Ördög Nóra: „Nekem nem derogált kávét főzni és fénymásolni”
„Nagyon fontos, hogy az ember, aki egy televíziónál dolgozik, soha ne menjen oda extra elvárásokkal, mert akkor folyton csak kudarcélmények érik. Nézd csak meg, milyen kevés ott dolgozó emberből lesz képernyős. Éppen ezért én a mai napig úgy vagyok, hogy minden egyes nap ajándék. Aztán meglátjuk, később kellek-e még, vagy már más jön.”
Fotó: Nánási Pál - Ördög Nóra hivatalos oldala (fb.com/OrdogNora)
„Együnk palacsintát!” - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Nóri, amikor az interjú helyszínét egyeztettük. Majd hozzátette: az, hogy meghívom a kedvenc desszertjére, még nem azt jelenti, hogy gátlástalanul, részletekbe menően faggathatom a magánéletéről.
– Miből gondoltad, hogy erről faggatnálak?
– Miért, talán nem érdekel?
– Érdekel, de nem mindenáron. A házatokkal szemben található fára biztosan nem másznék fel leselkedni. És a magánéleteden túl még annyi téma van. Például biztos vagyok benne, hogy nem emlékszel, de hosszú évekkel ez előttről van egy közös élményünk...
– Úristen… pozitív vagy negatív?
– Abszolút pozitív. Annak idején munkatársak voltunk az RTL Klub Reggeli című műsorában…
– Nem mondod? (nagyon nevet) Hogy lehet, hogy egyáltalán nem emlékszem rád?
– …Úgy, hogy csak fél napig gyakornokoskodtam ott. A telefonban azt mondták, pár nap próbaidő lesz, majd aznap, amikor munkába álltam, közölték, a próbaidő meghatározatlan ideig tarthat, akár több hónapig is, s addig ingyen kell dolgozni. Jól emlékszem rád: kávéscsészével, és fénymásolt adásmenetekkel a kezedben rohantál egyik szobából a másikba. Nekem akkor nem volt kedvem ehhez. Neked viszont igen, s Ördög Nóra sikersztorija egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a befektetett munka, a kellő alázat nem volt hiábavaló.
– Emlékszem, 2001. januárjában kezdtem a Reggelit, és valóban nagyon sokáig ott is maradtam. Hét-nyolc hónapot gyakornokként töltöttem, majd sikerült előrébb lépnem, stúdióasszisztens lettem.
– Gyakornokként te sem kaptál pénzt?
– Három hónap után volt egy jelképes fizetés, de nem fogtam fel tragédiaként, hogy keveset keresek, mert nekem ez is talált pénz volt akkoriban, hiszen főiskolára jártam. Hálás vagyok, mert a szüleim azt mondták, amíg főiskolás vagyok, addig fedezik a dolgaimat. Ráadásul három hónap után elkezdtem párhuzamosan dolgozni a Mónika Show-nál szerkesztő-asszisztensként, ami már „rendes” fizetéssel járt, s ezzel kiegészítettem a Reggelis bevételemet.
– Ez a Mónika Show kicsit meglepett...
– Amikor indult ez az egész délutáni őrület Mónikával, az egyik legkiemeltebb produkciója volt az RTL-nek. Akkoriban nagyon megtisztelő volt, hogy áthívtak oda is dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy sokat tanultam belőle. Három évig csináltam, és bátran kijelenthetem, ott tanultam a legtöbbet.
– Mi volt a feladatod?
– Szereplőket kutattam fel a munkatársaimmal.
– Hogyan?
– Egyrészt voltak válogatások, tehát jelentkeztek emberek. Ez viszonylag könnyebb dolog, mert amikor ott van egy embertömeg, meg tudod szólítani őket. És ilyenkor mindig előkerülnek a szomszédról, a barátnőről, vagy a barátnő barátjáról olyan sztorik, amiket érdemes tovább kutatni. Az emberek ugyanis előszeretettel mesélnek a másikról. A lényeg, hogy aprólékos munkával, hosszas faggatózással jutottunk el emberről-emberre, s aztán ügyesen kellett meggyőzni az illetőt, hogy a kamerák előtt is meséljen magáról. Mert igenis voltak olyan helyzetek, amit otthon a saját környezetükben már nem tudtak megoldani. Más segítséget nem kerestek, Mónika jelenlétében azonban – igaz ország-világ előtt – mégis megtették az első lépéseket, és kimozdultak a lövészárkokból.
„HAMAR KISZÓRÓDNAK, AKIK SZAKMAI ALÁZAT NÉKÜL GYAKORNOKOSKODNAK”
– Ha jól értem, pontosan ugyanazt csináltad szerencsétlen civilekkel, amit időnként mi teszünk az ismert emberekkel: a magánéletükben kutakodunk.
– Azért ne felejtsd el, hogy egy celebet sokkal könnyebb meggyőzni arról, hogy teregesse ki a magánéletét, mint egy szerepelni nem tudó civilt.
– Én ezt pont fordítva gondolom, és nem is kell messzire mennem, hogy példát említsek. Épp velem szemben ül az az ember, aki már a telefonban megmondta, hogy nem fog a magánéletéről beszélni, akármit is csinálok.
– Igazad van. Akkor módosítom, amit mondtam. Egyik sem könnyű.
– Miért ez az óvatosság?
– Mindig minden visszaüt, még az ártatlan mondatok is. Mert ha nem te forgatod ki, akkor átveszik mások, akik kiforgatják, és ezzel sok olyan embert megbántok a környezetemben, akik nem érdemlik ezt meg.
– Gondolom, ha még mindig a Kölyökklubban ülnél - ami igaz, azóta megszűnt –, akkor önként és dalolva mesélnél a férjedről…
– Elképzelhető, hiszen nyilván teljesen más lenne a szituáció. Egy rétegadás műsorvezetőjeként téged sem érdekelnélek annyira...
– Hány év után kerültél végül képernyőre?
– Kettő. A Top of the Pops című zenei műsor volt az első, amiben műsorvezetőként részt vettem. De mellette ugyanúgy dolgoztam a háttérben szerkesztőként is. Aztán jött a Kölyökklub, 2003-tól 2006-ig.
– Neked egyáltalán nem derogált akkoriban kávét főzni, fénymásolni?
– Nem. Boldog voltam, hogy ilyen közegben lehetek. Vidéki kislányként nekem már az is óriási dolog volt, hogy ilyen kaliberű emberek között mozoghattam.
– Aztán nagyot fordult a világ, hiszen évekkel később annak a műsornak lettél az egyik háziasszonya, ahol korábban gyakornokoskodtál. Figyeled a mostani pályakezdőket?
– Figyelem, és látom, hogy most is gyorsan kiszóródnak azok, akik óriási elvárásokkal, szakmai alázat nélkül érkeznek. Nagyon sokan azonnal műsorvezetők, vagy szerkesztők szeretnének lenni és a fénymásolás, meg a kávéfőzés nem igazán tetszik nekik. Ha ekkora elvárásokkal jön valaki, akkor valóban nehéz elégedettnek lenni egy kisebb pozícióval.
„SZERKESZTŐKÉNT KÖVETTEM EL HIBÁKAT, KÉSŐBB NEM IS
BÍZTÁK RÁM ÚJRA AZT A FELADATOT…”
– Gondolom, gyakornokként azért neked is képernyős álmaid voltak.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy titkon nem álmodoztam róla. De a vágyakhoz képest sokkal jobb megélni mindent. Például, a mai napig meglepődöm azon, ha indul egy kampány, és megkeresnek, hogy az én arcommal lehet jótékonykodni, mert rám figyelnek az emberek. Igazából nem is tudom, mikortól fordult ez ilyen komollyá. Dolgoztam a Kölyökklubnál, a Moziklubnál, a Havazinnál – utóbbi kettőben szerkesztőként – és amikor megfogalmazódott bennem, hogy olyan jó lenne átkerülni a reggeli, vagy éppen éjjeli sávokból főműsoridőbe, megtörtént a csoda. Most már bevallhatom: a Kölyökklubot korábban én is rendszeresen átaludtam... Hiába voltam már képernyőn, mégis féltem attól, hogy egy gyerekeknek szóló műsorban beskatulyáznak. Volt bennem egyfajta kitörési vágy, és szerettem volna mást is csinálni. S milyen az élet: épp a Szombat esti láz előtt kezdtem békét kötni azzal, hogy nekem talán az az utam, hogy gyerekműsorokat vezessek életem végéig. Aztán jött az áttörés. Nagyon fontos, hogy az ember, aki egy televíziónál dolgozik, soha ne menjen oda extra elvárásokkal, mert akkor folyton csak kudarcélmények érik. Nézd csak meg, milyen kevés ott dolgozó emberből lesz képernyős. Éppen ezért én a mai napig úgy vagyok, hogy minden egyes nap ajándék. Aztán meglátjuk, később kellek-e még, vagy már más jön.
– Erről már Szily Nóra műsorában is beszéltél. Konkrétan azt mondtad, hogy a te tévés generációdra nem az a jellemző, hogy hosszú távú terveket szövögethetnek.
– Ez az egyetlen védekezés a csalódás ellen. Az nyilván egy hosszú távú terv, hogy még nagyon sokáig szeretnék képernyősként dolgozni. De az nem rajtam múlik, hogy milyen típusú munkákat kapok.
– Értek valaha igazi szakmai kudarcok?
– Előfordult, hogy szerkesztőként elkövettem hibákat, s később nem is bízták rám azt a feladatot.
– Megviselt?
– Nagyon. Eléggé lelkizős alkat vagyok. És túlságosan is maximalista. A tökéletességre törekszem, ezért nagyon tud bosszantani, ha a nagy körültekintésbe hiba csúszik. Borzalmasan tud bántani.
– Emlékszel még az első rajongói levélre?
– Hogyne! Amikor megkaptam, konkrétan sírva fakadtam. Ültem a Mónika
Show szerkesztőségében a nekem címzett levéllel, és arra gondoltam, biztosan valamelyik szereplő küldött vissza egy aláírt szerződést. És amikor kibontottam, akkor sokkolt a levél tartalma: valaki, aki látott a tévében, autogramot kért tőlem.
– Eltetted?
– Persze.
– És az első olyan cikkekre is emlékszel, amelyek megjelentek rólad és nem tetszettek?
– Talán az első Szombat esti láz után jelentek meg az első ilyenek. Azt taglalták, milyen esetlen voltam. De ha jól belegondolok, ezek nem is cikkek voltak, hanem internetes fórumozók , akik egyebek közt azt is ecsetelték, milyen nagy fenekem van, hogy affektálok, stb. Akkor megfogadtam, hogy többet nem olvasom el ezeket a hozzászólásokat. Sajnos nem tartottam be a saját magamnak tett ígéretet, mert a Vacsoracsaták után is belenézegettem a fórumokba, és akkor nagyon a lelkemre vettem, hogy úgy alkotnak véleményt rólam, hogy nem is ismernek. Ma már egyáltalán nem görgetem le a cikkeket a véleményekhez. Akkor tenném csak, ha valaki megígérné, kizárólag pozitív hozzászólásokat fogok olvasni. Viccet félretéve: elfogadtam már, hogy nem szerethet mindenki.
„ELTARTOM ÉN MAGAMAT”
– Ezek a Szombat esti láz utáni hozzászólások valószínűleg elbújhatnak azon bejegyzések elöl, amelyek mondjuk a válásod után születtek. Akkoriban is beleolvasgattál a fórumokba?
– Igen, de meglepő módon akkor nagyon sok szimpatizánst találtam. Nem éreztem, hogy elfordultak volna tőlem azok, akik szerettek. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem láttam a sok elítélő bejegyzést, de a pozitív hozzászólások ellensúlyozták ezeket.
– Miért ítéltek el?
– Azért, mert rövid idő után kiléptem a házasságomból. Miért kellett egyáltalán férjhez mennem, és biztosan csak a pénz miatt tettem. És különben is, az új kapcsolatom sem fog két hónapnál tovább tartani, stb…
– És csak a pénzre mész?
– Dehogy megyek a pénzre! (nevet) A saját magam pénzére megyek, ugyanis keményen megdolgozom érte. Eltartom én magamat.
– Harmadszor szólal meg a telefonod, amióta itt ülünk. Ki hív ennyiszer?
Talán a férjed?
– Dehogyis! Ha ennyire kíváncsi vagy rá, akkor szívesen megmutatom, ki csörget ész nélkül. Nézd csak meg a nevét! Mit látsz?
– Egy"Nenene"feliratot. Ki van így elmentve a telefonodban?
– Az, akinek nem szabad felvenni. El van mentve néhány ilyen szám "Nenene", vagy akár "Nenenene" néven. Az egyik közülük egy furcsa fiú, aki mindenáron horoszkópot akar nekem készíteni. A másik egy rendezvényre akar meghívni, a harmadik pedig rám akar sózni valamit. És ezt persze mániákusan, hosszan és kitartóan teszik. Nekik például nem veszem fel.
– Ezek szerint magánszámot sem veszel fel?
– Csak a legritkább esetben. Viszont igyekszem minden ismeretlen telefonszámot visszahívni, aki keresett, de nem ért el.
„BELEOLVASTAM A GYEREKKORI NAPLÓMBA, ÉS IJESZTŐ VOLT”
– Mikor aludtál utoljára otthon a szüleidnél?
– Egy hónapja. Hazamentünk egy teljes hétvégére.
– Szeretsz otthon lenni?
– Szeretek, bár már más a hangulata az egésznek, mint amikor ott laktam.
Anyukám ilyenkor persze kényeztet, reggelit, ebédet, vacsorát készít. Ugyanúgy a szobámban alszom, de már az is át van rendezve. Anyukám ruhái elfoglalták a szekrényeimet. A régi tárgyaim ott vannak még, a versenytáncos kupák, az érmek, a könyveim… Nemrég megtaláltam a gyerekkori naplómat és el is hoztam magammal Pestre. Beleolvastam, kicsit ijesztő.
– Miért?
– Mert ugyan emlékszem mindenre, ami akkoriban történt, de annyira sokkoló volt így visszaolvasni az akkori gondolataimat. Nem is gondoltam volna, hogy egy-egy apróság tudat alatt milyen mély nyomot hagyott bennem.
– Nagyon más volt az akkori Ördög Nóri?
– Igen. Az, hogy éretlenebb voltam, egyértelmű. Az alaptulajdonságaim nem változtak, de az élethez való hozzáállásom már nagyon más. Az elmúlt évek tapasztalatai, no meg a párkapcsolataim is formáltak.
– Milyen irányba?
– Úgy gondolom, hogy pozitív irányba.
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<