– Nem ismerjük egymást, most találkozunk először…

– Utánad néztem az interneten, pontosan tudom, milyen interjúkat csinálsz. És irigyellek, hogy még volt alkalmad életében találkozni Cserháti Zsuzsával. Olvastam a vele készült beszélgetésedet. Még levest is adott neked a konyhájában.

– Így volt.

– Levessel akár én is szolgálhatok, csak nem én főzöm. Rendeljünk?

– Inkább beszélgessünk!

– Ha már Cserhátival indítottunk: amikor Budapestre kerültem 2005-ben, volt szerencsém megismerni elismert jazz zenészeket, akik többek közt Cserhátival is muzsikáltak. Hatalmas élményt jelentett, hogy azokkal zenélhetek, akiket Zsuzsa Kongresszusi Központbeli koncertjén láttam 1998-ban. Például Halász Jánossal, aki ott ült Cserháti mellett, és később a tanárom lett.

– Lesz ma fellépésed?

– Lesz bizony. Amint befejeztük az interjút, indulok Szegedre.

– Már megint Szegedre?

– Idén már harmadszor. Szeretnek arrafelé. De a legutóbbi koncert a Zsinagógában volt. Az egy különleges, anyák napi előadás volt, ami össze sem hasonlítható a félórás fellépésekkel. Biztos, hogy nem kérsz egy levest?

– Nem, köszönöm. Ha egyszer te főzöl, majd akkor elfogadom. Ne költsd a pénzt egy ilyen étteremben. Apropó pénz: ha három évvel korábban kérek tőled interjút…

– …három évvel korábban te biztosan nem kértél volna tőlem interjút. A kutya sem ismert.

„NE AZÉRT ÍRJANAK RÓLAM, MERT KALAP VAN A FEJEMEN”

(gondolkodik, majd hirtelen vált) Tudod, tavaly csöppentem bele igazán a show businessbe. Hirtelen elkezdett irántam mindenki érdeklődni, pedig előtte is tudtam énekelni, mégsem keresett senki, a kutya sem akart velem interjút készíteni.

– És ez zavart?

– Igen, zavart. Mert ugyanazt tudtam, mint ma. Talán ezért is érzem ennyire közel Cserháti zenéjét és életét, mert hasonlóan alakult eddig az életünk. Ő is ott volt a pálya szélén, ő is tudott énekelni, mégis másokat karoltak fel. Olyanokat, akik nem feltétlenül énekeltek jobban, mint ő. Sőt.

– Téged kárpótolt az élet?

– Teljes mértékben. Nagyon jót tett a lelkemnek az utóbbi másfél-két év. Ez

egy remek visszaigazolás mindenről. Azt hiszem, minden szempontból a helyemre kerültem. Nagyon tudatosan építem a karrieremet. Nem szeretném elaprózni magam, arra is gondosan ügyelek, hogy ne szerepeljek hetente a bulvárban valami baromsággal. Azért ne írjanak rólam, mert kalap van a fejemen. Ez már lerágott csont.

– Bánt, hogy nem te nyerted végül az X-Faktort?

– Nem. Egyáltalán nem. Vagy elhiszik, vagy nem, de nem akartam megnyerni a versenyt.

– Miért?

– Nagyon sok támadás ért volna. Eleve már az is egy támadási felület volt, hogy jóval az X-Faktor előtt készült egy videoklip, amelyet néhányszor lejátszott az egyik zenecsatorna. Ennek ellenére mégis a szekrény mögött éltem. Ugyanúgy a piacra jártam, és számolgattam a pénzt, hogy vehetek-e paradicsomot, vagy nem. Nem jártam én régen ilyen éttermekbe. Örültem, ha egyáltalán ki tudtam jönni a kis pénzemből. Odahaza Szlovákiában mindig a Mátyás Pincéről beszéltek az emberek, hogy az milyen elismert, exkluzív étterem Budapesten. Mindig arra vágytam, hogy egyszer én is ott ehessek. Aztán, amióta megengedhetném magamnak, már nincs időm rá.

– Régebben miből volt egyáltalán bevételed?

– Énekelni tanítottam embereket. És a szeretteim támogattak, amennyire tudtak. Amikor Pozsonyba jártam konziba, azt is ők fizették. Minden nap vonatoztam. Lehet, hogy olcsóbb volt a vonat, mint a kollégium, de az is költséggel járt. Aztán, amikor 2005-ben Budapestre jöttem, itt már kollégiumban laktam. De bevételem csak akkor volt, ha fellépni hívtak kis klubokba. Az pedig nem volt rendszeres. Mint a kutya vacsorája: vagy volt, vagy nem.

– Aki egyszer megtapasztalta azt, milyen, amikor nincs pénze, jobban értékeli, amikor van?

– Egy idő után igen. Az elején még meggondolatlan. Élvezi, hogy van bevétel, és végre azt vásárolhat, amit csak akar. Korábban álmodni sem mertem 160 ezer forintos mellényről, az első nagyobb gázsimból pedig azonnal megvettem.

– Mi kerül egy mellényen 160 ezer forintba?

– A márkája. Ez egy különleges kis mellény, nagyon szeretem. Aztán a tárgyak, amelyek korábban nem voltak. Például a telefon. Nekem is olyan készülékem van, amit elém raktál. Nem olcsó.

– Persze, hogy nem olcsó. Ezért vettem részletre…

– Úgy se rossz! (nevetünk)

„MINDIG MÁSRA IS DOLGOZOL, NEM CSAK MAGADRA”

– Volt a mellénynél nagyobb kiadásod is?

– Igen. Ékszert vettem, mert mindig szerettem a csilli-villi dolgokat. És amikor megtehettem, megvásároltam a drágábbakat is. Aztán, amikor az ember kiéli magát, kompenzálta a régi időszakát, akkor elkezd tartalékolni, és odafigyelni.

– Az éttermekben megnézed, mennyibe kerül a kaja?

– Nem, és ez óriási szabadság! Még másfél évvel ezelőtt is, ha bementem egy közértbe, számolgatnom kellett a párszáz forintokat. És nagyon sok esetben nem tudtam megvenni a kenyér mellé a csokit. Most már bármit betehetek a kosárba.

– Az otthoniakat segíted?

– Támogatom őket. Nyilvánvalóan nem gyémántokkal, mert azért Magyarországon sztárnak lenni nem egyenlő a gazdagsággal. Mindig másra is dolgozol, nem csak saját magadra, de sokkal jobban élek, mint egy alkalmazott. Sokat is dolgozom érte. Meg tudom mutatni a határidőnaplómat. Nagyon precízen írom a kiadásokat, hogy mire mennyit költök. És alaposan átgondolok mindent. A mellény sem volt hirtelen döntés. Szeretek mindent táblázatban látni. Hó végén összeszámolom, mennyi volt a bevételem, mennyi a kiadásom, és utána vagy csúnyán nézek magamra, vagy azt mondom, hogy ügyes voltam, ez most jól alakult.

– Mikor jártál utoljára otthon, Galántán?

– Nagyon régen. Talán karácsonykor.

– Amikor otthon vagy, tudsz magaddal mit kezdeni?

– Maximum fél napot. Azalatt elmesélem, mi történt velem az elmúlt hónapokban, és ennyi. A szeretteimmel egyébként gyakrabban találkozom. Pár napja jöttek a testvéremék, hozták a kisfiukat is, akinek én vagyok a keresztapukája. Anyukámmal pedig két hete találkoztam. Nekem komplikáltabb hazautazni, mint nekik engem meglátogatni. Ha anyukám itt van nálam, akkor viszem magammal fellépni, s olyankor órákig tudunk beszélgetni.

– Jól megvagytok együtt, nincsenek viták?

– Egyáltalán nincsenek. Nagyon szoros lett a kapcsolatunk, amióta 19 évesen eljöttem otthonról. Persze, ugyanúgy a kicsi fia maradtam, de nem szól bele az életembe, hagyja, hogy meghozzam a saját döntéseimet.

– Ki a legfőbb bizalmasod? Kinek mondod el a titkaidat?

– Nem feltétlenül a családtagoknak. Talán három ember van az életemben, akik igazán ismernek. Anyukámat nagyon szeretem, de őt nem terhelném ezekkel a dolgokkal. Más egy anya-fiú viszony. De hál’ Istennek vannak barátaim.

– Nem csalódtál még?

– Dehogynem! Nagyon sokszor. De várj csak… megérkezett Anikó is, a sajtómenedzserem.

(Anikót ezer éve ismerem, sokszor dolgoztunk együtt különböző zenei projekteknél. Eleve Nikolassal is ő egyeztetett időpontot. Szentül meg vagyok győződve, hogy azért jött, mert az interjú után ugyanitt lesz megbeszélésük, és előbb érkezett. Vagy ő is elkíséri a szegedi fellépésre Nikolast. De nem erről van szó… Anikó azért jött, hogy felügyelje a beszélgetést, csak kicsit késett.)

– Ez most komoly, hogy együtt adtok interjút?

– Nem értem, miért csodálkozol. Még soha nem futottál bele hasonlóba? (kérdez vissza meglepetten Nikolas)

– Nem. Menedzserek jelenlétében nem készítettem még interjút. Nem zavar, de meglepett.

– Ezt már eleve így szoktuk meg a tehetségkutató idején. Szinte soha nem adtunk úgy interjút, hogy ne lett volna ott mellettünk az éppen aktuális sajtós, aki figyelt ránk.

– De mire kell ilyenkor figyelni?

– Arra, hogy ne hozz kellemetlen helyzetbe. Nyilvánvalóan én is megtanultam az elmúlt időszakban, mit mondhatok, és mit nem. Egy ilyen produkciónál komoly szerződések vannak, az ember nem mindig van tisztában azzal, mit mondhat el, és mit nem. Erre jó villámhárítónak valaki, jelen esetben Anikó. Ez nem bizalmatlanság veled szemben, egyszerűen így alakult. Külföldön csak így adnak interjút a világsztárok is. De váltsunk is témát, mert ez nem anynyira fontos. Az sokkal lényegesebb, hogy tegnap elkészült az új slágerem.

„NE FELEJTSÜK EL, HOGY ÉN PAPÍRON IS ZENÉSZ VAGYOK,

EZÉRT NEM ETETHETNEK MEG AKÁRMIVEL”

– Úgy érzed, hogy sláger lesz?

– Nagyon remélem. Csak játsszák a rádiók, s akkor valóban az lesz belőle. Megmutatnám szívesen, de még nincs nálam a kevert változat.

– Eddig bejöttek a megérzéseid a slágerekkel kapcsolatban?

– Nem mindig. Például „A zene kísér” című dalomnál nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog az embereknek. És mégis bejött. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy a tavalyi esztendő igazi káosz volt. Fellépésről fellépésre mentem, egyik interjúból estem a másikba, ilyen forgatás, olyan forgatás, sokszor azt sem tudtam, hol vagyok. És éjszaka készült a lemez. Ezt most nem akartam, ezért tudatosan szakítok időt az alkotásra. Beyoncé sem a hakni után megy lemezt készíteni. A jövőben is azt szeretném, hogy ha stúdiózok, akkor legalább egy hónapig ne kelljen mást csinálnom, csak az albumra koncentrálhassak.

– Hogy állsz az eddig megjelent lemezeiddel? Szereted őket?

– Maradjunk abban, hogy épp most születik meg az első igazi albumom.

– Beleszólsz a szövegekbe és a zenékbe? Ha úgy adódik, visszaadsz dalokat?

– Nem is egyet! Nem csinálok ebből lelkiismereti kérdést. Azért ne felejtsük el, hogy én papíron is zenész vagyok, engem nem lehet akármivel megetetni. Én adom hozzá a nevemet, nem jelenhet meg úgy egy Takács Nikolas lemez, hogy rám erőltetnek dalokat. Engem fognak minősíteni az emberek, nem a zeneszerzőt, vagy a szövegírót. Egyébként most nagyon gyorsan születnek a dalok, mert sok az ihlet, minden nap történik valami. Kardos Norbi megcsi-

nálja az alapot, én kitalálok egy harmóniát, egy dallamot, mert rengeteg van az agyamban, szöveget viszont nem tudok írni. Vannak helyettem sokkal jobb képességű emberek, akik ezt megcsinálják.

– Örömet okoz még a fellépés?

– Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, a haknik fele igen, a többi pedig nem. A nagy, élő koncerteket imádom, ott teljesedhetek ki igazán. Ilyeneket szeretnék csinálni a jövőben is.

– A rajongókat tudod kezelni?

– Nem mindig. Hálás vagyok nekik, hogy ennyien szeretnek, és sokszor 600700 kilométert is utaznak miattam. De némelyik azt hiszi, hogy előnyt élvez, amiért minden fellépésre eljön. Ugyanakkor nem tehetem meg, hogy vele készítek egy fotót, és a többi 1500 emberrel, aki megrohamoz, nem. Akkor inkább senkivel nincs fotó, csak aláírás van.

„A CSÜLÖKPÖRKÖLT MELLÉ BÉCSI SZELET VOLT A KÖRET”

– Hiú ember vagy?

– Nagyon. Talán jobban is az átlagnál.

– Az úgynevezett „szekrény mögötti” korszakodban is az voltál?

– Természetesen. Mindig tudtam viselkedni, és akkor is elegáns voltam, amikor nem volt pénzem. Jó iskolákba jártam, és ez nagyon sokat számít.

– Aki egyszer kövér volt, annak akkor is rettegés az élete, ha jó néhány kilót ledobott?

– Szó sincs rettegésről. Döntést kell hozni. Minden nap csülköt akarsz enni, vagy jó neked a csirkemell is köret nélkül.

– Ezek szerint nincs csülök?

– Ebben a periódusban nincs, de néhány hónappal ezelőtt volt. Híztam is 13 kilót. Tavaly novemberben kezdődött az élő turném, és minden koncert után a helyi csárdába kötöttünk ki. Na, ott nem cézár salátát ettem… Megesett, hogy a csülökpörkölt mellé bécsi szeletet ettem köretnek. Aztán az egyik fellépésen nem tudtam begombolni a nadrágomat. A szaxofonosomtól kellett kölcsönkérnem egy övet, hogy el tudjam takarni. Aztán a sálat is hosszabbra engedtem, hogy valamennyit takarjon… Aztán elkezdtem odafigyelni.

– Csak ennyi?

– Na jó, van egy kis rásegítés is. Elmentem egy kezelésre, amikor akupunktúrás tűket szúrnak a hasadba és áramot vezetnek beléd. Magadnak kell adagolni, hogy mi az a mennyiség, amit elbírsz.

– Nem fáj?

– Néha igen. Maradok a 6-7 ampernál, nem tekerem fel 50-re. Ez egy 40 perces kezelés egyébként. És tényleg odafigyelek arra, hogy nem eszek köretet a húshoz. Lassan el is tűnik minden felesleg.

– Semmi mozgás?

– Minimális. A kedvenc zenéimre csinálok néhány fekvenyomást, és súlyzózok.

„EGÉSZ NAP REPÜLŐ MÓDBAN VAN A TELEFONOM”

– Próbáltam megszerezni a telefonszámodat, de nem jártam sikerrel.

– Ezek szerint csak jól csinálok valamit.

– Akik tudták, azok is bezártak. Azt mondták, Nikolas nagyon érzékeny erre.

– A legtöbbször „repülő módban” van a telefonom. Tehát az internetes kapcsolat él, de hívni nem tudnak. És olyankor hagyományos sms-t sem kapok.

– Ez önvédelem?

– Igen. Sok energiát elvisz az egész napos telefonálgatás. Akik fontosak, tudják, hogy e-mailben bármikor elérnek. Inkább így kommunikálok. Tavaly nagyon sok mindenre nem figyeltem, egyebek közt erre sem. Ész nélkül kapkodtam a telefont. Bele is betegedtem. Mostanra eljutottam oda, hogy nem akarok embereket közel engedni magamhoz. Sokat csalódtam már olyanokban, akiket barátnak hittem.

– Hogyan dolgoztad fel ezeket a kiábrándulásokat?

– Nehezen, mert roppant lelkizős alkat vagyok. De sokat erősödtem az elmúlt hónapokban szellemileg és spirituálisan is.

– Mesélj a spirituális utadról!

– Kicsi korom óta beszélek valakihez. Mindegy, minek nevezzük, Istennek, vagy szellemnek, esetleg univerzumnak. Neki elmondom a problémáimat, és kérek is tőle.

– És kaptál is?

– Kaptam. Volt időszak, amikor kicsit gyengébb lett a hitem, ne kérdezd, hogy miért. Sok volt a racionális dolog körülöttem, és valahogy elmaradt. Előfordult, hogy a szekrény mögött Cserhátit hallgattam. Sírtam. Borzasztóan szenvedtem. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Menjek ki Amerikába? Azt terveztem, hogy eladok mindent, abból veszek egy repülőjegyet, és szerencsét próbálok a tengerentúlon. De ott volt a következő dilemma: hagyjam itt a családomat? Aztán láttam az X-Faktor felhívását a tévében. Tudtam, hogy az újdonságnak mindig van ereje, és ha az sem jön össze, nyugodt szívvel vághatok neki az útnak. Aztán csak összejött az itthoni karrier, és még New Yorkba is eljutottam. Utóbbi is óriási ajándék volt az élettől.

– Amikor a verseny elindult, intenzívebben beszélgettél a „valakiddel”?

– Igen. Arra kértem, hogy vezessen az úton.

„KIZÁRÓLAG EGY CSALÁDOM VAN, OTTHON, GALÁNTÁN”

– A tavalyi rohanásban egyáltalán meg tudtad élni a nagy pillanatokat?

– Sajnos nem sokszor. Évekig vágysz arra, hogy ismert legyél, hogy stúdióban lemezt csinálhass, aztán az albumot meg is vegyék, majd keresett legyél a fellépések tekintetében is. Aztán megkapsz mindent egyszerre, és hirtelen azt sem tudod, hova kapj. Ezek nagy lelki harcok, mert rendezned kell magadban

a dolgokat. Aztán rájöttem, hogy ez egy küldetés.

– Jól tudom, hogy van egy másik családod is, Magyarországon?

– Nem, nekem kizárólag egy családom van otthon, Galántán. A többiek a barátaim.

– Rosszul emlékszem azokra a címlapokra, amelyek a „titkos családodról” szóltak?

– Ez a bulvár. De pont neked meséljem ezt? Az a bizonyos „titkos család” a barátaimat takarja. Nagyon szeretjük egymást, ők a mai napig mellettem állnak.

– Szoktatok arról beszélgetni, hogyan látnak téged manapság?

– Gyakran szóbe kerül ez. Kontrollnak is jók nekem. Szerintük pontosan ugyanolyan vagyok, mint korábban. Akár három, vagy négy évvel ezelőtt. Amikor bejelentettem, hogy éjfél után már nem vállalok fellépést, sokan rám fogták, hogy sztárallűrjeim vannak. Nem, ez nem az. Velük is megbeszéltük, hogy ha a hangomat és magamat is óvom a kiégés ellen, az egyáltalán nem sztárallűr.

„SZÜKSÉGEM VAN AZ EGYEDÜLLÉTRE”

– Mióta élsz egyedül?

– Két éve.

– Megszoktad?

– Meg, és nagyon szeretem. Szükségem is van rá, hogy letisztuljak. Nincs most arra energiám, hogy egy társsal foglalkozzak. Nem hiányzik most senki.

– Gyakran vannak rossz hangulataid?

– Viszonylag igen. Ezért sincs társam, mert nehéz velem együtt élni.

– Olyankor nagyon nyűgös vagy?

– Ne akard megtapasztalni. Nem vagyok könnyű eset. Konkrét elképzelésem van dolgokról, és senkinek sem engedek beleszólást.

– Van egy standard kérdésem minden beszélgetés végén.

– Tudom, a mit kívánj nekem. Ugye?

– Pontosan.

– Azt kívánd, hogy ha tíz év múlva találkozunk, akkor is tudjak újat mondani, és akkor már üljünk a saját éttermemben. Egy amerikai turnét követően…

– Így legyen!