Geszti Péter: „Nem szabad elnyomni a problémákat, mert az biológiailag is tönkretesz”
"Sokkal egyszerűbb valakinek őszintén megmondani a véleményedet, minthogy napokig, vagy hónapokig kerülgesd. Nem baj, ha konfliktus van. Kicsit rossz lesz utána, de hosszútávon mindenképp jobb lesz. Nem szabad elnyomni a problémákat, mert az biológiai értelemben is tönkretesz."
Fotó: RTL Sajtóklub
– Azt mondtad egyszer, hogy a Rapülők búcsúkoncertjén, a nagy őrületben szándékosan megálltál egy pillanatra a színpadon, hogy magadba szívhasd azt az érzést, amit tízezer ember együttes szeretete ad.
– És azóta minden egyes nagykoncerten ugyanígy meg szoktam állni. Ügyelek erre. Fontos pillanatok ezek, amiket majd elő lehet venni abból a bizonyos zsákból.
– Mikor?
– Amikor picit nehezebb a helyzet, és szomorúbb vagyok.
– Sokszor van ilyen?
– Szerencsére nem. Sokat változtam az évek alatt. Korábban például sokkal türelmetlenebb voltam. Ezt még ma sem nőttem ki teljesen, az érzelmi viszonyaimban mégis sokkal türelmesebb vagyok. Nyilvánvalóan azért, mert átmentem nagy traumákon, például egy váláson. Hajdani kollégám – eredeti szakmáját tekintve pszichológus – mondta nekem, amikor a nagy balhé zajlott, hogy Petya, nem kell mindig nyerni, nem kell azt mutatni az embereknek, hogy te mindenből győztesként kerülsz ki, hisz nem vagy mindig az. Mert ha ezt a szerepet akarod játszani, akkor eltörsz… Ezek a mondatok rádöbbentettek, hogy az ember akármilyen idős is, mindig tud újat tanulni. És el kell ismerni azt is, ha valamiben veszítünk.
– Gyakran eszedbe jutnak azok a balhék?
– Nem gondolok rájuk, inkább csak a szépre emlékezem. Az életszemléletem is ilyen. Persze, amikor baj van, felidéződnek a drámák. Az előző feleségemmel (Gryllus Dorka – S.A.) eltöltött minden napot, ami jól sikerült együtt, betettük egy zsákba. Az a miénk marad, minden más problémától függetlenül.
– Beszéltek egymással?
– Persze, megmaradt egy nagyon jó, baráti viszony. Sőt, Edit, a második feleségem is találkozott már Dorkával, aki Sári lányomat is látta. Mindketten toleráns, komoly és jó szívű emberek, jó volt beszélgetni velük. Azért, mert két ember szakít, még nem kell törvényszerűen utálni a másikat. Megmaradhat egy szeretetteli emlék. Ha Dorkának segítség kellene, bármikor elmennék miatta a világ végére, mert kicsit olyan, mintha a testvérem lenne.
– Amíg nem volt gyereked, olyannak képzelted a szülői szerepet, ahogyan ma megéled?
– Majdnem. Azt például sosem gondoltam volna, hogy a legtöbb érzelmi töltetet tőlük kapom majd meg. Beszéltem az imént a koncerteken való tudatos megállásról. Évekig azt hittem, nincs ennél fontosabb. Ma már tudom, hogy van. Például amikor a lányaim reggeli mosolya megszépíti a napomat.
„MINDIG AZ VIGASZTAL, HOGY ESTE ÚGYIS ÚJRA EGYÜTT LESZÜNK A LÁNYOKKAL”
– Egyszer mesélted, hogy kiskorodban a szüleid valóságos burkot építettek köréd, ami a mai napig megvéd attól, hogy az irigység, vagy a rosszindulat megnehezítsék a hétköznapjaidat.
– Ez így is van. Egyébként érdekes, hogy ezt a védőburkot említetted, mert ma már a gyerekeim is elfeledtetik a napi gondokat. Minden olyan pillanatban, amikor elfáradok, vagy egy picit elkeseredek, az vigasztal, hogy sebaj, este, amikor hazaérek, újra együtt leszünk a lányokkal. Az együtt töltött idő mindenért kárpótol. Visszatérve a szüleimhez, és a szeretethez: most is csak olyan emberekkel dolgozom, akikről tudom, hogy szeretnek. És én is szeretem őket, azért dolgozom velük.
– Mivel bizonyították be, hogy szeretnek?
– Egyrészt a profizmusukkal, másrészt a lelkesedésükkel. Harmadrészt pedig a közös hullámhosszal, amelyen együtt működünk. Általában nagy projektekben veszek részt, amelyekben a nagy stábbal együtt dolgozni olyan, mintha egy komplett családban lennél. Ha itt nincs jó hangulat, akkor kínszenvedés a munka. Azt meg ki a franc akarja?
– Sok régi arc dolgozik veled, vagy új munkatársaid is vannak?
– Változó. Régi és új emberek egyaránt vannak körülöttem. Nem félek az újaktól, ha erre gondolsz.
„MEGTANULTAM KEZELNI A KONFLIKTUSOKAT”
– Azt mondják, régen nagyon konfliktuskerülő voltál.
– Már régen nem vagyok az! Az utóbbi esztendőkben ugyanis megtanultam kezelni az ilyen helyzeteket. Rájöttem, hogy sokkal egyszerűbb valakinek őszintén megmondani a véleményedet, minthogy napokig, vagy hónapokig kerülgesd. Nem baj, ha konfliktus van. Kicsit rossz lesz utána, de hosszútávon mindenképp jobb lesz. Nem szabad elnyomni a problémákat, mert az biológiai értelemben is tönkretesz.
– Ha már a régi dolgoknál tartunk, korábban számos kollégádtól azt hallottam, mennyire irigylik tőled azt a tulajdonságodat, hogy mindenen könnyen tovább tudsz lépni.
– Nem irigykedni kell, hanem először önvizsgálatot tartani, magunkba nézni. Tizennyolcéves koromban egy évig szinte folyamatosan kórházban voltam, mert többször is operálták a szememet. Átéltem, milyen érzés megnyomorodni. Akkor jöttem rá, hogy az igazi nagy baj a betegség. A baj az, amikor meghal az apád, és végleg elveszítesz valakit. Az ilyen tragédiák mellett semmi sem igazi baj. Nem baj, ha ma rosszabb a kedved valamiért, holnap majd jobb lesz, mert minden megfordul. Engem szórakoztat az életnek ez a dramaturgiai játéka.
Voltak olyan pillanatai az életemnek, amikor azt hittem, itt vége a világnak.
Aztán két nappal később kiderült, hogy minden megy tovább a megszokott kerékvágásban. Sokat erősödtem.
„SOKSZOR ELGONDOLKODTAM, HOGY A SIKEREK NEKEM, VAGY A RENDSZERVÁLTÁSNAK KÖSZÖNHETŐK-E?…”
– Mi jut eszedbe, ha a holnapra gondolsz?
– Harmónia. Soha nem féltem a holnaptól. Figyelem az embereket, és látom, nem veszik észre, hogy szabadok, nincsenek tudatában annak, hogy bármit csinálhatnak az életben, mert nincs vesztenivalójuk. Addig, amíg a környezetedben lévő emberek egészségesek, nincs vesztenivalód. Még akkor sem, ha fél évig rosszabbul megy a sorod, esetleg nincs annyi pénzed, mint korábban, vagy el kell válnod attól, akivel együtt éltél. Megszokásokból és megrögzöttségből áll az élet, pedig sokkal érdekesebb dolgokat is lehet csinálni. Én mindig találok magamnak új játékokat.
– Az X-Faktort leszámítva a kereskedelmi tévék életéből legalább tíz évig
kimaradtál.
– Nem véletlenül. Volt egy kezdeményezés a TV2-n, Gesztiméter címmel.
Tudom, hogy unod, hogy minden interjúban ezt a műsort említem meg „bukásként”, de az egy felkiáltójel volt az életemben, hogy Petya, nem ezt kell csinálni. Ilyen értelemben nem is bukásnak tartom azt a műsort, hanem egy nagyon jó váltópontnak, amikor bebizonyosodott számomra, hogy nekem nem kell a kereskedelmi médiában izmoznom azért, hogy valahová eljussak. Nem akartam médiasztár lenni, és ma sem vagyok az. Ha annak idején elmegyek a Heti Hetesbe, vagy zsűritagnak a Megasztárba, ráállok egy könnyű pályára, ami később nem engedett volna sem a Nemzeti Vágtához, sem a Média Unióhoz eljutni. Egyszerűen hiányzott volna a mélység a dologból… Teljesen más dolgokat csinálok, amiket tíz évvel ezelőtt, és érzem, hogy ez az én utam. Ehhez viszont kellett az a tasli, amit a Gesztiméterrel adtam magamnak. Szerintem jókor kell a dolgoknak megtörténniük az emberrel. Ha valami jókor történik meg – ami egyébként negatív, annak is nagyon jó nevelő ereje van.
– Ezt mindig ilyen nagyvonalúan tudtad kezelni?
– Igen. A pályám elején olyan szerencsésen alakultak a dolgok, annyira könynyedén ment minden, hogy nagyon sokszor elgondolkodtam: vajon ez nekem, vagy a rendszerváltásnak köszönhető? Mi a lendület, és mi a tehetség? Mi a szerencse, és mi a teljesítmény? Ha őszinte akarok lenni, csak a kilencvenes évek vége felé kellett megküzdenem bizonyos dolgokért, de addigra már voltak mögöttem olyan sikerek, amelyek erőt, és hitet adtak. De hidd el nekem, hogy nem kényszerből emlegettem a Gesztimétert.
„A JAZZ+AZ LGT-SZINTŰ ZENEKARRÁ NŐHETETT VOLNA, HA EGYÜTT MARADUNK”
– Ahogy jöttem idefelé, különös dolog történt. Váltogattam a rádiókat az autóban, és három adón is hallottam a dalaidat. És ez nem vicc! A különös az volt, hogy egyik adón sem ugyanattól az együttestől forgattak dalt, és nem is ugyanazokat a slágereket. Az egyiken Jazz+Az nóta szólt, a másikon egy régi Első Emelet muzsika, míg a harmadik adón egy új dal a Gringo Sztártól. Dalszerző ismerőseim mesélték, milyen komoly, milliós összegeket kapnak évente szerzői jogdíjként. Ha semmi mással nem foglalkoznál, akkor is meg tudnál élni a dalaid jogdíjaiból?
– Valamilyen szinten biztos, de nagyon alább kellene adnom a színvonalból.
Ha minden évben írtam volna lemezt az elmúlt időszakokban, talán jobb lenne valamivel. Nézd, én a Vágtát ugyanolyan alkotásnak tekintem, mint mondjuk a Ma jól vagyok című Jazz + Az dalomat. Mert ugyanazt csinálom ebben is.
Álmodom egy világot, és azt megteremtem a saját eszközeimmel.
– Nyilván ugyanúgy belefutsz a rádiót hallgatva a régi dalaidba, ahogyan magam is nem sokkal ezelőtt. Ilyenkor milyen érzések kavarognak benned?
– Ha magamat hallom a rádióból, az olyan, mintha egy előző életemből kerülnének elő emlékek.
– A Jazz+Az jó emlék?
– Jó, de nagyon bánom, hogy nem tudtuk folytatni. És ez nem csak rajtam múlt. Az emberi viszonyaink feszültek meg, mert nagyon más tempóban és más ízléssel éltünk együtt, s ez feszültségeket okozott. Jobb volt azelőtt befejezni a munkát, mielőtt törvényszerűen jött volna a szakítás. Jobb volt békésen abbahagyni, mielőtt keményebb konfliktusokra került volna sor. Így maradt az egész egy szép emlék. De tudom azt, hogy abban zeneileg is, meg produkciós szempontból is még nagyon sok lehetőség volt. Az ezredfordulóra akár LGT-komolyságú produkcióvá is válhatott volna. Azóta megtapasztaltam, milyen nehéz egy jó zenekart összerakni.
– És az Első Emeletről mi jut eszedbe?
– Nagyon bájos korszak volt az életemben, de ha régi Emelet dalt hallok, konkrétan röhögök. Az a korszak a hárommal ezelőtti életem volt! Mintha egy másik csillagrendszerben lenne, már nem is nagyon emlékszem a nótákra. 25 éve úgy tekintek ezekre a korai dalszövegekre, mint az általános iskolai éveimre. Ami szép volt, bájos volt, de ahogy a Rapülőkben mondtuk, „szép volt, jó volt, köszönöm ennyi”. Ha szakmai szemmel nézem az akkori dalszövegeimet, sok gyenge dolog van benne, mert kezdő voltam. A tehetségem – ha van ilyen egyáltalán –, később szökött szárba, később találtam rá az igazi hangomra dalszövegíróként. De ez is van, ez is szép, és igenis jó, hogy megtörtént velünk. Hiszen ezzel telt a kamaszkorom, illetve a poszt-kamasz korom, és csomó jó dal megmaradt. Például az Édes évek, vagy A film forog tovább. A harmadik lemezen már egészen vállalható dalok voltak.
– Mint például „A lány körbejár”?
– (nevet) Na igen… Az például egy egyszerű kis kamaszsláger, aminek abszolút valós alapja volt, mert a zenekar körül bizony több hölgy körbejárt bizonyos urak ágyaiban. Szerencsére ebből nem lettek nagy konfliktusok köztünk. Emiatt nem szakadt volna szét a zenekar. Pedig azt mondják, a rock and rollban három dolog miatt megy tönkre a zenekar: a nők, a drog, illetve a pénz miatt. Illetve van még valami: az ego. Vagyis hogy ki a nagyobb sztár a zenekarban…
„A CSAJOZÁS FOGLALKOZÁSI ÁRTALOM”
– Ha már a nőket említetted, úgy fogalmaztál egyszer ennek kapcsán – szintén az Emelet-korszakodból –, hogy „az asztalról lehulló morzsák” jutottak neked abban az időben.
– Pontosan. A morzsák, és én voltam a molyzsák… (nevet) Akkoriban a zenekarok körül mindig voltak úgynevezett „zencsicsajok”, akiket mi „popcsokinak” hívtunk. Ezekből nekem valóban kevesebb jutott. De a levedlett zenészcsajokat nem is próbáltam magamra rántani. Tény azonban, hogy abban az időszakban igen komoly „hölgyfürtök” rohangáltak a zenekar körül, s mindig volt egy-két szem, ami nekem is jutott. Ettől nagyon boldog voltam, és azon gondolkodtam, mi lenne, ha egyszer én lennék a fő popsztár…
– Ez motivált abban, hogy a Rapülőkkel felugorj a színpadra?
– Talán ez is… Persze ezen hamar túlesik az ember. Mert attól, hogy te popsztárként vagy azonosítva, a nők nagyobb fokú libidót vélnek felfedezni benned. Tulajdonképpen olyan ez, mint egy foglalkozási ártalom, amit hamar megunsz.
– Nálad meddig tartott az a korszak, amíg örültél a csajoknak?
– Ha jól emlékszem, a Rapülők végéig. Vagyis 1994-ig. Utána az ember megérti, hogy sokkal fontosabb, és érdekesebb dolgok is vannak az életben, mint a csajozás. Ráadásul, ahogy fejlődött itthon a bulvár újságírás, az ember egyre óvatosabban ment bele az ilyen kalandokba. Sokkal fontosabb lett, hogy olyan dalokat írjak, amelyek megmaradnak az utókornak. Amelyek komoly érzelmi, hangulati nyomokat hagynak az emberekben. De nem csak a dalszövegírásban, hanem minden más tevékenységemben is ezt kerestem. Olyan produktumokat akartam létrehozni, amelyek nem múlékonyak. Akár egy percnyi sláger, egy reklámkampány, vagy ne adj Isten egy rádiós műsorvezetés. Mert ezek a műfajok elszállnak az éterbe, és holnap más emberekre lesznek kíváncsiak. Ha nem raksz le minőséget, kár volt ezzel a szakmával barátkozni.
„A BOLDOGSÁG NEM SZÜL NAGY MŰVEKET”
– Minden nagyobb magánéleti rezzenésednél írtál egy dalt?
– Igen. Az embernek bele kell raknia egy zsákba az érzelmi emlékeit. Ma már tudom, hogy a boldogtalanság a szerzőknél igenis jó dolog, mert annak az érzelmi hőfokából később is lehet táplálkozni. A boldogság nem szül okvetlenül nagy műveket. A boldogtalanság, az elégedetlenség, az éhség a legfontosabb.
Akkor kezdtem tudatosan élni, amikor erre rájöttem. És azt mondtam, igenis abba lehet hagyni dolgokat. Nem kiélni, végigmenni mindenen, amikor már nagyon kényelmes és nagyon sikeres, mert abból nem jön új energia. Mindig abból jön új érzés, ami újszerű, amiért meg kell újra küzdeni. Ezt egyébként mindenki megtehetné, csak nem elég bátor hozzá. Amikor olyan zenét kapok valakitől, ami megérint, akkor le kell nyúlnom a tudatalattimba az érzelmeimet előrángatni. Minden színésznek, zenésznek, de még sportolónak is – akik direkt alkotó munkát végeznek – szükségük van az érzelmi drámákra. Akkor is, ha szenvednek tőle. Anélkül ugyanis nem születik meg az az érzelmi plusz, amiből ki lehet bányászni a csodákat.
– Mindig el tudsz számolni ezekkel a tudatalatti érzelmekkel?
– Nem. Sokszor volt olyan, hogy leírtam egy dalszöveget, és nem tudtam, honnan a fenéből jön ez belőlem, mert a hétköznapokban nem így működöm. Sajnos a nagy traumákat nem lehet megúszni. Illetve meg lehet úszni, de akkor nem fogsz olyan nagy dolgokat létrehozni, ami miatt érdemes írni.
„AZ ÁGYAM MELLÉ KERÜLT APÁM FÉNYKÉPE”
– A válásodból, vagy a nővéred elvesztéséből is születtek dalok?
– Igen. Nyilvánvalóan minden ilyen nagy érzelmi traumából születnek szerzemények, de nem okvetlenül ezeket a történeteket írom meg. Amikor egy dalban elmesélek valamit, a saját emlékeimből táplálkozom. Mindig az az érdekes, amit magadból tudsz elővenni, és magadról írsz meg. Akkor végeztél jó munkát, ha azok, akik hallgatják, ráismernek a saját problémájukra. Ha tudnak vele azonosulni. Apám halálát például évekkel később tudtam csak feldolgozni. Amikor ő elment, még csak 23 éves voltam. Akkor nem tudtam volna megírni azt a dalt. Majdnem tíz év telt el, mire képes lettem rá. Bele is írtam A dzsungel könyvének egyik dalába, ahol Balu elbúcsúzik Mauglitól. A tanító, az apafigura, elköszön a kis kölyöktől, akinek még szüksége lenne rá az életben.
– Itt a telefonod?
– Persze.
– Ki van a háttérképén?
– A lányaim, de korábban az édesapám volt.
– Fontos pillanat volt az életedben az a bizonyos „csere”?
– Fontos. Amikor megszületik a gyereked, folytatódik egy generációs láncolat.
Amíg nem jött az első lányom, Sárika, ebben a generációs láncolatban én voltam a végpont, ezért a felmenőm, vagyis az édesapám volt a legfontosabb. Édesapám jelentette a fölöttem elhelyezkedő generációt. Most már a lányaim jelentik a következőt. Az első gyermekem születése után úgy döntöttem, attól fogva a jövőt akarom magammal hordani, nem a múltat. A múlt ugyanúgy ott van velem, nem történt semmilyen szentségtörés.
– Ez egyfajta elengedés is volt a részedről?
– Nem. Az elengedés máskor, máshogyan történt meg. A megírt dalban, és más traumatikus helyzetekben. Amikor megértettem, hogy apámat már nem tudom felhívni, mert a mennyországi telefonszámot nem adták meg, és történt egy újabb tragédia, tudtam, hogy onnantól nekem kell férfiként viselkednem. Ugyanúgy, ahogyan apám tette volna. Inkább ez jelentett egyfajta elengedést, amikor megértettem, hogy nekem már más a szerepem.
– Hová került édesapád fényképe?
– Az ágyam mellé. Ezt megbeszéltem a feleségemmel is. De a kép mellett ott van még a lányaimé, a testvéremé, a testvérem gyerekeié, és a volt kutyusomé.
– Édesanyádé nincs?
– Vele szerencsére gyakran találkozom, és naponta beszélünk legalább negyvenszer telefonon. Amikor nagyon hiányzom neki, akkor a negyvenegyedszer is felhív. De én is gyakran keresem.
„ANYÁM SZERINT MINDEN FÉRFI HÜLYE”
– A mamádnak, Márta néninek nem esett rosszul, hogy édesapád volt a telefonod háttérképén?
– Anyám akkor lenne a legboldogabb, ha folyamatosan az ő arcképét nézegetném a telefonomon… (nevet) Azt is sérelmezte, hogy a róla készült fotót miért nem arra a falra tettem otthon, amelyen a többiek is vannak. Ugyanis ajándékba adott nekem egy képet, amin egy hatalmas delfinnel látható. És szóvá tette, miért nem a többiek közé tettem. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert a másik 15 fotón ugyanúgy szerepel ő is, csak szeret mindig előtérben lenni. Érdekes, hogy édesapámmal meglehetősen drámai viszonyban váltak el, ezt a telefonos-fényképes dolgot mégsem tette szóvá. Hagyta, hogy apám virtuálisan mindig ott legyen velem. Ez az egy dolog nem fájt neki, de sok minden más nagyon is fájt apámmal kapcsolatban.
– Rosszat is mondott róla?
– Csak rosszat mondott. Anyám világképében az szerepel, hogy minden férfi hülye, leszámítva az ő drága fiacskáját. Miközben nyilván én is az vagyok, csak én más szempontból vagyok hülye. De ő ezt valamennyi média-megjelenésében büszkén hangoztatja. Amikor annak idején reggelente a Bochkor-Boros duóval beszélt, ez akkor is egyértelmű volt.
Furcsa, hogy ahhoz képest, mennyi tragédia történt anyám életében, milyen szerencsésen alakult az időskora. Sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb élete lett mostanra, mint amilyen a 30-as, 40-es és 50-es évei voltak. Ez is egy külön történet, hogy az embernek mikor ad az élet adományokat, vagy mikor vesz el tőle dolgokat. Nem biztos, hogy a fiatal-, vagy a középkor hozza el a legnagyobb boldogságot.
– Mennyi szereped volt abban, hogy így alakult az időskora?
– Nagyban hozzájárultam, hiszen anyagilag biztonságban él. Nem mintha támogatnom kellene, hiszen sokáig rendes fizetése volt az ország Márta nénijeként. Ám amikor a nővérem meghalt, és a gyerekeket magához vette, mégiscsak én támogattam az egész családot. Együtt próbáltuk a gyerekeket kordában tartani, az esetleges konfliktusokat kezelni.
– Sok konfliktus volt?
– Akadtak. Mint minden családban. Anyám nagyon határozott személyiség.
A gyerekeknek pedig mégiscsak egy nagymamával kellett együtt élniük. Nagyon erős generációs és kulturális különbségek voltak közöttük, amiket nem lehetett konfliktusok nélkül áthidalni.
– Hány éves voltál, amikor a nővéred meghalt?
– Harminchat. Anyámmal akkor alakult ki közöttünk egy nagyon nyitott kapcsolat. Teljesen természetes volt, hogy nem csak anyagilag, hanem lelkileg és intellektuálisan is támogatjuk egymást. Tulajdonképpen az teszi az időskorát teljessé, hogy vannak feladatai, amelyekkel megbízom őt, és érzi, hogy szükség van rá. Nem csak érzelmileg, hanem a hétköznapok gyakorlatias szintjén is. Igazi kis szatellit-rendszer van körülötte; valaki mindig becsönget hozzá, valaki mindig felhívja a családból, hogy gyere, csináld ezt, vagy azt.
„NEM BÁNOM MÁR, HOGY NEM SZÜLETETT FIAM”
– A feleséged is ilyen? Ő is hívja?
– Nézd, anyám egy rendkívül offenzív ember. Vagyis amikor boldog, akkor nagyon boldog. Edit, a feleségem ennél azért kicsit óvatosabb. Ő lassabban nyílik meg, ezért az ő viszonyuk szeretetteli, de óvatosabb viszony. Amióta a gyerekek megszülettek, anyám legszívesebben beköltözne a szobájukba, ami nyilván nem lenne minden pillanatban szerencsés. És pláne nem kezelhető. Ő mindig azt mondja, szeretné többet látni a kislányokat, s ezért van benne némi elégedetlenség. Egyébként is mindennel kapcsolatban van benne elégedetlenség. A jelszava az, hogy anya csak egy van. Nála ez gyakorlatilag egy filozófiai tételmondat lett. Egy premissza. Simán el tudná képzelni, hogy visszabújok a hasába, és akkor elmondhatná, hogy a kisfia még mindig vele lakik.
– Agglegényként, ha a családról kérdeztek, rendszerint azt nyilatkoztad,
hogy kisfiút szeretnél. Miért akartál hosszú évekig annyira fiút?
– Az apámmal való viszony annyira meghatározta az életemet, hogy azt gondoltam, egy apának inkább fia kell, hogy szülessen. Gyerekkoromban érzelmileg az apám állt hozzám közelebb, de ez idővel megváltozott. Nem csak azért, mert meghalt, hanem mert a válásuk után anyámmal maradtam.
– Hogyan élted meg később, hogy nem fiad született?
– Teljesen jól. Talán emlékszel rá, egyszer egy rádióban készítettél velem interjút, s akkor még nem tudtam, hogy gyarapodni fog a család. De lányos apukaként azt mondtam neked, hogy ha legközelebb gyerekem születik, legyen most már az is lány. Egyébként teljesen mindegy, hogy fiú, vagy lány gyereked van. Úgyis a saját génállományod jön vissza. Az egyik legszórakoztatóbb dolog egy gyerekben azt figyelni, hol köszön vissza benne az apja és az anyja. Vagy a nagyapja, a nagyanyja. Mi az, amit genetikában megkapott, s mit kell még ahhoz pluszban hozzátenned a nevelésében. Vajon hol szúrod majd el akaratlanul is?
Talán ez az élet egyik legszebb játéka. Nem könnyű dolog a gyereknevelés. Életfogytig tartó rock and roll misszió.
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<