Szily Nóra: A megbízhatóságom a tőkém
„Annyira gyűlölöm a rólam kialakult erős nő képét! Amikor azt hallom, hogy megáll a lábán egyedül két gyerekkel, sikeres a munkában, közben sportol, és 36-os a mérete… A vicc az, hogy ez mind igaz, de könyörgöm: ne ez legyen már a minta! Mindezt nem én választottam, nem vágytam rá, hanem így alakult, erre ítélt az élet. Persze helytállok, de nem ez az ideális kép…”
Fotó: Story4 Archívum
Évek óta készültem a vele való találkozásra. És ezt most nem csak azért írtam le, mert jól mutat a beszélgetés bevezetőjében, hanem valóban így volt. Szily Nóra számomra A kérdező. A riporterek között az etalon. Tulajdonképpen már gyerekként is úgy akartam kérdezni, ahogy ő. És ez a mondat sem azért került ide, mert így illik, hanem tisztán emlékszem a királyi televízióban vezetett műsoraira. Ő A Reggel, vagy éppen a Tízórai című magazinokban volt látható, én pedig gyerekfejjel figyeltem, hogyan kérdez. A Petőfi Rádióban rendszeresen hallgattam a „Béla angyalai” című beszélgetős műsort, ahol Nóra Doszpod Béla, és az „angyalok” – Jakupcsek Gabriella, illetve Vincze Kinga – társaságában mélyinterjúkat készített neves közéleti személyiségekkel. A műsor kapcsán megjelent könyvből a mai napig fel tudok készülni egy-egy híresség múltjából. „Őszintén Szily Nórával” című televíziós portrésorozata pedig ennek a műfajnak az alapja. Találkozásomat Nórával tehát roppant fontosnak tartottam. Ugyanakkor féltem is tőle. Én, aki egyébként öt perc alatt bárkit felhívok ismeretlenül, hónapokig halogattam azt is, hogy egy e-mailt íjak neki. Nem könnyű feladat a hóhért akasztani. Azt, aki egyébként pszichológusként nyitja meg emberek lelkét… Végül vettem egy nagy levegőt, és… Telefonhívás helyett először írtam neki az egyik legnépszerűbb közösségi portálon, hogy ugyan nem ismerjük egymást, de nagy tisztelője vagyok. Mire jött a válasz: hiszen ismerjük egymást, mert rendszeresen olvassuk a másik írásait. Később beszéltünk is, aztán nem sokkal később már ott ültem annak a kávézónak a teraszán, ahol általában ő készíti az interjúit.
Picit előbb értem oda, s amikor megérkezett, feltűnt, hogy egy csomag zsebkendő van a kezében.
– Beteg vagy?
– Elkaptam valami vírust.
– Képzelem, mennyi kedved volt így jönni…
– Nem akartam lemondani a találkozót, hiszen pontosan tudom, milyen érzés, ha valaki nem jön el egy beszélgetésre. Ha valamit megígérek – igyekszem betartani. És neked – az interjúidat olvasván – úgy gondoltam, hogy jár a bizalom. Egyébként nem vagyok az a nyilatkozós típus, talán azért is, mert túlságosan sok időt töltöttem a másik oldalon. Kérdező lettem, és a hideg ráz azoktól a kérdésektől, hogy mi lenne, ha én ülnék vendégként az „Őszintén…” című műsorban. Örülök neki, hogy nem ezzel indítottál.
(mosolyog)
– Eszembe sem jutott.
– Nem hiszem, hogy a bulvár számára elég érdekes vagyok. Életemnek bizonyos állomásain elmondtam magamról néhány dolgot a Bestben, vagy a Nők
Lapjában, de a bulvárújságírók telefonkönyvéből már kikoptam. Pedig volt idő, amikor én is rajta voltam a listán, és hetente hívtak, hogy történt-e velem valami.
– Ilyenkor mit válaszoltál?
– Visszakérdeztem, hogy mi az, amire kíváncsi? Ekkor általában kaptam egy semmitmondó választ, majd próbáltam megértetni az újságírókkal, hogy én nem az a típus vagyok, aki azonnal tálcán nyújtja a híreket magáról. Kérdezzenek, aztán válaszolok. A legtöbbször azonban nem volt kérdés… Egyébként
az ilyen telefonhívások főleg arra az időszakra voltak jellemzőek, amikor a Reggelit vezettem, aztán Friderikusztól átvettem az Osztálytalálkozót.
– Igaz, hogy álltál már fel interjúról?
– Egyszer volt ilyen életemben. A legszomorúbb az, hogy épp a szülővárosomból, Szombathelyről jött az illető. Naivan azt gondoltam, hogy elment a hajdani gimnáziumomba, megnézte a tablóképemet, vagy körbekérdezett a Fő téren, de a „riporter” azt sem tudta, hogy szombathelyi vagyok. Az első három kérdése a felkészületlenségnek olyan fokáról árulkodott, hogy képtelen voltam türtőztetni magam. Jött a szokásos „hogyan kezdődött a pályája”-szerű klisékkel, én pedig elmondtam neki, hogy az egyik legfontosabbnak azt tartom, hogy megadjuk a tiszteletet annak, akivel leülünk. Neki volt még ezzel dolga.
„ODAHAZA, SZOMBATHELYEN TANULTAM MEG, MI A SZERELEM, ÉS AZT IS,
HOGYAN KELL A FÉLTÉKENYSÉGET ELENGEDNI”
– Jó szívvel gondolsz vissza a szombathelyi évekre?
– Igen, hiszen az érettségiig ott éltem, és az első sikerek, illetve kudarcok is ott értek. Ott vannak a gyökereim.
– A sikerek, vagy a kudarcok jutnak gyakrabban eszedbe?
– Mindkettő. Ahogyan a beszélgetőpartnereim esetében próbálom megérteni az utat, amit végigjártak, és a történetet, ahogyan kiváltak a tömegből, úgy a saját utamat is végiggondolom. Mikor és hol, mi került abba a bizonyos puttonyba, amit az ember magával hurcol… Ilyen tekintetben Szombathely nagyon komoly naplórészlet az életemben. Az ízlésemtől kezdve a vágyaimig, a normák, amiket felállítottak előttem. A kamaszkorom meghatározója az édesanyámmal való kapcsolatom. Talán túlzottan is baráti volt. Nagyon sokat beszélgettem vele és a barátaival. Általuk korán értem. Azt hiszem, ekkor szerettem bele a beszélgetésekbe.
De továbbmegyek: Szombathelyről hozom a csapatjáték élményeit, hiszen kosaraztam, és az első, hat évig tartó szerelem emléke is odaköt. Nyolcadikos voltam, amikor elkezdődött ez a kapcsolat, és akkor lett vége, amikor első éves egyetemista voltam. Nehéz volt utána: ott álltam húsz évesen, és azt sem tudtam, hogyan kell viselkedni egy randevún, hiszen utoljára 14 esztendősen éltem át ilyet. (mosolyog)
– Mitől óvott meg az a szerelem?
– Például a kamaszlányos bolondériáktól, hogy ne sodródjak jobbra-balra…
Egy szép és hűséges kapcsolatban léteztem. Amúgy még mindig őrzök tőle egy macit, amit az általános iskolás ballagásomra, és egy nagy plüsskutyát, amit a 17. születésnapomra kaptam. Ha egy szombathelyivel találkozom, mindig megkérdezem, mi van vele. Ő rólam nyilván többet tudhat. Azóta sem beszéltünk. De ez már a múlt. Helyére került.
„BUDAPESTEN SOHA NEM ÉREZTEM MAGAM IGAZÁN OTTHON”
– Szombathelyről jártatok át Bécsbe?
– Akkor még nem nagyon lehetett, de az osztrák tévét fogtuk. Könnyen meg is tanultam németül! Az osztrákok szomszédsága adta előnyöket akkor éreztem először, amikor elmentem Debrecenbe egyetemre, és láttam a különbséget a két város között. Mégis a fővárosba vágytam. Idillinek tűnt.
– Pesten aztán otthon érezted magad?
– Durva lesz, amit mondok, de soha. Furcsa hely ez. Túl sok itt a zaj… Épp nemrég döbbentem rá, hogy mennyire kiépítettem magamnak ugyanazt a kisvárosi életet, mint otthon. Ugyanabban a sarki közértben vásárolok, ugyanoda megyek kávézni… Ha csak tehetem, ki sem mozdulok a kerületből. Megteremtettem magamnak a kiszámítható nyugalmat. Itt már nem csodálkoznak rám. A pesti oldalra átmenni valóságos emigráció… Már csak a forgalom miatt is, amiben nehezen viselem az indulatokat.
– Megteremtetted a csendet, ami elől annak idején menekültél…
– Változom, ahogy mindenki. Ugyanakkor ott a választás lehetősége. Ha nem akarok csendet, van hova mennem. Nemrég rátaláltam az interneten Vári Éva Piaf estjére, este meg is néztem. A szabadság tehát adott. Nem vagyok nagy „eljáró”, de ha kedvem szottyan, szervezek magamnak programot. Ez Szombathelyen azért hiányzott.
– Egyedül mentél a Piafra?
– Igen. Ez nekem is új volt. (mosolyog) Vettem a színházban egy sajtos perecet, egy vizet, és „elbambulásztam”.
– Féltél az érzéstől?
– Kicsit igen, de aztán rájöttem, hogy nincs miért. Egyrészt nem voltam egyedül, hiszen amíg Vári Évát néztem, addig vele voltam. És utána is ott maradt a fejemben, a lelkemben. Arról nem beszélve, hogy az előadás után is arról faggatott egy kedves néző, hogy miért nem folytatódik a műsorom, tehát nem voltam magányos…
– A kedves néző melyik műsort hiányolta?
– Az Őszintént.
– Ha már szóba hoztad a műsorokat, csapongjunk kicsit. Mindenkinek egyértelmű, hogy a képernyőn látható beszélgetéseid évek óta ismétlések?
– Nem mindenkinek.
– Miért lett vége az Őszinténnek?
– Azt mondták, erre most nincs igény, nem eladható a műfaj. Nem tudtam és nem is akartam vitatkozni a döntéshozókkal. Ettől függetlenül a mai napig kapok az utcán és a Facebookon is visszajelzéseket a műsorral kapcsolatban.
– Mi a személyes véleményed erről? Valóban nincs igény beszélgetős műsorra?
– Szerintem van rá igény, de természetesen nem főműsoridőben, dübörgő sávban, hanem este 10 óra környékén, amikor a nézők is már lecsillapodtak, és van türelmük együtt gondolkodni a vendégemmel és velem. Késő este igenis kellenének, lehetnének ilyen percek. Idő az elmélyülésre.
„KÉNYSZER ALATT NEM LEHET JÓT BESZÉLGETNI”
– Azt mondta nekem egyszer egy főszerkesztő, hogy szerinte az interjú XIX. századi műfaj, és a kutya nem kíváncsi rá.
– Ha így lenne, nem írhattam volna évekig nagyinterjúkat az egyik leglátogatottabb női portálra. Márpedig az interneten még inkább meg kell küzdeni az olvasókért, hogy ott maradjanak, ne csak a harsány híreket olvassák el 12 sorban, hanem egy Bálint Gyuri bácsival készült beszélgetést 16 ezer karakterben. Azt megemészteni nem pár perc…
– Egy internetes oldal esetében ugyanolyan szigorúan nézik a kattintás számokat, mint a televíziónál a nézettséget?
– Figyelik, bizony!
– Elővesznek, ha kevesebben kattintanak?
– Csak dicséretért vettek elő… (mosolyog) Fejre koppintás helyett inkább közösen gondolkodtunk azon, hogy kik a húzónevek, kiket keressek meg.
– Szily Nórának első szóra igent mondanak a vendégek?
– Szerénytelenül azt kell mondjam, hogy majdnem mindig igen. De volt már olyan, aki azért nem jött el, mert azt mondta, nem szeretne úgy kitárulkozni, ahogyan én megnyitnám. Ezt én dicséretnek vettem, és elfogadtam. Nem az vagyok, aki erőszakkal berúg egy ajtót, amit nem akarnak kinyitni.
– A te fiókodban találnék csontvázakat?
– Biztos. De egyre kevesebbet. A fájdalmaimat igyekszem feldolgozni, és nem tárolni. Hernádi Jucitól tanultam, hogy a hosszabb ideje porosodó csontvázakat időnként ki kell venni, és alaposan meg kell nézegetni. Hiba lenne nem tudomást venni róluk, hiszen akkor nem tanulnék belőlük. De van még dolgom. Füllentenék, ha azt mondanám, hogy nincsenek.
– Ehhez akár egy reggeli kávé is elég?
– Nem elég, viszont jó, hogy legalább az van! De az is jó, amikor anyuval kibeszéljük a dolgokat telefonon.
– Ezek szerint a már említett bizalmi, barátnői kapcsolat megmaradt köztetek?
– Átalakult. Most már inkább ő támaszkodik rám. Felcserélődtek a szerepek.
Ettől függetlenül a mai napig ő tud rólam a legtöbbet. Pszichológiai szempontból nem feltétlenül jó az ilyen szimbiotikus kapcsolat, de már megtörtént a leválásom, csak sokkal később, mint talán kellett volna.
A kapcsolatunk nem véletlenül annyira szoros. A második házasságának végét, a válását is együtt csináltuk végig.
– Gyerekként annak idején könnyen elfogadtad a második férjét?
– Négy éves voltam, amikor újra férjhez ment, és nem sokkal később már apának szólítottam a nevelőapámat, apunak pedig az édesapámat. A szüleim másfél éves koromban váltak el, ezért könnyen elfogadtam, hogy anyu férje az új apám, 18 éves koromig ő nevelt engem. Született három testvérem, akikre mindig édestestvérként tekintettem.
– Válás után tartottad a kapcsolatot a nevelőpapáddal?
– Tizennyolc éves voltam, amikor elváltak. Soha többé nem találkoztunk, és egyszer sem kérdezte meg, hogy mi van velem. Ezt nem feledem. De már nem él… A kérdések bennem maradtak. Ez is a puttonyomban van. Amikor elváltak, jött az érettségi. Aztán Debrecenben kezdtem az egyetemet. Két év után jöttem át az ELTE-re. Anyu ott maradt a három testvéremmel. Örült, hogy felvettek pszichológia szakra, fontosabbak voltak neki az én álmaim, minthogy maga mellett tartson.
– Édesapáddal milyen a kapcsolatod?
– Nem túl szoros… Voltak időszakok, amikor többet találkoztunk, de van, ami már nem pótolható. Tisztelem, mert nagyon klassz, okos ember, és hála Istennek megtalálta a boldogságát.
„EL KELL TUDNI FOGADNI, HOGY NEM MINDIG LÉPÜNK JÓ FOLYÓBA”
– Az a bizonyos hatéves kapcsolatod mikor ért véget?
– Fél évvel azután, hogy egyetemre mentem. Debrecenbe kerülve elkezdtem szárnyalni. Imádtam, hogy állandóan agyaltunk a többiekkel az élet nagy kérdésein… Mondta is a párom, hogy megváltoztam. Igaza volt. Ritkán jártam haza. Végül békében váltunk el.
– Ha visszagondolsz rá…
– …Szép emlékeim vannak, és hálás vagyok a sorsnak, hogy az érzékeny kamaszkorom idején szeretve voltam. Vigyázott rám, és fogta a kezemet.
Megtanultam mellette a hűséget, a bizalmat. A szeretni tudást.
– Hűséges típus maradtál?
– Igen.
– Bizalmad is van?
– Amíg el nem törik, addig igen. Utána nincs több esély, ott vége.
– Megsiratod a csalódásokat?
– Meg, de nem nyilvánosan. Ha eltörik valami, olyan, mintha megfagyna a lelkem, és bezárkózom. Aztán elengedem. El kell fogadni, hogy nem mindig lépünk jó folyóba. Én sem arról álmodtam, hogy majd kétszer elválok.
– Kudarcként élted meg mindkettőt?
– Mutass nekem olyat, aki nem kudarcként él meg egy ilyen helyzetet – már ha őszinte magához, és bevallja! Egy válás igenis az. Amikor annak idején kimondtuk egymásnak az igent, akkor hittünk valamiben… Ami aztán mégsem lett igaz. Mi ez, ha nem kudarc?
– Hány évesen mentél először férjhez?
– Picit korábbra kell mennünk. Volt egy – egyetlen egy – vőlegényem. Doszpod
Béla szerkesztővel, filmrendezővel három évig éltem együtt. Az a néhány férfi, aki fontos volt, meghatározó szerepet játszott abban, amilyen lettem. Ez a mondat még nem hangzott el soha a számból. Béla zsenialitása, szabad szárnyalása, gondolkodása rendkívül fontos volt az életemben. Közvetlenül az egyetem után felszabadította a szellemem. Nem sokkal később mentem először férjhez, abból a házasságomból született a nagyfiam. Rövid házasság volt, talán épp a nagyfiam volt a küldetése… A második férjemmel 9 évig éltünk együtt. Mindhárman meghatározóak voltak az életemben. És utána is volt olyan találkozásom, ami sokat alakított rajtam. Ez gazdagság. De fura így leltározni…
– Az első válás után azt gondoltad, hogy a következő majd sírig tart?
– Én még most is hiszek abban, hogy létezik az a férfi, akivel életünk végéig együtt ülünk a lócán. De nem vagyok erre rágörcsölve. És csak azért nem adnék le az igényeimből, hogy elmondhassam, nem vagyok egyedül.
– Fogja most valaki a kezed?
– Nem, de ettől függetlenül nem vagyok magányos. (hosszan gondolkodik)
Viszont nem élek senkivel.
– Ezen miért gondolkodtál ennyit?
– Mert van olyan ember az életemben, akivel szeretek találkozni, beszélgetni, és utazni, de nem ő a társ.
– Nem fog neki rosszul esni, ha ezt most elolvassa?
– Nem. Tisztában van ezzel, hiszen őszinte vagyok hozzá.
– Miattad nem léptek egy szintnél tovább?
– Kettőnk döntése volt. Ez egy nagyon gazdag barátság.
„AZ ESTI VACSORÁK AZÉRT HÁRMASBAN ZAJLANAK…”
– A két fiad ugyanúgy édestestvérként szereti egymást, mint annak idején te a három testvéredet?
– Természetesen szeretik egymást, de a 4 és fél év korkülönbség nehéz. Az ovis nem tud mit kezdeni a csecsemővel, az iskolás nem tud mit kezdeni a lüke ovissal, a nagy gimnazistának pedig néha idegesítő a kiskamasz öccse. Nyilván egyszer majd összeérnek, de most totálisan más az ízlésük. Ez normális, még ha átélni néha abnormális is. Én annak idején anyunak a bébiszittere is voltam. De ez nem panasz! Nyolc éves voltam, amikor a húgom született, tíz, aztán tizennégy, amikor jöttek az öcséim. Három gyereket etettem, pelenkáztam, vigyáztam rájuk. Anyu nagyon korán bevont a felelősségvállalásba.
– Nehéz egyedül nevelni két gyereket?
– Nagyon. Nem is javaslom senkinek! Annyira gyűlölöm a rólam kialakult erős nő képét! Amikor azt hallom, hogy megáll a lábán egyedül két gyerekkel, sikeres a munkában, közben sportol, és 36-os a mérete… A vicc az, hogy ez mind igaz, de könyörgöm: ne ez legyen már a minta! Mindezt nem én választottam, nem vágytam rá, hanem így alakult, erre ítélt az élet. Persze helytállok, de nem ez az ideális kép…És annyi bennem a kétely és a bűntudat! A két fiút egyébként nagyon jó kooperációban neveljük az apákkal. Hála nekik! Házasoknak nem voltunk jók, de szülőknek talán igen…
– Anyagilag hogy bírod?
– Annyi pénzem van, amennyiért megdolgozom. Ha nem írok cikket, ha nem csinálok talkshowt - nem keresek. Ha ne adj’ Isten, most hanyatt esnék a kávézóból kifelé menet, és otthon gyógyulgatnék, akkor nem lenne pénzem. Persze eddig is megoldottam mindig valahogy. Ha véget ért egy projekt, mindig jött egy másik, a Jóisten ilyen szempontból velem van, mert folyton ad valamit.
Sosem ingyen. De ezt már megszoktam. Most suliba járok, hogy újabb lábat növesszek. De álságos lenne azt mondanom, hogy nem nehéz. Régen, amikor az egyik magazinban láttam a képeket, és oda volt írva, hogy Szily
Nóra budai luxusháza, jót mosolyogtam magamban. Az, hogy antik bútorok között élek, anyukámnak köszönhető, mert mindig ezeket gyűjtötte, így lett hozományom, és ízlésem. Amire szükségünk van, azt elő tudom teremteni.
Lehetne picivel több, de így is tisztességesen élünk.
„A KÍVÁNCSISÁG MŰVÉSZETÉBEN MINDIG TALÁLTAM ÚJ TEREPET”
– Miért nem dolgoztál hivatalosan soha a pszichológiában?
– Amikor végeztem az egyetemen, bekerültem a rádióba, és elkapott a sodrás. Annyi munkám lett riporterként, hogy fel sem merült, hogy a kettőt csináljam egyszerre. Amikor nem volt tévé, akkor újra rádióztam, utána tanítottam, elkezdtem írni, a kíváncsiság művészetében mindig találtam újabb terepet. Ez pont így volt jó, mert ha folyamatosan képernyőn maradtam volna, akkor nem tudtam volna mást megtanulni. A pszichológia az Őszintén című portrésorozatomnál tért vissza. Ezért sem meglepő talán, hogy most épp coachingot tanulok. Kanyarodom vissza a civilek felé. Ez azért is jó, mert kiderült, hogy nem vagyok képernyőfüggő. Ha egy civillel beszélgetek, és a végén megköszöni az együtt töltött órát – az nekem ugyanolyan örömet jelent. Az értő kíváncsiság a lényeg! Nem kell hozzá kamera, elég a félhomály.
– Mi izgat az ismert emberekben?
– A sokféleségük. Abban a tekintetben különcök, hogy a nevük mond valamit
az embereknek. Az én kérdésem: Miért épp ő?
– Bizalmi ember vagy?
– Abszolút! Csak egy példát mondok. Az X-Faktor mindhárom szériájának énekesei akkor engedtek magukhoz közel, amikor még nem voltak ismertek. Emiatt már eleve van egy bizalmi kapcsolatunk. Azóta ültem már velük szemben újságíróként is, de tudták jól, hogy soha nem élek vissza azokkal az információkkal, amit anno a lélekmentori tisztemben elmondtak. Erre mindig vigyáztam. A tőkém a megbízhatóságom, amit nem kockáztathatok. A hitelességemből is élek.
– Mész a munkák után vagy megtalálnak?
– Megtalálnak. Nem vagyok lobbista. Alkalmatlan vagyok arra, hogy főnökökhöz kopogjak. Tudom, hogy ez baj. Egyetlen munkahelyemen sem tudtam, hol van a főnök szobája, és társasági eseményekre sem jártam smúzolni. Abban az időszakban és abban a tévés világban szocializálódtam, amikor a Magyar Televízióban elvégeztél egy feladatot, és ha jól teljesítettél, mindig kaptál egy másikat. Megtaláltak a munkák. Vagyok, aki vagyok, és bízom benne, hogy nem veszek el mindazzal, amit eddig összeraktam.
– Nem csak a csapathoz, hanem a valakihez való tartozás is fontos?
– Persze, hogy fontos. Szeretem megosztani az élményeimet, és azt is szeretem, ha velem osztja meg valaki. De félreértés ne essék - van kinek elmondanom, ha valami foglalkoztat. Sokáig nem is voltam nyitott erre. Nézd, az a valaki, aki egyszer a társam lesz, már biztos, hogy él valahol. (nevet) Ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, valahol úton van, és az is lehet, hogy most csuklik. Ma már azt mondom, jobb volt így hárman a két fiúval. Sem a gyerekeim lelke, sem az enyém, sem a lakás nem átjáró ház. A küldetésemet már teljesítettem az életben, két gyereket nevelek, lehet hozzám csatlakozni...(mosolyog)
Nemrég volt egy szép esküvő a családban, ahol a keresztapám azt kívánta nekem, mint a most házasulandó lányának: „Találd meg azt a férfit, aki olyan, mint a tölgyfa. A törzse széles – neki lehet támaszkodni. A lombja árnyékot ad, de beengedi a fényt. És mivel nagy és erős – fel lehet rá nézni…” Meglátjuk, hogy rátalálok-e. Vagy ő én rám. A szemem és a lelkem nyitott.
Kánya Kata, Szily Nóra és Sándor András - Nóra Lélekbulvár c. műsorának forgatásán
>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<