Zenthe Ferenc: "Egy bárányhimlő csak szövődmény, egy valóságshow viszont már betegség"

„A Filmmúzeum egy időben sokat játszotta a Fapados szerelem című filmemet. Kétszer is megnéztem, de semmire nem emlékeztem belőle. Sem a forgatásra, sem a jelenetekre, pedig én voltam a főszereplő. Teljesen kiesett. Skizofrén dolog, mert magamat látom, de úgy érzem, mintha nem is én lennék…”

 

 

Az igazi bulvár-rókák megköveznek majd, amiért őszinte leszek, és nem azt írom, hogy én készítettem az utolsó interjúk egyikét Zenthe Ferenccel. Eszemben sincs hazudni, a színésszel ugyanis szinte majdnem napra pontosan három évvel a halála előtt – 2003-ban – volt alkalmam találkozni…

Akkor azt hittem, a világ legkönnyebb dolga lesz vele interjút készíteni. Ehelyett, amikor először hívtam telefonon, roppant elutasító volt. Azt mondta, ő már egész életében annyit nyilatkozott, mint még ember soha a földkerekségen, elmondott már mindent, amit tudni érdemes, és különben is, hagyjam őt békén. Ja, és nyugodtan mondjam meg a kollégáimnak, hogy nem érdemes vele próbálkozni, mert soha nem fog kötélnek állni.

Néhány nappal később találkoztam Gálvölgyi János lányával, Dorkával, aki akkoriban szintén újságíróként dolgozott. Mesélte, hogy még őt is elhajtotta Zenthe, pedig – nem túlzás – babakora óta ismeri, a szeme láttára cseperedett a Madách Színházban. Szinte családtag, de még neki sem akar nyilatkozni. Akkor azt gondoltam, ez a beszélgetés soha a büdös életben nem fog létrejönni.

Amikor másodjára hívtam, a felesége vette fel a kagylót. Könyörgőre fogtam a dolgot, és kértem, beszélje rá a férjét, hogy szóba álljon velem, mert nagyon kínos lenne számomra, ha épp annak a városnak a díszpolgárát nem sikerülne mikrofonvégre kapnom, ahonnan én is származom. Gizella egy szót sem szólt, csak odahívta a férjét, aki megkérdezte, hogy mi van már megint. Mondtam, hogy a bűvös szó Salgótarján. És ekkor, mintha tényleg varázslat történt volna, a színész ellágyult hanggal folytatta: „miért nem ezzel kezdted?”, majd kérte, hívjam két nap múlva.

Két nappal később már régi ismerősként üdvözölt a telefonban. És a világ legnagyobb természetességével kérdezte, hogy aznap délután ki tudok-e menni hozzá remeteszőllősi otthonába. Naná – feleltem. Arra kért, fotóst ne vigyek magammal, de fényképezőgép lehet nálam.

A házába nem engedett be, a kertjében beszélgettünk.

 

- Nem akarom, hogy fényképezz. A házat semmi esetre se fotózd le, már kétszer is betörtek. Aludtunk, s közben elvittek néhány dolgot. Több házat is feltörtek errefelé.

- Mióta élnek itt a főváros melletti településen?

- Öt éve. Nem vagyunk sokan, vagy háromszázan lakhatunk a faluban. Gizellának, a feleségem kitartásának köszönhető a házunk felépülése, és az, hogy ebben a meghitt családi fészekben élhetünk. Egy élet munkája, ötven év termése ez a ház. Soha nem ittam, nem cigiztem, hanem félreraktam a pénzt. Vénségemre ugyanolyan környezetbe kerültem, mint amilyenben felnőttem. Gyönyörű gyermekkorom volt Palócországban, a hegyek között. A kertünkből láttam Salgó várát. Gizella mára megteremtette számomra ugyanazt a nyugalmat, amit akkor éreztem. Az építkezés is az ő ötlete volt, a munkát is őfelügyelte. A budapesti Amerikai út, Törökvészi út – a korábbi lakhelyek is az életem részei, ugyanúgy, ahogyan a Balaton. Először csak egy telkünk volt. Nyaranta ott sátoroztunk. Jöttek a barátok, Bodrogitól kezdve Bujtoron át Bessenyei Feriig. Sokan megfordultak nálunk. Fantasztikus életünk volt!

– Szándékosan használ múlt időt?

- Igen, mert a legszebb éveim már elmúltak. Ma már nem szívesen mozdulok ki itthonról. A kinti világban én már nem találok nyugalmat, ez a hely viszont számomra a béke szigete.

- Mi van a barátokkal? Ők sem jönnek?

- Dehogynem! Időnként vendégül látom a barátaimat, és órákat kvaterkázunk itt a teraszon. A társaság javarészt civilekből áll, de alkalmanként néhány idős kolléga is jelen van a beszélgetéseken. Orvos barátaim vannak inkább, meg egy-két színész. Az is van még! Mondom, nem vágyom elmenni itthonról. Korábban majdnem minden nyarat a Balatonon töltöttem, de most eszembe nem jutna odamenni. A tó sem olyan, mint régen. A fiam imád vitorlázni, rendszeresen elvitt magával engem is. Ma már nem bírom, mert fárasztó. Ezt az őrült nyári napot az én szervezetem már nehezen viseli el. A fiamé még igen, ő „fiatal”, csak ötvenéves…

  

„AZ ÉN IDŐMBEN MÉG A TEHETSÉGÜKKEL ÉRVÉNYESÜLTEK AZ EMBEREK”

 

 – Ők jönnek gyakrabban, vagy Feri bácsi megy hozzájuk?

- Inkább a gyerekek jönnek hozzánk, hiszen ők Szentendrén élnek. Két unokával ajándékozott meg a fiam, Katival és Ádámmal. Nekem kényelmesebb így. Beülni az autóba, és araszolni az állandó forgalmi dugóban – nem megy már nekem. Az én koromban nem volt ekkora káosz az utakon. Akkor volt egy villamos, és azzal jártunk. A hátsó kocsiban volt egy szíj, amit akkor húztak meg, ha már mindenki felszállt. Soha nem felejtem el, a csengés után indult mindig a jármű. Szépen, lassan döcögött. Ezt a rohanást ennyi nyugodt év után az ember már nem tudja elviselni. Sokszor olyan érzésem van, mintha nem is ezen a bolygón nőttem volna fel. Minden más volt az én időmben. Még a színház is. Ott csak tehetség kellett ahhoz, hogy érvényesülni tudj, ma ki kell találnod valamit, hogy felhívd magadra a figyelmet. Nagy a könyöklés, hiszen hangos lett a világ. A szakma sem a régi már. Mi még tiszteltük, szerettük a másikat, és sokszor segítettünk is egymásnak. Manapság ennek az ellenkezőjét tapasztalom. A kultúráról meg jobb nem beszélni. Ez valahol az élet rendje is egyben. Most a Pongóké a világ. Viszont csodálatos szerepeket játszottam, a filmektől lett nevem. Abban az időszakban évente készült negyven film, egész nyáron dolgoztam, ma pedig jó, ha kettőt forgatnak egy esztendőben. Nekünk még volt lehetőségünk megmutatkozni. Ha az ember ebbe a munkatempóba beleszokik, akkor vágyik rá. Amikor elmúltak ezek az aktív forgatási korszakok, hiányoztak, aztán elfogadtam, hogy nincs.

 – Nézi a filmjeit?

- Nem. A régi magyar filmeket szívesen nézem. A sajátjaimat nem szeretem, mert állandóan azt figyelem, mit rontottam el. Ma már sok mindent nem úgy csinálnék a filmjeimben, amit akkor rendezői utasításra el kellett játszanom. A Filmmúzeum egy időben sokat játszotta a Fapados szerelem című filmemet. Kétszer is megnéztem, de szinte semmire nem emlékeztem belőle. Sem a forgatásra, sem a jelenetekre, pedig én voltam a főszereplő. Furcsa, mert minden színházi és filmbeli szerepemre emlékszem, még a kisebbekre is. Ez valahogyan kiesett. Skizofrén dolog, mert magamat látom, de úgy érzem, mintha nem is én lennék.

– Azt nyilatkozta egyszer, hogy Önhöz csak a rádiós Szabó család, és a Madách Színház volt hűséges, mert minden további produkció elhagyta.

- A Szomszédokat tizenhárom év után egy tollvonással megszüntették. Jött Pongó. A Szabó családban is én vagyok már a legidősebb, a nyugdíjas újságíró. Úgy érzem, a Jóisten sokszor rám nézett a pályám során. Hiszek a sorsszerűségben. Az emberekben viszont már nem tudok hinni.

– Sokat csalódott?

- Voltak csalódások, de ma már nem érdekelnek. Különösebben nem foglalkozom velük.

- Tévét néz?

- Ritkán, olyankor is csak a híradót. A tinglitangli show-k, amelyek most mennek, nem érdekelnek. Egy bárányhimlő nem betegség, csak szövődmény. Egy valóságshow viszont már betegség.

 

„ODAFÖNT MAJD ELINTÉZIK A SORSOMAT”

 

– Zavarja az öregség?

- Nem zavar. Már megszoktam.

- Mikor szokta meg?

- Az utolsó négy évben, amikor átléptem a nyolcvanat. Mintha hirtelen minden megváltozott volna. Más lett az agyam, a ritmusom. Furcsa érzés megszokni a leépülést, a fogyást. Lassan megyünk majd fölfelé. (az égre mutat)

Persze még jöhet a kilencven is. Odafönt majd elintézik a sorsomat.

– Azt mondta, amikor megérkeztem, hogy Önt valósággal a tenyerén hordozza felesége.

- Az egészségemet is Gizellának köszönhetem. Így rak engem rendbe, hogy biztosítja számomra a nyugalmat.

– A krónikákból tudom, hogy nem mindig volt fenékig tejfel az élete.

- Nem bizony! De még mennyire nem! Az első feleségem halála után nem találtam a helyemet. Három keserves évig nem tudtam magammal mit kezdeni. Zűrös korszak volt, sok nehézséggel. Nagyon szerettem Katalint, akivel Debrecenben találkoztunk, fiatal színész koromban. 1983-ban halt meg, veszteségét nehezen dolgoztam fel. Éreztem, hogy mellettem van a kritikus időszakban, és figyel engem, de nem volt könnyű elviselni a hiányát. Három év elteltével küldte le nekem föntről Gizellát, aki a kezdetek óta a tenyerén hordoz. Nem szívesen beszélek erről, mert tényleg nagyon nehéz időszak volt. Persze az ember soha nem tudja kitörölni az emlékeket, és időnként akarva-akaratlanul beugranak a képek. Nem akarok most erre gondolni, mert a világban van amúgy is elég zaklatottság, amivel foglalkoznom kell. Nézd, nekünk meg kellett szoknunk azt a világot, nektek pedig meg kell szoknotok ezt. Ha megtalálod a helyed a világban, akkor nyolcvannégy évesen majd Te is ugyanígy fogsz ülni, és mosolyogva mesélsz a sikeres újságírói pályádról. Nekem sem volt könnyű a helyzetem, hiszen annak idején is ugyanolyan sok színész volt, mint amennyi újságíró van ma.

 

„NEM ÉN HÚZTAM LE A ROLÓT, HANEM LEHÚZTÁK”

 

- 84 évesen még játszik a Madáchban.

- És várom a további szerepeket. Nem én húztam le a rolót, hanem lehúzták. Nincs szerep, nincs színdarab! Tavaly még négy darabban játszottam, mostanra egy maradt. Nem tudom vezérelni a dolgok alakulását. Vagy hívnak, vagy nem. Vagy kellek, vagy nem.

– Mivel utazik a városba, ha előadása van?

- Autóval. Olyan napokon, amikor előadásom van, kocsival megyek be a Hűvösvölgyi végállomásig, majd villamossal folytatom utamat a Moszkva térig, ahol átszállok egy másik villamosra. Általában a „hatossal” szoktam bemenni a Madáchba. Csak akkor megyek a színházig autóval, ha nagyon esik. A tömegközlekedés során gyakran megszólítanak. Van, aki csak néz, hogy jé, ez hogy megöregedett, de olyan is előfordult már, hogy megsimogattak. Nem zavarnak ezek a természetes emberi megnyilvánulások, hiszen hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Sok kollégám nem érti, miért vagyok készséges az emberekkel. Hogyan haragudhatnék rájuk? Igenis szerénynek kell lenni nyolcvannégy évesen is! Már régen nem élnék, ha nem érezném az emberek szeretetét. Nélkülük nem tudnék még pénzt keresni sem.

– Ha egyetlen előadása sem lenne, meg tudna élni a nyugdíjából?

- Nem. Nagy bajban lennék. Sok a rezsim. Itt a kertben locsolni kell a virágokat. Egy ilyen ház rezsije nem kevés pénz. Ha a nyugdíjamból kellene finanszírozni, a gatyám rámenne.

- Zenthe Ferenccel sokat kell alkudni egy gázsiban?

- Velem nem, ugyanis a feleségem csinálja. Engem meg lehet győzni, és ez nem jó. Nézz ide; a színészek gázsija a film költségvetésének az öt százaléka. És hol a többi? Nem én nyúlom le…

– Sokat gondol Salgóbányára?

- Egyre többet. Nem olyan régen voltam kint egy találkozón. Nagyon szép vidék Salgó. Volt egy szolgálati lakásunk egy nagy park közepén, tízéves koromig ott éltem. Gyermekkoromban rekedtre üvöltöttem magam a „Stécé” meccsein. Egyébként sokat jártunk vissza, miután elkerültünk onnan. Még szegény anyámat, meg a nővéremet is kivittem évtizedekkel ezelőtt a Wartburgommal. Nosztalgiáztunk. Szegények már mind meghaltak. Jó szívvel gondolok vissza a salgóbányai évekre. Soha nem fogom elfelejteni a látványt, hogy amikor reggelente ébredés után kimentem a kertbe, láttam a Salgó várát. Egyébként vénségemre visszakerültem oda, ahonnan elindultam. Ugyanilyen szép környezetbe.

– Kár, hogy nem fotózhatom le.

- Ebből nem engedek. Maximum rólam készíthetsz portrékat, a portámról nem!

– Ha nem salgótarjániként jelentkezem be, nem áll velem szóba?

- Nem. Már nem adok interjút, ugyanis mindent elmondtam. Időnként belelapozok újságokba, de azt is egyre ritkábban teszem. Már a szemem sem a régi, hamar elfárad az olvasásban. Jön a szürkehályog, meg ilyen hülyeségek. Mindegy, valamit majd csinálunk vele…

- Mit kívánjak Önnek?

- Nekem már semmit, inkább magadnak kívánj sok szerencsét az életben! Az enyém majd lesz valahogy… Csak a rezsire fussa! De ebbe jobb bele sem gondolni.

– Általában nem szeretem így lezárni a beszélgetést, de most boldogan teszem: köszönöm az interjút!

- Nyugodtan mondd el mindenkinek, ha keresnének, hogy ide már ne jöjjenek! Te voltál az utolsó.

 

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

 

Vissza az oldal tetejére!