– Örülök ennek a beszélgetésnek. Sajnos ma már ritkaságszámba megy, ha valaki egy koncert, vagy lemez kapcsán nyilatkozhat. Mondván, hogy „az nem hír”. Legalábbis Magyarországon nem. Nemrég a Vajdaságban jártam, ahol nagy meglepetésben volt részem. Megérkeztem a fellépés helyszínére, és előadás előtt sajtótájékoztatót tartottak. Rengeteg újságíró megjelent, részletesen faggattak a dalokról, majd amikor a szervező közölte, hogy az utolsó kérdés következik, sajnálták a sajtó munkatársai, hogy vége a beszélgetésnek. Majd ezt követően a sportcsarnokban maradt tátva a szám, ami dugig megtelt emberekkel a koncertemre.
– Ezért mersz nagykoncerteket vállalni az utóbbi években?
– Igen. Ugyanakkor mi sokat teszünk fel ezekre a koncertre. Kockáztatunk.
– Ezt hogy érted?
– Abszolút családi vállalkozások a nagykoncertjeink. Nincsenek olyan szponzoraink, akik a teljes előadást megfinanszírozzák. A férjemmel ketten szervezünk mindent, és nem titok, hogy anyagilag is nagy kockázatot vállalunk. Remélem, a jövőben is marad ez a tendencia, és nem szakad meg a hagyomány, hiszen eddig minden ünnepi koncertem teltházas volt.
– Nagy merészség ez két gyerekkel. Gyakorlatilag a család egzisztenciáját kockáztatjátok egyetlen előadásért.
– Mondhatnék most régi nagy elkoptatott igazságokat, miszerint kockázat nélkül nincs üzlet, vagy bátraké a szerencse… Tény, hogy egy ilyen koncert megszervezése sok energiát és pénzt emészt fel, és semmire nincs garancia, de a család biztonságát soha nem veszélyeztetnénk. Lehet, hogy összébb kell húznunk a nadrágszíjat, de a férjemmel megtanultunk üzleti alapon működni, hiszen nem lehet mindentől félni, különben nem jutnánk előre. Folyamatosan nézzük az elmúlt évek statisztikáit a jegyeladások tekintetében. Az Aréna koncert előtt egy évvel a Művészetek Palotájában három koncertet is megtarthattunk volna, akkora volt az érdeklődés. Nem hiszünk az önáltatásban, és nem szeretnénk becsapni saját magunkat. Minden vállalkozás kockázatokkal jár, de vállaljuk a felelősséget. Optimisták vagyunk, és pozitívan gondolkodunk. Évről-évre megyünk előre, és mindig merünk nagyokat álmodni. Pontosabban inkább a férjem álmodik…
– Te kevésbé lennél ennyire bevállaló?
– Én soha nem mertem komolyan előre tervezni. Amikor Gáborral megismerkedtem, három évig azért sírtam, hogy nekem soha nem lesz lakásom. Ehhez képest most gyönyörű helyen élünk. A férjem helyettem is álmodik. Ő húz felfelé, ösztönöz, és még az álmaimat is kitalálja. Olyan motivációs beszédeket tart nekem, hogy azt minden sikertréning oktató megirigyelné. Gábor folyamatosan meg akarja mutatni a világnak, hogy én mit tudok. Azt szokta mondani, hogy mindezért pedig az a jutalma, hogy a koncertemen zenélhet. Egyébként az elmúlt években az egyik legprofibb hazai zenei producer vált belőle.
„TUDJUK, MIKOR KELL EGY KICSIT HÁTRALÉPNI, HOGY TERET ENGEDJÜNK A MÁSIKNAK”
– Emlékszem, amikor az Unisex elején megismertétek egymást. Gábor zenéket írt a csapatnak.
– Pontosan. Az első lemezünket csináltuk, amikor zeneszerzőként képbe került Gábor. Érdekes, hogy előtte sokszor összefutottunk kis klubokban, ahol éppen felléptem, de nem emlékeztem rá. Sőt, fél évig a bátyjával is együtt zenéltem a Tax Free nevű zenekarban, ahol elvileg be is mutatták nekem, de ezek a momentumok csak később derültek ki. A mi kapcsolatunk nem volt szerelem első látásra. Igaz, hogy már az első pillanatban szimpatikusak voltunk egymásnak, de sokáig csak barátkoztunk. Többször próbáltunk közeledni egymáshoz, de Gábor mélyponton volt abban az időszakban az édesapja halála miatt. Ilyen szempontból jókor jött neki ez a kapcsolat. Amilyen lassan indult a dolog, úgy gyorsult fel később minden. Már az első hónap után megkérte a kezemet. Normális esetben nem bólintana rá az ember ilyen rövid idő után, de én erősen éreztem, hogy mi egymásra vártunk, így azonnal igent mondtam. Legálisan decemberben kezdődött a kapcsolatunk, öt hónappal később, áprilisban volt az eljegyzésünk, augusztusban pedig az esküvőnk.
– És ennek már 15 éve…
– Tulajdonképpen már húszévesen elképzeltem, hogy milyen férfival tudnám leélni az életemet, milyen számomra a tökéletes férj. Olyan külső és belső tulajdonságokkal ruháztam fel, amelyek számomra nélkülözhetetlenek. Régimódi lány vagyok, fontos, hogy hűséges legyen, szeressen, és hogy fizikailag vonzódjunk egymáshoz. Gáborral sokat beszélgetünk erről, és elmesélte, ő is hasonlóképpen várt rám. Minden este lefekvés előtt elképzelte, milyen nőt szeretne maga mellett tudni. Voltak kritériumai is: legyen házias, gondoskodó, de azért legyen kapcsolata a zenével, legyen csinos. Félt, hogy ilyen nem is létezik. De aztán megismerkedtünk. A családtagokon, a befogadáson is nagyon sok múlik. Én pont olyan időszakban ismerkedtem meg Gábor családjával, amely igazán nehéz volt számukra. Amint említettem, épp akkor hunyt el az édesapja, és az édesanyjának nem volt könynyű feldolgozni, hogy a fia hozzám költözött, de igyekeztem megértő lenni. Ahogyan mondtad is, 15 éve élünk együtt, született két tündéri lányunk. Jázmin 9 éves, Emília pedig 7. Gáborral közösen építettünk fel mindent, most már jó ideje együtt játszunk a színpadon is. Ő a zongoristám, a menedzserem, a sofőröm és persze a férjem egy személyben. Nálunk nem probléma, hogy a nap 24 órájában együtt vagyunk, egymás minden mozdulatát, hanglejtését ismerjük. És azt is tudjuk, mikor kell egy kicsit hátralépni, hogy teret engedjünk a másiknak. Mi felépítettünk egy olyan világot, melynek a nagyon hajtós időszakaiban együtt fáradunk el, de ha érezzük, hogy pihenésre van szükségünk, megengedhetjük magunknak a szabadságot. És közben ugyanúgy neveljük a gyerekeinket, mint bárki más, ugyanúgy én teszem a meleg vacsorát az asztalra.
„A NAP 24 ÓRÁJÁBÓL 24-ET EGYÜTT TÖLTÜNK, DE NEM UNJUK EGYMÁST”
– A szakma nem megy a magánélet rovására? Vagy épp fordítva: a magánélet a szakmára?
– Semmiképp. Az átlagnál jóval toleránsabb viszony van közöttünk. Soha nem voltak vérre menő vitáink. És azt gondolom, ha 15 évig ilyen jól elvoltunk, akkor a folytatással sem lesz gond. A nap 24 órájából 24-et valóban együtt töltünk, de nem unjuk egymást. Fontos, hogy közös az érdeklődésünk. A baráti körönk is összeforrt.
– A család a legnagyobb energiaforrás az életedben, amiből folyamatosan töltekezel?
– Ez nem is kérdés. A lányaink, Emília és Jázmin folyamatosan töltenek mindkettőnket. Már mindketten iskolába járnak, és a sok edzés, meg szakkör miatt nagyon észnél kell lennünk, amikor megtervezzük a napunkat. A reggeli és az esti szertartásaink azonban egész napra feltöltenek. Van egy kialakult rituálénk; amíg ébredés után apa teát főz és reggelit készít, addig én bebújok a lányok mellé. Ugyanez este is megismétlődik. Eminek például a hátát kell simogatni. De nagyon gondosan, figyelmesen, hogy egyetlen rész sem maradjon ki. Őt ez nyugtatja meg. Jázminnal pedig szintén esténként beszélgetünk az ágyban, ő általában akkor mondja el a titkait.
– A lányok hogy viselik azt az időszakot, amikor anya és apa koncerteznek?
– Miért nem azt kérdezed inkább, én hogy viselem? Amikor már negyedik napja nem látom őket csak esténként, amikor már alszanak, akkor a koncertprogramból kihúzatom azokat a számokat, amelyek róluk szólnak. Olyankor képtelen lennék sírás nélkül elénekelni ezeket. De ebben az érzelmi állapotban már akkor is elszorul a szívem, ha gyerekeket látok a nézőtéren. A lányok jobban viselik ezeket az időszakokat, mint mi. Nyilvánvalóan azért, mert gondosan megbeszélünk velük mindent. Pontosan tudják, hogy mi miért történik. Ha nagyon hiányzunk nekik, esetleg nehezebben viselik a távollétünket, akkor szólnak. És olyankor velünk lehetnek.
– Gáborral mindketten kiveszitek a részeteket a gyereknevelésből?
– A gyereknevelésből mindketten kivesszük a részünket. Gábor a határozottabb, én az engedékenyebb, de egyformán jó a kapcsolatunk a lányokkal. Mindig kimutatjuk az érzéseinket, odafigyelünk a másikra. Megteremtjük számukra azt a meleg családi közeget, amelyben szépen fejlődhetnek, és amelyből majd biztos lépésekkel indulhatnak az életbe.
– Kereknek tűnik az életetek.
– Az is. Harmonikusan élünk. És ebbe még a barátok is beleférnek. Imádunk a zenekarral is lenni, hiszen ők is a barátaink. Abból is töltekezünk, amikor velük utazunk koncertre. Ha jó emberekkel vagy körülvéve, abból csak jó energiák keletkezhetnek.
„EGERBEN AZ EGÉSZ ISKOLA AZÉRT DRUKKOLT, HOGY FELVEGYENEK A SZENTESI GIMNÁZIUMBA”
– Utazzunk egy kicsit a múltban! Igaz, hogy Vitray Tamásnak köszönheted, hogy dráma tagozatos gimnáziumba mentél?
– (nagyon nevet) Ez maximum csak áttételesen igaz, hiszen „időszámításunk előtt” gyerekkoromban pont az ő műsorát néztem a televízióban. Az adás lényege az volt, hogy a publikum pontozhatta az ott fellépő művészeket. Mindenki kezében volt egy gomb, s ha a néző megunta a műsorszámot, csak meg kellett azt nyomnia, és az éppen aktuális előadónak abban a pillanatban be kellett fejeznie a produkcióját. Mindenki addig lehetett színpadon, amíg a közönség engedte. Akinek legalább 15 percig sikerült színpadon maradnia, az nyert valamit. Itt lettem figyelmes Náray Erikára. Lenyűgözött a produkciója! Gyönyörűen énekelt, és verset is mondott. Nemcsak engem, hanem az ott lévő embereket is megbabonázta, mert nagyon sokáig produkálhatta magát. A műsorban mondta el, hogy Szentesre jár iskolába, a Horváth Mihály Gimnázium irodalom-dráma tagozatára. Amikor ezt meghallottam, tudtam, hogy oda kell jelentkeznem. Beadtam hát a jelentkezési lapomat, de igazából senki nem fűzött hozzá sok reményt, hiszen hatszoros túljelentkezés volt.
– Az élet aztán alaposan rácáfolt.
– Nagyon csalafinta módon derült ki, hogy sikerült bejutnom, meg akartak viccelni vele. Épp egy tornaversenyről mentem be az iskolába, amikor egy aranyos tanár néni hátrahagyva az ő kis csoportját odaszaladt hozzám és gratulált. Hirtelen azt sem tudtam, mihez… Az egész iskola szívügye volt a dolog, eleve a felvételi is hamarabb volt a szokásosnál, arra az esetre, ha netán nem sikerül, el tudjak menni máshová. Mikor megérkezett a papír a válasszal, az igazgatónő rögtön felhívta anyukámat. Ő nem tudta, hogy közben én találkoztam a már említett tanárnővel, így egyből azzal fogadott, hogy „te lány, mit csináltál már megint, most hívott az igazgatónő!” Sejtettem, hogy ki akar szúrni velem, mondtam is neki, hogy „jaj anya, én már tudom, hogy felvettek Szentesre!”. Életem legfontosabb négy éve kezdődött el ezzel. Ugyanakkor nehéz is volt, mert 14 évesen egyik napról a másikra elszakadni a családtól, az fájdalmas dolog.
– Mit volt a négy év legnagyobb haszna?
– Ott határoztam el, hogy énekesnő szeretnék lenni. Szentesre az ország minden részéről jöttek diákok, és legtöbbjüknek a versmondás, illetve a színjátszás ment jól. Számomra hamar világossá vált, hogy színésznő biztosan nem leszek. Az osztályomban nagyon tehetséges emberek voltak, úgyhogy főiskolára gondolni sem mertem. Elhatároztam, hogy énekesnő leszek, mert nekem meg az ment nagyon jól…
– Szentes után következett a fővárosi karrier?
– A karrier még jó darabig váratott magára. Akkoriban Katona Klári volt a kedvenc énekesnőm, és tudtam az újságokból, hogy Sík Olgánál tanult énekelni. Elhatároztam, hogy én is hozzá fogok járni. El is mentem, és nagyon megszeretett. Szinte pótanyám lett Budapesten.
„NEM FELEJTEM EL AZOKAT AZ ÉVEKET, AMIKOR RENGETEG KRUMPLIT, MEG HAGYMÁT ETTÜNK”
– Szeretted Pestet?
– Eleinte borzalmas volt! Senkit és semmit nem ismertem. Szörnyű élményeim vannak azokból az időkből! Megtörtént, hogy jöttünk ki Olgi néni stúdiójából, ahová a munkahelyemről még csak odataláltam, de hazamenni már nem volt olyan egyszerű. Megkérdeztem az egyik lányt – aki később a Cotton Club Singers együttes egyik énekesnője lett –, hogy hol van a Ferenc körút. Mondta, hogy kimegyek az utcán, ott lesz a 4-es, 6-os villamos, és majd induljak el balra, tehát ne a Duna felé. Azt gondoltam, ha a Szófia utcából kisétálok, akkor ott lesz a Duna, és rém egyszerűen tudok majd elindulni az ellenkező irányba. Természetesen híre-hamva sem volt a Dunának… Nagyon nehezen jutottam el mindenhová. A kezdeti nehézségeket azonban jóval könnyebb volt átvészelnem, hiszen ott volt mellettem a már említett diákkori szerelmem, együtt éltünk. Együtt költöztünk Szentesről Pestre. Mindketten dolgoztunk. Én egy szállítási cégnél voltam recepciós. 14.500 Ft-ot kerestem akkor, az albérletünk pedig 10 ezer forintba került, amihez még pluszban jött a rezsi. Egyikünk havi keresete így ment a lakásra, sőt volt, hogy nem is volt elég. Nem felejtem el azokat az időket, a saját keresetünk alig volt elég valamire, de szerencsére sok segítséget kaptunk. Főleg élelmiszert. A párom szülei vidéken gazdálkodtak, így zsákszámra tudtuk hordani a krumplit, meg a hagymát, és én sokszor azt főztem. Nem csak az ő szülei, hanem anyukám is, amit csak tudott, segített. Mindannyian támogattak minket, amennyire az anyagi helyzetük engedte. Soha nem nélkülöztünk. Ugyanakkor a magunk urai voltunk, a saját erőnkből akartunk és tudtunk boldogulni. Ez aztán később Gáborral is így volt. Manapság persze már megtehetem, hogy azt eszem, amit szeretek, de ma is döbbenetes visszagondolni rá.
– Aztán csak elindult az a bizonyos karrier.
– A napi munkám mellett rendszeresen énekeltem klubokban. Jó dolog, mikor az ember szeretetből és lelkesedésből zenél, de azt nem lehet hosszú ideig csinálni. Igaz, hogy odáig dolgozgattam a Magyar Rádióban, sőt ’96-ban eMeRton Díjat is kaptam, mint Az év ígérete, de ezen kívül a világon semmi nem történt, ezért is örültem nagyon az Unisexnek. Ott mutathattam meg magam az országnak. Aztán az Unisexnek vége lett, és elkezdtem a szólópályát, Gábor teljes támogatásával.
– Utólag sem bánod, hogy Szentesen anno az éneklést választottad?
– Nem is lennék már más, csak popénekes. Szerencsés ember vagyok, és hálát adok a sorsnak mindenért. A családomért és a sikeres karrieremért is.
– Az „Olyan, mint te” című dalod mérföldkő volt a pályafutásodban?
– Mindenképp.
– Volt időszak, amikor a csapból is ez a dal szólt.
– Vártam már, hogy a csapból is én folyjak. A duettek után szerettem volna, ha szólóban is van olyan dalom, amit nagyon magas rotációban játszanak a rádiók. Az Unisex utáni hét évben nem hordozott a tenyerén a sors. Amikor ott hagytam az együttest, egy kis kiadónál jelent meg az első szólólemezem, de nem kapott elég publicitást. Rosszul érintett, hogy szinte elhallgatták azt az albumot, pedig nagyon jó dalok szerepelnek a korongon. Akkor döntöttem úgy, hogy akkor inkább a családalapításé legyen a főszerep, és 2002-ben megszületett az első lányunk, Jázmin. Aztán jött a Dobrády Ákossal előadott duett, a Híd a folyót, amit a férjem írt. Majd 2005-ben megszületett Emília, és nem sokkal később újra jött a Gáspár Lacival közös dal, a Kikötők. A kívülállóknak ez tudatosnak tűnt. Egy gyerek, egy sláger. Újabb gyerek, újabb nagy sláger. Persze ez nem így működik, nem is volt tudatos. Ráadásul a babérokat nem én arattam le ezekkel a dalokkal... Az egy nehéz korszak volt. Elmentem babázni, jött három Megasztár, a számtalan Big Brother és Való Világ, egyperces sztárok születtek, akik folyamatosan címlapokra kerültek, rólam pedig egy mínuszos hír sem jelent meg. Ezen emberek nagy részéről természetesen ma már semmit nem tudunk. Ugyanakkor volt pozitív része is ennek az időszaknak: 2004-ben, a Híd a folyót dal kapcsán kezdett Szekeres Adrienként emlegetni a közönség, nem pedig Unisexes lányként.
– Majd jött az Olyan, mint te. És a régen várt áttörés.
– Szabó Ági írta a dal szövegét, és többször mondta, hogy ilyen kapcsolatot még nem látott a környezetében, mint a miénk Gáborral.
– Milyen kapcsolat a tiétek?
– Nagyon harmonikus. Először belülről szerettük meg egymást. És csak utána a külső alapján.
– Utólag sem bánod, hogy Szentesen anno az éneklést választottad?
– Nem is lennék már más, csak popénekes. Szerencsés ember vagyok, és hálát adok a sorsnak mindenért. A családomért és a sikeres karrieremért is.


