Balázs Fecó: "Lefekvésnél mindig eszembe jut, lesz-e új nap az életemben"
Akinek műtötték a szívét, minden egyes napért hálát ad a Jóistennek. Reggelente ébredésnél boldog vagyok, hogy megint kaptam egy új esélyt. Akinek egyszer is megállt a szíve, soha nem lehet nyugodt…
Fotó: Szabolcs László
– Ellenségeid a múló évek?
– Nem! Az biztos, hogy több van mögöttem, mint előttem, de nem foglalkozom vele. Nem érzem magam hatvanévesnek semmilyen tekintetben.
– Ami elmúlt – mondod. Szívesen gondolsz vissza a régi dolgokra?
– Nem jó a múlton rágódni. Sokat csalódtam emberekben, és rengeteg illúzióval lettem szegényebb az évek múlásával. Sokan eltűntek mellőlem a szívműtétem idején. Barátoknak hitt emberek is voltak köztük, s ez megviselt. Ugyanúgy, ahogy a válásom után történt. Az előző házasságom 14 évig tartott. Ez idő alatt nagyon sok barátra tesz szert közösen az ember, akik közül a válás után vannak, akik megmaradnak, mások pedig tovább mennek.
– Zenészberkekben nyílt titok, hogy az infarktusodat és a későbbi szívműtétedet is egy magánéleti problémának „köszönheted”.
– Ez sajnos igaz. A szerelem nem csak az égbe repíti, hanem időnként a mélybe is taszítja az embert. Három komolyabb kapcsolatom volt eddig, és két komolyabb szakítás. Nagyon nehezen éltem meg az elválásokat, egyszer majdnem rá is mentem. Az első komolyabb magánéleti problémám a válásom idején, illetve az élettársi kapcsolatom kezdetén volt. Akkor egy 14 éves viszonyt kellett lezárni. Nehéz periódus volt, mert nem tudtam dönteni. Vacilláltam, hogy menjek-e, vagy maradjak. Végül sokat segített az a hölgy, aki később az élettársam lett, s így kihúzott a lelki örvényből. Akkoriban még hamarabb regenerálódtam. Később ebben az élettársi kapcsolatomban is eljött a nagy vízválasztó, sokasodtak a problémák, s ezzel párhuzamosan az egészségem is elkezdett romlani. Minden tekintetben egyre rosszabbul éreztem magam. Egyedül maradtam a problémákkal, nem voltak mellettem barátok. Ezt úgy kell érteni, ahogy mondom, mert a házban is egyedül voltam, amikor infarktust kaptam. Az orvos akkor azt mondta, csoda történt, mert tízből kilenc ember ebbe belehal. Elkerülhetetlenné vált a szívműtét, és akkor szó szerint újjászülettem.
– Van olyan nap az óta az életedben, hogy ne jutnának eszedbe a történtek?
– Nincs. Akinek műtötték a szívét, annak állandóan ott van a fejében, hogy hálát kell adnia minden egyes napért. Este, ha lefekszem, azon gondolkodom, vajon lesz-e új nap az életemben. Reggel pedig örülök, hogy megint kaptam egy esélyt. Akinek a szíve egyszer megállt, az soha nem lehet nyugodt. De még így is szerencsésnek érzem magam, mert a pályatársaim közül sokan már nincsenek is mellettem. Én legalább kaptam egy figyelmeztetést a sorstól.
„FÁJ, HOGY APÁM MÁR NEM LÁTHATTA AZ UNOKÁJÁT”
– A legfontosabb dolog az újjászületésed után történt. Édesapa lettél.
– Sokat gondolkodtam azon, miért kellett erre ennyi időt várni. Hiszen előtte 22 évig két kapcsolatomból sem született gyerek. Talán a sors akarta így. A műtét után várt még rám egy megpróbáltatás. Súlyos beteg lett az édesapám. Aztán odafönt úgy alakították, hogy ebben az időszakban ismerjem meg a jelenlegi páromat, és a kisfiam is megfoganjon. Sajnos apám már nem várta meg az unokáját. Igaz a mondás, hogy ha valaki elmegy, jön helyette egy új élet. A sors kompenzálja az elmúlást. Mindenesetre a kis Fecó a legjobbkor jött, és a lelkemnek is jót tett. Bár eleinte megriadtam attól, hogy apa leszek.
– Mitől tartottál?
– Talán a felelősségtől. Éreztem, hogy ennek jóval nagyobb jelentősége lesz az életemben, mint addig bárminek. A félelmeimen végül is az lendített át, hogy apám temetése után néhány hónappal született meg a fiam.
– Könny szökött a szemedbe.
– Nem szégyellem, hogy érzékeny ember vagyok. Tudom, hogy egy férfiembernél ez általában tabu. De én mindig is ilyen voltam. A mai napig nagy fájdalom számomra, hogy apám nem érhette meg az unokája érkezését, pedig tudom, hogy nagyon büszke volna. Kívánom mindenkinek, hogy ebben a rövid életben tapasztalja meg, milyen érzés szülőnek lenni. Nagyon fontos a gyerek, hiszen ők visznek tovább minket.
– A kisfiad mikor csalt utoljára könnyet a szemedbe?
– Inkább azt kérdezhetnéd, mivel bosszantott fel utoljára. Most van az első igazi dackorszaka, ami miatt a maradék hajamat is elhullajtom. Ezzel együtt nagyon jópofa srác. Nyilván én is ilyen voltam annak idején.
– Évekkel ezelőtt épp nekem nyilatkoztad, hogy szeretnél egy kislányt is.
– Nem erőltetem már ezt, hiszen elmúltak az évek. Nyilván örülnék egy kislánynak, de az ésszerűség határán belül. Az ember tudja, hogy nem lesz már fiatalabb, és egy gyereket azért fel is kell nevelni. Ferikét is szeretném tisztességesen elindítani az életben. És jó lenne látni, ahogy felnőtt férfi válik belőle.
– Nyugodtak az éjszakáid?
– Manapság már igen. A szívműtétem előtt sajnos nagyon zaklatott volt az életvitelem.
– Nagy szíved van?
– Azt mondják, hogy igen, máskülönben nem maradtam volna meg… Lassan húszévesek leszünk az új szívemmel.
„MA MÁR TUDOM, HOGY NINCSENEK VÉLETLENEK”
– Gyakran visszatérnek azok a pillanatok, amelyek az ominózus operáció idején kísértettek?
– Azok már nyugodt pillanatok voltak, amikor hozzáértő kezekbe kerültem. Inkább az kísért olykor, ami ezt az egészet előidézte... Visszaidéztem már néhányszor – bár nem szívesen emlékszem rájuk –, a betegséget megelőző és kiváltó okokat. Ma már tudom, hogy nincsenek véletlenek. Az orvos azt mondta, minimum „földön kívüli” lények segítettek abban, hogy megmaradtam. De én hiszem, hogy a dolgok nincsenek ok nélkül.
– Mi okoz szenvedést?
– A fizikai fájdalom, a betegségtől való rettegés, ennek az átérzése, előjele. Gyerekkoromban rengeteget betegeskedtem. Ahogy visszaemlékszem, nagyon sokat voltam kórházban, s talán ebből kifolyólag az átlaghoz képest jóval érzékenyebb srác lett belőlem. Megmarad az emberben az a sok injekció, a tűszúrások. Problémás kisfiú voltam, máig bennem van, ahogy lefognak és „erőszakkal gyógyítanak”. Az orvosaim, meg a szűk baráti köröm tudják, hogy fokozottabban félek, erősebben reagálok az átlagemberekhez képest. A hat évvel ezelőtti műtétemre visszatérve: ott nem voltak jelei, mert ennek a betegségnek sajnos nincsenek. Ha már érződik valami, akkor nagy a baj. Ettől rettegek, ezt szeretném elkerülni. Nyugalmas öregkorra vágyom betegség nélkül. Szerencsére elmondhatom, hogy már kijutott belőle.
– Tartasz attól, hogy egyszer elfelejtenek és mellőznek?
– Nem, hiszen van ereje a dalaimnak. Azok életben tartanak. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek a dalai több generáción keresztül újjászületnek. A mai napig énekelem a ’70-es években született dalaimat, például a Kőfalakat. Nincs félnivalóm. Egyébként a sztárság, szakma, nem érdekel már. Van egy kötelességem, hogy a gyermekemet felneveljem – ez a legfontosabb. Az, hogy a Mahasz-gálán első leszek, vagy nem, nem érdekel, mert tudom, hogy ez miről szól, és milyen háttérmunkák zajlanak. Az érdekel, hogy ha kiírják, Balázs Fecó, vagy Korál, akkor sokan eljönnek-e vagy sem. Ismerik-e a dalaimat, és tudnak-e azonosulni azzal a hangulattal, amellyel 3-4 percre el tudjuk vinni az embereket a líra és az érzelmek varázslatos világába. Ebben hiszek.
– Azt mondják, a legkiszámíthatatlanabb szakma a zenészeké. Visszaemlékezéseidben azt írod, volt olyan időszaka az életednek, amikor tíz deka párizsit sem tudtál megvenni.
– …Pedig nagyon éhes voltam! (nevet) Enyhe túlzás, amit a könyvemben írtam, de valóban voltak elkeseredett korszakaim. Manapság nincs okom panaszra, de focicsapatot azért nem tudnék vásárolni. Amit szerettem volna, mindig meg tudtam venni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, bár ez is relatív, hogy kinek mi a nagy. Ahhoz kell a pénz, hogy a környezetet, illetve az alaphangulatot megteremtsd magadnak, amiben dolgozni, élni tudsz. A gyűjtögetés, vagyonszerzés soha nem érdekelt. Nem voltak olyan hobbijaim, hogy régiség, autó, vagy telek. A mindennapi örömszerzésben már érdekelt, hogy biztonságérzetem legyen. Ne legyenek forintos gondjaim, ne érjenek váratlan meglepetések, kiadások. Főleg azóta, amióta ebben az országban is első számú szerepe lett a pénznek a mindennapjainkban. Amikor az egészségtől kezdve bármit meg tudok vásárolni, illetve bele tudok szólni; mert nem mindegy, milyen kórházban fekszem, milyen ellátást kapok, stb. Meg tudjam engedni magamnak, hogy olyan étteremben egyek, ahol nem vizezik a kaját… Ezek már fontosak!