BAJOR IMRE: „MINDENKI IVOTT, CSAK LETAGADTÁK”
"Úgy akarok élni, mint húszas éveimben, egyetlen fillér nélkül. Két forint nem volt soha a zsebemben. Úgy keltem fel, hogy azon gondolkodtam, kitől kellene kölcsönkérni. Nem volt olyan ember, akinek ne tartoztam volna. Idős színész kollégáim tartottak el..."
Fotó: Sándor András
– Bejöttünk a kávézóba, és kezet nyújtott a pincérnek.
– Minden alkalommal így teszek. A kollégáim irigykednek is rám emiatt. Mindig kérdezik, hogy van az, hogy én egy pléh kocsmában iszogató, festő ruhában lévő emberrel is egy másodperc alatt ugyanolyan kapcsolatot tudok teremteni, mint a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjával. A többieknek ugyanis ez komoly teher. Én szeretem, hiszen érdekel, hogy mi a véleménye az ácsnak, vagy a festőnek.
– Bajor Imre tehát elérhető egy átlagember számára.
– Abszolút. Ahol lakom, Dunakeszin, mindenkivel jóban vagyok és szeretnek is az emberek. Még azok is, akik a jelenkori politika miatt nem kedvelnek.
– Van ilyen?
– Hogyne lenne. Például néhány Heti hetes-béli megnyilvánulásom miatt sokan azt gondolják, hogy bal liberális vagyok, noha tudatosan nem szólok bele semmilyen politikai kérdésbe.
„MÁR CSAK PÁR ÉVEM VAN, NEM TÖBB”
– Mi hajtja még?
– A közönség szeretete. Semmi más. Amint megérzem, hogy lanyhul az érdeklődés, azonnal abbahagyom a közszereplést.
– Ha mindent abbahagyna, meddig tudna élni a tartalékaiból?
– Körülbelül másfél-két évig. Tovább nem.
– Ezen a színvonalon?
– Ezen a színvonalon egy évig. Nézze, nagyon sokat gondolkodom a befejezésen. Úgy szeretném abbahagyni, ahogyan Albert Flóri tette. Császárként. Szinte minden nap gondolkodom azon, hogyan lehetne méltósággal elköszönni, mert nem szeretném megvárni azt a pillanatot, amikor azt mondják, mit erőlködik itt ez a hülye. Reálisan gondolkodom, tudom, hogy már csak pár évem van, nem több. 48 éves elmúltam, fizikailag nem bírom már az őrült tempót. Korábban ha három napig mulattam egyfolytában, másnap reggel akkor is el tudtam menni dolgozni, semmi bajom nem volt. Ma egy nap szórakozást három napig kell pihennem, hogy rendbe hozzam magam. Valamit ki kell találnom a jövőre nézve, hiszen nem vagyunk Al PAcinos és Robert De Niros gázsikkal eleresztve, tehát sok tartalékom nincs.
– Milyen színvonalon él ma Bajor Imre?
– Nézze, egyetlen luxusom van, a víz. Furán hangzik, de ez az igazság. A halak jegyében születtem, Balatonalmádiban nőttem föl, tehát abszolút vízi gyerek vagyok. Lételemem a víz. Tehát a legnagyobb luxus az életemben az, hogy a házi, fedett medencémben télen-nyáron tudok úszni. Ehhez nagyon ragaszkodom! Amikor az ország túlsó végéről utazom haza egy fellépésről, és hatszáz kilométer zötykölődés után megmártózhatom a medencében, nekem az egy megtisztulás. Olyan jó Dunakeszi előtt húsz kilométerrel odaszólni a páromnak, hogy Ildikém, kapcsold be a szaunát. Tegnap is csak lubickoltam hajnal háromig. Olyankor elhiszem magamról, hogy fogytam negyven dekát, ami persze nem igaz, mert utána bezabálok káposztás cvekedlit. A tudat mégis boldogít. A Fülén található nyaralómat már nem nevezném luxusnak. Azt sokkal inkább, hogy a nyáron három hónapra leköltözünk, és ott fogadom a barátaimat, akiket eltartok tizenkét hétig.
– A sofőr nem luxus?
– Nem, mert ha ugyanezeket az utakat taxival tenném meg, háromszor annyiba kerülne. De Lacika tulajdonképpen nem is sofőr, hanem egy intézmény. A legbizalmasabb barátom. Verebes szokta mindig mondani, hogy „Lacika, ne aggódjon, ha már nem lesz munkája, majd kiadja a Bajor botránykövet”.
– Lacika ilyenkor mit csinál, amíg Ön dolgozik?
– Ő ugyanolyan családtag a Heti hetesben, mint én. Egy filmforgatáson is már két nap múlva mindenki tudja, hogy ki ő, hiszen mindenhol ott van velem. Mégis, ha valahová nem jöhet be, megvár a kocsiban.
„STRESSZBEN ÉLEK HARMINC ÉVE”
– Miért érzem úgy, hogy a határtalan lazasága, és az állandó mosoly mögött valamilyen kétely van?
– Talán azért, mert valóban tele vagyok kételyekkel. Ez a lazaság, amit lát, harmincéves kegyetlen munka. Minden egyes mondatomat ötször átgondolom, mielőtt kimondom, akár a kamera előtt, akár a színpadon. Hiába vagyok laza, premier előtt tizenhatszor kimegyek a vécére. Állandóan stresszelek.
– Miért stresszel?
– Mert reggel felkelek – pontosabban délben… – és semmi másra nem tudok koncentrálni, csak az éppen aznapi szakmai feladatomra. Ilyen tekintetben nem tudok lazán gondolkodni. Tegnap éppen egy Rádiókabaré felvételem volt. Ott volt hatszáz ember. Nem mindegy, milyen hangsúllyal mondok egy-egy mondatot. A poénoknak ütniük kell. Lehet, hogy nem hiszi el, de stresszben élek harminc éve.
– Meg lehet szokni?
– Nem, ugyanis egyre inkább gyengül az ember idegrendszere. Abban a pillanatban, hogy az ember kezében elkezd remegni a papír…
– Már remeg?
– Volt már rá eset. Amikor az ember nem piheni ki magát. Előző nap késő este ér haza egy vidéki fellépésről, az ország másik végéről, másnap pedig kora reggel elmegy forgatni. Ezek veszélyes dolgok. És utána elmegy a Rádiókabaréba, van ötoldalnyi jelenete, és reszket a kezében a papír, meg remeg a lába. Higgye el, minden egyes szenvedélyem ebből fakad, az állandó stresszből. Ezért cigarettázom, s időnként ezért iszom. Valahogyan le kell vezetnem a feszültségeket.
– Minden nap iszik?
– Csak akkor, amikor nem dolgozom. Munka közben soha. És előtte sem. Ebben a tekintetben rendkívül precíz vagyok. Sőt, ha valaki piásan jön dolgozni, én vagyok az első, aki beköpöm. Igen, időnként iszom. Álságos lenne azt mondani, hogy nem, pláne egy ilyen szakmában, ahol minden nap névnapot, születésnapot, meg ilyen-olyan jubileumot ünnepelünk. A régi nagy színészkollégák is állandóan ittak, csak mindig letagadták. Tulajdonképpen mindenki ivott. Soha nem felejtem el, amikor hosszú évekkel ezelőtt az akkori Népszínházban megkérdezte tőlem valaki, hogy engem mi érdekel a leginkább a színházból. Azt válaszoltam, hogy a büfé, meg a pénztár. Én voltam az első Magyarországon, aki ezt be merte vállalni. Kaptam is érte egy fegyelmit.
– Több fegyelmit is kapott?
– Legalább harmincötöt. Egyszer azért kaptam, mert egy tájelőadáson azt mondtam, Svájcban szebb a fű, mint nálunk.
„ÚGY AKAROK ÉLNI, MINT A HÚSZAS ÉVEIMBEN. EGYETLEN FILLÉR NÉLKÜL…”
–Mi a legnagyobb hibája?
– Talán az, hogy nem tudok belenyugodni abba, hogy telnek-múlnak az évek. Úgy akarok élni, mint húszas éveimben, egyetlen fillér nélkül. Két forint nem volt soha a zsebemben.
– Sokat kért kölcsön akkoriban?
– Éjjel-nappal. Úgy keltem fel, hogy azon gondolkodtam, kitől kellene kölcsönkérni. Nem volt olyan ember, akinek ne tartoztam volna. Idős színész kollégáim tartottak el. Ők adtak taxira, mindenre. Egy régi jó barátomnak, Hetényi Pálnak, mielőtt meghalt, vissza szerettem volna adni a tartozásomat. Azt mondta, nem kell megadni, de egyet kér tőlem. Ígérjem meg neki, hogyha bármilyen fiatal kollégám rá szorul, akkor figyeljek oda, hiszen neki ugyanúgy nincs pénze, ahogyan nekem nem volt akkoriban.
– Megfogadta?
– A mai napig betartom. Olyan nem fordulhat elő, hogy az asztalomnál ne én fizessek. Mert én pontosan tudom, hogy a három sör két vodkával, az megterheli a pénztárcáját.
– Nem éltek még vissza soha a szeretetével?
– Dehogynem. De ez engem nem érdekel. Reggel felkelek, és képes vagyok telefonálni. Hol vagytok, merre vagytok, ugorjatok be, mert van túrós csusza. Imádok adni.
– Más is ad?
– Nem érdekel ilyesmi. Sokan kihasználtak, ha erre gondol, de egyszer sem tört le. Mindenkiben azt nézem, hogy biztosan van ennek jó tulajdonsága is.
– Ha már a fiatal színészeket említette, milyen az utánpótlás?
– Szörnyű! Irdatlan nagyképűek. Azt hiszik, ők a pálya letéteményesei, pedig amikor bejönnek a színpadra, és azt mondják, jó napot, már az rossz. Már a „jó” is rossz.
„A FIAMNAK EGYRE NAGYOBB SZÜKSÉGE VAN AZ APJÁRA”
– A szülei hogy vannak?
– Köszönöm szépen, remekül. Mindketten 86 évesek. Anyukám egy örökmozgó, állandóan jön-megy, ráadásul minden nap főz. Addig nem alszik el, amíg haza nem értem. Ha hajlani négykor is megyek haza, látom, ég a villany a szobájában. Amint bezárom a kaput, leoltja. Nem szól semmit, de akkor nyugszik meg igazán. Apám reggeltől-estig nézi a tévét. Ő akkor is felvesz videóra, ha három mondatot mondok a televízióban. Hatalmas archívuma van rólam: ezer videokazetta, számtalan album, stb. Egy biztos, ők még azért élnek, mert mellettem vannak. Az egész életüket rám áldozták.
– A gyerekei kire ütöttek?
– A lányom egy az egyben olyan, mint én vagyok. Az alkata, a lelke, mindene. Még úgy is alszik, ahogyan én. Állandóan szerepelni akar, mindig ő akar a középpontban lenni. A fiam pedig olyan, mint az apám. Egy gyufás skatulyával is eljátszik órákig, egyedül. Egyébként érzem, hogy a fiamnak egyre nagyobb szüksége van az apjára. Elkezdett teniszezni, és jön a „mi férfiak” periódus. Mert ezek csak periódusok. Szerencsére mindkét család között rendkívül jó a viszony, a gyerekeim szinte meg sem érezték, hogy szétváltunk.
– Meg szokta kérdezni a gyerekeit, hogy milyen jegyeket kaptak az iskolában?
– Soha. Csupán egyet kérdezek: hányas az angol? Ha azt mondják, ötös, akkor megnyugodtam. Az, hogy mit kaptak matekból, vagy történelemből, nem érdekel. Kit érdekel, mikor volt a muhi csata? Ha valami nem tudnak, majd leveszik a polcról a lexikont, és megnézik.
– Ezek szerint ugyanúgy elkényezteti a gyerekeit, mint ahogyan Önt elkényeztették a szülei?
– Naná! És az sem érdekel, ha valaki azt mondja, ezek nem jó nevelési elvek! Igenis jók. Ha kedvük van, ugorjanak be a patakba. Sárosak lesznek? Kit érdekel?
– Korábban említette a párját, Ildikót. Nem terveznek közös gyereket, soha nem került ez szóba a kapcsolatukban?
– Öregek vagyunk már ehhez, sajnos kinőttünk belőle, hiszen mindketten túl vagyunk a negyvenen. Ez így sikerült, de nincs ezzel semmi baj. Nagy szeretetben és boldogságban élünk együtt, ráadásul imádja a gyerekeimet, Lilit és Marcit. És ez fordítva is igaz, a gyerekek is nagyon szeretik őt.
– Elárulja a beszélgetés végén, milyen szenvedélyei vannak még?
– Például szenvedélyesen szeretek otthon lenni, imádom a házamat. Ha van két szabadnapom, akkor két napig ki sem kelek az ágyból. Olyankor egypercenként kapcsolgatom a tévét, semmiről sem szeretnék lemaradni. Ha véletlenül elkések egy Chelsea gólról, akkor verem a fejem a falba. És olvasok az ágyban. Könyveket, újságokat, meg a forgatókönyveket. Bosszankodom, hogyan lehet ilyen borzalmakat írni. Továbbá szenvedélyesen szeretem, ha vendégek vannak nálam, és gondoskodhatok róluk. Szeretem szeretni a barátaimat.