„Hány óra legyen? Egy, vagy kettő? Nekem teljesen mindegy, ráérek. Ha akarod, dél is lehet.” – mondta nagyvonalúan Tamás, aki ebédre invitált. A Liszt Ferenc tér egyik divatos helyére beszéltük meg a találkozót. Picit előbb értem oda, a teraszon egyetlen szabad asztal sem volt, de ismerősökbe botlottam. Fluor és SP épp befejezték a kajálást, ezért még az asztalt is odaadták. Mire kihozták a limonádémat, Tamás is megérkezett.

– Már választottál is? Rendeltél?

– Nem, csak frissítőt kértem.

– Mert tudok egy helyet innen nem messze. Igaz, hogy nem ilyen puccos, mint ez az étterem, csak egy kifőzde, de nagyon szeretem, mert isteni a kaja. Frici papa…

– Ismerem, Frici az egyik legjobb hely a belvárosban. Volt egy időszak, amíg csóró kis salgótarjániként rendszeresen ott ettem. Nem drága hely.

– Nekem is a bátyám mutatta meg. Amikor Csaba már Pesten élt, és egy ingatlanos irodában dolgozott, minden nap ott kajált. Amikor nála voltam a fővárosban, mindig magával vitt.

– Akkor miért nem ott találkoztunk?

– Gondoltam, majd együtt elmegyünk. Kifizetem a limonádédat, aztán indulhatunk.

– Miért fizetnéd ki te az én limonádémat?

– Miért ne? Sőt, az ebédre is meg foglak hívni! Ragaszkodom hozzá. Ennyi belefér.

„A MUNKÁM MEGKÖVETELI, HOGY SOKAT KÖLTSEK”

– Tudsz félretenni? (kérdezem tőle, miközben a Liszt Ferenc térről a Király utca felé gyalogolunk)

– Eddig még nem sikerült.

– Talán nem kellene éhes újságírókat etetned.

– (nagyon nevet) Hagyd már ezt a hülyeséget… Egyébként nagyon tetszett a bátyámmal készített interjúd. Kíváncsi leszek, mit hozol ki belőlem.

– Arra én is! Mire költesz leginkább?

– Az életre. A rohanó életben rohanó pénz kell. A legtöbb pénzt kajára és utazásra költöm. Sokat taxizom.

– Most is azzal jöttél?

– Igen. Még egy hétig Soroksáron lakom, az elmúlt két évben onnan jártam be rendszeresen taxival.

– Nem sajnálod erre a pénzt?

– Nem. A taxi a munkám járulékos költsége. Ha autót veszek, rosszabbul járok, mert az drágább. Egyébként nem azért költök sokat, mert nem számít a pénz, és nagy lábon élek. A munkám megköveteli, hogy sokat költsek. Mindig kellenek új ruhák, aztán fodrászhoz is el kell menni, stb.

(A kifőzdébe lépve a pincérek ismerősként üdvözlik Tamást. A galérián ülünk le. A fiatalember csülkös bablevest és mátrai borzast rendel tejfölös uborkasalátával.)

– Képzeld el, az életem ilyen pici színtereken zajlik (mutat a galéria rész felére). A bérelt kislakás, az autó az állandó fellépésekre való utazás során, és maga a színpad.

– Ezt már meg is énekelted.

– Igen. „Háromszor három méter bőven elég…” Pedig annál a dalnál még nem is vettem részt az alkotói folyamatban. Az új nótánál, a Soha még esetében már igen. Ott már a dallamszerkesztésben is közreműködtem.

– Amikor részt veszel az alkotói folyamatban, azonnal tudsz is azonosulni a dallal?

– Nem. Itt is csak akkor tudtam, amikor elkezdtem fellépéseken énekelni. Pedig előtte már a klipet is leforgattuk. (gondolkodik)…Tudod, érdekes dolog a zene. Nézzük, mit jelent valójában az X-Faktor. Egy bizonyos pluszt, amitől egy tehetségkutatóban feltűnő énekes sztárrá válik. Ilyen szempontból mindent dal maga egy X-faktor. Az, hogy melyik dal robban nagyot, nincsen képlet. Van amelyik dalban benne van az X, és van, amelyikben nincs. A jelenlegi dalomban úgy gondolom, hogy megvan.

„NEM ZENEÉRTŐ, HANEM ZENESZERETŐ EMBER VAGYOK”

– Nehéz veled együtt dolgozni a hangszerelőknek, a szövegíróknak?

– Nem, mert meggyőzhető vagyok. Ráadásul nehezen tudom kifejezni, amit gondolok, hiszen mást hallok belül. Azt szoktam mondani, hogy nem zeneértő, hanem zeneszerető ember vagyok. Remélem, ez azért az évek során változni fog. Húsz évesen azért csak fejlődik az ember. Most még nem tudok mindenhez érdemben hozzászólni, de hiszek abban, hogy mindenki száz százalékosan dolgozik a csapatomból. Nem kételkedem sem a zeneszerzőmben, sem a hangszerelőmben, amikor azt mondják, ez kell ahhoz, hogy játszanak a rádiók.

– E tekintetben nem panaszkodhatsz. Az új dalodat abszolút csúcsra járatja az egyik nagy országos kereskedelmi rádió.

– Én sem tudom úgy bekapcsolni, hogy ne halljam magam. Elképesztően jó érzés. A bátyámmal közös dal, az Őrizd az álmod esetében korábban ez sokszor megtörtént, de most mégis más az önálló nóta. Az előző számomat, a 3x3-at a vidéki rádiók játszották inkább.

– Emlékszel még arra a pillanatra, amikor először hallottad magadat „nagy” rádióban?

– Igen. Inkább félsz volt bennem, mint jó érzés. Tartottam a visszajelzésektől. Amikor a Soha még-et először hallottam rádióban, azt éreztem, hogy most először állok a saját lábamon. Mint amikor a kisgyerek először áll fel a szülei segítsége nélkül, majd megteszi az első lépéseket. Amikor az Őrizd az álmot hallottam, mindig azt éreztem, hogy mankóként ott vagyunk egymásnak Csabival. Ha színpadon énekeljük, akkor is így van, mert biztonságot jelent a másik. És az a dal csak részben enyém. Nem gondoltam volna, hogy az Év dala lesz.

– Ki találta ki a közös dalt?

– Együtt ötlöttük ki. Sokat gondolkodtunk azon, mit tudnánk adni az embereknek a média segítségével, ahol ilyen mértékű hátszelet kaptunk. Hiszen ez egy hatalmas fórum. Azt már az elején eldöntöttük, hogy csak vidámságot nem adhatunk egy közös dalban, mert ebben az országban minden van, csak vidámság nincs. De a világban sem. Aztán azt is butaság lenne leírni, hogy mi rossz a világban, hiszen azt mindenki látja.

– Maradt a remény…

– Így van! Vagy még pontosabban: inkább hitet szerettünk volna adni az embereknek. Mi vagyunk a legjobb példa; hittünk valamiben, volt egy álmunk, és sikerült is megvalósítani. Higgy magadban, higgy az álmodban, őrizd, amíg élsz, és neked is menni fog. Persze ahhoz, hogy sikerüljön, tenned is kell, nem szabad elfogadnod azt, amiben vagy. Harcolj érte, ne nyugodj bele semmibe!

„SOK DOLOG VAN AZ ÉLETBEN, AMIHEZ MEG KELL ÉRNI”

– Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy lassan két év eltelt a tehetségkutató óta. Boldog-boldogtalan lemezeket ad ki, van, akinek már három albuma is megjelent, amióta véget ért a szériátok. Többek közt a bátyádnak is. Neked miért nincs még önálló albumod?

– Ez egy roppant kényes téma. Tényleg nem tudok olyan embert a környezetemből, akinek ne lenne lemeze. Nekem is van egy, a döntőkben elhangzott dalokkal, de saját nótákat tartalmazó nincs. Ezt naponta megkérdezik tőlem azok az emberek is, akikkel a fellépéseken találkozom. És egyre nehezebb kitérni a válasz elől. Nem én vagyok a legilletékesebb ebben a kérdésben. De az biztos, hogy nem maradok lemez nélkül. Csak az időpont kérdéses. Képzeld, amióta járom az országot, eljutottam arra a szintre, hogy kivétel nélkül minden előadót tisztelek a szakmából. Amíg nem jelentkeztem a műsorba, bizonyos embereket elítéltem. Mindig azt gondoltam, hogy én jobban, vagy máshogy csinálnám. A mulatós zenével például ki lehetett kergetni a világból. Utáltam.

– És most, hogy megkaptad a lehetőséget, jobban csinálod, mint a többiek?

– Nem erről van szó. Látom, hogy semmi sem egy emberen múlik. Az élet kompromisszumok hatalmas halmaza. Ennek alapján nem is lenne fair a másikról ítéletet mondani. Annyi mindentől függ, hogy egy produkció sikeres lesz-e, vagy sem. És ez a legritkább esetben múlik az előadón.

„SZERETEM FELIDEGESÍTENI MAGAM”

Persze Magyarországon mindenki szakértő. A zenéhez is mindenki ért, akárcsak a focihoz. De azt soha nem fogom megérteni, hogy ha valaki nem tetszik a másiknak, miért ír az internetre hozzászólást. Nekem eszembe nem jutna, hogy megírjam valakiről, hogy szar. A negatív kritikát intelligens módon is ki lehet fejteni.

– Egyáltalán minek görgeted le az egeret a kommentekhez?

– Mert szeretem magam felidegesíteni. Ez egyébként nem megy könnyen. Szélsőségesen idealista vagyok. S amikor már érzem, hogy túlzásba vittem az emberi jóságról alkotott képemet, csak elolvasok néhány fóumbejegyezést. A kommenteket böngészve mindig rájövök, mennyire primitívek és ostobák némely emberek. És azért állok én a színpadon, azért érdemlek kitüntetett szerepet, mert nincs bennem semmilyen negatív érzés.

– Már nincs, vagy még nincs?

– Már nincs. Régen gyakrabban felidegesítetem magam, és agresszívvá váltam, ha pár részeg beszólogatott. Mert igenis fontos, hogy mit gondolnak rólam, 20 évesen nem vagyok már gyerek. Én képes lennék a végsőkig harcolni az igazamért.

– Kellett valaha verekedned?

– Nem, maximum az oviban. Nem gondolom, hogy az erőszak bármit is megold. Nem kell ahhoz bunyózni, hogy megleckéztesd a másikat. A megszokások rabja vagyok. Nagyon félek a változástól, rettegek tőle.

– Ahhoz képest alaposan felborult az életed.

– Amikor jelentkeztem a műsorba, éppen rossz volt minden. Történt egy nagy csalódás az életemben. Az első szerelem mindenkinek fáj. Rettegek az idő múlásától. Bele tudnék halni egy pillanatba. Ülök a haverokkal egy füstös helyen, és megszűnik a külvilág. Néha az az álmom, hogy megáll az idő és örökké tart.

– Sok ilyen pillanatod van?

– Igen. (gondolkodik) Tudod, nem vagyok egy nagy igényű ember, nincsenek nagy vágyaim, elérhetetlen céljaim. Egyszer legyen majd lakásom, családom meg gyerekem, ennyi. Az állandó dolgok hiányoznak az életemből. Irigylem azokat, akik minden nap ugyanoda mennek dolgozni. Tizenhat éves lehettem, amikor életemben egyszer felidegesítetem magam valamin, és azt mondta az iskolaorvos, hogy vegyek be egy nyugtatót. Bevettem, és olyan ideges lettem, hogy szétvertem egy szekrényt. Akkor azt mondták, ezerből egy ember van, aki nem tudja kontrollálni magát az idegcsillapítótól.

„A TELEFONOMBAN NINCSENEK NEVEK, CSAK SZÁMOK”

– Mi bajod lett 16 évesen? Mi zökkentett ki ennyire?

– Nincs arra jobb szó: lebutított a nyugtató. Szó szerint azt éreztem, hogy elkezdek buta lenni. És akkor nem tudtam semmibe sem kapaszkodni, azt éreztem, hogy veszek el. De már régen történt…

– A testvéreid közül ki „ütött rád” ilyen tekintetben?

– Nem tudom.

– Beszélgettek erről?

– Az igazán fontos dolgokról sajnos nem beszélgetünk a testvéreimmel. Inkább csak felszínes témákról. Nem azért mert nem akarunk, csak annyi hatás ér a hétköznapok során, és egyébként is annyit beszélgetsz mindenkivel a nagyvilágban, hogy amikor hazaérsz, már nincs is kedved otthon megszólalni. De ez régebben is így volt. (gondolkodik, hosszan néz maga elé) Tudod, nagyon nehéz egy interjúban, mert az egész életemet a nagyközönség előtt élem, és mi marad nekem? Csak a szavak. Semmi más. Minden egyebet odaadok az embereknek. Például kevesen tudják rólam, hogy matematikus agyam van, 12 évig jártam matek tagozatra, az életem a reál tárgyak körül forog. A telefonomban sincsenek beírva nevek, csak számok. Könnyebben megjegyzem valakinek a telefonszámát, mint a nevét.

– Nagy titkokat őrzöl?

– Igen, van néhány…

–A bátyád néhány héttel ezelőtt azt mondta, szeretsz bulizni, ezért időnként vissza is kell fognia téged.

– Csak azt lehet visszafogni, aki hagyja magát. Én nem hagyom, de nem is kell. Azért ennyire nem vészes a bulizós Tomika, ahogyan Csaba elmondta. Tudod mit csinálnék szívem szerint? Semmit. Naphosszat csak szőlőt szednék. De úgy, hogy nagyon precízen figyelnék arra, hogy óvatosan szedjem le a szemet és tegyem be a kosárba. Ismered ezt a meditációs formát?

– Nem.

– Mindent ugyanúgy kell csinálni az életben, csak nagyon lassan. Életemnek abban a szakaszában vagyok most, amikor megállás nélkül ások.

– Hogy mit csinálsz?

– Jól hallottad: ások. Egyelőre csak földet látok, ezért folyamatosan ások. Keresek, kutatok. Magamban, másokban, a világban. Úgy érzem, nincs olyan dolog, ami igazán fontos lenne. Már megtaláltam a választ arra a kérdésre, hogy valójában mi az élet értelme.

– És mi az?

– Erre az a válaszom, hogy a kérdések kérdésére mindig a kérdés maga a válasz. Ezt találtam saját magamban mélyen, ahogy kutatok. A legfontosabb kérdések, a „mi lenne, ha”, a „mi lett volna, ha”, és a „mi lesz, ha”…

Mi lett volna, ha nem születek meg? Más lenne nélkülem is a világ? Nyilvánvalóan ugyanúgy lett volna gazdasági válság. Számomra nagyon fontos kérdés, hogy számít-e egyáltalán a létünk.

– Esküszöl, hogy ilyeneken agyalsz, vagy titokban idehoztál egy Kandi kamera stábot, és azt nézitek, hogyan reagálok az eszmefuttatásaidra?

– (nagyon nevet)Dehogyis! Szó nincs erről. Ezeken agyalok. Mi a baj ezzel?

– Ebbe bele lehet bolondulni.

– Igen, lehet. De alapvetően bolond ember vagyok. És igen, ezen agyalok, hogy milyen lenne velem, vagy nélkülem a világ. Ha már megszülettem, akkor valamit hozzá kell tenni.

– Szeretsz élni?

– Nagyon! Az élet minden pillanatát élvezem. A legtöbben azonban olyan dolgokat tartunk fontosnak, aminek semmi értelme nincs. A saját életem jelen pillanatban csak egy villanás.

– Másokkal is gyakran megosztod ezeket a gondolataidat?

– Adott esetben igen! A legjobban a vadidegen embereknek szeretek megnyílni. És tudod miért?

– No miért?

– Azért, mert vele nem találkozol holnap, nem fog visszakérdezni.

„NEHÉZ VELEM EGYÜTT ÉLNI, MERT SOHA NEM VESZEKSZEM”

– Társként nehéz téged elviselni az életben?

– Igen. Legfőképpen azért, mert kiszámíthatatlan vagyok. Egy órával később már mást gondolok a dolgokról. És azért is nehéz velem, mert soha nem veszekszem, mindig csendben vagyok.

– Nem irigylem a barátnődet. Nincs is annál idegesítőbb, mint egy hallgatag emberrel veszekedni…

– A hangomat sem emelem fel. Eddig csak egyetlenegyszer fordult elő vita köztünk egy év alatt. De akkor is csak elbeszéltünk egymás mellett. Dolgoznom kellett menni, ő meg azt hitte, hogy szórakozni indulok.

– Nehéz elfogadni egy civilnek ezt a szakmát?

– Nem is feladatuk, hogy elfogadják. Az sem, hogy felfogják. Egyszer beszélgettem egy sráccal a veszprémi színházban, akinek az volt a feladata, hogy adott pillanatban egy kötéllel felhúzza a színészt magasra. Azt mondta, az a legnehezebb a munkájában, hogy olyannyira megbízik benne a színész, hogy az illető végig sem gondolja, hogy elejtheti. És ez sokkal nagyobb felelősség, mint kiállni a színpadra. (ismét csönd, közben eszik egy falatot) Tudom, hogy furcsának találsz, András. De az élethez kell egy icipici őrület.

– Én sem vagyok normális.

– (nevet) Akkor ez megbeszéltük!

„A LEGNAGYOBB SZABADSÁG AZ ÉLETEMBEN,

HOGY SOHA NEM HAZUDOK, MERT NINCS RÁ SZÜKSÉGEM”

– Beszéljünk hétköznapi dolgokról. Egyedül veszel magadnak ruhát?

– Nem, a barátnőmmel. Utálok vásárolni. Nem értem azokat az emberek, akik elmennek egy puccos boltba, ahol méregdrágán megvesznek egy ruhát csak azért, hogy az ne menjen velük szembe az utcán. Nemrég például varrattam magamnak egy öltönyt. Csodálatos szakma a szabóké, és már ez is eltűnőfélben van. Zseniális olyan ruhát hordani, amit rád szabtak.

– Milyen gyakran találkozol a bátyáiddal?

– Nem az a lényeg, hogy hányszor, hanem hogy mennyire tartalmasak ezek a találkozások. Csaba a legfontosabb ember az életemben. Olyanok vagyunk, mint két fekete billentyű egymás mellett a zongorán. Balázs teljesen más ember, mint mi. Zseniális figura, hatalmas lelke és szíve van.

– Nektek, „a két művésznek” nincs?

– Dehogynem! Egyébként mi hárman nagyon rossz tesók vagyunk. De pont ettől vagyunk jó tesók. Végigverekedtük az éveket, felvettük egymás ruháját, de nagyon szeretjük a másikat. Balázsra felnézek. Ő azt az embertípust képviseli, amilyen mindig is lenni szerettem volna. A nyugodtságot, a higgadtságot, a tökéletességet. Ő úgy éli az életét, ahogy kell. Hétfőtől péntekig dolgozik, és észreveszi a szép dolgokat az életében. Mi meg Csabival rohanunk…

– Ez most panasz?

– Isten ments! Dehogy panasz. Nem cserélnék senkivel. Még Bon Jovival sem. Azt csinálom, amit szeretek. Nincs főnököm, viszont rengeteg igaz barátom van. A legnagyobb szabadság az életemben, hogy soha nem hazudok, mert nincs rá szükségem.

„A MŰTŐASZTALON ELALVÁS ELŐTT MINDENKI VALLÁSOS LESZ”

– A sok betegség, a műtétek formáltak rajtad az évek során?

– Nem. Szerintem semmit. Több műtétem is volt. Hol a kezem, hol a vállam volt eltörve. Tizenöt éves koromban megállapították, hogy a szegycsontom befelé nő, ezért egy fémdarabot kellett a testembe ültetni, ami korrigálta a növés irányát. De ne beszéljünk már ezekről. Nem akarom azt közvetíteni, hogy szerencsétlen vagyok, mert nem vagyok az. Arról viszont szívesen beszélek, hogy a műtőasztalon elalvás előtt hirtelen mindenki vallásos lesz. Pedig alapvetően nem vagyok vallásos ember, de az utolsó másodpercben, amikor csukódott le a szemem, mégis kértem valakinek a segítségét… Ez önző dolog ám!

– Kinek a segítségét kérted?

– Fogalmam sincs. Mivel életemben kétszer voltam templomban, ezért erős lett volna, ha akkor Istenhez fordulok. Inkább egy felsőbb hatalomhoz fohászkodtam.

– A nőkről nem beszéltünk még.

– Pedig kitüntetett helyet foglalnak el az életemben. Jobban, mint máséban. Szükségem van arra, hogy ne érezzem magam egyedül. De most már együnk. Teljesen kihűlt a kaja. Miért nem szóltál rám, hogy ennyit beszélek? Reggelig tudtam volna neked előadást tartani az életről. Majd egyszer a saját, rólam szóló könyvben esetleg. Megkereshetlek, ha felnövök?

– Szavadon foglak!