Payer András: Kétszer sírtam életemben, Nádas Gábor és Cserháti Zsuzsa halálakor
„Sajnos a kollégáim közül már sokan nem élnek. A nyolcvanas években, amikor a többiek még nem tudták letenni a whiskys poharat, én már elmentem futni. Nem lehet a huszonnégy órából harmincat állandóan fent lenni, mert ez később megbosszulja magát…”
Fotó: Szabolcs László
(Bélyegkép: Payer András Emlékcsoport fb.com//groups/1670625979689799)
Payer Andrással 13 éves koromban, 1993-ban találkoztam először. Salgótarjánban vendégszerepelt, a fellépés előtt kértem tőle interjút. Roppant közvetlen, barátságos volt, emlékszem, mennyit áradozott az akkor 11 hónapos kislányáról, s a beszélgetés végén még egy dedikált kazettát is kaptam tőle. Akkor, gyerekként nem gondoltam, hogy később – már felnőttként – számtalan alkalommal lesz még alkalmunk együtt dolgozni. Az újságcikkek mellett televíziós interjút is készíthettem vele, a Cserháti Zsuzsáról szóló könyv írásakor pedig sokat segített.
Nyolc évvel élte túl Zsuzsát, 2011. márciusában távozott.
Van még egy személyes emlékem Payerral kapcsolatban: vele volt alkalmam életemben először olyan étteremben enni, ahol egy adott összegért bármit választhattunk a svédasztalról. Erre azért emlékszem ennyire, mert fogalmam sem volt arról, hogyan működik a rendszer. Amikor látta, hogy bátortalanul csak egy fogást merek venni, óriásit nevetett, majd karon fogott és visszavitt a terülj-terülj asztalkához…
– Hány éves vagy?
– Hatvanöt. Nem kevés, mi?
– Nem… Öcsizhetlek még egyáltalán? Vagy szólítsalak a keresztneveden, Andrásként?
– Ne viccelj már! Legalább negyven éve mindenki Öcsizik. És bár úgy sejtem, még egyszer ugyanennyi ideig már nem fognak, de azért remélem, még sokáig így szólítanak.
– Amikor az előbb megérkeztél, azt mondtad, tegnap időben lefeküdtél, hogy mára kipihend magad.
– Naná! Az én koromban ez már kötelező. Frenreisz Karcsinak van egy legendás mondása, hogy régen egy hétig ittunk, és egy napig regenerálódtunk, most meg egy napig iszunk és egy hétig tart, amíg rendbe jövünk. (nevet) Egy tévéfelvétel előtt pihenni kell, akárcsak egy sportolónak a verseny előtt.
– Mikor ittál utoljára?
– Nagyon régen. Talán tizenöt éve is van már… Vagy még több. Otthon, ebédnél a másfél deci vörösborocska megengedett. Ezt az orvos írta elő. Több már nem fér bele. A kilencvenes évek elején letettem a poharat. Rájöttem, hogy egy ponton túl le kell nyugodnia az embernek, mert egyszer csak elfogy, mint egy felmelegített fagylalt. Nem akarok most drámaian fogalmazni…
(itt elhallgat)
– Fogalmazz csak nyugodtan drámaian, magunk között vagyunk!
– Tudod, csak az jutott eszembe, hogy a kollégáim közül már sokan nem élnek. A nyolcvanas években, amikor a többiek még nem tudták letenni a whiskys poharat, én már elmentem futni. Nem akarok stréberkedni, de eddig ez hál’ Istennek bejött! Muszáj karbantartani magunkat, nem lehet száz évig húszévesnek kinézni! És huszonnégy órából harmincat sem lehet állandóan fent lenni, ez ugyanis később megbosszulja magát.
– Mivel tartod magad formában? Még mindig futsz?
– Egyebek közt. A futás mellett úszom, télen fát vágok, hetente kétszer-háromszor eljárok szaunába is. Ebben a szakmában nem lehet hibázni. Pláne ebben az életkorban. Egy perc alatt leírhatja magát az ember. Inkább makulátlanul csinálok mindent, és válogatok az ajánlatok közül. Nincs igazam?
„ÚGY VÁLASZTOTTAM FELESÉGET, HOGY TUDTAM, NEM FOG KÉRDEZŐSKÖDNI, HA ESTE DOLGOZNI MEGYEK”
– Amikor az italt letetted, a csajozások is befejeződtek?
– Annak már jóval korábban vége lett, hiszen a jelenlegi feleségemet évekkel korábban megismertem. Remek asszony, tökéletesen tud kezelni. Nagy ajándéka ő az életnek! Ha kell, pátyolgat, máskor pedig hagyja, hogy pihenjek. De gyakorta eljön velem futni is. Van egy gyönyörű gyermekünk… kell ennél több? Egyébként két gyerekem van, az előző házasságomból született egy nagylányom, ő is gyönyörű. Az összes volt feleségem, és mindkét gyerekem imádják egymást.
– Nem féltékeny a párod?
– Ebben a korban? Ugyan mire lenne féltékeny? És különben is megbízik bennem. És én is benne. Nálunk soha nincs vita abból, ha este elmegyek. Eleve úgy választottam őt, hogy tudtam: nem is fogja megkérdezni, merre járok. Ha menni kell, hát menni kell, mert ebből él a család. Én nem reggel nyolcra járok dolgozni, hanem éjjel 11-re. Most mit csináljak, ha ez egy ilyen szakma? Nem nézem az órát. Kell hozzá a kölcsönös bizalom, enélkül semmit nem ér egy kapcsolat. És nálunk ez már 20 éve adott. De akármilyen későn is érek haza, mindig vár kikészítve a kis vacsora, reggel pedig hagynak pihenni. Egyébként a lányom és a feleségem a két legnagyobb kritikusom. Ha új dalt énekelek, az első keverést mindig együtt hallgatjuk meg otthon egy pohár vörösborocska mellett. És eldöntjük, kell-e még valamit javítani. Nagyon jó közönség, mert nem elfogultak. A stúdióba eleve be sem megyek úgy, hogy nem tesztelem őket. Ők jelentik a szűrőt.
„NEM TUDNÉK A RÉGI DALAIMRA TÁTOGNI”
– A fellépéseket, vagy a stúdiómunkát kedveled jobban?
– Mindkettőt egyformán szeretem, mindegyiknek megvan a maga varázsa. Ismerek olyan kollégákat, akik hónapokig szöszmötölnek a stúdióban, csak hogy ne kelljen előadásra menniük. És olyanok is akadnak, akik a stúdiót utálják, s inkább az évtizedekkel korábban felvett hanganyaggal hakniznak. Én nem tudnék a régi dalaimra tátogni.
– Zeneszerzőként milyen érzéssel nyúlsz hozzá a mások által megírt dalokhoz?
– Kalandvággyal. Tudod, minden „idegen” szám olyan, mint egy új szerető, akit ki kell szolgálni. Nem elég, hogy te örülsz, neki is örülnie kell. A dal is viszonozza a szeretetet. Ha jól csinálod meg, a dal visszaköszön neked, és együtt tudtok az egekig emelkedni. A szórakoztatóiparban eltöltött 43 évem alatt ezt nagyon megtanultam.
– Meddig szeretnél színpadon állni?
– Amíg el tudom hitetni magammal, hogy a közönség szeret. Addig csinálom, ameddig fel tudom kelteni a figyelmet. Ha egyszer is észreveszem, hogy kimennek a teremből, vagy fénytelenné válnak a szemek, leteszem a lantot. Ám, amíg élnek a női tekintetek a nézőtéren, és magammal tudom őket ragadni, addig énekelni fogok. Manapság egyébként már a férfiak is örülnek, hogy beszállhatnak egy-két nótába.
– Eddig nem örültek?
– Sokáig kevésbé volt ez jellemző, de szerencsére elfogadtak. Most már „evribádi” van, és szeretnek engem.
– Ha már szeretetnél tartunk: eszembe jut egy évekkel ezelőtti beszélgetés
Cserháti Zsuzsával. A konyhájában ültem, és most is előttem van, ahogyan mesélte, hogy egyetlen szakmai barátja van, mégpedig te. Igaz, hozzátette, hogy egy „nyegle állat” vagy, mert nagyon lazán viselkedsz, de rettentően szeretett.
– Cserháti Zsuzsi a szívügyem. Az volt mindig, és az is marad, amíg csak élek.
A felfedezésében ugyanis nekem is volt egy kis szerepem: azon a turnén mutatkozott be nagyközönség előtt, amelyen én is felléptem. Szécsi Palival volt egy közös országjáró show-nk. Legalább ötven helyen jártunk, de nem csak az országban, hanem még Szlovákiába és Jugoszláviába is eljutottunk. Mondanom sem kell, ha Cserháti énekelt, már akkor szétverték a házat, pedig tulajdonképp ismeretlen volt. Zsuzsából idővel igazi vamp lett a színpadon, mert benne volt az az igazi kőbányai dög. Gyakorlatilag ugyanarról a vidékről származott, mint Hofi Géza, benne is ott volt az a titokzatos valami, amit csak egy külvárosi melós ivadék tudhat. Van ebben fájdalom, düh, akarás, no meg rengeteg érzelem! Ő százszor jobban bele tudta adni lelkét a dalokba. Hihetetlen jó alakú, 45 kilós kiscsaj volt, és eszméletlen mozgása volt. Simán felvette a versenyt azokkal, akik a műsorban mögötte táncoltak. Pont olyan volt, amilyennek egy showsztárnak lennie kell.
– Igaz, hogy te voltál az egyetlen a szakmából, aki a kórházban is meglátogattad?
– Nem is engedett volna oda mást. Többször feküdt Budakeszin egy szanatóriumban. Rendszeresen látogattam. Mindig elmesélte, milyen kezeléseken esett át, és milyen diétát kell betartania ahhoz, hogy fitt, színpadképes kondícióba kerüljön. Utolsó szanatóriumbéli kezelése után ismét színpadra vágyott, de lelkileg már nem volt elég ereje ehhez.
– Férfiként és nőként is volt közötök egymáshoz?
– Nem. Őszinte baráti kapcsolat volt a miénk. És egyben furcsa is, mert amíg én soha nem jártam a lakásán, addig ő rengeteget járt hozzánk. Sokszor volt nálunk az összes barátjával, szeretőjével egyetemben. Szerettem Zsuzsit és szerencsére mindegyik feleségem imádta őt. Soha semmilyen hátsó szándékom nem volt Zsuzsival. Eszembe sem jutott szexuálisan megszerezni. Cserháti egy „önkoptató” ember volt, olyan, mint Latinovits vagy Szécsi. Három végén égette a gyertyát. Össze-vissza evett-ivott és ritkán pihent. Habzsolta a szerelmet. Akit kinézett magának, azt bizony meg is szerezte. És jól tette! Tudom, hogy engem mindig elismert és szeretett, ennek ellenére soha nem kérte, hogy írjak neki dalt. Persze magamtól én sem mondtam neki, pedig biztosan nagyon jó dalokat kapott volna tőlem. Egyszerűen csak szerettem a tehetségéért, az emberségéért. Általában akkor hívott, amikor kellett egy telefondoktor. Életem legmegrázóbb emlékeinek egyike, amikor meghallottam halálhírét. Ezt soha nem felejtem el. Balatonaligán nyaraltam családommal, amikor a tévében bemondták a szomorú hírt. A családi tragédiáimon kívül mindössze kétszer sírtam eddig életemben. Először, amikor Nádas Gyuri édesapja, Nádas Gábor meghalt. Ő volt a zeneszerzői példaképem. Másodszor pedig, amikor Zsuzsi elment.
Az interjú készültekor...