Frei Tamás: „Az élet számomra csak egy utazás”

 

"A legtöbben utálják az életüket, és depressziósok, de ez belülről jön, mert nincs fantáziájuk. Én 40 órát ki tudnék a napból tölteni, mert van hozzá képzelőerőm. Nem tudom, miért kellene nekem szomorkásnak lennem."

Fotó: www.facebook.com/freitamas

 

Bevallom, nem nagyon tudok mit kezdeni azokkal a könyvekkel, amelyeket képernyősök írnak. Pláne, ha az írásokat regénynek nevezik. Az elmúlt években többen is próbálkoztak hasonlóval, mert úgy hitték, mindenhez értenek. A legjava azonban az ilyen jellegű kísérleteknek többnyire olvashatatlan – még akkor is, ha szellemíró írta őket.

Frei regényei azonban kivételek.

Ma már bánom, hogy a sztereotípiák miatt évekig nem nyúltam a kiadványaihoz. Lehet, hogy nem illendő ilyet bevallani egy interjú bevezetőjében, de én valóban évekig nem akartam elolvasni a regényeit. Sem a bődületes eladási rekord nem tudott meghatni, sem az, hogy mindenki dicsérte. Magamban lerendeztem egy „biztos olyan, mint a többi” mondattal.

Utólag már tudom, hogy hiba volt.

Történt ugyanis, hogy a Nők Lapja Cafe szerkesztősége jelezte, alkalmam lenne Frei-jel találkozni, sőt, a megjelenés előtt még el is olvashatnám a harmadik regényét, ha készítek vele interjút – persze kizárólag az után, hogy aláírtam a szigorú titoktartási szerződést.

Rég óta szerettem volna vele beszélgetni, hiszen szülővárosomban – Salgótarján – nyitotta első kávézóját az országban, ráadásul a második szülővárosomnak tartott Szécsényben van az egyik pörkölő-üzeme. Valami miatt azonban eddig elkerültük egymást.

Azt azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy csak a harmadik kötetet olvasom el, és az előzményekről semmit nem tudok, ezért gyorsan beszereztem az első kettőt is, és jelentem, az elmúlt két hét másról sem szólt az életemben, mint Frei Tamás történeteiről. Nem bántam meg. A regényei letehetetlenek.

 

–  Nem nagyon találkoztam még olyan esettel a szórakoztatóiparban, hogy egy héttel a megjelenés előtt kifejezetten a sajtónak nyomtattok speciális példányokat egy regényből - digitálisan.

– Amerikai megoldás. Láttam, hogy így csinálják, és ez eleve hozzátartozik a másik megbecsüléséhez. Te beleteszed az energiát, elolvasod, rászánod az időt, és úgy beszélgetünk, hogy már tudod, miről szól a regény.

Technikailag nem is kivitelezhető máshogy. Most várjak arra, hogy menj el a boltba és vegyél egyet? (nevet)

Az már más kérdés, hogy nekem is van észrevételem azzal kapcsolatban, hogy mennyire teszik bele az újságírók magukat. Elolvassák-e egyáltalán azt a sajtópéldányt? Az előző könyvnél volt egy extra ajándéka a kiadónak. Saját pénzén utaztatott Milánóba – a történet egyik helyszínére – újságírókat. Többen közülük úgy jöttek ki, hogy nem olvasták el a könyvet, elfelejtettek tollat, magnót hozni, sőt a tévéstábból az operatőr nem ébredt fel időben…

– Vérlázítónak tartottad?
– Felülemelkedtem ezen, de meg vagyok lepődve némi újságíró múlttal, hogy ez mégis miként működhet így. Mégis azt gondolom, a magunk oldaláról profinak kell lenni, vagyis gyártatni kell külön exkluzív, sajtópéldányt digitális nyomdában. Aztán, ha elolvastad, örülök, ha pedig nem…

– Elolvastam, de nem lett tőle jókedvem.

– Jesszusom…

– Ebben a történetben annyi szörnyűség van, hogy nem szívesen élnék 2015-ben Magyarországon. Még akkor sem, ha mindannak, amit leírtál, csak a fele következne be.

– Én sem… (nevet) De ez fikció. Akik most olvassák a te interjúdat, nem fogják érteni, hogy mire gondolsz. A káosz éve arról szól, hogy a választások után Budapest utcáin, majd a vidéki városokban is zűrzavar támad. Sok ilyet látunk a világban.

– És a Parlament előtt emberek gyújtják fel magukat…

– Bulgáriában most hatan gyújtották fel magukat. Csak azt gondoljuk, hogy az nem Magyarország, és itt nem lehet ilyen. Pedig Bulgáriában a politikai feszültség kisebb volt, mint amit mi manapság érzünk Budapesten. Mi történt most Isztambulban? Mi történt Kairóban, vagy Rióban? Tény, hogy Magyarországon rég óta béke és nyugalom van, de az említett országokban is béke volt és nyugalom, és a benne levők sosem hiszik el, hogy egyszer csak pattan valami… Itt elég sokszor kiviszik az embereket az utcára, ilyen-olyan indokkal. Nekem az a benyomásom, hogy ez egy túl veszélyes játék a tűzzel. A fiktív regény, amit a kezedben tartasz, arról szól, hogy mi van, mi lenne, ha egyszer meggyulladna a gyufa. Akkor a dominó hogy menne tovább. Merre dőlne? Szellemileg ez nagyon érdekes, hogy dől, vagy nem dől, és ha dől, akkor meddig, és kik dőlnek vele.

– Technikailag hogy készül egy ilyen könyv?
– Úgy hívom, hogy War Game. Háborús játék. Amerikai politológiai egyetemeken tanítják és játsszák ezt, főleg külpolitikai szinten. Úgy csinálják, hogy a diákoknak kiosztanak szerepeket, és azt mondják, ti egy kisebb csoport képviselitek Iránt. A több kis csoport Oroszország, Amerika és Izrael lesznek. És ezek a csoportok hihetetlen energiákkal mélyednek bele az adott ország gondolkodásmódjába, vezetői struktúrájába. Mit olvasnak ki a honlapokból, a publikációkból, az elmúlt évekből, milyen fogaskerekekre jár ott az agy. Aztán a tanár megad egy kezdő lökést, ami hipotetikus. Mondjuk Izrael lebombázza az Iráni Atomfejlesztő Laboratórium Üzemet. Mit lép erre Irán? A csoport három napig gondolkodik, majd előadják, hogy szerintük három tankhajót elsüllyesztene a Perzsa-öbölben. Utána jön a következő diákcsoport, akik Amerika agyával gondolkodnak. Mit lépne erre Amerika? Persze az egész hipotézis, de a lehető legprofibb módon játsszák le.

Én is úgy csinálom a könyvet, hogy a kezdő lökés megvan, amit a kötet harmadik oldalán el lehet olvasni. Az egy hipotézis, de onnantól kezdve nagyon sok emberrel beszélek. Kormánypárthoz közeli, ellenzékhez közeli emberekkel a gazdaságból, az állami szférából, politológusokkal, szociológusokkal, vagyis ezerféle síkján nézek szét az életnek. Ők is képviselnek egy gondolatkört, és részt vesznek az én kis háborús játékaimban. Fél évig közöttük rohangálok. „Erre azt lépné a gazdasági elitnek az a nagyon monopolizált része, mert nekik az lenne az érdekük” – mondja egy olyan, aki közülük való, és sorolja a huszonhat indokot. Majd nyargalok tovább, hiszen kíváncsi vagyok, a lépéskényszerre hogyan reagálnának a többiek. Mindig a lépéskényszer a lényeg. És innentől kezdve nem is én találom ki a regénynek a gerincét, hanem ezek a fiúk adják ki a maguk háborús játékával. Persze aztán ráfűzöm a hőseimet a történetre – Andrét, Adriennt, a kislányt – a romantikát, az olvasmányosságot, és tekeredik a fikció. De a mély gerincét, amire azt mondtad, hogy nem lett tőle jó kedved, a már említett” játékosok” adják…

(nagy nevetés)

Tehát amitől neked nem lett jó kedved, az a vonal, amit ezek a fiúk így játszanának le. És már csak ezért sem kellene elkezdeni ezt a való életben.

De azért szögezzük újra le, hogy a könyvben szereplő történet és emberek mind-mind a képzelet szüleményei.

– Annyira fiktívek, hogy az előző köteted, a Bankár esetében három valódi bankár is azt gondolta, valójában ő a főszereplő…

– Erre most mit mondjak?

– Kíváncsi leszek, most mennyien fognak megsértődni.

– Remélem kevesebben, mint múltkor. Bízom benne, hogy most már szokják ezt a műfajt.

– A fiktív miniszterelnökről például azt írod, már a felesége sem olyan, mint régen, ő is tónust vált, ha a férjével beszél, az évek során őt is elvesztette.

– Ez a vezető magányossága. Nem egyedi jelenség. Ezek a figurák gyakorta keverednek ilyenbe.

– Egy olyan ember, aki olyan hőfokon él, mint te, nem magányos?

– A magány nem jó szó, de bizonyos értelemben véve mindenki egyedül van. A tévézésben, a kávéházi életben, a regényírásban is azt éreztem, hogy tudatosan kell optimista, lendületes mikrokörnyezetet teremtenem magam köré. Azt a nagyon szűk kört, azt az 5-6 embert, akikkel napi szinten találkozom, roppant tudatosan választom ki. Manapság, főleg Magyarországon, kevesen vagyunk, akik pozitívak, és nem adják fel. Megőrülök, amikor a problémákat kell hallgatnom, és sosem a megoldást.

Nemrég elvittem a kisfiamat Zimbabwébe.

– Miért pont oda?

– Van egy régi tévéműsor ötletem, ami Magyarországon „A sztárok a fejükre estek” címmel valósult meg, és amit természetesen mindenki szétfúrt. Nemzetközi formátumnak szerettem volna hollandokkal megcsinálni. És aztán meg is csináltam. Most éppen a Sony International – ami fele részben velem a jogdíjtulajdonos – adta el ismét egy tévécsatornának, és Botswanában forgattak. Ilyenkor én vagyok a konzultáns. Elmentem, de mivel Balázs fiam már 15 éves, úgy gondoltam, most van az a pillanat, hogy elvigyem magammal. Egyrészt ne csak Amerikát, Nizzát, vagy Bécset lássa, hanem a perspektíváját is az életnek. Pont azért, hogy megérezze, vajon a nulla és a százas pont között hol vagyunk mi, magyarok. Hol van Magyarország helye?

 

„VÉDEM MAGAM AZ ORSZÁG ENERGIAVÁMPÍRSÁGÁVAL SZEMBEN,
MERT ABBA BELE LEHET HALNI”

 

Ha jobbra, Ausztria felé nézek, látom a 90, 95-ös országokat, de senki nem néz balra, a 0 felé. És ezért nem tudjuk, hol a helyünk. Ez irritál engem napi szinten Magyarországon. Az emberek úgy viselkednek, mintha a 20-as értéknél lennénk, mintha mindjárt összeomlana minden, és teljes reménytelenség lenne.

Most itt beszélgetünk egy dunai hajón, ha körbenézel, minden rendben van, hoztak neked szép csészében egy rendes teát. A világ nagyon sok országában reggel nem kapsz ilyen teát. Persze van probléma, nem vagyok ködös, csak lássuk már a hely értékét.

Balázs tehát velem jött. Átmentünk Zimbabwéba, ahol ugyan nem forog a műsor, de a közelben volt. Gondoltam, 15 évesen itt az idő, hogy a fiam lássa a másik oldalt is. Hihetetlen szegénység, és nyomor van abban a diktatúrában. Balázs sokáig szóhoz sem jutott. Szerintem még mindig kattog az agya, pedig három hete jöttünk haza. Nekem is kattogott, amikor ilyen helyeken jártam a világban.

Persze, ilyen értelemben nekem nem nehéz pozitívnak lenni, mert annyi mindent láttam, amihez viszonyítani tudom a helyzetünket. De mégis zavar, ha szívják az energiámat azok, akikkel körül vagyunk véve.

Magyarországon az egyéb élettereimhez képest – Nizzában és Miamiban is élek – azt érzékelem, hogy itt rettenetesen sok energiavámpír van, és ezek ellen védem magam a mikrokörnyezetemben. Az irodámban, a kávéházi életemben, és a regényírói világomban is a kiadóban. Levédem magam az ország negatívizmusával szemben, mert abba bele lehet roppanni. Elszívná minden erőmet.

– Mióta élsz ennyire tudatosan?

– Erre úgy ráébredsz… Pláne, ha sokat jársz Libériában… (nevet) És amikor onnan visszajössz, rájössz, az nem probléma, hogy a szemeteskocsi nyolc óra helyett csak kilencre ért oda. Balázs most érzékelte, hogy a világ sok pontján el se viszik a szemetet. Afrikában autógumit vágnak fel az emberesek este, meggyújtják, és arra ráteszik a szemetet. És Afrika 53országából 30-ban este büdös van, mert így próbálnak a szeméttől megszabadulni. A helyi értékén kell kezelni a problémákat!

Idehaza sajnos kevesebben értik a gondolkodásomat, mint ahogyan értik Nizzában. Másutt szélesebb a perspektíva. Ez furcsa élmény nekem, hogyan is lett ez az ország 20 év alatt provinciálisabb, mint volt. Mert az lett. Kevesebbet ért ma Magyarország a világból, mint 20 évvel ezelőtt, amikor kijött a Vasfüggöny mögül. És ez nagyon furcsa ellentmondás.

– A regényeidet értik egyáltalán az emberek?

 – Nagyon remélem. A 250 ezer eladott példányszám azt jelenti, hogy értik, és nem csak divatból veszik.

– Ettől függetlenül a regényeid nem feltétlenül tömegtermékek.

– Persze, hogy nem. Egy regény teljesen más, mint hárommillió embernek műsort készíteni. Ott más síkon kellett beszélni, hogy élvezzék az emberek.

– Említetted a 250 ezer eladott példányszámot. Ha nem lett volna ilyen fogadtatása az első kettőnek, akkor nem írsz harmadikat?

– Mindenképpen megírtam volna, mert ez bennem volt.

Miközben írod, akkor is gondolkodsz. Szerettem volna megérteni, helyére tenni a körülöttünk lévő világot. Az írás ebben segít.

A középiskolában úgy tanultam, hogy szinte újra leírtam a tankönyvet. Ez a típus vagyok. Nekem segít az írás. Látni akartam újra a tananyagot. Amikor behunytam a szemem, jobban emlékeztem az általam írt szövegre, mint a tankönyvre.

 

„A HÁBORÚT IS JOBBAN VISELEM, HA ÉRTEM,
HOGY MI MIÉRT TÖRTÉNIK”

 

– Téged mitől szabadít meg az írás?

– A feszültségektől. Azoktól, amiket magam rakok bele az életembe, vagy amit rám raknak. Én, ha értem a dolgokat, valahogy kevésbé vagyok feszült. Ha átlátom a rendszert, az embereket, ha megértem, ki mit miért csinál, vagy miért történik, attól én nyugodtabb vagyok. A háborút is jobban viselem magam körül, ha értem, hogy miért van.

– Tanultál írni?

– Igen, méghozzá tankönyv-szinten, hiszen ez is egy szakma. Amikor még a televíziózást tanultam amerikai egyetemen, már akkor tanultam script writing-ot, vagyis forgatókönyvírást, amiben egyebek közt drámastruktúrákat, karakterépítést is elsajátítottam. Aztán egyszer eljött a pont, amikor azt mondtam, szeretnék ezzel mélyebben foglalkozni. Ez nagy kihívás, mert sokkal bonyolultabb egy 600 oldalas regényt izgalmasan megírni, mint egy 50 perces tévéműsort összeállítani. Ehhez meg kell érnie az embernek, az önbizalmának meg kell lennie.

Voltam olyan szerencsés, hogy a tévés munkáim kapcsán találkoztam néhány nagyon komoly íróval a világban, olyan beszélgetéseket tudtam velük folytatni, mint most mi egymással. Ez az embert orientálja, hogy merre lépjen. Nekem nagyon tetszett Robert Littellnek a technikája, ahogyan írt. A dolgozószobájában az elképzelt karaktereinek a valódi fotói kint voltak a falon, és a helyszínek is.

– Te is ezt a technikát alkalmaztad?

– Igen. Ilyen szempontból úgy írok, ahogyan Littell. Az a módszer áll közel hozzám. Látom a szereplőimet, a helyszíneket. Elmegyek, lefotózom, benne élek.

Aztán jöttek a tankönyvek, és még inkább belemerültem. De olyan szinten, hogy még a második regény után is elmentem a miami egyetemen egy kurzusra, amit egy vendégprofesszor, a műfaj pápája tartott. És a lehető legkorszerűbb technikákat tanította. Ez a műfaj állandóan alakul. Gyorsabban alakul, mint a tévézés. A tévézésben is azt éreztem, hogy mindig tanulnom kell. Folyamatosan vásároltam az amerikai egyetemi tankönyveket, hiszen ez ott jár nagyon magas szinten. Próbáltam roppant tudatosan csinálni. Megint ugyanoda térek vissza: ha értem, mi miért történik, akkor magabiztosabb vagyok benne. Annyiféle drámastruktúra van, hogy szinte évente kell újra gondolnod a thriller írást, figyelembe véve, hogy mit látsz a világban. És amikor az ember benne van, érzi, hogy mik a gyenge pontjai, s inkább azokra fókuszál.

– Mi volt a te gyenge pontod?

– Talán a dráma logika. Vagyis meddig tudom az izgalomfaktort úgy tekerni,hogy az olvasó ne sejtse, mi lesz a történet vége. Ha önkritikus vagyok, akkor az első regény, a Megmentő utolsó száz oldalánál azt lehetett mondani, hogy ha a Frei Tamás nem totál hülye, és nem akarja happy end nélkül hagyni a könyvet, akkor tök világos, hogy a jó elkapja a rosszat. Világos volt, hogy André elkapja a fickót… A trilógia második részében a 600 oldalból az 570. oldalig nem volt kitalálható, hogy pontosan mi történhet a végén. Max az utolsó harminc oldalon. A harmadik résznél már egy olyan újszerű, és először egy amerikai sorozatban másfél-két évvel ezelőtt kipróbált struktúrát alkalmaztam, hogy ugrálok a jövőbe,a múltba, és a szálak, mint a Rubik-kocka, úgy állnak össze. Enné a kötetnél már valóban az utolsó pillanatokban derül ki, hogy is van ez… A 2015-ben van meg a legerősebb krimi izgalom.

– Kinek akarsz bizonyítani az írással?

– Senkinek. És ezt nagyon őszintén mondom. A Dossziét 13 évig csináltam. Öt-hat évig gyomorremegésem volt minden nézettségi index kijövetele előtt. Mert akármit mondunk, a kereskedelmi televíziózás a nézettségi indexről szól. A hetedik év után, amikor az index jó számokat mutat, az ember kezd megnyugodni, hogy ezt tudja. És akkor nem pánikol egy félrecsúszott műsor után.

Ha folyamatában nézzük, jön a kávéház. Ott megint volt egy bizonytalanság érzetem. Nyilvánvalóan azt gondoltam, hogy én ezt tudom, mert egyébként a kávéházi világot sem vendéglátós-, hanem sokkal inkább szórakoztatóipari szemmel néztem.

– Ha már itt tartunk, soha nem értettem, miért pont Salgótarjánban nyitottátok az első kávéházat.

– Az üzlettársam azt mondta, nem a Rózsadombon kell kezdeni, mert ha a Rózsadombon nyitunk kávézót, az nem biztos, hogy működni fog Salgótarjánban. De ha kitaláljuk, mitől fog működni Tarjánban, onnan már könnyebb elmenni Dublinig. És ebben teljesen igaza volt, mert most éppen ott tartunk, hogy Dublinban nyitunk kávézót.

Abban az üzletágban is eljött a pillanat, amikor azt mondtam, már biztonságban vagyunk. Előtte remegtem, hogy jön a nagy multi, és ránk nyit. Mint a nézettségnél. De többen lettek a kávézónkban, mint addig, pedig tőlünk 10 méterre nyitott az amerikai multi. Kiderült, hogy ár-érték arányban jobbak vagyunk. Most már örülünk is neki, ha közvetlenül mellettünk nyitnak. Hajrá! De ez is egy lelki folyamat.

Aztán jön a harmadik, ami újnak tűnik, a regényírás. Persze, hogy a regényírásnál is izgultam, hogy mennyien olvassák majd.

 

„LELKILEG VAGYOK MÁR ANNYIRA ERŐS,
HOGY SEMMI NEM RENGETHETI MEG AZ ÖNBIZALMAMAT,
HISZEN KÉT ÉVTIZED ÉPÍTETTE FEL”

 

Most van egy pillanat, a három különböző dologban való sikeresség – tévé, kávézó, regényírás – , hogy most már tényleg nem kell magamnak bizonyítani, mert elhiszem, hogy a szorgalmas, felkészült és tanult alapok, az a megközelítés, ahogy hozzá állok a dolgokhoz, ez előbb-utóbb kiverekszi magának a sikert. Nincs már gyomoridegem.
Nem mondom, hogy nem érdekel, mennyien fogják elolvasni, de nem fogja elvenni a kedvemet, ha ezt kevesebben olvassák, nem fogja megváltoztatni az életről alkotott általános hitemet, hogy a munka, a szorgalom, a felkészültség visz előre. Még akkor is, ha másfél évet bele kell egy ilyen regénybe pakolni.

Néha becsúszott rossz nézettség. Néha biztosan becsúszik egy-két kávézó, amiben nem lesz annyi vendég. Néha majd becsúszik egy könyv, amit nem olvasnak annyian. De nem fogja megrengetni az önbizalmamat, mert azt húsz év építette fel. Már kezdek kellemes állapotban lenni.

– A magánéletben is?

– Ott sincsenek gyomorremegéseim. (nevet) Már régóta. Boldog embernek érzem magam. Azért is, mert Zimbabwét is látom. Én 85 százalékon már nagyon happy vagyok. És nem gondolom, hogy ha nincs 100, akkor depressziósnak kellene lennem.

– Soha nem voltál depresszió közeli állapotban?

– Nem, mert nem vagyok az a típus. Én egy pozitív figura vagyok. Nagyon élvezem az életet. Annyi izgalom és érdekesség van a világban!

Valaki azt mondta, hogy a jó élethez három dolog kell.

Kevés a pénz. Persze azt tudom mondani, hogy ebben is szerencsés fickó vagyok, mert alapvetően nincsenek anyagi nehézségeim.

– Korábban sem voltak?

– Korábban előfordult, de nem ez volt a központi kérdés. Mindig nagyon izgalmas, színes életre vágytam. Sose a pénz és a hírnév volt a fókusz. Most olvastam valamelyik televíziós nyilatkozatát, a nevét nem is mondom, hogy „mindig gazdag és híres szerettem volna lenni”. Gazdag és híres? Esküszöm, már a mondatot sem értem. Én mindig érdekes életet szerettem volna élni. És arra eszméltem, hogy egyébként ezzel még pénz is jár. Ha a pénzre hajtottam volna, nem megyek el riporternek a rádióba, hanem maradok esti hírműsor vezető súgógépről, öltönyben és nyakkendőben. Senki nem értette, miért megyek el a rádióba haditudósítnak, amikor vezethetem az esti híradót. De jött vele pénz is.

Persze az ember állítsa be az igényeit a realitásokhoz. Ha nekem az lenne az igényem, hogy Ferrarival járjak, akkor szegény embernek érezném magam. De nekem az az igényem, hogy teljesen jól érzem magam kismotoron, meg bicajon is. Tudom, hogy némi pénz kell ahhoz, hogy az ember jól, boldogan, és érdekesen élhessen. A pénz ugyan nem boldogít, de jó, ha van bizonyos mennyiségben. Sokkal többeknek van ebben az országban, amennyien boldogok, mert energia és képzelőerő is kell. Ezt látom a nyugati életterekben, ahol élek. Az embereknek van energiájuk és képzelőerejük, ahhoz képest, hogy milyen lehetőségeik vannak érdekesen és izgalmasan élni. Nem kritizálni akarom Magyarországot, mert itt is lehet érdekesen és izgalmasan élni, de sok embert látok, akiknek sok pénzük van, és mégis, számomra dögunalmas életet élnek. Képzelőerejük nincs, mit kezdhetnének magukkal. A legtöbben utálják az életüket, és depressziósok, de ez belülről jön, mert nincs fantáziájuk. Én 40 órát ki tudnék a napból tölteni, mert van hozzá képzelőerőm. Nem tudom, miért kellene nekem szomorkásnak lennem.

– Az életed hány százaléka zajlik most Magyarországon?

– Három-négy hónapot vagyok Amerikában, négy-öt hónapot az olasz-francia világban Nizza környékén, és ami marad, körülbelül három hónapot vagyok Magyarországon. De ez nem három nagy blokk, hanem keverve van. Amerikából maximum egyszer jövök haza, mert messze van ahhoz, hogy az ember onnan hazaugráljon. De a tavasztól őszig tartó időszak, április és november között itt zajlik Európában, ingázva ide-oda.

– A gyerekekkel mikor találkozol?

– Ők Magyarországon élnek, de Zsófi lányom most például Dániában jár középiskolába, vele végképp bonyolult találkozni. Télen 3-4 hónapot Amerikában leszek, és próbáljuk úgy intézni, hogy Balázs másfél hónapot kint legyen velem.

– Minden üzleti vállalkozásod működik távirányítással?

– Nem távirányítással működnek ezek. Ha csak a Cafe Freit nézzük: 17 országból hozunk-viszünk dolgokat. Most már Magyarország határain túl kezdünk nyúlni kávéházak tekintetében is. Ha a dublini működni fog, akkor nyitunk Londonban. Aztán Floridában elkezdjük a télen egy amerikai üzletfelünkkel a szemes kávéinkat, és az ízesített kávéinkat – ami nagyon speciális dolog, és amit Magyarországon csinálunk – az ottani kiskereskedelembe bevinni. Most hétvégén voltam megnézni két bécsi üzlethelyiséget, és tervbe van véve egy spliti kávézó is. Akárhol jársz a világban, a laptopod ott van veled. Nem az én dolgom, hogy megnézzem a debreceni Cafe Freiben, hogy tiszta-e a csésze. Én rendszert építettem.

– Nem is ellenőriztél soha?
– Amikor kettő volt, természetesen az üzlettársammal, Tamással még a WC-t is kitakarítottuk. De a vízióm az volt, hogy a rendszert építsük fel. Van ember, aki megnézze, tiszta-e a csésze. És ő nekem arról referál. Teljesen mindegy, hol olvasom el az emailt. Konkrétan minden kávézóba be tudok nézni kamerákon keresztül, de nem ez a dolgom.

 

„MINDIG ARRA TÖREKEDTEM, HOGY SZABAD LEGYEK.
NEM BÍROM A RÖGHÖZ KÖTÉST”

 

– A könyvek eladását is látod?

– Hogyne. Minden nap látom a fogyási statisztikát. Szeretem kontroll alatt tartani a dolgokat.

Tegnap este kaptam meg az első bolgár összevágott anyagot a már említett tv-műsorból. Megnéztem. Oroszul értek, bulgárul nem, de próbáltam kisilabizálni, hogyan beszélnek. Vizuálisan viszont abszolút értettem az egészet. Írtam egy emailt a Sony Internationale-nak Londonba, hogy mit gondolok róla. Teljesen mindegy, hogy Budapesten, Nizzában, vagy Miamiban érne az email.

– Ez maga a szabadság?

– Igen. Az egyik legfontosabb dolog volt az életemben a szabadságra való törekvés. Eleve mindent úgy építettem, hogy szabad maradjak. Soha nem szálltam volna be a kávéházi világba, ha nem gondolnám róla, hogy lehet így is csinálni. Csomó üzleti dolog van még, amihez lenne ötletem, de röghöz kötne, ezért nem csinálom.

– Hány évesen mondtad azt, hogy többé nem leszel beosztott?

– 25 évesen, egy évnyi beosztottság után azt mondtam, ez nem perspektíva. De attól még, hogy nem voltam beosztott, szabad sem lettem. Ugyan a saját produkciós irodámat csináltam, és két – elnézést – idióta ült a fejem felett a TV2-ben, és mindenben keresztbe tettek. Ugyan nem voltam az alkalmazottjuk, mégis tudták akadályozni az életemet.

A könyvírás azért jó, mert direktben az olvasóval vagy összekötve. Nem jön egy hülye programigazgató, aki keresztbe tesz. Sok csatornánál sok lüke ember van. A tévézésnél pont ezt nem szerettem, hogy van egy ember, aki ki van nevezve szűrőnek, és nagyon sokszor nem értesz vele egyet.  Csak egy példa: kiket milyen alapon castingol be a tv műsor formátumba, amit te találtál ki. És hiába mondod, hogy ezt azért mégsem kellene, de ő pont annak a nőnek udvarol, tegyük őt be. Magyarország ilyen hely! És ez engem irritál.

Messze is szaladtam…

– Lehet, hogy nem szabadna ilyet kérdeznem, de ha már kigondoltam, megteszem. Vagy olyan jó író, mint jó tévés?

– Fizikális értelemben tágabb térben élek, mint a magyarok többsége. Jobban otthon vagyok a világ több pontján, és nem lesz gyomorremegésem, amikor a repülő letesz Miamiban. Ugyanúgy otthon érzem magam. És onnantól kezdve azokhoz hasonlítod magad, akiket a világban látsz a saját műfajodban. Arra a szintre szeretnél eljutni. Tévézésben nekem főleg az amerikai és a brit top dokumentum, infotainment műsorkészítők voltak a léc, és soha nem azt néztem, hogy én jobbat csinálok-e, mint a Fókusz riportere. Én láttam odáig, a horizontom valahol ott volt. És mindig azt éltem meg, hogy a tízmilliós magyar piacon mennyi a reklámbevétel, abból mennyit kap a tévécsatorna, és mennyit fizet neked. Nem az érdeket, mennyi a havi fizetésem, hanem a lehetőségek. Milyen kamerával, mekkora stábbal dolgozhatom, hova tudok elmenni. Itt mindig óriási korlátokat éreztem. Hogy jó riporter, vagy rossz tévériporter voltam, mindig ahhoz hasonlítottam, hogy ahhoz képest, mennyi pénzem van, ár-érték arányban egész jó filmeket csináltam. Mert a tévénéző ezt a problémát nem érti, nem is kell, hogy értse. Ő egyik pillanatban a BBC-t nézi ugyanabból a dobozból, a másik pillanatban Frei Tamásét. És ő nem érti, hogy nekem miért ócskább a kameraképem. Az nem magyarázat, hogy a BBC-nél sokkal több a pénzt. De mégis ez van. Ketten mentünk az operatőrömmel, és miközben a BBC-s stáb luxusszállodában lakott, meg nagy stábbal mehetett, addig én sminkeltem saját magam. Multi-funkciós ember lett belőlem, hogy a végterméken ne látszódjon semmilyen nélkülözés. Ezáltal mindig azt éreztem, hogy alulról ugyan kapargálom a nemzetközi szintet, de soha nem fogok abban a ligában játszani. Mert már a produkciós költségvetéssel megbukom, ami nem rajtam múlik.

Ehhez képest a könyv olyan műfaj, hogy csak egy laptop kell hozzá. Ha itt elbukom, nincsenek kifogások.

Mondok egy példát. Ez a kötet ki lesz téve Dan Brown könyve mellé. Ugyannyiba kerül, és az olvasók azt fogják megvenni, ami nekik tetszik. Mégis azt érzem, hogy nagyobb eséllyel indulok ebben a műfajban – a maga kategóriájában világszínvonal – ellen, mint valaha indulhattam a tévézésből. Hogy jobb vagyok-e ebben a ligában, mint voltam a tévés ligában? A tévés ligában sose fog kiderülni, mert nem adtak nekem 800 ezer dollárt, hogy csináljak műsort. Ki se próbálhattam, tudnék-e olyan filmet csinálni, mint a BBC. Ez olyan, mint a magyar filmkészítők esete. Soha nem fogják kipróbálni magukat olyan költségvetésű moziban, mint tengerentúli kollégáik, hanem csinálgatnak filmnek kinéző valamit.

De annál nagyobb bizonyíték, minthogy 250 ezer példányban elment az első kettő, nem kell.

– Okoz még olyan örömet a kezedbe venni a végterméket másfél éves munka után, mint az elsőnél?

– Hogyne! Annyi idő után elkezded lapozgatni a nyomdából frissen kapott példányokat, és szembesülsz azzal, hogy úristen, ennyit írtam? Ezt mind én írtam? Ez harmadszor is meglepett. Jó érzés.

A tévézéssel szemben a regényírás magányos műfaj. Másfél, vagy két év, de benn vagy a csőben egymagaddal. A tévézésben rövidebb volt a folyamat. Sokkal tudatosabban hinned kell magadban, hogy amit csinálsz, az jó. Nem is szeretem, ha közben beleolvasnak, mert a másik saját pillanatnyi hangulatában mond megjegyzést, engem eltérít arról az útról, amibe beletettem magam.

– Egyáltalán nem mutatod senkinek menet közben?
– Nem igazán.

– A párodnak sem?

– Csak a vége felé, amikor már lendületből tudja olvasni.

– A Facebook oldaladat te töltöd meg tartalommal?

– Igen. Az is kicsit olyan, az ottani „lájkok”, mint régebben a nézettségi index. 87 ezernél tartok. Néha írok egy bejegyzést, és látom, hogy a megosztásokkal együtt 350 ezren látták. Nincs ilyen példányszámú napilap ebben az országban, talán csak egy! És akkor hirtelen felfogod, hogy ez némi felelősséggel is jár, nem lehet csak úgy odakenni valamit 350 ezer embernek, ennek súlya van.

Én a Facebook bejegyzésemmel úgy foglalkozom, mintha cikket írnék, hogy ne legyen benne hiba, amire egyébként azonnal ugranak. Tulajdonképpen rám pakolt az élet újabb félórás elfoglaltságot, mert ez a „gyerek” kitalálta a Facebookot.

Nézd meg, az élet nem egyszerűsödik, hanem egyre bonyolultabb, most már válltáskával járok. Benne van a mobiltelefonom, a kis mini iPadem, és a Kindle-m, hogy a reggeli újságból még napközben befejezzem a cikket, mert én így olvasom végig az újságokat. Nem egyszerűsödik az élet…

– Amikor annak idején felálltál a Híradóból, ilyen életet képzeltél magadnak?

– Nem feltétlenül.

– Manapság nagy divat – főleg spirituális szemináriumokon, illetve életvezetési könyvekben – célokat leíratni.

– Én úgy éltem, hogy nem tűztem ki célokat. Az élet számomra csak egy utazás. Az utazást kell élvezni, miközben megyünk valahová. Nem azzal foglalkozni, hová fogunk érkezni. Mert úgysem oda, ahová tervezzük. Az életemet az vezérli, hogy érdekes legyen és izgalmas. Ennyi. És ha kezdek unatkozni, akkor új szakmába kezdek, váltom, átköltözöm másik városba. Maga az utazás legyen izgalmas, ez a lényeg.

Frei Tamás Sándor Andrással beszélgetett

Frei Tamás és Sándor András

 

>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<

 

KÖSZÖNÖM, HOGY ELOLVASTA EZT AZ INTERJÚT!
Hálás vagyok az idejéért, a figyelméért és a bizalmáért!

A mai világban ez ritka kincs.

Ha tetszett a beszélgetés, kérem, hogy vigye jó híremet és ossza meg másokkal is a Mélyinterjúk oldalt!

Szeressen a Facebookon is!

---

Egy kellemes férfihang az üzleti életben is félsiker. Tegye vonzóbbá Podcast- és YouTube tartalmait, legyen profi hangoskönyve!

A kérdező mérföldkövei másfél percben:


Sándor András életútjára a Magyar Televízió is kíváncsi volt:

Vissza az oldal tetejére!