Ez az interjú nem lesz átlagos. Sem a terjedelmét, sem a formáját tekintve. Hiszen már eleve a Vastag Csabával készült interjú előzménye sem volt szokványos. Újságírói pályafutásom eddigi legkülönlegesebb kalandja. Egyszerre volt bizarr, szürreális és extrém. Mindenféle tekintetben. Ugye elnézik nekem az olvasók, hogy a folytatásban néhány igen személyes tapasztalatot is elmesélek az anyag létrejöttével kapcsolatban? Egy újságcikkben ilyet nem lehetne – már csak terjedelmi korlátok miatt sem –, de hol legyen őszinte az ember, ha nem a saját könyvében?
Szóval az egész úgy kezdődött, hogy a Vastag Csaba & Sándor András találkozást az olvasók generálták. A melyinterjuk.hu Facebook oldalán ugyanis megkérdeztem az olvasókat, kiről szeretnének portrét olvasni, és a legtöbb szavazat, hozzászólás a Vastag testvérekkel kapcsolatban jött. Csabát és Tamást szinte ugyanannyian kérték, messze a legtöbben minden más előadó előtt. S mivel az olvasók kívánsága szent, el is kezdtem szervezni az interjúkat.
Lassan két évtizede dolgozom a médiában, ezernél is több riportot készítettem, de a Csabával való találkozáshoz hasonlót még nem éltem át. Pontosabban annak a körülményei voltak igen furcsák. Pedig higgyék el, számtalan extrém helyzetben faggattam már ismert embereket. Csaba eleve ragaszkodott ahhoz, hogy ne egy átlagos interjút készítsünk egy átlagos helyen. Azzal érvelt, ha egy órát beszélgetünk valahol, abból nem tudok majd portét festeni róla. És lássuk be: igaza van. Tetszett hát az ötlet, hogy menjek vele fellépni. Igen ám, de három hétig hiába telefonálgattunk, valami kavarás mindig volt az időponttal. Mentségére szóljon: becsülettel hívogatott, tehát nem tűnt el, és a telefont is felvette minden alkalommal, de a végén mindig valami elképesztő indokkal elmaradt a találkozás. Türelmem véges volt, már ott tartottam, hogy elnézést kérek az olvasóktól, és kiírom az oldalra, hogy rajtam nem múlik, de ezzel az emberrel lehetetlen normálisan találkozni. Aztán egy apró gesztussal levett a lábamról, és mindent megbocsátottam neki: közölte, hogy megnézte a melyinterjuk.hu oldalt, roppant szimpatikus neki a kezdeményezés, és azt is látja, mennyire megbecsült szakember vagyok a sztárvilágban. Tehát legyek türelmes, mert ez a beszélgetés mindenképp öszszejön majd.
Hosszas egyeztetések után végül ki lett tűzve egy szombati nap a nagy találkozásra. Csaba délután négyre rendelt a belvárosba. Mindezt sms-ben közölte
előző nap, a megadott címen pedig egy szépségszalon volt. Nem is értettem, mit keresek ott, mindenesetre fél órás késéssel a főhős is megérkezett. Pontosabban megérkezett volna, mert legalább négyszer elsuhant előttem autóval, bőszen integetve, hogy még a parkolót keresi. De nem találja. Az ötödik körnél már szólt, hogy üljek be mellé. Ugyan nem a közelben, de mutattam neki egy „tuti” helyet, ahol letehette a kocsit, majd közölte, micsoda baromság ilyen messze állni, mert a fél városon át kell gyalogolni. (Ehhez képest 5 perc alatt visszaértünk a szalonhoz.) No, így indult a nap, és így kezdődött az ismeretség Vastag Csabával. Majd, mintegy bokszmeccs, folytatódott. Négy egész menetig. De messze volt még az éjszaka…
AZ ELSŐ MENET…
– Mit keresünk ebben a szépségszalonban? Mi fog itt történni?
– Az interjúnk szempontjából lényegtelen dolgok. Például, megnézik a körmömet, hogy rágtam-e. Korábban évekig rágtam, és rám szóltak az RTL-ben, hogy nagyon csúnya. Ők küldtek először manikűröshöz. Aztán láttam, menynyi munkája van vele a szakembernek, amíg szép körmöt varázsol belőle, s utána egész egyszerűen már nem volt pofám újra lerágni.
– Szégyellted magad emiatt?
– Miért szégyelltem volna? Tök jó dolog körmöt rágni. De az is igaz, hogy pótcselekvés, és hülyén is néz ki… A hiedelmekkel ellentétben alapvetően nem foglalkozom a külsőmmel. Nem erről szól a munkám, hanem a zenéről. Más kérdés, hogy az ember igyekszik nem sáros cipőben és háromnapos pólóban kiállni a közönség elé…
– Tegnap mikor értetek haza a kalocsai, illetve szombathelyi buliból?
– Reggel 6-kor. És 9-kor már keltem. Örülj neki, hogy nem tegnap jöttél velünk, mert kikészültél volna a sok utazástól. Ma este Mórra és Hortra megyünk.
– Nem tehetted volna meg, hogy délig alszol?
– Ma nem. Napközben is munka van, nem csak este. Mindenki azt hiszi, hogy a zenészek egész álló nap buliznak, pedig ez korántsem igaz. A munkámnak nagyon sok olyan vonzata van, amit a közönség nem lát.
„ABBA AKARTAM HAGYNI A VERSENYT. KI AKARTAM VONULNI AZ
X-FAKTORBÓL A TESTVÉRPÁRBAJ ELŐTT”
– Ki ismer téged a legjobban?
– Senki. Én sem ismerem magamat. Önmagad megismerése egy egész életen át tartó folyamat. Sokszor meglepődöm én is magamon. Jó példa erre az X-
Faktor. Azt, hogy azzal a 12 emberrel mit éltünk át a verseny során, csak mi tudjuk, senki más. Még a műsorban dolgozó szerkesztők sem. Olyan dolgokat tudsz meg magadról, amelyek más körülmények között talán soha nem derültek volna ki. Hogyan reagálsz egy adott szituációban, amikor minden elképzelés megdől, amit korábban gondoltál önmagadról… Azt a pillanatot, amikor az öcsémmel párbajoztam, csak lefesteni lehet, szavakkal lehetetlen elmondani. Mert nyilvánvalóan azt szerettem volna, ha Tomika megy tovább. Elvégre ez az ő versenye volt, és én nem akartam tönkretenni az álmait. Amikor mentünk ki a színpadra a párbaj előtt, úgy terveztem, hogy leteszem a mikrofont a földre, és azt mondom, ebből nem kérek. Fogom magam, és egyszerűen kiszállok a versenyből. Már azt is elterveztem, hogy mit mondok. „Köszönöm szépen, és kapjátok be”…
– Miért nem tetted meg?
– Az öcsém érvei meggyőztek. Az volt az ötödik adás, és addigra annyian szavaztak rám, olyan sok pénzt költöttek SMS-re, hogy egyszerűen nem tehettem meg. A következő ötlet az volt, hogy majd direkt elrontom… Aztán abban maradtunk, hogy mindketten jók leszünk. Nem egymás ellen megyünk, hanem egymásért. Így a közönség sem érezte, hogy cserbenhagytuk őket. Megmutattuk, mennyire tiszteljük a másikat. Sokkal nagyobb tisztelet az, amikor a másik miatt vagy jó. Akkor, ott a párbajnál nem lehetett előre tudni, melyikünk megy tovább. Tippelni sem lett volna értelme. Az ugyanis nem számít, hogy idősebb vagyok. Tomika észbontóan jó énekes. Olyanokat énekelt, hogy leesett az állam…
– Álmodtál az óta a párbajjal?
– Azóta nem. Előtte viszont igen. Éreztük, hogy lesz a verseny során ilyen, csak az volt kérdés, hogy mikor…
Ekkor Csaba „szabadfoglalkozást” hirdetett a következő órákra. Ő beült a manikűröshöz, én megittam a maradék zöld teát, majd hazamentem. Azt csak a jóisten tudja, ő hová, mert sokáig nem került elő. Kérte, hogy hét órára legyek a lakásánál, mert onnan indulunk a fellépésre. Fél nyolckor telefonált, hogy még Szentendrén van, az új dalát énekli fel, de nyolckor talán már jönnek értem a sofőrjével. Addig foglaljam el magam… Nem volt kedvem sehová beülni, inkább átsétáltam a pesti oldalról az egyik hídon a budai oldalra, hiszen úgyis onnan jönnek. Közben a technikus, Krisztián is telefonált, hogy Csaba kavar, most épp kirendelte őt is Szentendrére. Negyed kilenckor kaptam egy sms-t Krisztiántól, hogy már elindultak. Ehhez képest kilenckor még híre-hamva se volt egyiküknek sem. Hogy teljen az idő, telefonálgattam. Mert ez még mindig jobb volt, mint egyedül ülni egy kocsmában. A barátok és a családtagok egy emberként kérdezték: „te normális vagy, hogy ennyit vársz valakire?”. Ezen én is elgondolkodtam akkor. Hiszen elismert, Kossuth-díjas művészek
sem várakoztattak meg soha. Arról nem is beszélve, hogy velük időpontot is egyszerűbb egyeztetni egy találkozóra. Igen, megtehettem volna, hogy hagyom a fenébe az egészet, mondván, mit képzel magáról ez a csávó, hogy így megvárakoztat? Mégis, valamiféle perverz érdeklődésből maradtam. Egész egyszerűen kíváncsi voltam, hogy ilyen előzmények után mi sül ki ebből az egészből… Bő kétórás várakozás, és több sms után egyszerre hívott Csaba és Krisztián. Hogy merre vagyok már. Mint kiderült, külön jöttek, két autóval. És természetesen egyikük sem arra kanyarodott, amerre kellett volna, hiába beszéltük meg előtte háromszor. Krisztiánhoz ültem be, Csaba előttünk araszolt. Egy benzinkúton tette le a kocsiját, majd átült hozzánk. Indultunk Mórra...
A MÁSODIK MENET…
– Izgalmas részéhez érkeztünk az ismerkedésünknek. (kezdi kaján vigyorral az arcán, miután beült az autóba)Most tartunk ott, hogy nagyon nem szeretsz engem, de remélem ez majd változni fog.
– Én is nagyon remélem…
– Nem akarok az időddel játszani, de ez a szakma ilyen. Néha az én időmmel élnek vissza, olykor meg én kavarok bele máséba. Nem tudatosan, hanem egészen egyszerűen így alakul.
– Amit eddig tapasztaltam belőled, az a zűrzavaros kapkodás.
– De a káoszban is van egyfajta rendszer.
– Azért vagy ilyen nyugodt?
– Miért, jobb lesz, ha idegesítem magam? Inkább a megoldáson töröm a fejem. Télen az időjárás miatt ez még durvább. Amit ma láttál, az a jéghegynek még csak nem is a csúcsa…
„FELKAPCSOLJÁK A VILLANYT, ÉS KÖZLIK,
HOGY FEL LEHET LÉPNI”
– Bár még Pesten járunk, és van előttünk 100 kilométer, de ilyenkor már tudod, melyik dallal kezdesz?
– Igen, a My Way lesz az első. Ez egy viszonylag emelkedettebb hangulatú hely lesz, ezért kötelező örökzölddel kezdek, amivel talán rá tudom majd hangolni a közönséget magamra. Nincs könnyű dolgom. Gondolj csak bele: ezeken a helyeken már zajlik egy műsor. És ebbe kell beágyazódni. Akár diszkóba, akár bálba érkezem, ott egyszer csak megállítják a zenét, felkapcsolják a villanyt, és közlik, hogy fel lehet lépni. Tehát megszakítják a folytonosságot. Szép kihívás, mert ilyenkor nem is a nulláról, hanem mínuszról
indulsz. Az első két dal mindig egyfajta kontaktusteremtés. Mindenkinek rá kell hangolódnia, hogy mostantól kezdve műsor van.
– Jártál már Móron?
– Szerintem igen. Ne kérdezd mikor, mert a dátumokra nem emlékszem, de úgy hiszem, jártam már mindenhol.
– Jó a visszahívási arányod?
– Nem rossz. Nyíregyháza és Debrecen környékén csak idén már legalább huszonötször megfordultam. A visszahívások nagyon fontosak ebben a szakmában. Azt csak egyszer teheted meg, hogy amíg tart a hírneved, egy közepesen sz*r színvonalú műsorral végigjárod az országot, és keresel egy csomó pénzt. És mi lesz utána? A minőségre kell törekedni, és jót kell csinálni ahhoz, hogy visszahívjanak. Nem én vagyok a legdrágább előadó az országban. Két éve tudatosan nem emeltem árat. Kíváncsi leszek, mi vár majd ránk Móron. Milyen lesz a férfiak és nők aránya, milyen életkorúak, milyen lesz a mikrofon – mert azoknak a legtöbb esetben a márkáját sem ismerjük. Krisztiánnal ilyenkor szoros szimbiózisban működünk, nagyon figyelünk egymásra. Pontosabban inkább ő figyel rám, hogy mikor kell elindítani a következő dalt egy-egy köztes konferálás után. Nagy segítség ő nekem, mert számtalanszor előfordult, hogy a helyszínen lévő „profi” technikusok kritikán aluli hangosítást produkáltak. Krisztián ilyenkor két perc alatt csodát tesz.
– Élőben énekelsz majd?
– Mindig! Csak a zene megy CD-ről.
(Krisztián ekkor telefonál a móri szervezőhölgynek, és közli, hogy késésben vagyunk, de már az M7-esen „gurulunk”, s kb. félóra múlva megérkezünk.) Ez egy nagyon fontos dolog, ami most történik, mert állandó kapcsolatban vagyunk a helyszínekkel.
– Az ilyen telefonokat mindig Krisztián intézi?
– Többnyire igen. Elmondjuk, hogy megcsúsztunk, de úton vagyunk. Ha több fellépő van, akkor a szervező így még variálhat is, mert betesz elénk egy táncműsort, vagy akármit.
– Pénzt nem vonnak le a késésért?
– Közös érdekünk – a szervezőké és a miénk –, hogy jó műsort csináljunk. Előfordult már, hogy egy kisváros művelődési házában bent ült a közönség és ránk vártak. Egy órát késtünk az öcsémmel, mert baleset volt az autópályán. Akkor felajánlottuk, hogy hosszabb műsort csinálunk, amiért kedvesek voltak és megvártak. Igyekeztünk kompenzálni a késést.
„ÁLLANDÓ KÜZDELEM, FOLYTONOS ELÉGEDETLENSÉG HAJT”
– Öt évvel ezelőtt ilyen életet álmodtál magadnak?
– Nem gondolkodtam én ilyesmin, hogy mi lesz…
– Nem volt jövőképed?
– Nem nagyon. Világéletemben bőröndből éltem. Öt éven át volt állandó albérletem, mégis mindig az ágyam mellett tartottam a koffert, és abból pakoltam ki. Most is, hiába van lakásom, folyton ott egy csomag – indulásra készen.
– Az állandóságtól félsz?
– Miért kellene mindig valamitől félni? Nem az állandóságtól tartok, egyszerűen ilyen fajta vagyok. Amerikában fogantam, Budapesten születtem, Ecséden kereszteltek és Veszprémben éltem. Nagymamám mondta mindig, hogy csavargó lesz ez a gyerek. Igaza lett. Nem tudom, kipakolok-e valaha is a bőröndből…
– Ott tartottunk, hogy nulla jövőkép…
– Egy cél vezérelt, hogy dolgozzak, legyen munkám, és mindig jó akartam lenni mindenben. Sportember lévén az állandó küzdelem és a folytonos elégedetlenség hajt. Akik sportolnak, általában hajtósabb emberek. Komolyan veszik a munkát, és belátják, hogy csak kitartással és szorgalommal lehet komoly eredményt elérni. Van egy ismerősöm, akinek nagyon gazdagok voltak a szülei, a fiú meg azzal kezdte a felnőttkort, hogy két évet ült a Veszprémi Büntetés-végrehajtási Intézetben. Nem küzdött meg semmiért. A szüleim nem voltak tehetősek, hiszen tanáremberek, vékonyan vágtuk a kenyeret és a parizert. Sajtot pedig csak ritkán láttam… Éppen ezért öt évvel ezelőtt nem vágyálmokból éltem, hanem dolgoztam. Pénzt kerestem.
– Természetesnek veszed azt, ami most történik veled?
– Nehéz kérdés ez… Ha azt mondanám, hogy csodaként élem meg, akkor nem mondanék igazat. De ha azt mondom, hogy igen, akkor meg nagyképű lennék. Dolgozni szeretnék. Ahogyan öt évvel ezelőtt is… Nagy tanulsága az én történetemnek, hogy ha valamit célul tűzöl magadnak, és teszel is érte, akkor lesz eredménye. Huszonnyolc évesen mentem az X-Faktorba, és azt megelőzően 18 esztendei munkám volt ebben az egészben. Az összes többi ember, akikkel valaha együtt zenéltem, mára könyvvizsgálók, meg ügyvédek lettek, ők nem várták ki, mire beérik a dolog. Annak idején valamennyi rockzenekarommal arra vártunk, hogy majd bekopog a topmenedzser a garázsba, ahol próbálunk, és attól fogva megyünk előre. Aztán rá kellett jönnünk, hogy ez sosem fog bekövetkezni, mert azt sem tudják, hogy ott vagy a garázsban, de ha tudnák, akkor is lesz*rnák.
„HIVATÁSSZERŰEN BULIZOM, NEM FOGOK
MÉG FAKULTATÍVAN IS BERÚGNI”
– Tisztában vagy azzal, hogy a legutolsó pillanatban kaptad el a popbiznisz kötelét? Hiszen évről évre egyre kedvezőtlenebbek a körülmények. Már az új tehetségkutatók nyerteseinek sincs annyi fellépésük, se lemezük, se jogdíjuk, mint neked. Ehhez képest már három lemezed is meg-
jelent, rengeteg a fellépés, és ez nyilván anyagilag is visszaköszön. Ha két évvel később köszönt be az életedbe az X-Faktor – ha egyáltalán beköszönt –, akkor fele ennyi eredményt sem értél volna el.
– Kétpercenként változik a világ. Az is lehet, hogy holnap beköszönt valami forradalmi újdonság a zenében, és semmi sem úgy lesz, ahogy az előbb felvázoltad… Azt gondolom, ha nem lennének ilyen tehetségkutatók, már rég lehúzta volna a rolót valamennyi lemezkiadó. Azok, akik még fent maradtak, kizárólag ebből élnek. De nem érdekel, hiszen úgy fogom fel, hogy ez egy lehetőség. Olyan fórum, amelyben ha jól nyilvánulsz meg, akkor van eredménye. Tisztában vagyok vele, hogy a hírnevemet az RTL Klubnak köszönhetem. Az RTL még sosem vert át, ezért lojális vagyok hozzájuk. Ha tegyük fel, Kolosi Péter azt mondaná nekem, hogy álljak kézen meztelenül a székház előtt, azt is megtenném, olyannyira megbízom benne. Tudnám, hogy ezzel hosszú távon valamilyen komoly célja van, és még sosem adott csalódásra okot.
– Könnyen közel lehet hozzád kerülni? Azt látom, hogy roppant közvetlen vagy mindenkivel, de ez akár egy felvett póz is lehet, ami a munkád része, hiszen nem lehetsz fellengzős egy olyan helyen, ahol fizetnek azért, hogy lássanak.
– Ha elnézed nekem, hogy másfél órát vártál rám…
– Kettőt vártam!
– …akkor kettőt… Nos, ha elnézed ezt nekem, akkor lehetünk barátok. Viccet félretéve: azért nem könnyű mindig kedvesnek lenni vadidegen emberekkel. Próbálok illedelmes, sőt türelmes is lenni, de nehéz. A régi haverjaim sokszor hívnak, hogy mikor megyünk már el bulizni. Sajnos soha, mert hivatásszerűen bulizom, nem fogok még fakultatívan is berúgni. Ráadásul a helyzetet bonyolítja a szakma sajátossága, az állandó rohanás, a folytonos időhiány. Aki mindenki felé hajlong, az egy idő után valaki felé a hátsóját is mutatja majd. Sajnos ez ilyen… Na, közben meg is érkeztünk Mórra.
Móron a helyi kultúrházban tartanak bált. Hiába van hátsó bejárat, az ajtót csak úgy tudjuk megközelíteni, ha keresztülvágunk az udvaron cigarettázó, vagy épp csak levegőző embereken. A közönség soraiban sok a nő, többen régi ismerősként üdvözlik Csabát és Krisztiánt is. A helyi szervező – egy roppant kedves hölgy – az öltözőbe navigál, ahonnan közvetlenül be lehet menni a színpadra. Ide már velünk tartanak Csaba barátai is, akik fogalmam sincs, hogyan kerültek időközben mellénk, de ott vannak. Állítólag korábban együtt dolgoztak Csabával valamelyik munkahelyén, s időnként meglátogatják őt egy-egy vidéki haknin. A helyszínen senki sem ideges, állítólag jobb is, hogy késtünk egy kicsit. Nem sokat vagyunk az öltözőben. A főhős épp csak átveszi az ingjét, majd megy is a színpadra. Mivel ez egy bál, az élő zenekar leáll, majd következik Csaba. A My Way-jel.
A második daltól már vele énekel és táncol a közönség. Gyakorlatilag az utolsó nótáig. Utálom, hogy megvárakoztatott Pesten, de a profizmusával megint elfeledtet mindent. Ez a pasas pont úgy néz ki, pont úgy mozog a színpadon, és pont úgy énekel, ahogy egy szupersztárnak kell. Bár az X-Faktorban nem szerettem, és a hangjáért sem voltam oda, itt most mégis meggyőzött. Határozottan sokat fejlődött a hangja, és az előadásmódja is az elmúlt másfél évben. A műsor végén bemondja, hogy bár rohannia kell tovább, de nem szeretne senkit cserbenhagyni, ezért a közös fotókat és az autogramosztást most, közvetlenül a fellépés után oldják meg a színpad előtt. Mielőtt autóba ülnénk, már csak arra van idő, hogy átöltözzön, és robogunk is tovább. Pontosabban csak robognánk. Odakint az udvaron az autó körül legalább huszonöt nő áll. De az is lehet, hogy harmincan vannak. Közlik, hogy akkor most indulnak ők is utánunk. Kiderül, hogy Csabának van egy ötven-hatvan fős stabil rajongói csapata, akik időt és pénzt nem kímélve követik az országban kedvencüket. Még a legutolsó faluba is elutaznak érte. Jegyet vesznek az éppen aktuális koncertre, és minden nézőtéren ott csápolnak. Nem vicc, tényleg mindenhol. Minderről már a Hort felé tartó úton beszélgetünk… Mórról vissza kell mennünk Pestre, átkelni az egész városon, és az M3-ason haladunk tovább. A fellépés után Csaba legalább fél órát a telefonjával foglalkozik. Aznap kapott egy új készüléket, azt állítgatja. Amikor megunja, folytatjuk az „ismerkedést”…
HARMADIK MENET...
„ÖTVEN EMBERNEK IS UGYANAZT A MINŐSÉGET NYÚJTOM,
MINT ÖTEZERNEK”
– Ez a rajongói csapat most tényleg utánunk jön a következő fellépésre is?
– Igen, de inkább kedves közönségnek hívnám őket, mint rajongóknak. Mert ők olyan kedves emberek, akik nagyon sok koncertemen részt vettek már, és úgy értékelték, hogy érdemes többre is eljönni. Körülbelül 500 fellépésem volt eddig, és az imént említett emberek szinte mind ott voltak. Óhatatlanul is megismertem őket.
– Mivel hálálod meg nekik ezt a határtalan szeretetet? Néhány kedves szóval a koncert után? Közös fotóval, esetleg autogrammal?
– Nem a szavakról van itt szó, hiszen mi egy nagy közös együttműködő rendszer vagyunk. Sokat köszönhetek ezeknek az embereknek. Múltkor Zalaegerszegre is eljöttek utánam. Így aztán legalább volt közönségem, mert épp egy
frissen nyitott helyre mentünk, ami előtte le is volt járatva, tehát a kutya nem tudott a buliról. De mivel ott volt a törzsmag, így nekik megtartottuk a fellépést.
– Zavar, ha kevesen vannak egy bulin?
– Nem érdekel. Ötven embernek is ugyanazt a minőséget nyújtom, mint ötezernek. Kaposváron nyolcezer néző jött az élő koncertemre. Az is nagy élmény volt, de ha kevesen vannak, az családiasabb.
– Egyet nem tudok még eldönteni, mivel ma találkoztunk először: valóban ilyen bohém módon, kicsit félvállról veszel mindent az életben, vagy csak előttem színészkedsz? Eltöltöttünk eddig négy-öt órát, s olyannak tűnsz, aki pont lesz*r minden nehézséget, és próbálod magad jól érezni az adott szituációban.
– És nem nekem van igazam?
– De, csak én hozzá vagyok szokva a lelki beteg művészekhez.
– Úgy is lehet élni, ahogy ők, de ha mindig rágörcsölsz valamire, amin nem tudsz változtatni, akkor saját magadat teszed tönkre. Felesleges idegeskedni, mert rámegy az egészséged.
„NAGYON SOKSZOR ELHÚZTÁK ELŐTTEM A MÉZESMADZAGOT,
HOGY MOST LESZEK SZTÁR…”
– Ha ez az egész sztárság előbb jön az életedbe…
– Ha mindezt 18 évesen megkapom, nem tett volna jót nekem. Meg kellett tapasztalni dolgokat, meg kellett érnem hozzá. Így tudok most értékelni mindent, mert van viszonyítási alapom. Tudom, hogy milyen fent, és azt is, milyen lent. Egyébként nagyon sokszor voltam majdnem fent. Mindig azzal etettek, hogy na, most leszek sztár. Például a TV2-s műsor, a Popdaráló idején. És ezt akkor tényleg elhittem. Mondogattam is otthon, hogy ha most nem leszek sztár, akkor soha. És nem lettem… Akkor még nem.
– Szoktál azon gondolkodni, hogy a mostani sztárság meddig tart majd?
– Nem.
– Tisztában vagy vele, hogy ez is csak ideig-óráig működhet?
– Nézd, minden folyamatnak van eleje és vége. Más kérdés, hogy már az elején is lehet úgy csinálni, hogy a körülményeket is folyamatosan irányítsd. Azzal kell tisztában lenned, hogy tudd, merre tartasz. Joe Cocker hány éves? Vagy Tom Jones? Engem kimondottan énekel a komolyzene – sz*rrá hallgatom a Classic Rádiót –, és az sem kizárt, hogy idősebb koromban ezzel foglalkozom majd. Elkezdtem zongorázni tanulni.
„NEM AZÉRT HÍVNAK MEG, HOGY A SOHA NEM HALLOTT SAJÁT
SZERZEMÉNYEIMET HALLGASSÁK”
– Móron megkérdezted a közönségtől, hogy énekelhetsz-e saját dalt. Miért tetted?
– Illemből.
– Egy előadó nem azt énekel, amit akar? És elsősorban nem a saját dalait kellene népszerűsíteni?
– Mindent az adott helyszín és az adott esemény határoz meg. Ha tegyük fel, egy bálban, vagy egy esküvőn kell fellépni, akkor nyilvánvalóan nem azért hívnak meg, hogy meghallgassák a korábban soha nem hallott saját szerzeményeimet. A legtöbben még mindig az X-Faktorban előadott dalokat szeretnék hallani. Természetesen nem akarom a saját nótáimat lebecsülni, mert nagyon jó dalok, de messze nem olyanok, mint mondjuk a November Rain, amit mindenki kívülről fúj. A saját szerzeményeket csak nagyon okosan lehet bevinni a köztudatba. Az megöli a bulit, ha előadsz három sajátot, aztán egy ismertet. Épp fordítva kell. De ez nem az én találmányom, szerintem a legtöbb tehetségkutatós így lép fel. Az élő koncertek, a másfél órás koncertprogramok nyilván mások. Ott az összes saját számot elnyomjuk, az már inkább egy ismeretterjesztő koncepció. De Frank Sinatra My Way-je, vagy Tom Jones Sexbomb-ja ott is a műsor része.
„TÉVHIT, HOGY EGY TEHETSÉGKUTATÓBÓL JÖTT EMBERNEK
MINDENBEN MEG VAN KÖTVE A KEZE”
– Mennyire van beleszólásod a téged körülvevő dolgokba? Választhatsz menedzsert? Sofőrt, fellépést, felkérést, interjú megjelenéseket?
– Azt csinálok, amit akarok. Az tévhit, hogy egy tehetségkutatóból jött embernek mindenben meg van kötve a keze.
– Mégis azt mondtad, öt éve nem voltál nyaralni.
– De ez egy választott út. Haúgy döntök, nyilván elutazhattam volna korábban is. De miért nyaralgatnék ész nélkül, ha közben fel is léphetek? Megtehetném, hogy nem adok neked interjút. Vagy senki másnak, mert amúgy is hülyeségeket írogatnak. De mi értelme lenne? Nézd, ennek a rendszernek nem én vagyok az alkalmazottja, hanem mindenki más, aki körülöttem van. Én választok meg mindent.
– Nem kötnek szigorú szerződések?
– Nem. A szerződések leginkább a pénz elosztására irányulnak.
– Már elhagytuk a Hort táblát, mindjárt odaérünk a művelődési házba. Tudod már, mi lesz az első dal?
– Igen. A My way.
– Itt is?
– Nézd, van ennek egy lélektani része is. Jobb a lelküket simogatva bemutatkozni, mint berúgni az ajtót valami zúzós számmal. Na menjünk, nézzük, mi vár itt ránk…
Horton szinte majdnem ugyanaz történik, mint 170 kilométerrel odébb. Kint cigarettáznak az emberek, és nagyon megörülnek, amikor meglátják az illusztris vendéget a késő éjjeli időpontban. Kicsit innen is késtünk, de senkit nem zavar, azt mondják, eltáncolgattak addig, amíg nem jöttünk. Én meglepődöm, mert nem csak a harminc rajongó ért ide velünk együtt, hanem Csaba barátai is. Úgy látszik, ők minden bulin bejáratosak az öltözőbe. A helyiek rendkívül közvetlen, rendes emberek, akik ujjongva fogadják az énekest. A műsor ugyanaz, de ez még a rutinos rajongókat sem érdekli. Ismét kedvencükkel éneklik az összes nótát. Csaba közben már a színpadon is elmondja, hogy az imént arról faggatta egy „barátja”, miért kérdezi meg a közönséget arról, énekelhet-e saját dalt. A közönség erre is ujjong… Fellépés után ismét hosszas fotó és autogramosztás, majd az öltözőben a település polgármestere és jegyzője is gratulál Csabának. Főszereplőnk szívének különösen kedves ez a hely, hiszen innen 10 kilométerre, Ecséden töltötte a gyermekkorát. Még távoli rokonok is eljöttek őt megnézni. Másfél óráig beszélgetünk, majd amikor indulnánk kifelé, az öltöző előtt ott találjuk azt a huszonöt-harminc embert, akik Mórról ide is követték Csabit. Főhősünk bemutat nekik. Kiderült, hogy mindenki hallott a melyinterjuk.hu oldalról, sőt, sokan írtak is közülük, hogy Csabival készítsek interjút. Roppant kedves emberek. Bár, azt még mindig nem értem, mi a jó abban, hogy átautózzák az éjszakát két fellépésért, ahol nagyjából ugyanazt látják. Aztán indulunk hazafelé. Megállunk egy benzinkútnál, ahol Csaba kávét és Kinder tojást vesz nekem és Krisztiánnak. Azt mondja, ez az ő ajándéka. Külön hozzáteszi, a csokit vigyem haza a kislányomnak. Ezek után még mindig haragudjak rá? Kávézni nincs már kedvem ilyen későn, ezért a szintén a kútra érkező rajongóknak adom a poharat, de Csaba ezt észre sem veszi. Ő még beszélgetne velük, de Krisztián már nagyon nézi az óráját. Most már tényleg indulunk…
NEGYEDIK MENET...
„ÉDESANYÁM MINDIG TUDJA, HOL LÉPEK FEL. LÁTJA
A NAPTÁRAMAT, ÉS EZ NEM MINDIG JÓ”
– Érdekes másodperceket élünk meg. Hajnali három óra van, és most indultunk haza Hortról. Azt gondolom, jókat beszélgettünk. Most már talán azt is érted, miért kértem tőled, hogy ne csak szavakat, hanem vizuális élményeket is osszunk meg egymással. Köszönöm, hogy eljöttél, és részt vettél a napomban, még úgy is, hogy másfél órát kellett ránk várnod.
– Kettőt! Nem másfelet. Kettőt!
– Anyám meg két hónapja vár rám… Ne haragudj, már elnézést kértem!
– Fátylat rá! A szüleiddel mikor találkoztál utoljára?
– Tegnap, a két fellépés között hazaugrottunk egy percre. Apukám nemrég volt 65 éves, s mivel épp Veszprémen keresztül vezetett az út, adtam neki ajándékot. Aztán mentünk is tovább. Egyébként karácsonykor voltam otthon utoljára.
– Mindig tudják, hol lépsz fel?
– Igen, mivel anyukám látja a naptáramat. Néha sajnálom, hogy mindig képben van arról, merre járok, mert folyton aggodalmaskodik, milyen messzire megyünk. Féltenek a szüleim. Amikor még otthon laktam, apukám addig nézte a tévét, amíg haza nem értem. Akár hajnal négyig is. Sosem tudott elaludni. A szülők már csak ilyenek, nagyon szeretem őket.
– Mikor költöztél el otthonról?
– Viszonylag későn, 19 éves koromban jöttem el otthonról. Az egyetem mellett nyáron elmentem dolgozni. Beálltam segédmunkásnak egy építkezésen, de két nap múlva kivágtak. Betonelemeket kellett a helyükre rakni. Volt egy daru, két kampón lógott a 30 tonnásszelvény. Egyetlen szabály volt ezen a munkahelyen, hogy a darun lógó beton alatt nem szabad átrohanni. Én mégis megtettem, és a hátam mögött két tized másodperccel később leszakadt a „rakomány”. Mondták is rögtön, hogy akkor többet nem kell jönni. Aztán voltam barackszedő is. De ez sem tartott sokáig, mert többet ettem, mint szedtem. Talán a tudakozóban dolgoztam a legtöbb ideig. Tudod, ahol az utcát, a házszámot, vagy a telefonszámot kérdezik. Esetleg az előfizető nevét. A tudakozónál a legfőbb szabály az ügyfélkezelési idő optimalizálása volt. Vagyis a legrövidebb idő alatt kellett választ adni minden kérdésre. Viszont aki gyorsan keres, mert siet, az gyakran paraszt tud lenni. Észrevétlenül is. Én inkább ott is elbeszélgettem az emberekkel. Kedves akartam lenni mindenkivel. A főnököm folyton csesztetett is emiatt. Többet beszélgettem a lányokkal, mint kellett volna. Aztán 27 éves koromban azt vettem észre, hogy már mindenki „normális” ember lett a környezetemben, rendes szakmával, miközben én még mindig csak az álmaimat kergettem. Apám el is volt keseredve… Mivel nem akartam éhen dögleni, folyamatosan dolgoztam, de arra vágytam, hogy művészként is meg tudjak élni.
„NEM VÁLLALOK GYEREKET, MIVEL KÉPTELEN VAGYOK
FÜRDETÉSRE HAZAÉRNI”
– Akkor is állandóan dolgozni fogsz, ha majd gyereked születik?
– A minap egy kutyamenhelyen voltam fellépni. Elmondtam, hogy mindenki a saját felelősségének teljes tudatában válasszon magának kutyát. Ha valaki nem alkalmas erre, akkor inkább ne is vigyen haza állatot. Mert ez egy felelősség. Ahogyan a szülői feladat is. Ha valaki nem tud este hétre hazamenni
fürdetni, akkor ne vállaljon gyereket. Itt voltál velem egész nap, látod hogy megy ez, és képzeld el, hogy még téged is, akit nagyon fontosnak tartottalak, átvertelek 2 órával. Mi lenne akkor a családommal, a feleségemmel és a gyerekkel, ha nem mennék haza?
– Jártál valaha pszichológusnál?
– Jártam.
– Mit kerestél ott?
– Beszélgettünk
– Küldött valaki?
– Elmentem magamtól.
– Mikor?
– Régen.
– Mire kerestél választ?
– Ahhoz, hogy erre válaszoljak, jobban kell, hogy ismerjelek…


