Sebestyén Balázs: Az határozza meg az életünket, amiben hiszünk
„Elképesztően sok munka van a mentális teremtésben. Fejben roppant tudatosan készültem azokra az eredményekre, amiket később elértem. Minden a hiten múlik! Amiben hiszünk, az határozza meg a létezésünket, az életünket! A spirituális úthoz is kell a kitartás.”
Fotó: RTL Sajtóklub
– Reggel a rádióban arról beszéltél, hogy mennyi kintlévőséged van, vagyis, hogy több embernek adtál vissza nem kapott kölcsönt.
– Sajnos így van.
– Nem tanultál a hibáidból?
– Valamennyit már edződtem, és talán könnyebben mondok nemet. De ezek nehéz pillanatok, pláne akkor, ha tudom, hogy az adott személy valóban bajban van. Ő pedig tudja rólam, hogy valószínűleg jobban állok anyagilag, mint ő, ezért elvárja, hogy adjak. Ez is, mint minden más az életben, egy hosszú tanulási folyamat. Idővel az ember megtanulja kezelni ezeket.
– Neked kellett valaha kölcsönkérned?
– Hál’ Istennek még nem voltam ilyen helyzetben. Szívességet sem kérek. Már akkor is zavarban vagyok, ha szólnom kell valakinek, hogy vontasson el, jöjjön értem, vagy éppen vigyen el valameddig. Szeretek magam megoldani mindent.
Negyven után az ember már rutinosabban vállal felelősséget saját magáért, az életéért.
„AZ HATÁROZZA MEG AZ ÉLETÜNKET, AMIBEN HISZÜNK”
– Évekkel ezelőtt elindultál egy spirituális, lelki úton, amelyről hosszan mesélsz a könyvedben. A különböző önismereti módszerek is szerepet játszottak abban, hogy ennyire gördülékenyen alakult az életed?
– Biztosan. Annak idején például még nem voltam rádió közelben, amikor már kitaláltam, hogy egyszer szeretnék majd egy olyan reggeli rádióműsort, ami piacvezetővé válik, és legyőzi Bochkorékat. Fejben roppant tudatosan készültem erre. És minden olyan eredményre, amiket később elértem. Minden a hiten múlik! Amiben hiszünk, az határozza meg a létezésünket, az életünket! A spirituális úthoz is kell a kitartás.
– Mindig volt hozzá kitartásod?
– Ne gondold! Hányszor, de hányszor mondtam, hogy menjen a fenébe, aki ezt kitalálta. Ezen az úton is sok a próbatétel. A legfontosabb kérdés, van-e elég türelmed. A saját egónk jelenti a legnagyobb kísértést, mert folyamatosan el akar téríteni. A tudatosság nem könnyű dolog. És az sem, hogy a negatív hatások ellen egy védőburkot vonj magad köré. Melós dolog ám ez! Sokan azt gondolják a szakmámról, a televíziózásról, illetve a rádiózásról, hogy könnyű meló, csak bohóckodni kell egy kicsit, de ez egyáltalán nem így van. Tudatosan választottam televízió-műsorokat, és az életemet is tudatosan élem. A rossz választások szerencsére elkerültek. Ugyanakkor hozzá kell tegyem: mindkét helyen: a televízióban és a rádióban is roppant profi csapat dolgozik, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy így alakuljanak az elmúlt évek.
– Mennyi szerepe volt ebben a mentális teremtésnek?
– Sok. Ha az ember el tud képzelni valamit, és képes tudatosan megtervezni az életét, azt később meg is tudja valósítani. Emlékezned kell: neked is, már egy évekkel ezelőtti interjúban előre megmondtam, milyen típusú műsorokat szeretnék, és mind be is jött.
– Amikor csak tervezted, ilyennek képzelted?
– Nem. (mosolyog) Azt hittem, jóval egyszerűbb lesz. Kőkemény feladat naponta négyórás reggeli műsort készíteni. Ez nem csak arról szól, hogy négy órában jókat röhögünk. Nagy stábbal dolgozunk, több szerkesztő van, folyamatosan egyeztetjük a témákat, és keressük is azokat. Ráadásul döntési helyzetben vagyok, én mondom ki a végén az A-t, vagy a B-t.
– Te vagy a műsor producere?
– Igen. Úgynevezett begyártó vagyok. Nem szeretem ezt a szót, hogy producer.
– Talán azért, mert ez felelősséggel is jár?
– Minden szinten felelősséggel jár. Felelősséggel tartozom a munkatársaimért, és magáért a műsorért is. Az ott elhangzottakért, mindenért. Az anyagi oldaláról nem beszélve.
„A HAJNALI ÉBREDÉST NEM LEHET MEGSZOKNI”
– Az ébredés már rutinból megy?
– Dehogy… Az ébredést nem lehet megszokni.
– Csörög még az óra?
– Csörög, persze. Négykor szólal meg először. Aztán negyed ötkor, majd fél ötkor. Aki korán kel, az tudja, hogy ez megszokhatatlan. És mindig utálod.
– A stúdióba tartó úton az autóban már tréningezed magad?
– Nem. Ha valami miatt nyűgös vagyok, azt el is mondom. Pont ettől emberszerű a dolog, hogy nem kell mosolyogva beszélnünk. Ez a három ember azt mondja, amit érez. Ha idefelé felhúzom magam valamin, vagy nem tudtam aludni, akkor megmondom a többieknek, hogy ne szóljanak hozzám, mert nyűgös vagyok. Ha mérgesen érkezem, akkor már mosolyognak, hogy na, a Bali megint rosszul aludt. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a családtagok. Már a hallgatók is egy rezdülésből tudják, hogy Rákóczi Ferinek jó napja van, Vadon Jani ma nyűgös, Sebestyén Balázst pedig mindenki hagyja békén, de pont ettől jó a műsor. Nem kell a négy órát mosolyogva végigvezetni.
– Sokkal nyitottabbnak tűnsz a rádióban, mint általában a különböző megnyilatkozásaidban. Sokat beszélsz például a családodról is.
– Egy szülő nem tudja megállni, hogy ne beszéljen a gyerekéről, mert minden nap egy csoda. A bulvár elől azonban továbbra is elzárkózom.
– Miért utálod ezt a műfajt?
– Nem utálom, sőt azt gondolom, hogy szükség van rá. Mi is dolgozunk bulvárszereplőkkel. De nem kívánok abban a fajta bulvárban részt venni, amit egyesek csinálnak. Nagyon ritkán nyilatkozom. Egy olyan interjú, mint ez, kétévente egyszer van. Ilyenkor azt mondom, gyere, és kérdezz bármit. Benit is féltem, nem is akarom mutogatni. Szeretném, ha minél hétköznapibb, hagyományos élete lenne.
„NAGYON SOK SZABÁLY VOLT AZ ÉLETEMBEN”
– A saját magad megismerésében hol tartasz?
– Ez egy elképesztően hosszú folyamat, és mindig van új feladat. Most éppen a gyereknevelés. Ezernyi kérdés kavarog bennem, vajon jól csinálom-e? Őrület, hogy az életben mindenhez papírt kell szereznünk, az utakra is csak jogosítvánnyal mehetünk ki, miközben a gyerekneveléshez semmi se kell, semmi nincs, csak a minta és az ösztönök.
– Nem titok, hogy a szüleid elváltak. Honnan volt egyáltalán mintád a teljes családhoz?
– Édesanyám újra férjhez ment, és kaptam egy remek nevelőapát. Ezen felül a minta mellett engem leginkább az ösztön vezérel. Egy belső hang, ami egyáltalán nem biztos, hogy a helyes út. Mint említettem, a gyereknevelést senki sem tanítja, abból inkább a hétköznapok vizsgáztatnak. A feleségemmel lefektettünk néhány alapszabályt. Például a gyerekek előtt soha nem kérdőjelezzük meg a másik döntését. Rutinból persze adódnak kivételek, de ezeket mind lehet kezelni. Egymás tekintélyét semmilyen esetben nem rombolhatjuk le. Ettől függetlenül laza szülők vagyunk, egyfajta keretet mégis kell adnunk egymásnak. A túlszabályozás, és az engedékenység sem jó, mert mindkettő szorongóvá teszi a gyereket. Mi inkább a középutat választottuk, és a gyerekeknek bizonyos pontoknál érezniük kell, hogy nem tehetnek meg mindent. Ilyen tekintetben én vagyok a szigorúbb szülő.
– Talán azért, mert a saját gyerekkorod is a túlszabályozás jegyében telt?
– Fene tudja. Tény, hogy nagyon sok szabály volt az életemben. Anyukám roppant szigorúan nevelt. Két fiúgyerekkel persze ez kellett is! Azért kaptam annak idején olyan szigorú „keretrendszert”, hogy abból tanuljak, s azt később a felnőtt életemben hasznosítsam. Hiszem, hogy egy gyerek nem véletlenül választja a szüleit. Ilyen szempontból már az édesapámra sem haragszom. Sokan félreértették ezt az elmúlt években, mert nekem soha nem azzal volt bajom, hogy elváltak. Hoztak egy döntést, és külön mentek, ezzel nincs gond. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy egy szülőnek a válás után is szülőnek kell maradnia…
– Tartasz attól, hogy a fiaddal kapcsolatban elrontasz valamit?
– Ők azért választottak minket szülőnek, mert éppen tőlünk akarnak tanulni valamit. Bármit is teszünk, valamit úgyis elrontunk majd rajtuk, de a jó értelemben vett elrontás maga a tanítás, amiért ő éppen hozzánk született.
„FÉLTEM A FIAIMAT AZ EMBEREKTŐL, A ROSSZINDULATTÓL, A BÁNTÁSTÓL”
– Aki ilyen hosszú ideje önismerettel foglalkozik, és különböző technikákkal erősíti a lelkét, annak vannak egyáltalán félelmei?
– Hogyne lennének! Leginkább a fiaimat féltem a külvilágtól, az emberektől, a rosszindulattól, a bántástól. Nagy szerencse, hogy fiúk. Ha lányok lennének, nem is tudom, mit csinálnék. Még nagyobb pánikban lennék. Könyörtelen, mindenféle emberi értéken brutálisan átlépő világban élünk, és őszintén kimondom, fogalmam sincs, hogy meg tudom-e őket óvni ettől. Már abban sem vagyok biztos, hogy jó döntés-e erre a világra gyereket vállalni. Amíg az embernek nincs gyereke, nem tudja, mivel járnak a hétköznapok. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy életet adjunk egy gyereknek, hiszen csak ideig-óráig lehetünk jelen az életében. Szülőként látom, mennyire esendők és törékenyek. Mégis, egy ponton túl nekik kell majd megoldaniuk mindent, addig pedig nekünk kell átsegíteni őket a nehézségeken.
– Sebestyén Balázsnak mitől kell önmagát megvédenie?
– Semmitől. A médiában eltöltött két évtized alatt már megedződtem. Ebben a szakmában könnyen céltáblává válik az ember. Kaptam én már hideget-meleget, és nyilván most is kapnék, ha elolvasnám az internetes fórumokat, a kommenteket. De nem teszem, tisztában vagyok azzal, hogy megosztó a személyiségem! Ez a szakmámmal jár!
– Miben kell még fejlődnöd?
–Talán az emberi kapcsolatok kezelésében. Az bizony nem mindig megy.
– A zárkózottságodra gondolsz?
– Nem vagyok zárkózott, csak talán az emberek keveset tudnak rólam! Amikor kezdesz híressé válni, hirtelen csomó ember vesz körül, akik mind azt hajtogatják, milyen nagyszerű vagy. Mindenki a barátod akar lenni, miközben nem is ismered őket. Aztán amikor látják, hogy nem vagy vevő a túlságosan bizalmas kapcsolatokra, eltűnnek. A gyerekkori barátságaim megmaradtak, ők nagyon fontosak nekem, vannak haverságok is a szakmából, de új barátságokra nincs igazán szükségem! A felszínes celeb barátságoktól meg különösen irtózom!
„AZT MONDJÁK, A TÉVÉBEN JOBB FEJ VAGYOK”
– Okoztál már csalódást másoknak?
– Rengetegszer. Sokan félreértik a közvetlenséget. A rádióban vagy a tévében eleve lazábbnak tűnök, de az egy szerep, amire rájátszunk. Felnagyítunk bizonyos tulajdonságokat. Sokszor elmondtam már, hogy az életben sokkal csendesebb vagyok! Ezért aztán, ha valaki más környezetben találkozik velem, általában megjegyzi, hogy a tévében menyivel jobb fej vagyok! Ez nagyon tud szórakoztatni!
– Elérhető vagy egy átlagember számára?
– Igen is, meg nem is. Nézd, 16 éve ugyanaz a telefonszámom. Ezt a számot csak az nem tudja, aki nem akarja. De nem érnek el hozzám a hívások, mert egyáltalán nem veszek fel idegen számokat. Vásárlás közben, vagy az utcán megszólítanak, de ezzel nincs bajom.
Igazán mélyen nehéz velem jóban lenni. A barátaim húsz évvel ezelőtt is a barátaim voltak, javarészt a gyerekkorból hoztam őket. A szakmából ugyan sok haverom van, de mély barátság csak kevés emberrel alakult ki. Ennek nyilván oka van, hiszen a médiában sokkal durvábban mennek a fúrások, mint máshol, és itt csak nagyon kevés ember örül a másik sikerének.
– Sokan utálnak?
– Nagyon sokan, de ez egyáltalán nem keserít el, ugyanis minél többen utálnak, annál jobban csinálsz valamit. Ha mindenki szeret, akkor rossz vagy. Egyébként az irigységhez, az utálathoz már hozzászoktam a tíz év alatt. Az elején törekedtem arra, hogy mindenki szeressen. Aztán rájöttem, hogy két választásom van. Vagy megtalálom magam, és azt mondom, ilyen vagyok, aki akar, megnéz, aki nem, az elkapcsol; vagy mindenki szeret, és egy unalmas fazon leszek. Úgy gondolom, az a legrosszabb, ha legyintenek. Annál rosszabb nincs, ha azt mondják rád, hogy „olyan semmilyen” vagy. Éppen ezért elkezdtem önmagam lenni; az a kicsit ironikus, néha önironikus fiú, aki szeret beszólogatni. Aki bármennyire is lazának tűnik, valahol mégis megközelíthetetlen. Persze lehet velem haverkodni, de csak felszínesen.
Egy bizonyos szinten túl ugyanis nem engedek senkit a közelembe. Amikor az ember túl sokat ad kifelé, a külvilágnak, a privát életében már annál jobban próbálja bezárni ezeket a kapukat.
„SOK MEGGONDOLATLAN DOLGOT KÖVETTEM EL A ZENETÉVÉS IDŐSZAK ELEJÉN”
– A telefonban azt mondtad, jó lenne, ha délelőtt találkoznánk, adás után. És arra is megkértél, hogy kifejezetten egyedül érkezzek, ne hozzak magammal fotóst.
– Egy fotózás számomra mindig macera, ráadásul nem is vagyok az a könnyen a lencsébe mosolygó fazon. Nincs könnyű dolguk velem a fotósoknak. Jobb, ha egy tv műsor felvétele előtt jön be a stúdióba a fotós kolléga, ott legalább ki vagyok sminkelve, s már rá leszek készülve a szereplésre.
– Szó se róla, már azon is csodálkozom, hogy időpontot adtál. A szaktársak
ugyanis felkészítettek: semmi jóra ne számítsak, ha veled találkozom…
– Tudom, hogy vannak újságírók, akik nem szeretnek. Sőt, a bulvársajtó szempontjából én egy rendkívül unalmas, zárkózott fazon vagyok, akitől a legtöbb bulvárlap szerkesztője már a falra mászik, mert nem mondok semmit a magánéletemről. Ismerek olyan közszereplőket, akik a szakításuk után nem az anyjukat, vagy a barátjukat, hanem egy újság szerkesztőségét hívják. Ennél szánalmasabb, nyomorultabb dolgot el sem tudok képzelni. Pont itt veszti el valaki a hitelességét. Nem szeretnék csak azért címlapon lenni, mert vettem egy új ülőgarnitúrát, vagy leejtettem a telefonom. Persze annak idején én is mindenhol szerepeltem. De húszévesen nyilván másképp gondolkodik az ember. Aztán egyszer megláttam magam egy újságban a következő hírrel: Balázs kutyát vett. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, vége. Nem akarok mindenáron szerepelni. Könyörgöm, hány ember vesz még kutyát rajtam kívül?
– Ha már a régi dolgoknál tartunk: zenecsatornás időszakodból sok vállalhatatlan kalózvideó kering az interneten.
– Akkor még én is bolondos kamasz voltam, ne ítélj el miatta! Az akkori műsorvezető gárda a közönséggel együtt cseperedett fel. Estünk-keltünk a kamera előtt, azt sem tudtuk, mit hogyan kell csinálni. Bedobtak a mély vízbe: itt egy kamera és egy mikrofon, tessék adást gyártani! Tudom, hogy nem túl szerencsés dolog a közönségen kísérletezni, mégis ezt tettük. Utólag azt mondom, mégis jobb volt autodidakta módon megtanulni a szakmát.
– Sok meggondolatlan dolgot elkövettél akkoriban?
– Igen. Például kipróbáltam a könnyű drogokat, sőt megesett, hogy két nő mellett ébredtem fel. Volt három kemény évem, amikor kitomboltam magam, aztán lenyugodtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam. Azt vallom, minden jó volt így, ahogy megtörtént, sőt tapasztalás szempontjából nagyon fontos volt, hiszen ezeket most kamatoztatni tudom a műsorban. Nem szabad semmit elfojtanod magadban!
– Ha nem kerültél volna be annak idején a zenetévébe, akkor ma nem beszélgetnénk itt?
– Biztos, hogy nem. Ha nem jött volna a zenetévé, akkor most ügyvédbojtárként robotolnék valahol havi nyolcvanezer forintért…
– Ehhez képest ma egy igen drága nyugati autóval érkeztél…
– Igen, elég sok mindent elértem önerőből. Jó dolog a pénz, pláne akkor, ha van. Használd és élvezd, csak arra vigyázz, hogy ne a pénz befolyásoljon. Másrészt nincs ilyen, hogy „ha”… Azért kellett az elmúlt évtizedben a médiával foglalkoznom, mert ez az az út, ahol a leggyorsabban fejlődhetek.
„EGY NAP AZ ERDEŐBEN OLYAN TÖLTÉST AD,
MINTHA GENERÁTORRA KÖTNÉD MAGAD”
De emlékszel, mit mondtam fentebb? Aki sokat ad a külvilágnak magából, annak nagyon kell a privát tér. Régebben, amíg nem volt családom, ezért jártam például tudatosan erdőbe, mert ott mindig feltöltődöm energiával. Ha egy napot voltam az erdőben, olyan töltést kaptam, mintha egy generátorra kötöttem volna magam.
– Mit csináltál az erdőben?
– Íjászkodtam, lovagoltam, nézem a nyulakat, vagyis élveztem a természetet. Más partikra járt szabadidejében, én az erdőbe. A természetben, az állatokkal találtam meg a lelki töltődést. Öleltél már fát?
– Nem.
– Ajánlom! Próbáld ki mielőbb! Amikor megölelsz egy fát, egy perc után elkezded érezni, hogy él a fa. Olyan ősenergia van benne, amitől elkezded szeretni a fát. A fák a legerősebb energetikai tényezők: alulról szívják a női energiát, a kozmoszból kapják a férfi energiát. Olyan, mintha a testvéredet, vagy a szüleidet ölelnéd. Ez a szeretet mindenkiben benne van, ezt kellene éreznünk az emberek iránt, ha nem lenne a világban ez a brutális elfojtás. Amikor megölelsz egy fát, találkozol önmagaddal, és ez egy nagyon jó önfelismerés. Régen a Börzsönybe jártam egy barátommal, ott találtunk egy olyan részt, ahol nagy ősfák vannak a patakok között.
Sajnos, a mai rohanó világban az emberek elfelejtettek egyedül lenni. Autóban ülsz, tévét nézel, telefonálsz, és minden arra szolgál, hogy ebben a szánalmas anyagi világban boldogulj. Merni kell egyedül lenni a gondolataiddal!
Sokáig magam is féltem az egyedülléttől. Azért féltem, mert nem szerettem eléggé önmagamat. Általában nem szeretik önmagukat az emberek. Mindent megcsinálnak, bármit elvállalnak, csak ne kelljen önmagukkal lenniük. Mert akkor rájönnek, hogy nem szerethetőek. Inkább buliba mennek, telefonálnak, írogatnak egymásnak…
– Már szereted magad?
– Nagyon hosszú folyamat, amíg az ember megszereti önmagát. Sok idő, amíg
rájössz a hibáidra, a játszmáidra, a szüleiddel való kapcsolatodra, a testvéreidre,
a barátaidra, hogy ki miért van az életedben, mi a célod, mi a feladatod.
– Hol tartasz most ebben a folyamatban?
– Útközben. A folyamat végtelen…
– Azt már tudod, hogy a szüleid miért vannak az életedben?
– Tudom. Azért vannak, hogy felkészítsenek az életre. Semmiért sem szabad a szülőre haragudni, hiszen minden tettének oka van. Ha fájdalmat okoz, az is csak azért van, hogy megtanulj megbocsátani. Ha önbizalom-hiányosan nevel, annak az a célja, hogy képes legyél önbizalmat szerezni. Eleve minden ember el van rontva a szülei által. Mert te olyan lettél, amilyenre a szüleid akartak. És ha erre rájössz, akkor nem haragudni kell, hanem megbocsátani. Ha elváltak a szüleid, és gyűlölöd őt, hogy miért hagyott ott, akkor egy idő után rájössz, hogy igazából nem rá haragszol, mert elment nyolcéves korodban. Magadra haragszol, mert azt hiszed, nem vagy elég szerethető, azért ment el. Például sokáig azt gondoltam, haragszom az apámra, amiért lelépett és elhagyott. Aztán rájöttem, hogy semmi rosszat nem csinált, csak a saját életét élte.
„AZ ENGEDÉKENYSÉG A KÖZÖNNYEL LENNE EGYENLŐ”
– Van elég időd a fiaiddal lenni?
– A munkám alapján sokan azt hiszik, sosem vagyok otthon, pedig délelőtt
10 óra 10 perckor vége a rádióműsornak, és legkésőbb délre otthon vagyok.
Nagyon élvezem! Nekem ez nem kényszer, szeretek velük lenni, jó sok közös kalandunk van. Ott voltam az első lépéseiknél, az első csúszdázásoknál, az első elesésnél.
– A feleségeddel jól éltek?
– Mit értesz az alatt, hogy jól élünk?
– Viták, veszekedések, féltékenységi jelenetek, ajtócsapkodások vannak-e?
– Természetesen néha vannak konfliktusaink. Egyhangúak is lennének a hétköznapok, ha nem fordulnának elő ilyenek. Nem tudnék olyan nővel élni, akivel mindenben egyetértünk. Ezek a szikrázások új lendületet adnak a kapcsolatnak, máskülönben dögunalommá válik minden. Persze, nem kell hosszú ideig tartó haragszomrádra gondolni, de ezek jót tesznek. Az engedékenység és a túlzott elfogadás a közönnyel lenne egyenlő. Az pedig már nem vonzó!
Sándor András és Sebestyén Balázs
>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<