Mielőbb tovább olvas,
kérem, tekintse meg mérföldköveimet másfél percben:

 

 

 

Sándor András
médiaszemélyiség, kommunikációs szakember

27 éves tapasztalattal rendelkezik a kommunikáció területén. Több mint 40 könyvet írt a legkülönbözőbb műfajokban, piacvezető magazinok szerkesztőségeit irányította, televízió és rádió-műsorokat szerkesztett, illetve vezetett, hangját számos reklámban és narrációban hallhattuk. Mélyinterjúi legendásak a hazai sztárvilágban. Interjúköteteit olyan neves szakemberek ajánlják, mint Szily Nóra, Geszti Péter, Szegő András és Ómolnár Miklós.

 

Amikor a hóhért akasztják. Interjú Andrással:

 

„MERTEM NAGYOT ÁLMODNI!”

A hangja évtizedeken át hallható volt kezdetben vidéki rádiókban, később országos adókon, az arca gyerekkora óta látható volt a helyi tévékben, majd felnőttként országos csatornákon. Írásait szintén gyerekkora óta közölték regionális lapok, illetve országos magazinok, és szinte biztos, hogy valamelyik könyve a kezünkbe került az évek során, hiszen több mint 40 kötetet írt – többnyire sztárok helyett, szellemíróként.

Sándor András neve elsősorban tehát a médiából csenghet ismerősen, holott az utóbbi esztendőkben az üzleti oktatások területén szerzett elismeréseket. Kommunikációs képzései egyedülállóak az országban, programjaival a vállalkozók életét segíti, amelyeknek egyedi szemléletmódja az emberekkel történő rendkívüli bánásmód.
 

    András valódi „kommunikációs csodabogár”, akinek története akár hollywoodi mese is lehetne, hiszen mélyszegénységből indulva, önerőből valósította meg a céljait. Márpedig nem kisebb célja volt a salgótarjáni kisfiúnak, hogy a tévében látott hírességek bizalmasa, vagyis elismert kérdező legyen. 12 évesen, ötödikes általános iskolás gyerekként, az utcáról kopogtatott be a helyi napilap, a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőségébe, hogy írni szeretne. Élete első cikkében pedig rögtön a városba érkező sztárral, Sas Józseffel készített interjút. Ez annyira különlegesnek számított a megyeszékhelyen - a sztárinterjúkat készítő kisfiú -, hogy hamar híre ment az országban is, s attól fogva nem volt megállás, heti rendszerességgel készítette a hivatalos riportokat, a környékre érkező összes „híres embert” megszólaltatta.
 

„A TITKUK ÉRDEKELT, HOGY MI AZ A KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG, AMIVEL KÉPESEK HATALMAS TÖMEGEKHEZ SZÓLNI.”

– Az egyik népszerű televízió műsorban nemrég azt kérdezte tőled a műsorvezető, hogy egy 12 éves gyerek vajon mennyire lehet tudatos azzal kapcsolatban, hogy interjúkat készít? Akkor azt válaszoltad, hogy sokszor tudatosabb lehet egy felnőttnél is, de valójában mi motivált, amikor a sztárokat általános iskolásként megszólítottad?

– Érteni akartam, hogy mi az, ami megkülönbözteti a tévében látott hírességeket tőlünk, civilektől. A titkuk érdekelt, hogy mi az a különleges képesség, amivel képesek hatalmas tömegekhez szólni. 12 éves fejjel persze ebből annyit tudtam megfogalmazni, hogy a siker titkát kutatom. Utólag visszagondolva valóban elképesztő tudatosság volt bennem már akkor is. Aki olvasott valaha motivációs, önfejlesztő könyveket, pontosan tudja, milyen fontos, hogy az ember vegye magát körbe sikeres emberekkel, hiszen tőlük lehet a legtöbbet tanulni. Én akkor még nem olvastam motivációs könyveket, hanem ösztönből éreztem rá arra, hogy ha magam is sikeres szeretnék lenni, akkor olyanoktól érdemes elkérni a receptet, akik valóban fürdenek a sikerben. Ehhez párosult még az a fajta tudatosság a részemről, hogy rájöttem, jól fogalmazok, imádok emberekkel beszélgetni és képes vagyok a gondolataikat hitelesen közvetíteni.

– De hogyan találja ki egy gyerek, hogy újságíró lesz? 1992-ben még nem volt ekkora divat „a médiában dolgozni”…

– Úgy, hogy újságokat árul! Amióta az eszemet tudom, pénzkereső vagyok. Nem viccelek! Legalább 7-8 éves korom óta folyamatosan dolgoztam. 3 esztendős voltam, amikor a szüleim elváltak, édesanyám egyedül nevelt egy Salgó úti kis bányászlakásban. A valaha szebb napokat látott Acélgyári városrész már 30 évvel ezelőtt is ugyanolyan szegénynegyednek számított, mint manapság. A mi lakásunkba például még a víz sem volt bevezetve. Ha inni vagy fürdeni akartunk, a két utcával arrébb lévő kútról kellett vödörben behordani a vizet. Arról nem beszélve, hogy a közös udvari budin is 4-5 másik családdal osztoztunk. Ma már tudom, hogy ezt az állapotot mélyszegénységnek nevezik. Gyerekként ugyan nem éltem meg tragédiaként ezt a helyzetet, hiszen ebbe születtem bele, ezt szoktam meg, de annyit már akkor is felfogtam, hogy kevesebbet engedhetünk meg magunknak, mint mondjuk az osztálytársaim nagy része. Édesanyámmal megbeszéltük, akkor tudunk ebből a környezetből tovább lépni, ha dolgozunk, minél több bevételt szerzünk, és gyűjtünk egy társasházi lakásra. Anya az akkori Moziüzemi Vállalatnál dolgozott munkaügyi előadóként, s amikor délután négykor letette a lantot, utána még elment irodákat takarítani, hogy egy kis plusz bevételhez jusson. Ilyenkor én is rendszeresen vele mentem és segítettem irodákat takarítani. Mindemellett pedig újságot árultam a városban, mindezt a suli mellett. Tehát nagyon korán megtanultam, hogy ha előre szeretnénk jutni az életben, azért tenni is kell, másrészt hihetetlen kulturális ingerek értek Anya főállása kapcsán, mert a moziban a vadonatúj filmeket elsők között láthattam. Plusz ott volt az újságárusítás. Miközben ajánlgattam a lapot a járókelőknek, gyakorlatilag elejétől a végéig kiolvastam a kiadványokat. Azt mondtam magamban, „ilyeneket” én is tudnék írni. Egy szép napon aztán fogtam magam, bekopogtattam a Nógrád Megyei Hírlap szerkesztőségébe, s ott az első szembe jövő embernek azt mondtam, írni szeretnék, és interjúkat készíteni a tévében látott hírességekkel. Az illető történetesen Vaskor István szerkesztő volt, így akarva-akaratlanul is ő lett az első szakmai mentorom, aki lehetőséget és felületet adott ahhoz, hogy kipróbáljam magam.

 

"SOKSZOR HÓBAN-FAGYBAN ÁCSOROGTAM A KULTÚRHÁZAK MŰVÉSZBEJÁRÓINÁL"

– Ki szervezte meg az interjúidat? Hogyan találkozhattál a híres emberekkel?

– Ugyanúgy, ahogyan az utcáról bekopogtam a szerkesztőségbe, kopogtattam a művelődési házak ajtaján is. Ha láttam, hogy meg van hirdetve egy előadás, kezdés előtt másfél-két órával már ott ácsorogtam, sokszor hóban-fagyban a művészbejárónál – ez a kultúrház háta mögött található –, és vártam a fellépőket. S amikor megérkeztek, azonnal odamentem hozzájuk és elmondtam, hogy szeretnék velük néhány szót váltani, abból pedig cikket írni. Pontosan úgy szólítottam meg őket, ahogyan azt egy jó értékesítő teszi a szó klasszikus értelmében. Mosolyogva, csillogó szemmel, szenvedéllyel kértem tőlük interjút. Látták, hogy imádok kérdezni, és ami a legfontosabb, érezték, hogy őszinte az érdeklődésem.

A művészvilág színe-javát, színészektől a zenészekig, televíziós sztároktól a humoristákig megszólaltattam. Már gyerekként is a komolyabb témák érdekeltek, igyekeztem nem közhelyekről faggatni őket. S talán épp ez volt a titkom. Mindennapi bánatokról és mosolyokról, kudarcokról és sikerekről, árnyékról és fényről, bűnről és bűnbánatról, kezdetről és célról, magáról az ÚT-ról beszélgettem velük. Az embert akartam felfedezni: tehetség és egyéniség forrását, tápláló talaját szerettem volna megismerni életüknek, jellemüknek néhány fontos kérdésre választ várva. Mindig érdekelt azoknak a sorsa, embersége, akiket a tévében láttam. Róluk szerettem írni, azokról, akiket híressé tett valami. Egy dal, egy színdarab, egy tévéműsor, egy sikeres vállalkozás egy elejtett mondat.

– Vajon emlékeznek még a 27 évvel ezelőtt megszólaltatott sztárok az akkor őket faggató kisgyerekre?

– Olyannyira emlékeznek, hogy a legtöbbjükkel a mai napig tartom a kapcsolatot, sőt néhányukkal kifejezetten baráti szövetség alakult ki közöttünk az évtizedek során. Sas József, aki életem első riportalanya volt, rendszeresen figyelemmel követi az életemet, s ha én valamiért nem hívom fel fél évig, biztos lehetek benne, hogy ő ezt zokszó nélkül megteszi helyettem. Vele egyébként a megismerkedésünk 20. évfordulóján ellátogattunk Salgótarjánba, akkor már egy kamera kíséretében, s felkerestük a régi művészbejárót, az öltözőt, ahol az első interjú készült. Ez óriási ajándék nem csak tőle, de az élettől is. A YouTube-on bárki megnézheti a pár percbe összefoglalt kisfilmet erről, ezt a címet kell beírni a keresőbe: „Időutazás Sas Józseffel”. De Zoltán Erikától Geszti Péterig, Horváth Charlietól Pataky Attiláig mindenkivel megmaradt a jó viszony.

 

"A NAGY CSÓRÓSÁGBAN IS AZ VOLT A VÁGYAM, HOGY A SZTÁROK BIZALMASÁVÁ VÁLJAK"

– Ezeknek az ismeretségeknek köszönhetően indult el a fővárosi karriered is?

– A tőlük ellesett szemléletmódnak és az eredeti motivációmnak köszönhetően. Nem az történt, hogy valamelyikük „betett volna” valahová. Nekem nem volt keresztapám, nem volt ismerősöm, aki egy telefonnal elintézte volna, hogy bekerüljek bárhova is. Mindent magamnak és a bizalomépítő képességemnek köszönhettem. Mertem nagyot álmodni, érdekeltek az emberek, nyitott voltam a világra, és folyamatosan fejlesztettem magam. Nyilvánvalóan ezt az elszántságot látták bennem Salgótarjánban is gyerekként azok az emberek, akik a kezdetekben lehetőséget adtak. Egykori iskolaigazgatóm a Petőfi Iskolából - Czene Gyula - azzal segített a legtöbbet, hogy nem állt az utamba. Látta, miben vagyok tehetséges, nem akart rám erőltetni más vonalat, és az sem zavarta, hogy nem vagyok kitűnő tanuló. Azt mondta, ha abban tökélyre fejlesztem magam, amiben jó vagyok, onnantól sokra viszem az életben. Igaza lett!

Fontos, hogy az ember és a körülötte lévő emberek felismerjék azt, miben tehetséges igazán valaki. Én nagyon korán rájöttem, hogy a bizalomépítő képességem páratlan. Már Salgótarjánban, a bányászkolónia nagy csóróságában is az volt a vágyam, hogy a sztárok bizalmasa legyek, hogy a szórakoztatóipar hátterét megismerjem. Ezt pedig gyerekkoromtól gondosan építve el is értem.

– Hogyan válik valaki a sztárok bizalmasává? Ez mit jelent pontosan?

– Azzal tudtam kitűnni a millió konkurens újságíró közül, hogy lélekre hatóan, érzelmeket generálva kérdeztem. Mindig volt legalább egy olyan kérdésem feléjük, amelyeken gondolkodni érdemes volt, és így megmaradtam a fejükben. Össze sem tudnám számolni, hányszor hallottam életem során a „Magam sem tudom, ezt miért mondtam el neked, de annyira jó volt veled megosztani” – kezdetű mondatot. Ez egyébként a mai napig a legnagyobb elismerése a munkámnak, ami egyben a hivatásom is. Mivel a sztárok titkaival sosem éltem vissza, s úgy maradtam meg a fejükben, mint „az újságíró, akiben meg lehet bízni”, így folyamatosan ajánlottak, és az ajánlások, a referenciák útján a legnagyobb szerkesztőségekbe bekerülhettem.

Annak, hogy a sztárok bizalmasává váltam, a legfőbb bizonyítéka, hogy számos könyvet megírtam helyettük. Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, de a szellemírói terület egy nagyon is létező szakma Magyarországon is. Amerikában régóta megszokott dolog, idehaza azonban még mindig cikinek számít, hogy olyan ember írja meg helyettük az életrajzukat, aki valóban tud is írni. Miért kellene elvárni egy zenésztől, egy műsorvezetőtől vagy egy színésztől, hogy profin írjon, amikor soha nem csinálta? De nyilván többet el lehet adni abból, ha az ő neve van ráírva a borítóra. Nincs ezzel gond, a szellemírót – jelen esetben engem – megfizetnek, én pedig megírom helyettük.

– Hogyan zajlik egy ilyen szellemírás?

– Úgy, hogy rengeteget vagyunk együtt. Többször előfordult, hogy hetekre odaköltöztem az adott emberhez azért, hogy a gondolatmenetét minél jobban átvegyem. A titoktartás miatt nyilvánvalóan nem mondhatok neveket, de tényleg a legnagyobb sztárokról van szó. Olyanokról, akiknek több tízezer példányban fogytak el az életrajzaik. Biztos vagyok benne, hogy most ezt a cikket olvasók otthonaiban ott van valamelyik művem, csak épp nem tudják, hogy én írtam, mivel szellemírásban készült. 2018 augusztusáig 44 megjelent könyvet jegyzek. Ez a bődületes szám az elmúlt 15 év termése. És ebből „csak” 13 jelent meg a saját nevemen, a többi mind másé volt. Gyorsan, korszerűen, szakszerűen írok, és a legnagyobb erényem: könnyen bele tudom magam helyezni a másik „bőrébe”. Ez is egy iparág, ez is egy lábam. Egyébként roppant büszke vagyok a Cserháti Zsuzsa életét bemutató kötetre, az volt az első olyan munka, ahol már szerepelt a nevem. A legelső Mélyinterjúk könyvem megjelenésekor pedig már többkötetes szerző voltam, csak ezt épp nem volt szabad mondanom. Legálisan egyébként írtam könyvet földimről, Szolnoki Petiről és zenekaráról, a Bon Bonról, hiszen gyerekként kezdtem el az életútját követni, Balázs Palival pedig már egy egészen késői – szinte véletlen – találkozás pecsételte meg a sorsunkat, és vált a legjobb barátommá. Róla is írtam könyvet.

 

"...KÖZBEN MAGAM IS SZÓRAKOZTATÓIPARI SZAKEMBERRÉ VÁLTAM..."
 

Elképesztő egyébként, milyen súlya van a gondolatoknak, amelyek valóban teremtő erejűek. Anno már a Salgó úton is arról álmodoztam, hogy egyszer olyan híres barátaim lesznek, akik mindent elmondanak nekem bizalmasan. Ülünk velük a medence szélén – ahogyan az a sztárokhoz illik – és beszélgetünk. Pontosan úgy, ahogyan anno az Al Pacino életrajzban olvastam. Nagyon irigyeltem, hogy a könyv szerzője a medence szélén, a vízben ülve készíthetett igazán mély beszélgetéseket a világhírű színésszel. Évekkel később, amikor az egyik legfoglalkozottabb celeb szentendrei hegyi villájában ültem a medencében, beugrott a kép: hiszen én pont erre vágytam! Vagy amikor nemrég a szintén egy ország által ismert és szeretett barátommal a hajóján aludtunk a Duna közepén, akkor is azt mondtam magamban, az álmok igenis valóra válnak. Mert az, hogy a tarjáni kis putri telepről eljutottam a sztárok csillogó-villogó világába, és ilyen szinten a bizalmasukká váltam, még ma is álomszerű. És amíg ezt érzem, addig jó is leszek abban, amit csinálok.

– Miket csinálsz még a könyvíráson kívül?

– Visszatérve az álmokhoz: a művészek bizalmának elnyerésén túl az is célom volt, hogy a szórakoztatóipar kívülről-belülről megismerjem. Mindezt pedig úgy értem el, hogy közben én magam is szórakoztatóipari szakemberré váltam. Eleve 10 évig dolgoztam a „sztárgyárban”, a Story magazinnál. Mezei újságíróból váltam felelős szerkesztővé. Fővárosi mentorom, Ómolnár Miklós egy életre ellátott munícióval és útravalóval. Olyan kapcsolati tőkét építettem, ami csak keveseknek van az országban. Aztán számos olyan televízió műsort készítettem szerkesztőként, a háttérből, amit egy ország néz. A Ridikült például Jakupcsek Gabriellával kezdtük el, az első évadot végigcsináltam. Vagy az Eurovíziós Fesztiválhoz kapcsoló A Dal című műsorfolyamnak már ötödik éve fontos stábtagja vagyok. A zsűritagok tartoznak hozzám, akiket coaching jelleggel készítek fel az élő adásokra. Óriási élmény együtt dolgozni Frenreisz Károllyal, Nagy Feróval, Mező Misivel, Both Mikivel, Schell Judittal, Zsédával, VIncze Lillával, Pirerrot-tal és Caramellel. Az ilyen munkák, amikor hosszú hetekig össze vagy zárva valakivel, igazán összekovácsolnak. Márpedig nekem bőven kijutott az ilyen intimebb, személyesebb érintkezést kívánó munkákból, hiszen a fél világot körbeutaztam a sztárokkal, millió fellépésre kísértem el őket, millió forgatáson vettünk részt, s a bizalom egyre csak mélyült.

Életre szóló élményt kaptam azzal, hogy a Nemzet Színészei-sorozat házigazdája lehettem, és olyan művészóriásokkal beszélgethettem a pódiumon, mint Haumann Péter, Szacsvay László, Tordy Géza, Bodrogi Gyula, Almási Éva és Piros Ildikó. A Salgótarján-Budapest útvonalon megtett utazások külön könyvet is megérdemelnének ezekkel az emberekkel. Úgy érzem, olyan nagy gond a következő 25 évben sem lesz, ha a mai napig ennyire tudok lelkesedni az ilyen kaliberű találkozásokért.

Mindazt a tengernyi tapasztalatot pedig, amit a médiában az elmúlt évtizedekben megszereztem, ma már az üzleti életben is kamatoztatom. Mert néhány éve elővettem a lelkemből a Salgó úti kissrác ars poeticáját, hogy bárhol, bármikor képes vagyok a nulláról felépíteni új életet, új karriert másik területen. Hittem benne, hogy meg tudom csinálni, és létrehoztam, sikerrel működtetem a kommunikációs üzleti lábamat, amiről majd egy másik interjúban mesélek valahol, valamikor.

 

FOTÓK A FIÓK MÉLYÉRŐL:

A legendás és utánozhatatlan Antal Imrével

Pataky Attilával 1993-ban

Révész Sándorral közös barátunk esküvőjén, a Fészek Klubban

Kovács P. Józseffel, a legendás bemondóval egy szépségverseny gálaműsorának szünetében

Ákossal 1994-ben, a BMG lemezkiadóban

Charlie legelső szólólemezének megjelenése után, egy salgótarjáni koncert előtt

Sas Józseffel 23 év után tértünk vissza abba a városba és abba a művelődési házba, ahol legelőször találkoztunk, 1992-ben (A fotó bal szélén a Nógrád Megyei Hírlap akkori, ma már nyugalmazott főszerkesztője, dr. Csongrády Béla)

...és azt az öltözőt is felkerestük 23 esztendővel később, ahol annak idején a 12 éves kisfiú megszólaltatta a híres komédiást...

---

Egy kellemes férfihang az üzleti életben is félsiker. Tegye vonzóbbá Podcast- és YouTube tartalmait, legyen profi hangoskönyve!

Sándor András életútjára a Magyar Televízió is kíváncsi volt: