mondtam, hogy próbáljuk meg. Elkezdtem gyakorolni, hétfőn bementem a Rottenbiller utcai stúdióba, és szinte elsőre felénekeltem a dalokat. Óriási élmény volt! Jöttem ki a stúdióból, és gratuláltak. Mondták is, hogy ettől fogva új énekesük lesz, mert amíg bent voltam, eldöntötték a cserét.

– Lehet élni színpad nélkül?

– Lehet, csak nem érdemes. (mosolyog) Aki egyszer belekóstolt a zeneiparba, és megtapasztalta, milyen érzés 15-20 ezer ember előtt zenélni, annak igenis hiányzik, ha nincs. A feleségem gyakran mondja, hogy amikor kimegyek a színpadra, teljesen megváltozom. Az egy más állapot, másik énem jön elő.

– Szereted az életed?

– Igen! Nagyon szeretem, főleg ha van tennivaló! Van egy mondás, valahogy így hangzik: „az élet rövid, de hogy milyen széles utat jársz be, az rajtad múlik.”