– Nem tudom, jót tettem-e azzal, hogy megmutattam neked az egyik napilap ma megjelent cikkét.
– Mindenképp jót tettél. Előbb-utóbb valaki úgyis megmutatta volna.
– Azt írták, hogy visszamész a múzeumba teremőrnek.
– Butaság. Látod, ezért sem foglalkozom soha a bulvárral. Ha már erre a pályára léptem, felelősséggel tartozom azoknak, akik kedvelik a zenémet. Ráadásul sosem lépek hátra, mindig csak előre. Ha az ember már kapott valamit az égiektől, azzal élni kell, nem pedig visszalépni.
– Mi volt a legnagyobb baromság, amit valaha leírtak rólad?
– Nem sokkal a Csillag születik után történt. Már kész volt a „Ments meg” című dal, akkor mutatták be a rádióban, és a nagy rohanás kellős közepén hívott egy újságíró. Épp autóban ültem. Arról faggatott, miről szól ez a szerzemény. Mondtam, hogy elég egyértelmű, pedig sokan nem értik Ez egy fohász. Fontos a hit, a remény, és annak keresése. Vesztemre megemlítettem Szécsi Pál nevét is, teljesen más összefüggésben, amiből azt hozták le másnap címlapon, hogy Tabáni István öngyilkos akar lenni Szécsi Pál mintájára… És még azt is odaírták, hogy „videóval”. Kínomban csak nevettem…
„MÉGIS CSAK JÓ DOLOG, HA EGY ORSZÁG
FIGYEL AZ EMBERRE”
– Meglepett, hogy tömegközlekedéssel jöttél.
– Nem válogatok. Semmi bajom a busszal vagy a villamossal. De az is megesik, hogy taxiba szállok, vagy autóval megyünk. Van kocsim, de jogosítványom nincs, egyszerűen még nem volt időm arra, hogy megszerezzem. A Csillag születik óta valahogy sosem volt időm magammal foglalkozni. Talán majd most…
– Amikor találkoztunk a városban, mi volt az első kérdésem hozzád?
– Hogy emlékszem-e még rád? Én pedig mondtam, hogy van benned egy kis Steve Lukatheres vonás (TOTO együttes), ezért nem felejtettem el az arcod…
– Arra viszont már nem emlékeztél, hogy annak idején, amikor megnyerted a Csillag születiket, közvetlenül az eredményhirdetés után gratuláltam neked a színpadon. Abban az időszakban én voltam a műsor felelőse a lapnál, ahol dolgoztam. Ezt csak azért mesélem el, mert pontosan láttam, honnan jöttél, hová jutottál, és milyen úton mentél keresztül az elmúlt években. Totális őrület volt körülötted a finálé után. Egyik helyről rohantál a másikra, semmire nem volt időd, mindenki veled akart ismerkedni, interjúzni. Akkor, abban a pörgésben belegondoltál, mi lesz majd ebből két-három év múlva?
– Nem csak akkor, hanem már jóval korábban. Amikor elindultam a tehetségkutatón, a válogatáson leforgattam magamban egy kisfilmet arra az esetre, mi lesz, ha, megnyerem. Vagy mi történik akkor, ha nem jutok végig. A döntők során is volt forgatókönyv a fejemben mindkét esetre.
– Ezek a forgatókönyvek mennyire különböztek a későbbi valóságtól?
– Érdekeset kérdezel… Más a képzelet, és a valóság. Nagyon más… Lehet, hogy a finálé után voltak nehéz percek, hiszen valóban elképesztő őrület vett körül. De utólag már ezek is megszépülnek. Mégis csak jó dolog, ha egy ország figyel az emberre. Megesett persze, hogy az emberek túlzásokba estek velem kapcsolatban, de ezek kezelhetőek.
– Szeretnéd, hogy az egész ország újra rád figyeljen?
– Igen.
– Mintha némi elégedetlenséget éreznék a hangodban…
– Bizonyos dolgok, amiket elképzeltem, még mindig váratnak magukra. Bár megjelent már három lemezem, de még hiányzik, hogy azt a zenei oldalamat is megmutassam, ami igazán én vagyok. Saját gondolatokkal, saját harmóniákkal. De ehhez azért időt kell adnom magamnak, hiszen ahhoz, hogy olyan albumot és olyan koncertsorozatot csináljak, ami valóban én vagyok, szponzorok is kellenek.
„EGYEDÜL NEHÉZ LETT VOLNA FELVENNEM
A VERSENYT A KÜLVILÁGGAL”
– Sokat erősödtél lelkileg az elmúlt esztendőkben?
– Sokat. A legtöbbet talán az első évben. De ebben a környezetemnek, a családomnak, kedvesemnek, és a rajongóknak is nagy szerepük volt, hiszen ők mindenben támogattak. Egyedül nehéz lett volna felvennem a versenyt a külvilággal.
– Ha nem jön az életedbe a Csillag születik, mit csinálnál ma?
– Néha ezen is elgondolkodom. Érdekes ez a „ha” kérdéskör. Biztos vagyok benne, hogy akkor is váltottam volna, ha nem ismer meg az ország. Talán képzőművészettel foglalkoznék. Az egészen biztos, hogy nem a múzeumban dolgoznék. A jelen érdekel inkább. Az, hogy kinek, mikor és hol fogok énekelni. És mit…
– Hányszor jártál az elmúlt időszakban Salgótarjánban?
– Sokszor. A kedvesem odavalósi, ezért gyakran megyek.
– Szereted a várost?
– Szeretem, mert csendes. És az emberek is kedvesek. Nyugi van. Fel is léptem már Tarjánban, azt is jól fogadták. Egy kávézóban volt az előadás, és a szervező azt mondta, ennyi embert még nem látott ott. Egyébként a helyiek szerintem nem tudják, hogy miért megyek annyit. Az utcán rendszeresen megkérdezik tőlem, hogy fellépni jöttem-e. Ilyenkor mindig mondom, hogy csak pihenek.
– Mióta tart ez a kapcsolat?
– Már több mint két éve.
– Ezek szerint jóval előbb elkezdődött, mint ahogy a sajtó megtudta.
– Igen. Próbáltam titokban tartani. Nem magam, hanem a kedvesem miatt. Távol akartam őt tartani az újságíróktól, mert pontosan tudtam, milyen kemény világ a bulvár. Kényes dolog a magánélet.
„A KEDVESEM TALÁN MOST IS FURCSÁNAK TART…”
– Megnyugvást hozott neked ez a szerelem?
– Igen. Lett egy biztos pont az életemben. Kicsit úgy érzem, hogy rokon lelkek is vagyunk, hiszen félszavakból is értjük egymást. Mindig tudjuk, mire gondol a másik. Olyan, mintha a másik felem lenne.
– Igaz, hogy korábban azt mondták rád a lányok, hogy furcsa vagy?
– Sokszor mondtak ilyet. Egyébként vállalom, hogy furcsa vagyok. Lehet, hogy a kedvesem még ma is furcsának tart.
– Miért vagy te furcsa?
– Azért, mert nem vagyok egy megszokott figura. Kicsit mindig kilógtam a sorból, a saját kis világomban éltem. Néha talán még ma is abban élek. Ezt azonban nem tartom problémának, mert egy művésznek igenis egy sajátos szűrőn kell a benyomásait összegeznie. A valóságot leképezem magamban, s így adom vissza a közönségnek az impressziókat.
– Próbálkoznak a rajongó lányok közel kerülni hozzád?
– Előfordul. És sokszor az sem zavarja őket, hogy van párom.
– Elégtételt jelent ez a korábbi évekhez képest?
– Nem foglalkoztat különösebben az elégtétel. De érdekes, hogy a média kell ahhoz, hogy a hölgyek figyelmét felkeltsem. Tényleg televízióban muszáj szerepelnem ahhoz, hogy a nők meglássák bennem, hogy akár vonzó is vagyok? Sokszor visszaélhetnék az ismertségemmel. És pontosan tudom, hogy mások vissza is élnek vele. Én soha. Kétkedve fogadom az ilyen közeledéseket, mert nem lehet tudni, hogy ez most valóban nekem szól, vagy annak a pasasnak, akit a képernyőn látnak. Eleinte a kedvesemmel kapcsolatban is voltak kételyeim, de aztán letisztultak a dolgok, s bebizonyította, hogy önmagamért szeret.
– Sajnálom, hogy nincs itt, mert szívesen megkérdeztem volna tőle, milyennek gondolt a tévéből, és ehhez képest mit kapott?
– Beszéltünk már erről, tudom, hogy sokkal másabb fiúnak képzelt. Azt hitte, gyámoltalanabb vagyok. Egyébként sokan gondolják ezt rólam. Egyszer még egy stylist is nyilatkozott rólam valahol, hogy egy gyámoltalan ember még a ruhát sem tudja viselni. Micsoda hülyeség ez? Nem vagyok gyámoltalan! Inkább óvatos. Aztán lehet, hogy az óvatosság picit gyámoltalanná tesz, de kell két lépés távolság ahhoz, hogy ki tudjam szűrni, ki miért közeledik.
„A GYEREKKORI TRAUMÁK A FELNŐTTKORRA IS KIHATNAK.
CIPELI ŐKET AZ EMBER”
– Vannak barátaid?
– Nagyon kevés. És azok is még a régi időszakból. Persze a műsor után hirtelen „rengeteg” barátom lett. Még olyanok is köszöntek a régi iskolatársaim közül, akik régen valamiért észre sem vettek az utcán. Vagy éppen az „ellenségeim” voltak a suliban.
– Olvastam, hogy általános iskolában egy éven keresztül terrorizáltak az osztálytársaid, sokáig mégsem beszéltél erről senkinek. Még a szüleidnek sem.
– Olyan régen volt már ez! Tény, hogy voltak nehéz perceim az iskolában, de pont ezért nem szívesen emlékszem vissza erre. Lehet, hogy ezek az emlékek kihatnak a felnőttkorra is, és cipeli őket az ember.
– Szoktál erről az időszakról álmodni? A verésekről, a csúfolásokról, a megalázásokról?
– Előfordul. Gyakran álmodom rosszat. Mint mindenki másnak, nekem is vannak démonaim, amikkel még álmomban is küzdök. Szerencsére ezek csak álmok, s remélem nem a valóság kivetítései.
– Hogyan és mi ellen küzdesz álmodban?
– Érzésekkel harcolok. Nem tudom ezt másképp megfogalmazni.
– Elképzelhető, hogy épp a gyerekkori trauma hat rád még mindig így?
– Nincs kizárva. Épp ezért próbálom eltemetni magamban ezt az egészet. Egyébként ezek a bizonyos érzések akkor térnek vissza általában, amikor kétségek gyötörnek. Például a következő albumon gondolkodom, és eszembe jut, vajon sikeres lesz-e, szeretni fogják?
– Fel tudnád dolgozni, ha nem kedvelnék a következő lemezed?
– Nagyon rosszul érezném magam. Ilyen szempontból nem bánom, hogy vannak ezek az érzések, mert ezáltal is próbálom a legjobbat kihozni magamból. Rajtam ne múljon a siker! Közben tudom, hogy a lemezipar haldoklik, ma már mindent letöltenek, nem albumokat vesznek. De ezek rajtam kívül álló dolgok, én egyet tehetek: a maximumot adom.
„NINCS SZÜKSÉGEM PSZICHOLÓGUSRA!”
– Jártál pszichológusnál?
– Nem. Pedig el akartak már küldeni valamelyik műsor kapcsán is, de nem kértem belőle.
– A szüleiddel sem beszéled meg ezeket a félelmeket?
– Most átmentünk lélekbulvárba?
– Eredetileg is ez volt a cél.
– Tisztában vannak vele a szüleim, hogy mi bánt, mert régen sokat beszélgettünk erről. De pont ezért ódzkodom a szakembertől.
Családon belül mindent meg tudok beszélni, így nem vagyok egyedül.
– Most 34 éves vagy. Meddig akarsz még a szüleiddel élni?
– Már nem sokáig, mert épp lakásokat nézünk a kedvesemmel. Egyébként jól érzem magam otthon, szó sincs arról, hogy mindenképp el akarok tűnni hazulról, csak kinőttem már a szobámat. Minden rajongói ajándékot eltettem, s már nem férek el.
– Mit kívánjak neked?
– Ezt én mondjam meg? Azt kívánd, amit igazán szeretnél, mert csak úgy teljesül!
– Igazad van. Azt kívánom, hogy küzdj meg a démonaiddal, mert ha sikerül, utána minden sokkal könnyebb lesz az életedben!
– Köszönöm!


