– Jaj, hagyd már azt a magnót! (mondja, miközben előveszem a diktafont) Minek ez?

– Mi van, ha elfelejtem, amit mondasz?

– Csak nem vagy olyan buta fiú…

– Csak nem… (nevetünk)Minden újságírót megkérsz, hogy ne használjon magnót?

– Nem szeretem a diktafonozást, mert olyan érzésem van, mintha folyamatosan figyelnem kellene arra, amit mondok. Inkább a kötetlenebb beszélgetések híve vagyok.

– Ám legyen! Csak később aztán nehogy megbánd, és hisztérikusan számonkérd, hogy miért nem idéztem pontosan a mondataidat!

– Ilyenért biztos, hogy nem hisztériáznék. Korábban sem voltam egy hisztérika, de az utóbbi időben különösen nagy nyugalom van bennem. Hiszen mind a magánéletem, mind pedig a karrierem egyenesben van.

– Ehhez képest meglepett, amit az eddigi legutolsó albumod borítójának „külön köszönet” rovatába írtál. Szó szerint idézlek: „Micsoda három év volt. Csodákkal és megpróbáltatásokkal teli. Újra kellett tanulnom mindent, szinte újra elölről kezdeni. Valahogy ezt soha nem úszom meg… Az Ég kicsit megforgatta körülöttem és velem a világot, hogy amikor újra a tükörbe néztem, pontosan tudjam, ki áll velem szemben. Talán nem volt még idő, amikor ekkora szükségem lett volna a zenére.”

– Jééé... (mondja csodálkozva)Most egy kicsit megdöbbentem. Évek óta kint van a lemez, de ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem… Talán nem olvasták el figyelmesen a borítót. Örülök, hogy téged érdekel.

– Főként az újrakezdés.

– Egész életemet ez jellemzi. Tizennégy éves koromban eljöttem otthonról, Szentesre mentem gimnáziumba, azóta önálló vagyok. Aztán váltottam, Szentesről Budapestre kerültem egy elit gimnáziumba, akkoriban tapasztaltam meg az első igazi nehézségeket. Ma már szinte hihetetlen, de abban az időben egy kakaós csiga is elérhetetlen kincs volt számomra. Aztán jött a Cotton Club Singers-es korszak, majd a szólópálya kezdete.

„TUDJA A KISFIAM, HOGY AZ ANYJÁNAK HIVATÁSA IS VAN”

– Melyik volt a legnehezebb időszakod az összes újrakezdés közül?

– Egyértelműen a Cotton Clubból való kiválás.

– Vakrepülés volt?

– Teljesen. Kiálltam a szikla szélére és levetettem magam. Nehéz döntés volt, de az ember mégis érzi, ha mennie kell. Meg kell próbálni, különben egész

életében bánni fogja. A férjem mindvégig biztatott, a többség azonban inkább aggódva óvott.

– Nehéz egyedül?

– Nem, mert nem érzem, hogy egyedül lennék. Rengeteg ember dolgozik velem, szívvel, szeretettel, lelkesedéssel. Tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. A nehézségekért pedig kárpótol az a csoda, hogy a saját dalaimat énekelhetem. Nagyon büszke vagyok rájuk!

– Azt mondtad egyszer, hogy muszáj kiénekelned magadból azt, amit érzel. Muszáj koncertezned is?

– Persze. Máskülönben mi értelme lenne ennek az egésznek? Egy énekes a színpadon tud igazán kiteljesedni, nem csak a lemezeken.

– Te vagy a vezér a csapatban?

– Ki más lenne?

– Mondjuk egy keménykezű menedzser, aki rendet tart, és neked kizárólag azzal kell foglalkoznod, hogy szépen énekelj, és jól nézz ki a színpadon.

– Ez azért nem teljesen így működik. Persze, hogy én vagyok a főnök, hiszen ez az én produkcióm. Rajtam áll, vagy bukik minden. Itt tényleg minden az én munkámon alapszik.

– És milyen főnök vagy?

– Sajnos nem keménykezű. Igaz, kiabálni még nem kellett, de már váltam meg embertől. És ezt a feladatot soha nem passzolom át Anikónak, a menedzseremnek. Ő egyébként sokkal keménykezűbb nálam, s talán ez így is van rendjén. Utálom, ha bármiért is külön kell szólnom valakinek. Végezze mindenki a munkáját a legjobb tudása szerint.

– Örök kérdés, hogy karrier és/vagy anyaság?

– Nem kérdés ez, mert egyértelmű, hogy a kisfiamnál semmi sem fontosabb! Amióta megszületett a gyermekem, egyszer sem fordult elő, hogy egy teljes napra elszakadtunk volna egymástól. A férjemmel, és a „segítőnkkel” úgy oldjuk meg a napjainkat, még egy nagykoncert előtti utolsó rohanásban is, hogy Nimród a legkevesebbet érezzen a hiányomból. Vannak korszakok, amikor kevesebbet vagyok otthon, de amikor végre együtt lehetünk, igyekszem minél tartalmasabban eltölteni az időt. Gyakran megyünk kirándulni, nagyokat sétálunk a környékbeli erdőben, vagy játszunk valamit. Hozzá kell tegyem: egyáltalán nem tartom rossz dolognak, hogy a kisfiam érezze, az édesanyjának hivatása is van. Másfél hónapos volt Nimród, amikor a napból már el-elcsippentettem magamnak egy fél órácskát, hogy „ne essek szét”.

„SOKKAL TARTALMASABB ÉLETET ÉLEK ANNÁL,

MINT AMIT ANNAK IDEJÉN ELKÉPZELTEM”

– Miben hasonlít rád Nimród?

– Például a kiegyensúlyozottságában és az érzékenységében. No meg abban

is, hogy rajong a zenéért, és minden jó muzsikát érdeklődéssel hallgat. Imádok vele lenni, mert mintha csak magamat látnám viszont benne! Egyébként a férjem vonásait örökölte.

– Ilyennek képzelted az anyaságot, amilyennek most megéled?

– Nem, ez még az álmaimnál is csodálatosabb. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, mert csodálatos érzés. Bár eddig is volt értelme az életünknek, de a férjemmel úgy érezzük, Nimróddal mindkettőnk élete új tartalommal telt meg.

– Ha már az álmoknál tartunk, kislányként ilyen harmóniáról ábrándoztál?

– Sokkal jobb és tartalmasabb életet élek annál, mint amilyet elképzeltem. Annak idején egyébként arról álmodoztam, hogy állok a színpadon, több ezer ember hallgat, és úgy érzik, tudok nekik adni valami pluszt. Nem akarok szerénytelen lenni, de úgy hiszem, ez sikerült.