Szilágyi János:
„Maradtam a régi, tehát nincs szakmám...”
„Ma már kevesebbet bosszankodom azon, hogy nem csörög eleget a telefonom, hogy életem utolsó harmadában,amikor még jó műsorokat csinálhatnék, nem keresnek. Magyarországon általános tendencia, hogy az ötven feletti embereket nem foglalkoztatják. Itthon még kutyamosónak sem vesznek fel valakit egy bizonyos kor után, holott még jóval a valódi öregkor előtt van. Külföldön a médiában 65-70 éves pasasok vezetik a híradót, itthon meg csak a valóságshow- k a fontosak...”
Fotó: Story4 archívum
Amíg élek hálával tartozom Szilágyi Jánosnak. Egyszer ugyanis, 19 évvel ezelőtt, néhány óráig belőlem is sztár válhatott az általános iskolában – általa. Tizenhárom éves voltam, s akkoriban kizárólag miatta mentem el a salgótarjáni szépségkirálynő-választásra. Tudtam, hogy ő lesz a műsorvezető, és mindenképp interjút akartam készíteni a „híres tévéssel”. Bár régen történt, de máig emlékszem: olyan közvetlenül fogadott, mintha ezer éve ismerne, és rendkívül segítőkész volt. A cikk napokon belül megjelent a megyei napilapban, ennek örömére pedig még az iskolaigazgató is bejött az osztályfőnöki órára és külön megdicsért az osztály előtt, amiért egy országos sztárt meg tudtam szólaltatni. Most az országos sztár pasaréti villája előtt állok. Jöttem megismételni a csaknem két évtizeddel ezelőtti találkozást…
– Dohányzol? (kérdezi, miután beérünk a nappaliba)
– Nem.
– És zavarna, ha rágyújtanék?
– Dehogyis! Elvégre te vagy itthon…
– Akkor egy pillanat türelmet kérek, rögtön jövök, csak felszaladok a cigiért...
Miközben felmegy az emeletre, azon gondolkodom, vajon hány év munkája ez a pazar villa, ahol él.
Száz – mondja mosolyogva, miközben visszaül, immár cigarettával a kezében.
Egy élet munkája. De hozzá kell tennem, 1997-ben óriási szerencsével jutottam
hozzá.
– Mennyiért?
– Harmincmillióért.
– És ezt meg is írhatom?
– Miért ne? Egy nyugdíjas BM-es lakott itt, akinek azt mondta az önkormányzat, vagy megveszi tőle a házat, vagy költözzön ki. Harmincmillióra értékelték az ingatlant. Tíz éven keresztül, részletekben kellett volna kifizetnie az összeg mindössze negyven százalékát, ám még ezt sem tudta vállalni. Azt mondta, ha adok neki ennyi pénzt, elköltözik. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy megveszem. A feleségemmel aztán helyrepofoztuk a házat, és azóta itt élünk.
Nagyon szeretjük.
– Ezt szereted a legjobban az összes eddigi lakóhelyed közül?
– Ezt. De azt a házat is nagyon szerettem, ahol gyerekkoromban laktam a szüleimmel és a testvéreimmel. Az is itt volt Budán, az Endrődi Sándor utcában.
Tudod, merre van?
– Hogyne tudnám. Előkelő utca a második kerületben.
– Ma már igen, de annak idején, amikor még nem építették be az egész utcát, olyan volt, mint egy falu. És az épületet, ahol laktunk, villának hívták. Most azt mondanánk rá, házikó.
– Gondolom, sok pajtásod szívesen cserélt volna veled, hogy ő is abban a „házikóban” lakhasson.
– Bizonyára. Bár annak idején nem értettem, hogy ha valamelyik szegénysorú osztálytársam feljött hozzánk, miért néz körül tátott szájjal. Számomra természetes volt, hogy zongora áll a nappalinkban, és szép képek lógnak a falon.
Mint ahogy az sem zavart, ha én voltam valamelyik barátomnál, és láttam, milyen sanyarú körülmények között élnek a szüleivel. Egyszobás lakásban laktak hárman, s az udvarra kellett menniük a WC-re.
– Mikor költöztél el otthonról?
– A szüleim külkeresek voltak, így az átkosban is utazhattak különböző országokba, míg ezt mások egyáltalán nem tehették. Tizenéves kamasz voltam, amikor három esztendős kiküldetést kaptak Argentínába. A három gyerekük közül egyiket sem vitték magukkal. Ehelyett a szüleim különböző diákotthonokba, meg kollégiumokba helyeztek el bennünket. Mai fejjel el nem tudnám képzelni, hogy három évig magára hagyjam a kiskorú gyerekeimet. De apám kommunista volt, s mindez Rákosi idejében történt. A párt pedig nem szerette, ha az ilyen kiküldetésbe az egész családot elviszi az illető, mert tartottak attól, hogy kint is maradnak. Ez a három év mégis túlzás volt a részükről. Ráadásul, ha akkor magukkal visznek, ma angolul és spanyolul is folyékonyan beszélnék. Ezért ezt soha nem bocsátom meg nekik.
„AZ ESTI FÜRDETÉSNÉL KIABÁLTAM A FELESÉGEMMEL”
– …Mert e helyett azóta is kizárólag egyetlen nyelven beszélsz?
– Ez az én nagy keresztem! Súlyos teherként cipelem magammal, amíg csak élek. Ne tudd meg, milyen lehetőségeket hagytam ki emiatt. Pedig próbálkoztam én mindennel, a legkülönfélébb intenzív tanfolyamokra is elmentem. Legalább százszor nekifutottam az angolnak, mire rájöttem, hogy egy antitalentum vagyok, aki tökéletesen be van oltva a nyelvek ellen. Ha külföldön járok, s a szálloda recepcióján meg akarok kérdezni valamit, negyvenszer végiggondolom a mondatot, mire meg merek szólalni. Tudom, hogy szörnyű, de ez van.
– Ha most itt lenne a fiad, vajon milyen vétkeket róna fel neked utólag?
Hiszen soha nem tagadtad, hogy nem túl jó a kapcsolatotok.
– Nehezet kérdezel… Még akkor is, ha a fiam esetében nincs lelkiismeret-furdalásom. Ő az első házasságomból született, Géczy Dorottya színésznő az édesanyja. Dorlival már azelőtt megromlott a kapcsolatunk, hogy a fiam megszületett. Sokkal korábban ott kellett volna hagynom, de gyenge voltam. Aztán amikor állapotos lett, elvettem feleségül. Azt hittem, attól fogva megoldódik az életem, mert Dorli hihetetlen rám telepedése átmegy majd a fiamra. Ez így is lett, de átcsapott a másik végletbe. Úgy nevelte a gyereket, hogy rossz volt nézni. Aztán történt egy megrázó eset. Épp az esti fürdetés idején szakadt el nálam a cérna, és elkezdtem kiabálni a feleségemmel. A fiam sokkot kapott az ordibálástól Ez volt az a pont, amikor mindketten beláttuk, hogy mennem kell, és visszaköltöztem anyámhoz. Igaz, abban maradtunk, hogy adunk egymásnak háromhónapnyi időt, amíg mindketten lenyugszunk, de már másnap megírtam a levelet, hogy soha többet nem megyek vissza. A feleségem ezek után nem engedett a fiam közelébe. Hosszú, elkeseredett próbálkozások következtek. Látni akartam a gyereket, szerettem volna, ha én is részt vehetek a nevelésében. Dorli azonban ott tett be nekem, ahol tudott. Elmebeteg időszak volt. Csak egy példa a sok közül: kitalálta, hogy életveszélyesen vezetek, ezért soha nem mehettem autóval a gyerekért. S erről még bírósági végzést is szerzett. Egy ideig kétségbeesett harcot folytattam a láthatásért, aztán feladtam. Évekig nem mentem a közelükbe sem. Ezért sem alakult ki igazi apa-fiú kapcsolat közöttünk.
– Később sem?
– Nem. Néha találkozunk és beszélgetünk erről-arról. Ennyi.
– A lányod Amerikában él. Vele sem lehet túl szoros a viszonyod.
– Nem is akarom magam becsapni azzal, hogy ugyanolyan közel állunk egymáshoz, mint annak idején, amíg itthon volt. Egyébként, ha Magyarországon élnének, sem lehetnénk olyan meghitt kapcsolatban, mint kiskorában, hiszen egy felnőtt nőnek már nem az apja a legfontosabb, hanem a férje és a gyerekei.
És ez így is van rendjén.
– Nekem is van egy kislányom, tisztában vagyok vele, milyen szerelem
alakulhat ki apa és lánya között. Hogyan élted meg, hogy Amerikába költözött?
– Rettenetesen! Amikor a második feleségem húsz évvel ezelőtt közölte velem, hogy a tengerentúlra szeretne férjhez menni, de vinné a gyereket is, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyrészt örültem, hogy a lányom az Új Világban fog élni, s oda jár majd iskolába, másrészt nagyon szomorú voltam. Alá kellett írnom egy papírt, hogy elengedem. Bevallom, amikor eljöttem a találkozóról, elbőgtem magam az autóban. Akkor fogtam föl, hogy elveszítettem a lányomat.
– Gyakran elsírod magad?
– Nem mondhatnám, de ha ez megtörténik, akkor engem lep meg a legjobban, mert olyan váratlan helyzetekben fordul elő, hogy például egy kutya valami bolt előtt kikötve, reszkető testtel várja a gazdáját. Nekem pedig párás lesz a tekintetem. A fene se érti…
„SEMMILYEN ELŐNYE NINCS AZ EGYÜTT ALVÁSNAK”
– Minden házasságodból született gyereked, csak a harmadikból nem.
– Nem véletlenül, ugyanis még 1974-ben elköttettem magam. Úgy gondoltam akkor, két gyerek már bőven elég, s az esélyét sem adtam meg a harmadiknak, negyediknek.
– Megbántad később?
– Dehogy bántam! Györgyit, a harmadik feleségemet azonban valószínűleg bántotta. Noha már rögtön, a megismerkedésünk után elmondtam neki, hogy nem lehet gyerekem. Igazából soha nem beszéltünk róla, de pontosan tudom, hogy nem volt egyszerű elfogadnia a döntésemet. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, ha gyerekünk született volna, már régen nem élnénk együtt.
– Ehhez képest 25 esztendeje egy pár vagytok. Igaz, nem közös ágyban…
– Áruld el, mi jó az együtt alvásban? Először egyébként Györgyi is ilyen furcsán nézett rám, mint te. De most már semmi pénzért nem tudnám rávenni, hogy velem aludjon, mert rájött, mennyivel jobb külön. Komolyan kérdezem tőled, mi előnye van az együtt alvásnak? Az égvilágon semmi. Györgyi például csak úgy tud elaludni, ha megy a tévé, én ilyenkor olvasok. Meg is őrülnék, ha a vibráló képernyőt bámulva kellene elaludnom. De ez csak egy példa a sok közül. Attól még ugyanúgy szeretem a feleségemet, és ugyanúgy tudunk bármit csinálni, annak ellenére, hogy nem egymás mellett hajtjuk álomra a fejünket.
– Közös kasszán vagytok a feleségeddel?
– Igen. Az utolsó fillérig közös mindenünk.
– Tartottak el téged valaha a nők?
– Nem, de boldogan elviseltem volna. Hidd el, nem lettek volna kisebbségi érzéseim, ha van egy olyan feleségem, aki szívlapáttal hányja be a pénzt az ablakon. De azt se vetettem volna meg, ha van egy szeretőm, aki eltart.
Legnagyobb sajnálatomra egyik sem történt meg.
– Fordítva sem?
– Nem. Én sem tartottam ki nőt.
– Témánál vagyunk. A nyolcvanhoz közeledve azért csak lenyugszik az ember?
– Ezt hogy érted? Sose voltam izgatott.
– Önéletrajzi könyvedben azt írtad, volt olyan korszakod, amikor az hajtott, hogy minél több nőt megszerezz.
– Milyen rég volt már… Az első válásom utáni időszakban történt, de erre egyáltalán nem vagyok büszke. Ma már úgy gondolok erre vissza, mint egy olyan ember, aki fiatal korában rendszeresen kurvákhoz járt. A különbség csak az, hogy én nem fizettem. Nagyon élveztem, hány nőt tartok a tűzben, és szinte naponta voltak kalandjaim. Ma már nem szeretnék semmiféle flörtbe belebonyolódni, pláne nem olyanba, amitől meginoghat a házasságom. Jól élek a feleségemmel. Biztonságot ad nekem és nyugalmat. Mert szeret. És én is őt.
„VISSZAKÉRDEZTEM, MIÉRT VERI RENDSZERESEN AZ ASSZONYT?”
– Evezzünk kicsit más vizekre. Téged mindig is a legrámenősebb riporternek tartott a szakma. Mitől voltál te a legbátrabb, a legvagányabb?
– Talán attól, hogy olyan dolgokat is mindig szóba hoztam, amitől mások esetleg ódzkodtak. Soha nem felügyeltem magam, nem gondoltam át a kérdés feltevése előtt, hogy ehhez vajon mit fog szólni az illető. Tehát ha például a beszélgetőpartnerem megindító szavakkal ecsetelte a felesége iránti gyengéd érzelmeit, akkor én nem haboztam megkérdezni, hogy: „Akkor miért veri rendszeresen az asszonyt?” Ugyanis tudtam, hogy ezt teszi.
– Volt, hogy nem válaszoltak?
– Nem nagyon. Pedig máig nagy vágyam, hogy egyszer valaki adás közben felálljon és otthagyjon.
– Lehetek veled őszinte?
– El is várom, hogy az legyél.
– Néhány éve a Story TV-n futott a „Kollégák” című portrésorozatod. Nézőként roppant mód idegesített, hogy papírral az öledben ültél a kamera, és az éppen aktuális vendéged előtt. Akkor sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy a szakma nagy öregje, a rámenős riporter mi a fenéért használ mankót egy jó beszélgetéshez? Komolyan kérdezem: „A Szilágyinak” minek papír?
– Nézd, ötvenperces volt a műsor. Voltak olyan riportalanyok – vagy ha úgy tetszik, kollégák –, akik nyitottak voltak, dőlt belőlük a szó, s még akkor is el tudtak mesélni egy történetet, ha csak annyit kérdeztem, szereti-e a spenótfőzeléket. És akadt olyan partner is, aki csak annyit válaszolt, hogy igen, vagy nem. Ilyenkor, kénytelen voltam belenézni a jegyzeteimbe, hogy tovább gördíthessem a beszélgetést.
„MA MÁR KEVESEBBET BOSSZANKODOM AZON,
HOGY NEM CSÖRÖG ELEGET A TELEFONOM”
– Miket írtál a jegyzeteidbe?
– Leginkább idézeteket, amelyeket szerettem nagyon pontosan visszaadni.
Egyébként, nem tudom, miért zavar ennyire a papír. Nagyinterjúknál világéletemben használtam effajta segítséget, például a Kettesben című műsoromnál. Pláne a rádiós változatában, hiszen ott nem látták. De abban biztos lehetsz, hogy a jegyzeteim között nem voltak ott a „Jó estét kívánok, hogy van?” típusú kérdések. Mert másnak még azok is ott voltak…
– Aki ennyi időt tölt ebben a szakmában, azt mi hajtja még manapság?
– Az, hogy szeretném magam valamivel lekötni, mivel nem vagyok még bácsi, aki a térre jár sakkozni, vagy csak piszmog a kertjében. Valamilyen szellemi tevékenységgel szeretném magam lefoglalni. Mivel azonban a mai magyar média olyan, amilyen…
– Milyen?
– Nem rosszabb, mint régen volt, csak más. És most itt sok jelzőt mondhatnék erről a másságról. Én meg maradtam a régi, tehát nincs szakmám.
– Ezt most nagyon keserűen mondtad.
– Pedig már nem visel meg annyira, hogy nem használnak úgy, mint azelőtt.
Egy éve szembesültem azzal, hogy nem kellek, és ezt nagyon nehezen dolgoztam fel.
– Feldolgoztad egyáltalán?
– Nem igazán, hiszen ez hihetetlenül lassú folyamat. De ma már kevesebbet bosszankodom azon, hogy nem csörög eleget a telefonom, hogy nincs teleírva a naptáram, hogy életem utolsó harmadában, amikor még jó műsorokat csinálhatnék, nem keresnek. És sajnos nem vagyok egyedül ezzel a problémával, hiszen Magyarországon általános tendencia, hogy az ötven feletti embereket nem foglalkoztatják. Itthon még kutyamosónak sem vesznek fel valakit egy bizonyos kor után, holott még jóval a valódi öregkor előtt van. A médiáról meg ne is beszéljünk! A közelmúltban Londonban és Berlinben is eltöltöttem egy-egy hetet a barátaimnál. Itthon egy év alatt nem nézek annyi tévét, mint ott abban a néhány napban. És tudod, mit láttam? Hatvanöt-hetven éves pasasok vezetik a híradót, hihetetlenül profin! Itthon meg csak a valóságshow-k a fontosak.
„ÉRDEKLŐDVE FIGYELEM A TESTEM VÁLTOZÁSAIT”
– Turkálhatok a zsebedben?
– Mire gondolsz?
– Folyton azt hangoztatod, ma már nem pénzkérdés számodra a munka, hiszen van annyi tartalékod, amiből jó színvonalon megélj. De honnan ez a tartalék?
– Volt egy időszak, amikor nagyon jól kerestem. Tévéztem és rádióztam egyszerre, közben rengeteget hakniztam, szóval jól ment.
– Mit jelent az, hogy nagyon jól kerestél? Mégis, mennyit?
– A Magyar Televízióban egyszerre csináltam a Showbálványt, meg a Kettesben című műsorokat, ráadásul éjszaka egy telefonos műsort is vezettem. Az maga volt az aranykor, mert 2-3 milliót kerestem havonta.
– Miből élsz manapság?
– A megtakarításaimat befektettem egy olyan portfolióba, amelyet egy komoly cég kezel. Bízom bennük, és joggal, mert magasabb nyereséget produkálnak, mint bármelyik banki kamat, és ebből elfogadhatóan meg tudok élni. Ezekhez jönnek még az alkalmi munkák: újságok, időnként tévék, és különböző kerekasztal-beszélgetések, amelyekhez felkérnek műsorvezetőnek.
– Magas Szilágyi János ára?
– Fogalmam sincs, mi a „magas”, de olcsón nem megyek el. Ha valaki végképp nem akar annyit fizetni, amennyit kérek, akkor azt mondom: inkább elvállalom ingyen. Viszont soha nem felejtem el hozzátenni, ha így is kellek, azt azért mindenhol elmesélem majd, hogy ezektől egy fillért sem fogadtam el, mert ahhoz túl keveset kínáltak.
– Zavar az idő múlása?
– Nem különösebben. Inkább érdekes élményként fogom fel a vénülés folyamatát. Érdeklődve figyelem a testem változásait. Pár évvel ezelőtt még felfutottam a Hármashatár-hegyre, ma már csak szaporábban megyek, mint egy gyorsgyalogló. Nyilván lesz majd olyan korszak is, amikor már csak sétálni fogok.
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<