Sokszor találkoztam már vele, több korszakában beszélgettünk. Ennyire harmonikusnak azonban még nem láttam. Sugárzik róla a béke. Azt mondja, fél éve ilyen.

– A tavaly decemberi, nagy Cserháti Zsuzsa emlékkoncert után a következőt írtad a közösségi oldaladra: „Tegnap végleg felnőttem... Köszönöm ezt a csodás feladatot az életnek! Köszönöm a lelki feltöltést is, nekem vannak a legcsodálatosabb barátaim!” Miért csak most, 28 évesen nőttél fel?

– Fantasztikus élmény volt az a koncert. Olyan esemény, ahol valóban felnőttként kellett viselkednem. És csak utólag, a koncert végén jöttem rá, hogy azok az emberek, akik megbíztak ezzel a feladattal, jóval előbb tudták, mint én, hogy megértem erre. Vagyis felnőttem.

– Találkoztál valaha Cserhátival?

– Sajnos nem, pedig nagy vágyam volt. Ez a mai napig egy hiányérzet az életemben. Pedig annak idején, gyerekként gyakran elképzeltem, milyen lenne a nagy találkozás. Mire azonban Pestre kerültem, Zsuzsa már nem élt. Kicsit morbid a hasonlat, de épp „váltottuk egymást”. Éppen ezért volt nagy megtiszteltetés ez a felkérés, hogy Rózsa István és Cserháti fia, Szirtes Krisztián felkértek az emlékkoncert háziasszonyának. Egyébként régóta mondom: Zsuzsának igenis ápolni kell az emlékét.

– A régi nagy öregek, akik felléptek azon a bizonyos emlékkoncerten, befogadtak maguk közé?

– Igen, és ez nagy áldás az élettől. Charlie, „Rózsi bácsi”… úgy érzem, mind szeretnek. Sőt, szerintem a húgomnak is egyre inkább kezdik elismerni a tehetségét. Nem véletlen, hogy Presser Gábor duettet énekelt vele az X-Faktorban.

– Pedig épp a régi motorok szidják azokat, akik tehetségkutatókban lesznek ismertek.

– Helyesbítek: azok a zenészek foglalkoznak ezzel, akik sikertelenek, és van arra idejük, hogy ezen idegesítsék magukat. Akik elfoglaltak, azok magasan tesznek rá, mi folyik a televíziókban. Felesleges szidni a tehetségkutatókat, és azokat, akik ebben szerepelnek. Azt vallom, hogy előbb-utóbb úgyis mindenki megtalálja a helyét a szakmában. Akinek itt a helye, az itt lesz, aki pedig csak percemberke, az hamar kihullik. Ez az élet rendje. Azok panaszkodnak a régi zenészkollégák közül, akik a mai napig nem találták meg a saját stílusukat.

„OLYAN VAGYOK, MINT EGY MUZSIKUS-LELKÉSZ…”

– Te mikor találtad meg?

– Most kezdem. Egy éve keresgélem, és egyre jobb társakat találok ehhez. Ott van például Hrutka Róbert, aki az egyik legelismertebb hazai zenész, de mégsem magyar aggyal gondolkodik, ezért születnek fantasztikus dalok a kezei alatt. Csináltunk közösen egy dalt, hamarosan robbanni fog a rádiókban.

– Furcsa, hogy azt mondod, most kezded megtalálni a stílusodat, hiszen már túl vagy négy nagylemezen.

– Nincs azokkal az albumokkal semmi baj, nagyon jó kis lemezek. Sőt, mostanában kezdtem el ezeket a korongokat igazán megszeretni. De nagyon fiatalon, 19 évesen kerültem bele az élet, vagy a rock and roll sűrűjébe. Mint minden normális fiatal, én is kerestem az utam. Ezzel párhuzamosan fejlődött a személyiségem. Ilyen szempontból a korábbi albumokból épülök fel én is. Most épp a legelső anyagomat hallgatom a leggyakrabban, amelyet Cserháti Zsuzsa szerzőgárdája írt nekem. Most kezdem el megélni Horváth Attila dalszövegeit. (gondolkodik) Tudod, valahol egy muzsikus lelkésznek tartom magam… Szeretném, ha öszszetartóbb lenne a szakma, és hidakat építenénk a széthúzás helyett. Felhagytam az úgynevezett „haknista” életmóddal. Nem leszek megélhetési fellépő, aki elvállal minden felkérést csak azért, hogy megéljen.

– Csak a fellépésekből van bevételed?

– Igen, és mégis úgy döntöttem, ennek ellenére sem fogok mindent elvállalni. Volt részem a haknikban bőven, köszönöm, többé nem kérek belőle. Igenis, lehet a vidéki fellépéseket is minőségi szinten csinálni. Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, említetted a közösségi oldalamat. Nem csak a Cserháti-, hanem egy mezőtúri koncert után is postoltam. És megköszöntem a mezőtúri emberek zeneszeretetét. Nekem is nagy élmény volt: egy 90 éves nagymama például jazzfunk zenére táncolt. Alig hittem a szememnek. Pedig nem ismert zenészekkel léptem fel, de olyan kisugárzásuk volt ezeknek az embereknek, ami mindenkit megfogott ott a teremben. Ha hiszel abban, amit csinálsz, és tudod, hogy ez az út hosszútávon kifizetődő, akkor az igényesség előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

„SENKI NEM MONDTA, HOGY KÖNNYŰ LESZ…”

– Meg tudod fogalmazni egy mondattal a saját utadat?

– A barátnőim körében van egy mondat, ami szállóigévé vált. Amikor ugyanezt a kérdést felteszik, mindig azt válaszolom: senki nem mondta, hogy könnyű lesz… (nevet)

– Épp erről szól a kilenc évvel ezelőtti bemutatkozó dalod is. A címe is ez volt, „Nem baj, hogy semmi nem jön könnyen”.

– Tavaly, amikor Horváth Attila dalszövegírónak volt a kettős jubileuma, chateltünk az interneten, és azt írta nekem, hogy ugye megmondtam… (nevet) Tulajdonképpen megénekeltem mindent előre…

– Odahaza, Tapolcán nagyon másnak képzelted ezt a szakmát?

– Nagyon… Vidéki lányként a tévé előtt ülve azt hiszed, hogy ha valaki a televízióban szerepel, akkor már megoldódott az élete. Siker, fény, csillogás… A valóságban minden fényért és csillogásért keményen meg kell dolgozni…

– Miben változtál leginkább a kilenc évvel ezelőtti önmagadhoz képest?

– Magabiztosabb lettem. Nőtt az önbecsülésem. Elfogadom magam, és hiszek abban, hogy mindent meg tudok csinálni, amit elterveztem, eltervezek…

– Kellettek hozzá a nagy mélységek is?

– Mindenképp. No meg a próbatételek. Ahhoz, hogy az ember lelki nyugalmat találjon, sokat kell befele nézni, ami néha nagy szenvedésekkel jár, de megéri! Épp ezen gondolkodtam most idefelé vezetés közben, mert autózás közben tudok a legmélyebbre menni. Két éve gyakorlom a pozitív gondolkodást. Mindenki ezt hirdeti, hiszen divat lett azt mondani, hogy gondolkodjunk pozitívan. Igen ám, de a hétköznapokon ezt nagyon körülményes betartani. Könnyűnek tűnik, de valójában pokolian nehéz. Nekem is csak mostanában sikerül hosszútávon elsajátítani, de már érzem a hatását. Kezd beérni a dolog, hiszen egyre több jó dolog történik az életemben, mind magánéletileg, mind szakmailag. Amióta átformáltam a gondolataimat, és az egész életem békés lett. Minden téren. Olyan volt ez, mint egy újjászületés. Nem könnyű dolog újjászületni, de a végeredmény minden mélyen eltöltött pillanatért kárpótol. Az életem ezekkel a mélységekkel együtt lett kiegyensúlyozott. Az pedig, hogy lelkileg jól vagyok, a családomra is kihat. Megtanultuk egymást elfogadni és a helyén kezelni, tisztelni és szeretni úgy tiszta szívből, ehhez kellett ez az újfajta gondolkodás. Most mindenki nagyon jól érzi magát.

– Tudnál még a szüleiddel élni?

– Nem hiszem, pedig imádom őket. (nagyon nevet) Nagyon szeretünk együtt lenni, de szerintem nem természetes, ha egy felnőtt ember a szüleivel él… A húgommal már mindketten leváltunk róluk, és szeretnénk, ha a saját életüket élnék. Legyenek csak ketten. Gondolj bele: még fiatalok, de már van két nagylányuk, és mégis szabadok…

– A húgoddal éltetek együtt valaha?

– Amikor a Megasztárba bekerült, próbálkoztunk vele, de nagyon kemény volt. (nevet) Voltak nehéz pillanataink. Mindkettőnknek kialakult már a saját kis életritmusunk. Egyébként szeretjük egymást, a tűzbe mennénk a másikért. Ha helyzet van, bármelyikünk azonnal ugrik.

„VOLTAK BARÁTOK, AKIKRŐL AZT GONDOLTAM, ÉLETEM VÉGÉIG MELLETTEM LESZNEK, MÉGIS TÍZ MÁSODPERC ALATT LEMORZSOLÓDTAK”

– Annyiszor emlegeted a pozitív gondolkodást. Ki terelt erre az útra?

– Saját magam magamat. Több ilyen témájú könyvet olvastam, aztán a barátaimmal is leültünk közös meditációkra. Az nagy élmény, amikor összeadódnak, vagy inkább megsokszorozódnak az energiák.

– Maradtak barátaid a múltból?

– Ez egy kényes téma... (gondolkodik) Voltak emberek, akikről azt gondoltam, életem végéig mellettem lesznek, és tíz másodperc alatt lemorzsolódtak. Volt szelektálás az utóbbi időben, és ennek köszönhetően ma már kizárólag olyan emberek vannak körülöttem, akik valóban barátok.

– Fél éve új menedzsmenttel dolgozol.

– Őket már tudatosan választottam. Most érzem azt először, hogy olyan emberek vesznek körül, akikre bástyaként támaszkodhatok, és nem csak a fellépéseket, illetve az abból származó jutalékukat látják bennem. Ennek is köszönhető az, hogy az elmúlt fél év valóban békét hozott.

– És mit hoz majd 2013?

– Egy új lemezanyagot mindenképp. Ez az esztendő megmutatja az új Tóth Verát, aki végre önmagára talált. Amúgy nem akarom kisajátítani ezt az évet, legyen mindenkié… Azt kívánom, hogy mindenkinek hozzon békét és nyugalmat ez az esztendő! (ismét gondolkodik, majd mosolyogva folytatja) Azt szokta mondani egy kedves barátom, hogy muzsikus lelkészek vagyunk, az a dolgunk, hogy a világot szebbé tegyük és ebben a zene a közvetítőeszköz. Próbálom a saját tapasztalataimat dallamokba foglalni és lelkeket gyógyítani. Ezért jöttem. Nem szeretnék olyan világban profitálni, ami folyamatosan dől össze körülöttem. Akkor érzem jól magam, ha mindenki más is.