Erőss Zsolt hegymászó: Nem hibáztatok senkit azért, ami velem történt
„Sem az istent, sem a sorsot nem okolom azért, ami velem történt. Nincs miért. Ez ugyanolyan, mint egy közlekedési baleset. Átmész az utcán és elcsap egy autó. Csak egyet kellene arrébb lépned, és megúsznád. Ha előre sejtesz bármit, és teszel érte egy picit, akkor nincs baleset. De nem sejtjük előre, hogy mi történik…”
Fotó: Horváth Tamás (www.htphoto.hu)
Erőss Zsolt 2013. május 21-én a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton eltűnt. Egy évvel korábban, 2012. májusában volt alkalmam fotós barátommal karöltve meglátogatni őt Budapest környéki otthonában, egy a Nők Lapjába készülő interjú kapcsán.
Akkor így foglaltam össze róla a tudnivalókat a cikk elején: Még csak 44 éves, de már Magyarország legeredményesebb hegymászója. 2010 januárjában balesetet szenvedett a Magas-Tátrában. Mindkét lábát eltörte. Jobb lábát a nyílt, darabos törés várható szövődményei miatt és a korai rehabilitáció lehetősége érdekében térd alatt amputálták. Két hónappal később protézissel újra járni kezdett, júniusban pedig a hegymászáshoz is visszatért. Szeptember végén 7100 méter magasra jutott fel műlábbal, 2011 tavaszán pedig 8516 méterre.
2009-ben házasodott, két gyermeke van. Gerda három és fél éves, Csoma novemberben lesz egy esztendős.
Sokan hősként tisztelik, mások meg azt mondják, direkt keresi a veszélyt, nem törődve azzal a három emberrel sem, akik odahaza várják. Tény, hogy Erőss Zsolt hegymászó azon kevesek közé tartozik a világon, akik kilencszer jártak 8 ezer méter feletti csúcson. Egyik lábának a felét már elveszítette, de protézissel azóta is rendre csodákat visz véghez...
– Ne féljenek a kutyától, nem bánt! Igaz, hogy nem a sajátunk, de olyan, mintha a miénk lenne.
– Kié az eb?
– A szomszédé. És csak átszalad hozzánk, ha játszani támad kedve a gyerekekkel. Jó ez így. Van is kutyánk, meg nincs is. A gazdái etetik, mi pedig futunk vele. De nem ő az első ilyen közös kutya. Évekkel ezelőtt még csak egy pici ház állt ezen a telken. Kerítés sem volt. A szomszéd vett egy kiskutyát, és a párommal nagyon megszerettük. Később a kerítést is eleve úgy csináltuk meg, hogy át tudjon jönni.
– Minden szomszéddal ilyen jó a kapcsolata?
– Igen. Ezzel kapcsolatban elmondok egy történetet. Amikor 2002-ben a magyarok közül elsőként sikerült meghódítanom a Mount Everestet, néhány hónapig nem voltam itthon, és addig a kutya az egész kertet telepiszkította. Mire hazaértem, a szomszédok összeszedték azt a néhány vödör ürüléket. Kímélni akartak, hogy a nagy siker után itthon ne kelljen egyből takarítással kezdenem. Hát nem rendesek?
– Tényleg azok. Most viszont, hogy itt vagyunk a nappaliban, két roskadozó könyvespolcot is látok, tele hegymászásról írt könyvekkel.
– Észrevette már, hogy a jó hegymászók jól is írnak?
– Különösen a nagy felfedezők és a sarkkutatók. Netán ön is írói babérokra tör?
– Sajnos nem, viszont nagyon jól elolvasom a hegymászó irodalmat. (nevet) Már gyerekkoromban is ezeket bújtam.
– Mit jelent önnek a hegymászás? Hobbi, hivatás, vagy szakma?
– Hobbi? Igen. Hiszen az ember akkor is csinálná, ha ráfizetne. Nekem immáron megélhetés, sőt hivatás is, hiszen nap, mint nap felveszem a küzdelmet a hegymászást ellenző erőkkel.
– Pontosan kikre gondol?
– Elsősorban a politikusainkra. Ők azok, akik kritikával illetik a hegymászást, pedig egyáltalán nem értenek hozzá. Sajnos nagy ellenállást tapasztalok a részükről. Igen, lehet, hogy extrém, meg az sem kizárt, hogy veszélyes. És? Létrehoztak egy törvényt, amelyben roppant felületesen és zavarosan meghatároztak 12 úgynevezett „extrém sport” kategóriát, amikor a világon legalább 1600 különféle ilyen típusú tevékenységet ismerünk. Természetesen nem könnyű a hegymászást körülhatárolni, mert nagyon nem mindegy, hogy az ember hova, mikor és meddig mászik. A nagyokosok idehaza a passzivitást támogatják, ami egy népbetegség. Azokra, akik odahaza nézik a televíziót feltett lábbal, söröznek, és elhíznak, semmilyen kizárás nem tartozik. Ugyanakkor az aktivitást büntetik. Voltam én is ipari alpinista. De abból nagyon nehéz megélni. Csak az él jól, aki igazi vadkapitalista. Én nem vagyok az. 2002-ben vettem ezt a házat, és minden addigi spórolt pénzemet beletettem. Majd megjelent a könyvem, ami hozott egy kis bevételt. Amikor kikoptam az ipari alpinizmusból, a hegyi túravezetés felé mentem. Majd jött az Everest meghódítása, ami alapjaiban megváltoztatta az életemet. Attól fogva tudok megélni ebből. Hegyi vezetések, előadások. Mindennek már tíz éve.
– Gyakran megkapja az „őrült” jelzőt?
– Kizárólag internetes fórumokon. Szemtől szemben még senki nem mondta.
– Felmerült önben valaha is, hogy feladja a hivatását?
– Nem. A jó hegymászók sohasem fejezik be, hanem megöregszenek így. Persze a jó hegymászók is meghalhatnak, mert történhetnek balesetek. De azok közül is naponta halnak meg emberek, akik nem törnek a csúcsok felé.
„A STABILITÁS A MAI VILÁGBAN CSAK EGY ÁBRÁND”
– Van állandó bevétele?
– Nincs. Teljesen kiszámíthatatlan.
– Meg lehet szokni a bizonytalanságot?
– Jól tűröm… A stabilitás a mai világban csak egy ábránd. A világ folyamatosan változik, átalakul, ebből kifolyólag a munkahelyek sem biztosak. Millió embert rúgtak már ki, millióan mondtak fel, az emberek mégis ragaszkodnak ahhoz az ábrándhoz, hogy kell egy fix munkahely. Igen, a stabilitás a mai világban csak egy ábránd. A végzettségem szerint én egyébként marós vagyok, dolgoztam is három műszakban Kolozsvárott vasbetonszerelésben. Nem volt egy leányálom. Nyugaton, ha egy hegymászó sikeres, azonnal feladja a civil munkáját, és attól fogva csak ennek él. Mert máshol ez biztos egzisztencia. Hegyi vezetések, írás, fotózás… Vagy esetleg támogatókat keresnek maguknak. Nálunk ez is máshogy van. A feleségem tanítónő volt, fix fizetéssel. 2006 őszén ismerkedtünk meg. Aztán 2008-ban összeházasodtunk.
– Pedig úgy hírlik, kezdetben nem támogatta a házasság intézményét…
– Nem, mert nem tartottam fontosnak. Kit érdekel a papír? De a lányok általában úgy nőnek fel, hogy az esküvőjükről ábrándoznak. Láttam, hogy ez a páromnál is erős igény, ezért azt mondtam, legyen. Ráadásul akkor már úton volt az első gyerek.
– Van türelme a gyerekekhez?
– Nekem mindenhez van türelmem. Attól sem jövök zavarba, ha egy csöppség sír. Olyankor felveszem, és próbálom megnyugtatni. A kicsi nem mindig nyugszik meg nálam, neki még félévesen az anyja jelenti a biztonságot.
Én le sem tudom fektetni. A háromesztendőssel már más a helyzet.
„AZZAL NYUGTATTAM MAGAM, HOGY A GYEREKEM A HEGYEN TÚL VÁR RÁM,
EZÉRT MEG KELL MÁSZNOM A CSÚCSOT…”
– Érzelmes ember?
– Mire gondol?
– Görcsbe rándul-e a gyomra, amikor egy-egy expedícióra indulva otthagyja a családját a reptéren?
– Ez összetett dolog. Agyban kell helyretenni. Nem az utolsó expedíció volt lelkileg a legnehezebb. Amikor a lányom született, a feleségem nagy pocakkal kivitt a reptérre. Akkor még úgy gondoltuk, két hét van hátra szülésig. Ehhez képest néhány nap múlva megérkezett a baba, és épp Nepál fővárosában, Kathmanduban kaptam a hírt. Ilyenkor kavarog az ember lelke, jókora érzelmi viharok vannak benne. Mert mégis csak az első gyereke született meg, ő pedig ott van az Isten háta mögött…
– Mindezt azért meséli egyes szám harmadik személyben, mert…
– …talán így könnyebb. Nem jó erre visszaemlékezni. Ugyanakkor tudni kell racionálisan dönteni. Nyilvánvalóan voltak bennem olyan gondolatok, hogy talán ki kellene hagyni azt az expedíciót, talán repülőre kellett volna ülnöm, és hazamenni. De a többiek miatt ezt egyszerűen nem tehettem meg. Nem jöttem haza, így csak két hónappal később láttam a gyerekemet. Az érzelmeim persze kavarogtak… Kitaláltam, hogy a gyerek a hegyen túl van, ezért meg kell másznom a csúcsot. Megmásztuk, az expedíció sikeres volt, és elmondhatatlanul jó érzés volt találkozni a repülőtéren a feleségemmel és a kislányommal.
– Azon az expedíción egy társa is meghalt.
– Ezért voltak vegyesek az érzelmeim. Hiszen elveszítettem egy barátot, ugyanakkor sikerrel tértem haza, majd a reptéren kezembe nyomtak egy csomagot, az elsőszülött gyermekemet. Az élet ilyen szélsőségeket produkál, amit tudni kell kezelni. A második szülésnél szerencsére már ott voltam.
– A legutolsó expedíciónál szintén elveszített valakit.
– Ahogyan az imént is említettem, ezeket a dolgokat meg kell tanulni kezelni.
– Lehetséges ez egyáltalán? Ez valóban tanulható?
– Nézze, amikor az ember először veszíti el a barátját, akkor úgy érzi, itt a világvége. Nem is tud ezzel mit kezdeni. Akármilyen furcsán is hangzik, de a következő esetnél már „rutinosabb”. Sajnos ezt nekem ötször kellett átélnem.
„ODAFENT A MAGASBAN IS ÁLMODOM. LIDÉRCÁLMAIM VANNAK”
– Álmában visszatérnek ezek a helyzetek?
– Nem. A barátaim elvesztése nem. Álmodni persze szoktam, még az expedíciókon is. A magasban lidércálmaim vannak. Extrém fekvő helyzetben maga az álom is extrém. Amikor keskeny párkányon alszom a Himaláján egy sziklafalon, kötéllel ki vagyok kötve és ingadozom, álmomban kívülről látom magam. Csak éppen álmomban érkezik egy felhőjáró űrkomp, japán turistákkal a fedélzetén, akik fotózzák az őrülteket, ahogyan ott alszanak… De az Everesten is volt már hasonló. Ott egy nyitott jéghasadékba bújtam aludni, ahol eleve kevés az oxigén, és hideg is van. Nagyon el kell rendezkedni az alváshoz, hogy meg ne fagyjak, és egy résen levegőt is kapjak. Álmomban azon a lyukon, ahol a levegőt veszem, szmokingos bálozók kezdtek mászkálni…
– Idehaza is álmodik a kinti helyzetekkel?
– Érdekes, hogy nem. Itthon kizárólag az expedíciók szervezésének bürokratikus részével álmodom. A küzdésekkel. Hogy nem kapjuk meg a vízumot, vagy nem készül el időre az útlevél…
– Egy utolsó kérdést engedjen meg az álmokkal kapcsolatban. Az éjjeli moziban általában a balesete előtti Erőss Zsolt köszön vissza, vagy már a műlábas hegymászó?
– Nagyon ritkán álmodom a műlábbal. Az éjjeli moziban még mindkét lábam egészséges.
„VAN AZ EXPEDÍCIÓ ELŐTTI ÉS UTÁNI ÉLETEM.
NEM SZABAD EBBŐL ÉRZELMI KÉRDÉST CSINÁLNI”
– Megszokta, vagy elfogadta a műlábat?
– Egyik sem volt egyszerű, de ma már mindkettőt elmondhatom. 2010-ben úgy álltam talpra, hogy egy expedícióra is kijutottam, de az a szó szoros értelmében kínszenvedés volt. Óriási strapát jelentett a lábamnak az a menet. Ugyanakkor az a szenvedés indította el az elfogadás folyamatát. Aztán a következő expedíción szinte már száz százalékosan éreztem, hogy elfogadom a helyzetet. Valójában másfél év kellett ahhoz, hogy fizikailag és lelkileg is feldolgozzam a történteket.
– Gyakran okolta a sorsot, az Istent, vagy bármilyen megfoghatatlan erőt azért, ami önnel történt?
– Nem. Egyszer sem. Nincs mit, és nincs kit okolnom. Ez ugyanolyan, mint egy közlekedési baleset. Átmész az utcán és elcsap az autó. Csak egyet kellene arrébb lépned, és megúsznád. Ha előre sejtesz bármit, és teszel érte egy picit, akkor nincs baleset. De nem sejtjük előre, hogy mi történik…
– Fél a haláltól?
– Nem, pedig gyakran voltam már kritikus helyzetben. Olyankor úgy vagyok vele, hogy bármelyik másodperc az utolsó is lehet, de legalább odafönt boldogan halok meg…
– Ilyenkor eszébe sem jut a családja?
– Mindig van egy expedíció előtti, és egy expedíció utáni életem. Amikor az ember elutazik, ezzel számot vet. Természetesen nem akarok meghalni, hiszen tudom, hogy még itthon is kihívások várnak rám, de nem szabad ebből érzelmi kérdést csinálni. Nyilvánvalóan rossz érzés, ha azt látom, hogy a gyerekeimet megviseli a hiányom. Itthon azonban ebből soha nincs probléma a feleségemmel. Nem okoz számára lelki traumát, hogy el kell engednie két hónapra. Egy házasságot az ronthat el leginkább, ha a párod nem fogadja el a mániádat. Természetesen Hilda is félt, de tökéletesen tisztában van vele, mit jelent számomra egy expedíció, és azzal is, hogy milyen nehézségekkel kell odafönt szembenéznünk. 2009-ben, amikor a lányunkat szülte, épp elvesztettük a Himalájában a felszerelésünket, akkora havazás volt. Hilda pontosan tudja, mit jelent egy csúcstámadás, de azzal is tisztában van, hogy csak két-három nap a kritikus időszak, aztán minden megoldódik. És valóban minden megoldódik…
(nevet) Fordítva én ugyanígy támogatnám őt.
– A kislánya, Gerda hogy viseli a távollétét?
– Alkalmazkodik. Tudomásul vette, hogy apa munkája olyan, hogy néha el kell tűnnie több hétre. Akkor sem kezel idegenként, ha hosszú idő után hazatérek.
„A LÁNYOMMAL BEJÁRUNK PESTRE VILLAMOSOZNI”
– Igaz, hogy egy-egy ilyen expedíció során egy lakás árát költik el?
– Tulajdonképpen igen. Egy expedíció drága mulatság.
– Miből finanszírozzák?
– Időnként szponzorpénzből, többnyire azonban a tartalékainkból. Az igazság az, hogy nem nagyon lehet erre támogatókat találni. Erre áldozni kell.
– Azt gondolnám, a hírnevével, a múltjával egy perc alatt szerez pénzt a cégektől.
– Ne gondolja… (legyint) A pénzszerzés külön szakma. Volt egy naiv korszakom, amikor Hópárducként viszonylag ismertebb lettem. Írtam egy – szerintem tökéletesen megfogalmazott – levelet, amelyben támogatást kértem nagy cégektől. A legtöbb helyen megköszönték és gratuláltak, de pénzt nem adtak. Hamar le is zártam ezt a korszakot. Ahogy telnek az évek, és egyre több a siker, úgy szerencsére megtalálnak a támogatók.
– Meddig marad itthon?
– Egy évig most biztosan. Úgy tervezem, hogy évente már csak egy nagy célt tűzök ki. Mászni persze folyamatosan fogok idehaza, illetve a környező országokban is, de így a gyerekek is többet látnak majd. Tegnap például állatkertben voltunk, ma délután pedig még bemegyünk a lányommal Budapestre villamosozni. Óriási élmény az is. Amikor itthon vagyok, sokkal intenzívebb a jelenlétem a gyerekek életében, mint egy átlagos család esetében. Meggyőződésem, hogy egy olyan apa, aki minden nap hazamegy a munkából, nem tud annyit együtt lenni a gyerekeivel, amennyit én.
Beszélgetés közben
Fotó: Horváth Tamás (www.htphoto.hu)