Oroszlán Szonja
„A bátorságot pozitívan jutalmazza az élet”
"Ha leugrasz egy szikláról, akkor a szél valamilyen irányba el fog fújni. Nekem ez a tapasztalatom, hogy amikor valamit már kényelmetlennek éreztem és léptem, abból mindig jobb lett."
Fotó: www.facebook.com/
OroszlanSzonjaHivatalosOldal
A Szonjával való beszélgetésre legalább négy évet vártam. Nagyon nehezen állt kötélnek és ennek leginkább a „bulvár-múltam” volt az oka. Mindig roppant tisztelettudóan, intelligensen hajtott el, gondosan megjelölve, hogy a visszautasításnak egyedül a Story magazinnál betöltött pozícióm az oka, nem pedig a személyem.
Aztán, amikor elindult a Mélyinterjúk sorozatom, már jóval könnyebb volt az egyeztetés. A Poptarisznya.hu internetes rádióba kifejezetten szívesen jött a „Hölgyválasz” műsoromba.
Rég óta kíváncsi voltam rá, a sok éves halogatással pedig még kíváncsibbá tett. Láttam több színdarabban, a filmjeit is megnéztem, és pontosan tudtam, hogy a szőke naivánál jóval több van benne emberileg.
Eleve mindig érdekelt azoknak a sorsa, embersége, akiket híressé tett valami. Egy megformált szerep, egy elejtett mondat vagy bármiféle társadalmi felelősségvállalás. Szonja pedig a tudatosságával, empatikus, a gondos szakmai felkészültségével messze kitűnt a pályatársai közül.
– A szüleim tuti el fogják olvasni ezt az interjút. Amikor csak lehet, megnéznek, meghallgatnak, elolvasnak. Nyilván azért, mert egyke vagyok és roppant büszkék rám. Apu zenei rendező és gyakran kikérem a véleményét. Anyu pedig a legfőbb kritikusom, ő az összes hibát észreveszi mindenben.
– Volt már olyan, hogy valami egyhangúlag nem tetszett kettejüknek?
– Nem emlékszem ilyenre. Talán bizonyos részek nem tetszettek bizonyos darabokban nekik, de ez valóban nem átlagos, mert nem csinálok cikis dolgokat. (nevet)
– Mikor voltak a legbüszkébbek rád?
– Nehéz kérdés… Biztosan nagyon büszkék voltak rám, amikor Mary Poppinsként elrepültem a fejük fölött. Vagy amikor a Valami Amerika bemutatóján ott ültek a moziban. Furcsa lehetett a gyereküket egy nagy vásznon viszontlátni.
– Meg lehet ezt szokni, hogy a gyerek a vásznon szerepel?
– Biztos, hogy nem. Apu mondja mindig, hogy el kell vonatkoztatni attól, hogy van egy gyerekem és külső szemmel kell nézni a produkciót.
– Fordítsuk meg a dolgot. Te gyerekként el tudtál vonatkoztatni attól, hogy édesapád áll a színpadon zenészként?
– Nekem nem kellett, mivel beleszülettem ebbe a miliőbe és számomra ez volt természetes. Nagyon jó gyerekkorom volt, mert színészek és zenészek között nőttem fel. Rengetegen művész megfordult nálunk, apuhoz jártak korrepetálni vagy betanulni filmhez, színdarabokhoz. Apu vitt engem színházakba próbát nézni. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy színész lettem, mert egyenes út vezetett a színpadig. Nagyon megszerettem ezt a közeget. Rengeteget ültem a Mafilm stúdiójában, ahol a nagy filmek nagy zenéi készültek. Ott rengeteget énekeltem gyerekként és felnőttként is.
„A TAKARÁSBAN NÉHA MEGKÉRDEZEM MAGAMTÓL:
BIZTOSAN EZ VOLT A LEGJOBB VÁLASZTÁS?”
– Azt mondtad egyszer, hogy bármennyire is megszeretted ezt a közeget, valahol ijesztőnek is tartottad.
– Olyannyira, hogy eleinte nem is akartam színész lenni, mert láttam, mennyi melóval jár. Sokan nézik az embert, izgulni kell és azt mondtam, ez pontosan az, amit én nem akarok csinálni. Aztán mégis itt vagyok…
– Mennyivel másabb megélni ezt a szakmát, mint amilyennek gyerekként láttad?
– Rosszabb… (nevet) Sokkal több a stressz. Viccen kívül, kiállni emberek tömege elé mindig nagy izgalommal jár. És a takarásban az ember megkérdezi magától színpadra lépés előtt, hogy biztosan ez volt a legjobb választás?
– Minden este megkérdezed magadtól?
– Természetesen nem minden este, de van, amikor idegesebb vagyok a kelleténél. Ez a stressz valójában azért van, mert roppant lelkiismeretes, szorgalmas színész vagyok. Nem állok ki anélkül, hogy ne lennék száz százalékig biztos a dolgomban. Nem is nagyon szoktam rontani, de bármikor történhet bármi a kellékkel, a díszlettel.
– És történik is?
– Szokott… Egyszer nyáron, negyven fokban Mary Poppinsként beöltözve, téli kabátban, csizmában, harisnyában repkedtem, a lámpáktól még nagyobb forróság volt a kánikulában és akkor ott tényleg voltak olyan pillanatok, amikor fogalmam nem volt arról, mi következik. Nyilvánvalóan a pillanatnyi oxigénhiányból adódóan.
– Mi lett a vége?
– Vártam egy kicsit, aztán eszembe jutott a szöveg. Ilyenkor általában vagy ugrunk egy sort, vagy költünk valamit. Hihetetlen költők tudnak megbújni bennünk, színészekben, amikor baj van, és nem jön az a sor. Valamit mondani kell, nem mehet üresben… Az izgalom részét meg lehet szokni, de a stressz egyre rosszabb. Miután az ember ismert lesz, az emberek (el)várnak tőle valamit. Ilyenkor van egy „megfelelési kényszer”, hogy tőlem biztosan várnak egy bizonyos szintet, ami alá nem szabad menni. Pedig mindig mondják, hogy én már olyan régen csinálom, biztosan nem félek. Dehogynem. Sokkal rosszabb.
„AMIKOR VALAMIT MÁR KÉNYELMETLENNEK ÉREZTEM, ÉS LÉPTEM,
ABBÓL MINDIG JOBB LETT”
– Amikor pedig már végképp nem bírod, kicsit eltávolodsz a szakmától és feltöltődsz.
– Kellenek az ilyen időszakok az ember életében. Mi színészek nagyon magunkból dolgozunk. A tapasztalatainkból, a lelkünkből, az érzéseinkből, a gondolatainkból. És az érzelmeinkből persze. Aztán ez egyszer csak elfogy… Olyankor kell kicsit visszavonulni és feltöltődni.
András, mögöttem olyan elképesztő tíz év volt akkor, amikor egy évre „szabadságoltam magam”. Megfeszített tempó egy évtizeden keresztül, szinte pihenés nélkül. És jött egy időszak, amikor sok darab kifutott, amelyekben szerepeltem, ezért adott volt a pillanat a feltöltődésre. A Kultúrpart oldalnak és szponzoroknak köszönhetően el tudtam utazni rengeteg helyre és az élményeket megírtam egy heti blogban.
– Az az egy év elsülhetett volna másképp is?
– Sokan féltettek. Azt mondták, egy év hosszú idő. De csináltam már ilyet korábban is, amikor négy év után felálltam a Vígszínházban. Akkor is azt mondták, hogy életveszély elmennem.
– Ezek szerint volt már rutinod a mélyugrásokban.
– Ha leugrasz egy szikláról, akkor a szél valamilyen irányba el fog fújni. És általában a bátorságot az élet pozitívan jutalmazza. Nekem ez a tapasztalatom, hogy amikor valamit már kényelmetlennek éreztem és léptem, abból mindig jobb lett.
Az egy esztendős szünet sem klasszikus szünet volt, hiszen körbeutaztam a világot. Az utazás pedig annyi energiát és élményt adott, hogy attól eleve csaj jobb lehetett minden.
Egy színésznek van egy érési folyamata. Akkor, tíz év után lezártam egy korszakot. A „buta szőke” körbelőhető kategóriáiban, amit el lehet játszani, azt én mind eljátszottam. Miután visszatértem arról az egy évről, elkezdtek más és jóval nagyobb volumenű szerepek megtalálni. Elkezdtem karakteresebb szerepeket játszani, mint a korábbi naiv, szőke lányt.
„GYEREKKOROMBAN MINDEN FELNŐTT AZT MONDTA, NE AKARJAK FELNŐTT LENNI, MERT NEHÉZ DOLOG FELNŐTTNEK LENNI. IGAZUK VOLT…”
– Más típusú munkáid lettek?
– Sokkal. Önző módon eleve úgy választok, hogy nekem jó legyen.
– Mióta tudsz jól választani?
– Mióta az ösztöneimre hallgatok.
– Az ösztöneid mindig jól súgtak?
– Jól súgtak, de nem mindig hallgattam rájuk. Épp azt kellett megtanulni, hogy figyeljek oda ezekre a megérzésekre. Például volt olyan eset, amikor éreztem, hogy valamire nemet kellene mondanom, mégsem tettem meg, és utólag mindig megbántam, mert nem úgy jött össze, vagy egyáltalán össze sem jött. Hosszú távon az a kifizetődő, ha az ösztöneire hallgat az ember. Mindig fel kell mérni, miben éreznénk magunkat a legjobban. Én eleve nem tudok olyan környezetben dolgozni, ahol nem érzem jól magam. Valamilyen örömöt, kihívást kell találni a dologban, különben ha unatkozni kezdek a színpadon, az nagy tiszteletlenség a közönséggel szemben. Ezt nem engedem meg magamnak.
– Volt ilyen?
– Amikor kettőszázhetvenedszer játszottam A dzsungel könyvét a Pesti Színházban… Miközben énekeltem, arra gondoltam, hogy másnap miket kell majd bevásárolnom. Akkor mondtam azt, hogy itt meg kell állni és elindulni más irányba.
– A kollégáid tudtak erről?
– Nem csinálok ebből titkot. És meg is értették. Még Kútvölgyi Zsike és Reviczky Gábor is, akik viszont ezerszer játszották már ezt a darabot. Nem tudom, hogy csinálják, meghajolok előttük. Mindenesetre azt éreztem, én nem tudom még kétszázszor eljátszani, mert más dolgok elől veszem el az időt.
– Jött tehát az az egy év utazgatás. Mi lett volna, ha nem úgy alakul a visszatérés, ahogyan eltervezted?
– Semmi. Nem foglalkoztam ezzel. Emlékszel, gyerekként általában felnőttek akartunk lenni és minden felnőtt le akart erről beszélni, mondván, felnőttnek lenni nehéz.
– Igazuk volt? Nehéz felnőttnek lenni?
– Abszolút. Éppen ezért kell létrehoznia az embernek egy olyan világot, amiben ő jól érzi magát. Ahol feltöltődik, megnyugszik, ahol béke van.
– Neked mióta van ilyen?
– Nem olyan rég óta. Az a bizonyos utazós időszak segített, mert rendkívüli szélsőségeket láttam emberi életekben. Voltam Indiában, ahol olyan szintű mélyszegénység van, amit elképzelni nem lehet. A leprások kúsznak az utcán könyörögve, a gyerekek pedig a féllábú kutyával turkálnak a szemétdombon. Aztán láttam baromi nagy gazdagságot luxus-yachtokkal. Elgondolkodtam, hol van az a középpont, ahol jól érzem magam.
„AZ ÖNZŐSÉG-SZÓ PEJORATÍVVÁ VÁLT A HOSSZÚ ÉVEK SORÁN,
PEDIG ABSZOLÚT NEM AZ”
– Ez valahol önzőség is?
– Nagyon. De csak így találod meg önmagad. Az önzőség sajnos pejoratív szó lett a hosszú évek során, pedig nem az. Mégiscsak a saját életünket éljük és ez a miénk. Nem szégyen, ha az ember szeret magának és a környezetének jót tenni.
– Mi a legnagyobb gyengeséged?
– Ezen gondolkodnom kell… Nagyon erős az empatikus készségem és ez nem feltétlenül jó. Hihetetlen módon meg tudok sajnálni mindenkit. Hajléktalanokat vagy egy békát az út szélén… Igen, nagy szélsőségekkel…
– A hajléktalanoknak adsz pénzt?
– Mindig. És mondom is nekik, igyanak valamit…
– Nyugtass meg, hogy a békát nem csókolod meg!?
– Nem csókolom meg, de megfogom. És visszadobom a tóba. Múltkor utaztam a Balatonra, hatalmas volt a forgalom és az autók kerülgettek valamit. Mikor közelebb értem, láttam, hogy egy tyúk volt az út közepén. Megálltam vészvillogóval, kiszálltam, mögöttem már dühödten dudáltak, én meg próbáltam elhessegetni a tyúkot, de szerencsétlen földbe gyökerezett lábakkal, csapzottan állt. Felvettem, átmásztam a palánkon, kiraktam a mezőre és visszaültem az autóba. És ez olyan jó érzés volt a lelkemnek. Időnként összegyűjtök kutyákat, elviszem őket az állatorvoshoz. Ilyeneket csinálok. De ez nem gyengeség. Ha állatokról van szó, ilyen vagyok. Persze embereket is elvinnék kórházba. (nevet)
– Mit kell nálad igazán tolerálnia a szeretteidnek?
– Talán ezt a túláradó állat-szeretetet. De az is nagy igazság, hogy hasonló hasonlót vonz, vagyis olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik hasonlóan gondolkodnak.
„ODAKINT AZ ERDŐBEN NINCS MŰVÉSZNŐSÉG, MEG SZTÁRSÁG…”
– Egy ennyire állatbarát ember családtagként tekint a lovára és a kutyájára?
– Igen. Nekem ők a családtagjaim. Akkor is, ha elutazom. Ha nem vagyok itthon, akkor is meg kell oldani az ellátásukat. Eleve gondoskodó ember vagyok. A lovarda feladatain – a reggeli kivezetésen és az esti bevezetésen – túl minden egyébre én figyelek a lovamnál. A fizikai állapotával, az egészségével, a „lemozgatásával”, a tisztaságával magam törődöm. Ez roppant meditatív elfoglaltság. Ez az „állatosdi” egy életforma. Azért is választottam, hogy töltődjek. Fizikailag és szellemileg fitten tart az állatokkal való törődés. Eleve az nagy érzékenységgel jár, hogy oda tudj rájuk figyelni és megtanulj a nyelvükön beszélni. Teljesen más nyelvük van.
– Tanít is valamire az állattartás?
– Nagyon komoly önismeret. Az állatokkal való foglalkozás során önmagadat is jobban megismered. A legnagyobb hozadéka pedig, hogy közben eleve el tudsz vonatkoztatni a napi stressztől.
– Odakint az erdőben nincs művésznőség, meg sztárság?
– Térdig a sárban, koszos körömmel? Nincs… A természet közeliség a lényeg. Amikor ennyi teljesítmény kényszer és elvárás van a világban, ez valódi feltöltődés. Nyilván mindenkinek megvan az a pillanata, amiben meg tud nyugodni. Legyen az egy vallás, egy önismereti módszer vagy a sport. Én az állatokban hiszek. Nekik van hatodik érzékük, nekünk nincsen. Ők sokkal többet tudnak, mint mi, csak nem tudják kifejezni emberi nyelven.
– Hogy hívják a lovadat?
– Dani a neve, 19 éves. Négy évet lovagoltam már vele, miután elhoztam őt Budakeszire. Korábban Csopakon élt. Amióta a közelemben van, sokkal többet tudunk együtt lenni. Ez volt az álmom, hogy kimenni az erdőbe lóháton a kutyával.
– Nehezen szokta meg az új helyét? 16 évig csak máshol élt…
– Eleinte észre lehetett rajta venni, hogy nem találja a helyét. Ez szerintem pont olyan, mint amikor a gyerek az otthoni lét után bekerül az óvodába és nem tudja, mi lesz, hogy lesz. Időbe telik, mire felméri a helyzetet.
– Hogyan tudtál neki a beilleszkedésben segíteni?
– Akármilyen hülyén is hangzik, de „beszélgettem” vele. Elmondtam neki, hogy bízhat bennem. Elvégre mégis én voltam az egyetlen fix pont az életében, miután elhoztam egy új helyre. Hiszek abban, hogy az állatok értik azt, amit egy ember mond. Ráadásul amikor Pesten vagyok, majdnem minden nap találkozunk. Ugyanúgy sétálni kell vele, mint a kutyákkal, barátkoztatni a többiekkel. A lovaknál nagyon kemény meccsek vannak ilyen tekintetben. Abban nem tudok segíteni. Neki kell megmutatni a többieknek, hogy ő hova szeretne tartozni.
A kutyám négyéves, a Szentendrei Árvácska Menhelyről befogadott kutyuli, aki rengeteget szeret futni, mert husky-agár-róka-őz keverék.
–Ő meghálálja azt, hogy befogadtad?
– Nagyon. Áldott jó lélek. Nagyon jó lelkű kutya. Az állatok pontosan tudják, hogy hova kerülnek. De nagy színésznő.
– Nálad is nagyobb?
– Nálam sokkal nagyobb… (nevet) Jól csinálja.
„SZÜKSÉGEM VAN AZ EGYEDÜLLLÉTRE”
– Átok vagy áldás egyedüli gyerekként felnőni?
– Nem tartottam magam soha egykének, hiszen három unokabáttyal nőttem fel, akik közül kettővel egy házban születtem, egyikükkel pedig közvetlenül a születésem után már beraktak közös bölcsőbe. És majdnem gimnáziumig „össze is voltunk zárva”.
– Ezek szerint az Oroszlán családban mindenki egy házban lakik?
– Nem. Apám révén van egy öt évvel idősebb unokabátyám, aki 15 éves koromtól kezdett velem sokat foglalkozni, bevitt a baráti társaságába is. Korban összenőttünk. És anyu révén van másik két fiú, akikkel egy házban laktunk. Annyira nem voltam én egyedül. Az egyik unokatestvéremmel egy osztályba is jártunk.
– Pedig az unokatestvéri kapcsolatok általában nem ilyen szorosak.
– Nálunk azonban – talán épp az „egykeségem miatt” – ezek a rokoni kapcsolatok roppant szorossá váltak. Szinte testvéri kapcsolattá. Ők a mai napig ott vannak mellettem, óvnak és védenek, ha kell. Számíthatok rájuk az élet minden területén. Szó nem volt arról, hogy egyedül, magányosan kell felnőnöm a babáimmal, mert ott voltak mellettem és rosszalkodtunk. Igazi fiús balhékban vettem részt velük. Szívattuk a környék lakóit és mindenféle őrültséget csináltunk.
Fotó: www.facebook.com/
OroszlanSzonjaHivatalosOldal
„SOSEM TUDTAM GOMBNYOMÁSRA SÍRNI”
– Milyen szivatásokban vettél részt?
– Például körbementünk a környéken egy magnóval és mikrofonnal. Azt mondtuk a járókelőknek, hogy a kerületi ifjúsági rádiótól vagyunk és felmérést készítünk, hogy tudják-e az emberek, mi a „pententuralizmus”. Mindenki próbálta megmagyarázni a nem létező szót, mi meg jókat röhögtünk.
És ott voltak a tipikus „kamasz-balhék”. Tojással dobáltuk a tanárok ablakait, a közértből rágógumit loptunk. Én jól loptam, Bencét viszont elkapták. Zseniális módszere volt, elsírta magát és könyörületből elengedték, nem lett belőle baj. Elképesztő módon tudott rögtönözni sírásokat.
– Te is tudtál rögtönözni sírást vagy ezt már később, színésznőként fejlesztetted ki magadban?
– Régen nem tudtam. Ma már jobb vagyok ebben. A nevetés és a sírás nagyon közel állnak egymáshoz fizikai értelemben, ugyanakkor nagyon nehéz érzelmek nélkül sírni. Én nem az a színésznő vagyok, aki gombnyomásra képes sírni. Szeretem megélni azt a pillanatot is.
– Az unokabátyók közelsége miatt nem is vágytál igazi testvérre?
– Nem. A mai napig számíthatok rájuk. Tudom, hogy ők a legjobbat akarják nekem. Kicsit ugyan túlféltenek, de mivel fiúk, ez a dolguk.
– Kell még téged egyáltalán félteni?
– Hogyne kellene. Minden lányt kell félteni. (nevet)
– Tudsz magadra vigyázni?
– Úgy gondolom, hogy igen, de ezt is megtanították az unokatesók. Annak idején el kellett törniük egy fiú kezét a buszmegállóban, aki csúnyát mondott rám. Attól fogva senki nem bántott az iskolában.
– Tiniként is jó nő voltál?
– Jaj de aranyos vagy. Dehogyis, nem voltam jó nő. Sőt, rendkívül hülyén néztem ki. Sokáig sportoltam és ettől szálkás, nyúlánk kislány voltam nagy hajjal, kiálló fogakkal. Jött a fogszabályzó, fodrász és 15 kiló felkúszott a tinédzserkorral, amivel sokáig küszködtem.
– Sokat ettél?
– Igen, rájöttem, hogy enni jó. A középiskoláig versenyszerűen sportoltam és ez a giminél elmaradt. Jött a „tini-háj”. Husisabb lettem.
– Nem állt jól?
– Utólag visszanézve a fotókat, határozottan állítom, hogy nem. (nevet) Gimi alatt aztán megoldottam a dolgot. A sport később visszatért az életembe és a mai napig fontos. Enni változatlanul szeretek és nem fogom azért megvonni magamtól az ételt, nehogy meghízzak. Inkább többet mozgok. A szakmám miatt pedig egyébként is karban kell tartanom magam.
– Szólnának a szakmában, ha látnák, hogy kerekedsz?
– Biztosan. De nem is nagyon kellene szólniuk, magam is látnám, hogy nem tudom felvenni a jelmezt. Maga a jelmez is jelez. Ilyen problémáim szerencsére nincsenek.
„EGY KAPCSOLAT NEM ABBÓL ÁLL, HOGY KÉT EMBER EGYMÁS NYAKÁN ÜL,
HANEM TUDNI KELL EGYMÁS MELLETT IS LÉTEZNI”
– Szeretsz egyedül lenni?
– Nagyon!
– Tudsz is egyedül lenni?
– Igénylem is, napi szinten.
– Valakinek azt is el kell viselnie, hogy igényled az egyedüllétet.
– Ez azért nem úgy néz ki, hogy én állandóan egyedül akarok lenni, de szükségem van egy átlagos napon is az egyedüllétre, hogy azt az időt nekem meghagyják. Én ezt önjáróan megoldom. Elmegyek lovagolni, leviszem a kutyát, vagy kinyitom a könyvet és olvasom.
Minden emberi kapcsolatban az a jó, amikor feltöltődött embert kap a másik. Én a másik embert is békén hagyom. Egy kapcsolat nem abból áll, hogy két ember egymás nyakán ül, hanem tudni kell egymás mellett is létezni.
– Sokan épp itt rontják el.
– Én szerencsés voltam, mert mindig olyan embereket találtam magam mellé, akiknek ezzel a részével sosem volt gond. De most úgy állítunk be engem, mint nagyon magánzót, pedig nem ez a lényeg. Amikor hajtós időszak van – próbaidőszak, filmforgatás –, még inkább kellenek az ilyen jellegű töltődések. És azt mindenki másképp nyeri. Én az egyedüllétben.
– Feltűnt, hogy még nem beszéltünk egyetlen filmről és színházi darabról sem?
– Igen.
– Nyugtass meg, hogy nem veszed zokon!
– Dehogyis. Látod, ez is teljesen egészséges helyre került bennem. Sosem voltam az a típusú színész, aki csak a munkájáról képes beszélni. Azok a dolgok a színházra és a mozivászonra tartoznak, ott jó megélni a pillanatokat.
Nagyon szeretem a hivatásomat. A színháznak „szaga van”. Az egy jó szag. Tudod, melyik pillanatot szeretem még nagyon? Amikor a színészeket már hívják az öltözőből a színpadra, de a nézőtér még meg van világítva. Van egy vasajtó, ami lezárja a színpadot a folyosótól. Kinyitom a vasajtót, becsukódik mögöttem és már csak a függöny mögötti „zsizsgést” hallom a nézőtérről. Pedig olyankor nálunk, a függöny túloldalán még sötét van, és nem történik semmi. Olyankor jön egy nagy szívdobbanás – vagy gyomorideg – és akkor oda kell koncentrálni.
– Mi zajlik benned olyankor, amikor nincs telt ház?
– Olyan nem nagyon van. Ahogy most visszagondolok, pályafutásom során talán egyetlen darabnál, a Madách Színházban volt ilyen eset. A Producerek című darab annyira réteg-előadás volt, hogy egyáltalán nem nézték, ezért le is vették a repertoárról. Az nagyon rossz érzés egyébként a színésznek, mert kong az egész nézőtér. Azt nem kívánom senkinek.
– Álmodsz színházzal?
– Tipikus rémálmokat a bemutató hetén… Álmomban olyan érzésem van, mintha próba nélkül kellene kiállnom a színpadra és nem tudom a szöveget. Ezek tipikusan olyan álmok, amelyek nem történnek meg, hiszen olyan nincs, hogy próba nélkül állsz ki. Minden egyes színésszel a próba hetén megtörténik ez az álom.
„HARCOS TERMÉSZET VAGYOK, SZÜKSÉGEM VAN A MOTIVÁCIÓRA”
– Ezek szerint leginkább a fővárosban álmodsz a szakmával, nem pedig Csopakon, a hivatalos lakhelyen.
– Csopak a nyugalom és a béke szigete. Valóban csopaki lakos vagyok, aki Pesten is lakik. Négy évvel ezelőtt jelentkeztem át. Ott nőttem fel, mert nekünk 36 éve van ott egy családi telkünk. Amikor Pesten dolgozom, nyilvánvalóan a fővárosban lakom, de amint adódik több összefüggő nap egyben, azonnal indulok a Balatonra. Ott mindig megnyugszom.
– Igazi világpolgár vagy, a „soklakiságban” már régen rutint szereztél.
– Amerikára gondolsz?
– Pontosan.
– Sok időt töltöttem már a tengerentúlon. Az angol családilag jött, előbb beszéltem angolul, mint magyarul és a szüleimmel úgy gondoltuk, a színház és a zene alapjait ott lehet igazán megtanulni. 1995-ben Bostonban, a Berklee zenei egyetemen végeztem el egy ének kurzust, 1998-ban pedig New Yorkban, az ottani dráma akadémián. Nagyon hasznos dolgokat tanultam. A legjobb érzés az volt, hogy senki nem ismert és senkinek nem volt előítélete, úgy élhettem odakint, ahogyan az számomra valóban jól esett. Itthon mindenki azt mondta, biztos azért kerültem be a főiskolára, mert apám benyomott… Pedig nem is ismerték egymást az osztályfőnökömmel, Szirtes Tamással.
– Mi motivál a leginkább, amikor időről-időre külföldre költözöl?
– Az akadályok leküzdése és a célok elérése. Mindkettővel meg kell birkóznom. Harcos természet vagyok, szükségem van a motivációra. És folyamatosan fejlesztenem kell a tudásomat, jót tesznek az amerikai workshopok, amelyek leginkább olyanok, mint egy színjátszó kurzus. Magyarországtól azonban soha nem fogok elszakadni.
„AMÍG ERŐM LESZ, NINCS FÉLNIVALÓM AZ ÉLETBEN”
– Ki ismer téged a legjobban?
– Az állataim.
– Azt hittem, a szüleidet említed majd. Ha már én megemlítettem, megszoktad már, hogy mindenki a Bergendys Oroszlán Györggyel keveri édesapádat?
– Abszolút. Mindig mondják, hogy „ismerem apádat a Bergendyből”. A legtöbbször már meg sem cáfolom, hogy a Bergendys Oroszlán a nagybátyám, inkább mondom, hogy rendben, átadom az üzenetet. Oroszlán Gábor az édesapám, az Atlas együttes egykori basszusgitárosa. Apu viszonylag korán abbahagyta a zenekarozást, mert átment a Filmgyárba zenei rendezőnek. A nagybátyám, Oroszlán György viszont majdnem negyven évig zenélt a Bergendyben. Nem olyan régen hagyta abba. Sok koncertjén jártam, gyerekként még a Demjén Rózsi-féle Bergendyt is hallottam a Tabánban.
– Miért nem készült soha családilag dal nálatok?
– Erről talán aput kellene megkérdezned. Vagy a nagybátyámat.
– Nekem az is nagyon furcsa, hogy egy ilyen hanggal és kvalitással rendelkező előadónak, amilyen te vagy, nincs még lemeze.
– Pedig rengeteget énekeltem különböző filmekben és zenés darabokban. Gyermekkoromban is rengeteget vokáloztam, sőt számos rajzfilm-figurának kölcsönöztem a hangomat. Például én vagyok Hófehérke, vagy Dorothy az Óz-ból. Valahogy azonban sosem éreztem azt, hogy ezt 12 dalban ki kellene fejeznem, ráadásul ugyanabban a stílusban.
– Lehetne egy jó eklektikus lemez…
– És jó az, ha eklektikus? Szerintem érdemesebb egy műfajban maradni. Ennek ellenére nem tudok neked válaszolni. Valahogy nem volt rá érkezésem.
– Most sincs?
– Azért lettem színész, mert élvezem ezt a sokszínűséget, hogy minden este más bőrbe bújhatok, más dalokat énekelhetek. Valószínűleg az énekességtől „fázom” egy kicsit, hogy kijön egy lemezem és azzal elkezdek haknizni. Vagyis addig éneklem, amíg meg nem unom a dalokat. Van zenekarom, de velük havonta egyszer játszunk egy klubban a saját magunk és a haverjaink szórakoztatására. Nem haknizunk. Az interneten hirdetjük, plusz szájról szájra terjed. Jut eszembe, gyere el a legközelebbi koncertünkre!
– Ott leszek! Mit kívánjak neked így a végén?
– Erőt. Amíg erőm lesz, akkor nincs félnivalóm az életben.
– Sok erőt Néked!
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<