Cserháti Zsuzsa: „El kellett bújnom a villanyszámlás elöl”

 

„...Állandóan rettegtem. Ha csöngetett a villanyszámlás, a fal mellett kellett állnom mozdulatlanul. A fejemet sem vakarhattam meg, mert ha megmoccanok, meghallja, hogy itthon vagyok és addig csönget, amíg ajtót nem nyitok. Most a közértbe nem merek lemenni. Állandóan azt nézik, hogy mit vásárolok! Múltkor például azt hallottam, hogy én állandóan vörösbort veszek…”

 

Fotó: SonyBMG

 

Életem egyik legnagyobb szerencséjének tartom, hogy még találkozhattam Cserhátival. Ültem a konyhájában, és ettem a leveséből. Máig a fülemben cseng, ahogy mondja: „addig fel nem kelsz innen, amíg nem ettél.”

Ez évekkel a halála előtt történt, 20 esztendős lehettem. Salgótarjánból utaztam a fővárosba a találkozásért.

A sors furcsa fintora, hogy évekkel később én írhattam az életéről szóló könyv – „Összetört szárnyak” – nagy részét. Akkor ismertem meg igazán az embert – a családtagokkal, illetve a pályatársakkal történt hosszas beszélgetések során.

Ehhez azonban kellett a saját élmény is vele, a levesezés, a kutyasétáltatás, és a közös zenehallgatás – ott az Akácfa utcai lakásban, valamikor az ezredforduló környékén.

 

 – Te most tényleg szabadságon vagy?

– Tényleg. 30 év után úgy döntöttem, másfél hónapig itthon maradok. Dolgoztam már eleget. A szabadság előtt minden áldott nap előadásra mentem! Állandóan utazom. Eszméletlen kilométereket! Odaérve lenyomok 55 perces bulit, ami soha nem annyi, amennyi a szerződésben van, mert úgyis visszamegyek a színpadra, ha kedvet kapok és tovább játszom. Megtörtént, hogy még két órát hülyéskedtünk Pápán a zenekarral, mert jól éreztük magunkat. Miért hagyjam őket ott, ha jó a hangulat? Nem mindegy? Valaki kiszámolja a perceket, hogy mennyiért lép föl – engem ez nem érdekel! Egy dolgom van az életben, a zene, és az a kérésem, hogy hagyjanak énekelni! Gátoltak már eleget! Csak ne kellene vidékre utazni. Úgy utálom már a hosszú autóutakat. Annak idején, fiatalon 18 évig egyfolytában hakniztam!

Jó kis színes élet.

– Az, meg közben szomorú is…

 – Nagyon?

– Igen. De a zene tartja benned a lelket. Amikor nem voltam reflektorfényben és az éjszakában dolgoztam, az éltetett egész nap, hogy este énekelhetek. Tízre mentem dolgozni, és reggel addig maradtam, amíg a kedves vendég akarta.

– Azt mondtad „reflektorfény”. Hiányzott?

– Nem is tudom… Színpad volt a bárokban is, ahol énekeltem! Igaz, kicsit szerényebb körítéssel. Mivel a magyar éjszakát nem nagyon lehet megfizetni, többnyire külföldi vendégek jártak a bárba, akik nem ismertek. Mondjuk ez nem is volt baj. Sokszor kérdezik, hogy bánt-e az a 15 év, amit kihagytam. Akkor rettenetes kínokat álltam ki, de így utólag visszagondolva mégis azt mondom, hogy megérte. Gondolj bele; ha végigdolgozom azt az időszakot, és bejön egy új irányzat – mint ahogyan be is jött -, akkor lehet, hogy már nem állnék színpadon. Így viszont rengeteget tanultam. Más lett a torkom, megkeményedtem egy kicsit, de ugyanakkor hatalmas lelkem lett. Végigéltem azt a kemény másfél évtizedet, majd egyszer csak lett belőlem valaki. Újra. …Amit igazából nem szeretek.

– A „Valakit”?

– Igen, meg azt, hogy „sztár” – gyűlölöm! Mindenkiből lehet sztár!

 

„NEM A CÍMLAPOK ÉRDEKELTEK, HANEM AZ, MIT ADOK ENNI A GYEREKEMNEK”

 

– 15 évet mellőzöttként leélni úgy, hogy azelőtt szőke bombázóként az élvonalhoz tartoztál, nyilvánvalóan lelkileg sem könnyű feldolgozni. De erről már sokan és sokszor faggattak. Sűrűn eszedbe jutott a száműzetéses időszakban a „nagyok” világa? Vágytál újra a címlapokra?

– Leszartam én akkor a címlapokat. És elnézést a csúnya szóért! Az foglalkoztatott inkább, hogy mit fogok majd főzni a gyerekemnek, mert volt olyan, hogy egy évig nem dolgoztam. 110 kiló voltam, és mindenhonnan kirúgtak a súlyom miatt. Egyben volt a nyakam a fejemmel. Mondták, hogy ez a nő nem illik az éjszakába.

– Mit tehetsz meg manapság, amire régen egyáltalán nem volt lehetőséged?

– Könnyebben vehetek. Nem kell azon gondolkodnom, hogy merjek-e zsemlét tenni a kosárba, vagy csak kenyeret, mert úgy olcsóbb. Volt, hogy üvegeket gyűjtöttem, mert egy árva fillérem nem volt. – de ezt ne írd le!

– Miért? Szégyelled?

– Nem szégyellem, mert átéltem. De ne mondják, hogy panaszkodom. Pedig ez is hozzátartozott az életemhez. Tudod mit, inkább mégis írd bele. Teszek rá, mit gondolnak majd. Nem akarok hazudni, mert amint látod, egyébként is nagyon közvetlen ember vagyok, nálam nincsenek „művészallűrök”.

– Azt észrevettem. Furcsa is volt, hogy nem egy vendéglőben találkoztunk, hanem azonnal a lakásodon. Személyes ismerősök szoktak az otthonukban fogadni, veled pedig most találkoztunk először!

– Jaj, hagyd már ezt! Nem ettől vagyunk mi művészek! Azon is jókat szoktam röhögni, amikor állok a közértben, és odajön hozzám valaki, hogy „mit parancsol művésznő?”. Mindig mondom, hogy én itt egy sima vásárló vagyok, művésznő a színpadon létezik. Nem a boltban kell mutogatni magunkat! Én egyébként is lehajtott fejjel közlekedem az utcán. A múltkor már rám szólt a sógornőm, hogy mi bajom van. Nem szeretem, ha megismernek, mert ott mindig elvárnak tőlem valamit. Kutyát sétáltatni is sminkelve megyek ki az utcára. Természetesen nem agyonsminkelve, de nem nézhetek ki táskás szemekkel, ahogyan reggel felkelek! Él egy illúzió az emberekben, ahogyan látnak a tévében, és azt nem rombolhatom szét ilyenekkel.

 

"MÁSOKNAK NAGY CSALÁDI HÁZ, NEKEM EZ A GANGOS BÉRHÁZ JUTOTT”

 

– Amióta „jól megy neked”…

(közbevág) Nem megy olyan jól, nem érted?! Amúgy mit keresnék ebben a kerületben, ebben a gangos házban? Velem egykorú kollégáimnak már hatalmas családi házuk van Pesttől 30 km-re! Nekem 50 éves koromra ez jött össze! Soha senki nem volt mellettem, aki nyomta volna a zsebembe a lét!

Ugyan megtehetem, hogy itthon maradok két hétig, és nem ürül ki a bankszámla. Ha csönget a villanyszámlás, nem kell megállnom a fal mellett mozdulatlanul, mert ha megvakarom a fejemet, meghallja, hogy itthon vagyok és addig csönget, amíg ajtót nem nyitok… Átéltem már ilyeneket, állandóan rettegtem. Ma már biztosabb alapokon zajlik az életem, nem kell félnem.

– A pályatársaidnak miből lett házuk? 

– A legtöbbjüknek dalszerzésből, jogdíjakból. Én „csak” énekesnő vagyok, akinek pusztán a fellépésből van pénze. Ha nincs hakni, az maga a halál!

 – Miért nem próbálkoztál dalírással?

– Mert nem értek hozzá. Egy dolgot csináljon jól az ember. Az, hogy belefogok 3-4 dologba; primadonna leszek, riporter leszek, meg mellette énekesnő is – nálam ez nem működik! Pedig hívtak engem is; műsort ajánlottak, színházaktól kerestek meg, de nem vállaltam.

– Mióta élsz ebben a lakásban?

– Ötödik éve.

– Azelőtt is a belvárosban laktatok?

– Nem, azelőtt mint a cigányok költözködtünk egyik albérletből a másikba. Újpesten volt egy lakásom, ami beázott és kiment a villanyóra. Éppen tél volt, mínusz 15 fok! Amolyan „melegcsákány-váltásként” éltünk az ágyban a gyerekemmel, mert amikor én dolgozni mentem, ő már aludt, hajnalban pedig, amikor érkeztem, ő már indult iskolába. Melegítőben, meg sapkában feküdtünk a takaró alatt.

– Itt tudatosan nincs kiírva a neved a lépcsőházi lakónévsorra?

– Igen, mert nem hagynak békén… Inkább a gyerek nevét tettük ki. Lassan már a közértbe sem merek lemenni! Állandóan azt nézik, hogy mit vásárolok. Múltkor például azt hallottam, hogy én állandóan vörösbort veszek… Emiatt csak háromnaponta vásárolunk, és akkor is a gyereket küldöm. Ha én megyek, nem tudják megállni, hogy oda ne szóljanak valamit! Egyszer majdnem meglincseltek, mert 12 ezer forint volt a pénztárban, annyit kellett fizetnem. Egy hónapban egyszer…

– Sokat vagy egyedül?

– Nagyon sokat! Most még többet, hogy Krisztián fiam egyetemen van.

– Megszoktad?

– Igen. Ha állandó partnerem lenne, szinte egészen biztos, hogy vele sem költöznék össze, ugyanis külön szokásaim vannak. Egy egész szoba az enyém, ahol mindig megtalálom magamnak azt a kis lukat, ahová bekuporodom és ott jól érzem magam. Oda senki ne üljön rajtam kívül! Rigolyás vagyok, ami valahol természetes, hiszen elmúltam ötven. Jó ez így. Sok dolgot visszakaptam az élettől. Krisztiánt felvették az egyetemre, harmadik nekifutásra sikerült neki. Napi kilenc órát dolgozott mellette, úgy próbált felkészülni. Mondtam is neki, hogy ez így nem fog menni, inkább hagyja ott, mivel nekem most megy a szekér, majd megoldjuk valahogy. És fölvették. Sokat tanult, nagyon jó gyerek!

– Csillognak a szemeid, amikor róla beszélsz!

– Pedig nem szereti! Sokáig a haverjai sem tudták, hogy én vagyok a mamája, egy-egy újságból, meg közös fotókból derült ki. De a fiúk ilyenek, egy csaj azért vagányabb. Persze Krisztiánt sem kell félteni. A vidéki melók miatt két évvel később került be a gimnáziumba, sokat kihagyott, de behozta a lemaradását.

 

„AMIKOR SZARBAN VOLTAM, NEM KERESTEK A KOLLÉGÁK”

 

– Miből van bevételed?

– Kizárólag a fellépésekből. De a szakmában nagyon kevés becsületes ember van, akivel el tudsz menni dolgozni.

– Szakmai barátság ezek szerint nem létezik? 

– Nem nagyon. Amikor szarban voltam, akkor se kerestek a kollégák, és amikor bejött a történet, akkor sem. Egyetlen ember volt, aki rendszeresen érdeklődött felőlem, a Payer Öcsi. Ő egy nagyon jó fej csávó! Persze ő sem tudta mi bajom van, mert senkinek nem mondtam, de mindig hívott telefonon, hogy „cicukám, ha fölhívsz, ottan vagyok ezerrel!” – mert amúgy egy nyegle állat… Soha senkinek nem panaszkodtam, még az anyám sem tudott a gondjaimról. Rettenetes karácsonyokat éltünk meg a gyerekemmel! Nagyon kemény dolgokon mentünk keresztül, de valahol jobb ez így, mert így tudtam ember maradni. Nem teszek rá egy lapáttal, mint mások. Ezért mondtam, hogy gyere el, érezd magad otthon, egyél egy kis karfiollevest, mert azt főztem”… Ez nem színjátszás, ilyen vagyok! Mindig is ilyen voltam, amivel nagyon sokan visszaéltek.

– Payeren kívül nincs más férfibarátod?

– Egyetlen igazi férfibarátom volt, akihez semmilyen egyéb szálak nem fűztek a munkakapcsolaton kívül, őt Krasznai Lászlónak hívják. Ő nyitotta meg a „Nirvana” bárt, nála dolgoztam, egyedül ő foglalkoztatott. Szerette a hangomat. Megtörtént, hogy véletlenül az asztaluk mellett mentem el, beszélgetett valakivel és fél füllel hallottam, miközben mondta neki a pasi, hogy „ez a Cserháti hogy néz ki? Mit akarsz ezzel?”, mire azt válaszolta Laci, hogy „ide figyelj öreg, hozok neked egy kávét, csukd be a szemed, és nyisd ki a füled!”… Őt abszolút nem zavarta a kinézetem. Amerikában 200 kilós feka csajok járnak miniszoknyában és senki nem nézi le őket. Miért kéne nekik joggingba burkolózni nyáron az 50 fokban? Ők is emberek!

– Csak a mi országunk ilyen?

– Ez egy nagyon piti ország ilyen szempontból, de én soha nem tudtam volna elhagyni. Alig vártam mindig, hogy hazajöjjek külföldről. Nem tudnék máshol élni! Közben pedig olyan pipa vagyok erre az országra, mert annyit rúgtak már itt belém… Éppen tegnap hallottam magamról egy rémhírt. Fölhívott egy haverom, és mondta, hogy hallja, minden előadást lemondok… Ééén? Másfél hónapja vagyok szabadságon, direkt nem vállaltam erre az időre semmit! Olyan még az én pályámon nem fordult elő, hogy egy előre egyeztetett helyet lemondjak! Merthogy ők mennek mindenfelé, és mondják nekik, hogy a Cserhátival azért nem dolgoznak, mert sokszor visszamondja a bulikat. Mert állandóan beteg… Közben meg kaptam egy fülest, hogy vannak olyan szervezők, akik vidéken eladnak haknikat a saját kis csapatuknak, amelyekben egyetlen húzónév sincs benne, de közben kiírják a plakátokra az én nevemet. Az előadásra megtelik a helyszín, majd mielőtt elkezdődne a műsor, kimegy a konferanszié, és bemondja, hogy „elnézést, nagyon rossz hírem van, Cserháti Zsuzsa beteg”… Ilyen egy mocskos dolgot! Ez a hitelrontás.

– Kész csoda, hogy ennyi megpróbáltatás után ugyanolyan hittel és lélekkel énekelsz.

– Aranyapám, mi mást tehetnék? Ez az életem, hangjegyek folynak az ereimben! Nálam éjjel-nappal szól a zene! Még éjszaka is. Olyankor komolyzene szól a fülesben, hogy ne zavarjon senkit, úgy alszom el. Pedig tényleg lett volna rá okom, hogy abbahagyjam. 15 év nagyon hosszú idő, gondolj bele! Soha nem tudod, hogy mi lesz holnap, mindig a mában gondolkozol. Ezt megtanultam, ma már csak a jövőre gondolok. A gyerekem mindig azt mondja, hogy anyám, a mának élj, ne foglalkozz azzal, hogy mi lesz holnap, vagy holnapután! Mondom is neki, hogy megint úgy akarsz élni, ahogy egyszer már voltunk?! Én már nem szeretném! Tudni akarom mire számíthatok.

– Az előbb kárpótlást emlegettél a 15 év mellőzöttségért. De ennyi szenvedés után valóban kárpótlás tud lenni ez az állapot

– Igen, mert a közönség szeret. Én elszállok egy-egy koncerten. Nem a ló száll velem el, hanem én a zenével, és az emberek szeretetével. A mennyekben érzem magam! Szinte elfelejtem, hogy a színpadon vagyok. Csak a mosolygós arcokat látom, és azt, hogy mindenki boldog. Inspirálnak a jó zenészek és a jó emberek. A színpadnak ráadásul különös atmoszférája van, és semmivel össze nem hasonlítható illata.

Persze nagyon nehéz ez a rohadt szakma. Eszméletlen módon kell küzdeni azért, hogy elismerjenek. Olyan ez, mint egy kaloda, ami évről-évre egyre jobban szorít. Csak azok élnek meg, akik hazudnak, csalnak és lopnak. De ha te véletlenül valamit elrontasz egy adóbevallásban, akkor biztos lehetsz benne, hogy elővesznek. A gyilkosok meg itt rohangálnak az utcán! Nem furcsa?

– De az. Hogy érzed, életed végéig elkísér majd a zene?

– Nem, abba fogom hagyni, és tanítani fogok, ezt már elhatároztam. De nem most.

 

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

 

Vissza az oldal tetejére!