Markovich Béla, a Mapei Kft. ügyvezetője
„Nagy bátorság kell az őszinteséghez”

 

"Nálam abszolút nem opció, hogy vezetőként az embereimet gyepáljam. Hiszen mi történik ilyen esetben? Az emberek elmennek, nagy lesz a fluktuáció és újra kell képezni az új embereket. Kérdés, mikorra tanulnak be az újak, a hibák gyűlni fognak és szépen omlik majd össze minden..."

Fotó: Mapei

 

Talán nem kell hosszan magyaráznom, miért és mennyire fontos az első benyomás, amikor egy általunk addig ismeretlen emberrel először találkozunk. Nincs második esély. Az első benyomás fogja meghatározni későbbi kapcsolatunkat, mely a privát szférában és az üzleti életben egyaránt elsőrendű fontosságú. A sajátos „véleménynek”, amit az első pillanatokban kialakítunk a másikról, főleg akkor van igazi súlya, ha az illetővel nem találkozunk túl gyakran, vagyis esélye nincs arra, hogy az első találkozás benyomásait átalakítsa.

 

Első találkozásunk Markovich Bélával meglehetősen rendhagyó módon zajlott. Az általa vezetett cég értékesítőinek tartottam kommunikációs tréninget, amikor a képzés kellős közepén betoppant. Imádom az ilyen helyzeteket, amikor valaki későn érkezik az oktatásra, hiszen az a minimum, hogy nem ülhet le csöndben az utolsó sorba az illető, hanem ott marad velem a pulpitusnál egy rögtönzött párbeszédre. Ilyenkor tudom leginkább bebizonyítani, hogyan lehet őszinte érdeklődéssel két perc alatt bizalmat építeni egy vadidegen embernél. Mivel a tréning témája egyébként is a bizalomépítő kérdezéstechnika volt, így magával értetődő módon kezdtem el a negyvenfős „közönség” előtt faggatni az ügyvezetőt.

 

Tudni kell, hogy a Mapei Kft. egy építőipari segédanyagokat gyártó- és forgalmazó cég, az olasz anyavállalat pedig mára a világ legnagyobb gyártójává nőtte ki magát a ragasztók, szigetelőanyagok és építőipari kemikáliák terén.

Ki gondolná, hogy ezen a területen a vezetők fontosnak tartják egyáltalán az értékesítők oktatását? Nem csak a termékismereti képzéseket, hanem arra is gondot fordítanak, hogy a munkatársak milyen módon kezeljenek, majd oldjanak meg problémákat, hogyan szervezzenek és tervezzenek időt, s hogyan alakítsanak ki érzelmi kötődést az ügyfeleikkel.

Ezzel magam is tisztában voltam, hiszen a tréningjeimet elsősorban a modernebb gondolkodású vállalatok vezetői rendelik meg. Azok, akik felismerték, hogy a valódi ügyfélközpontúság elsősorban a munkatársakban rejlik. Azoknak kell a legjobban érteniük az ügyfelek nyelvén, akik a frontvonalban dolgoznak. Nekik kell az ügyfél bizalmát kiépíteni a cég iránt.

 

A Mapei-es munkatársak ugyan említették, hogy ez a cég az átlagnál is humánusabb, a vezető pedig még inkább, mégsem számítottam olyan szintű első benyomásra, ami akkor és ott, azon a bizonyos tréninglátogatáson történt.

Béla megérkezett, én pedig mit sem sejtve arról, hogy ő kicsoda – korábban nem találkoztunk, hiszen az értékesítési és a kereskedelmi vezetők döntöttek a képzés megtartásáról – elkezdtem az „élve boncolását”. A negyedik kérdés után persze rájöttem, hogy ő a vezető, de addigra már olyan mély témákat érintettünk, amelyen a kollégák is meglepődtek.

Elárulta például, hogy élete egyik meghatározó élménye volt, amikor a szülei gyerekként „intézetbe” adták – kollégiumról van szó –, s ez meglehetősen gyökértelenné tette. A beszélgetés adott pontján aztán a hallgatókat is bevontam a beszélgetésbe, ők is kérdezhettek a főnöktől, s roppant mély kérdések és még mélyebb válaszok születtek.

 

Ekkor határoztam el, hogy Bélával egyszer interjús körülmények között is találkozni fogok. Meg akartam ismerni őt közelebbről. Kíváncsi voltam az életére, s egyáltalán arra, hogyan gondolkodik a világról. Sőt, a rovat címét is akkor, az általa szerzett benyomások hatására találtam ki: EMBERNEK MARADNI AZ ÜZLETI ÉLETBEN.

 

– Emlékszel erre a bizonyos "vallomásra"?

– Emlékszem. Kérdeztél és válaszoltam. Aztán a munkatársak is kérdeztek és nekik is válaszoltam.

 – Inkább kitárulkozásnak nevezném azt, ami ott történt. Egy rögtönzött beszélgetésben ilyen mélységű válaszok ritkán születnek vezetői szinten, pláne ekkora hallgatóság előtt.

– Jókat kérdeztél… (nevet) Ezen kívül pedig számomra ez természetes. Hogyan várjak el a munkatársaimtól őszinteséget, ha én nem vagyok az? Azt lehet elvárni a másiktól, amire magad is képes vagy.

– Kifizetődő az őszinteség?

– Ez az egy, ami igazán kifizetődő. Ezt kérem a kollégáktól is. Legyenek őszinték, becsületesek és etikusak.

 

„PONTOSAN ÉREZTÜK A TESTVÉREIMMEL,
MIÉRT NEM MARADHATUNK OTTHON”

 

Arra tanítom őket, hogy mondjanak el mindent őszintén. Azt is, ha valami butaságot csináltak. Ha elém állnak, vállalják a felelősséget és jóvá teszik, amit kell, akkor nincs szankció. Tényleg nincs. Épp ezért tartunk időnként olyan beszélgetéseket, amikor minden munkatárs következmények nélkül elmondhatja a véleményét a cég működéséről, a vezetők viselkedéséről.

Igen, még azt is, mit gondolnak rólam. Nincs azzal gond, ha az kedvezőtlenebb rám nézve, majd megbeszéljük. Mindent lehet kezelni.

– Élnek a lehetőséggel?

– Élnek.

– Mernek őszinték lenni veled?

– Mernek.

–  Akkor is, ha adott esetben butaságot csináltak?

– Kilencven százalékban igen. Eleget magyarázom nekik ahhoz, hogy megértsék, ha nem mondják el, mi történt, az nekik sem jó, mert állandóan attól tartanak majd, mikor derül ki. És ha kiderül, akkor nincs menekvés. Aki hazudik, annak nincs keresnivalója a csapatban.

Mi kell az őszinteséghez és a becsületességhez? Óriási bátorság. Az emberek pedig általában félnek a következményektől, s inkább hallgatnak, hiszen legbelül pontosan tudják, hogy helytelen, amit tettek. Itt kapcsolódik már az etika is, ami az élet alapja.

– Ahhoz is kellett bátorság, hogy valaki ki merje mondani, gyökértelenné tette őt az, hogy a szülei hatéves (!) korában kollégiumba adták. Van ennek egy roppant különös lélektana, hiszen a gyökértelen emberek felnőttként nem feltétlenül maradnak meg egy munkahelyen 24 évig és nem élnek hosszú kapcsolatokban.

– Ma már én is azt mondom, a szüleim jót tettek velem azzal, hogy kollégiumba adtak hatévesen. Akkor persze ezt nem így éltem meg.

– Elmagyarázták, miért kell elköltöznöd otthonról gyerekfejjel?

– Nem. Egy gyerek azonban mindig többet tud, mint egy felnőtt, többet érzékel a világból. Eleve az összes testvérem kollégista volt és pontosan éreztük, hogy nem maradhatunk otthon, mert a helyzet olyan…

– Milyen?

– Apám alkoholista volt és régen nem volt divat elválni azért, mert a férj ivott. Inkább együtt maradtak a szülők, még akkor is, ha a kapcsolatuk nem volt valami fényes. Apám az egyik legjobb ember, akit valaha ismertem, de az alkohol tönkretette. Anyám épp a cirkuszok miatt nem engedte, hogy otthon maradjunk.

– Ezt benne hagyhatom az interjúban?
– Amit elmondok, mindent benne hagyhatsz, semmit nem fogok kihúzni. Egyébként sincs titkom.

– Vissza tudod idézni a hatéves kori érzéseidet? Mit él át egy gyerek, aki vidékről a fővárosba kerül? Voltaképpen a vadidegenbe…

– Most, ahogy így visszagondolok, nem azok a képek kerülnek elő az emlékdobozokból, hogy folyamatosan rossz érzésem lett volna akkoriban. Persze az mindig nagyon fájt, amikor anyám látogatóba jött Bácsalmásról, majd hazament. Az elköszönések nem voltak jók. A nagy távolság miatt – 180 kilométer – csak háromhavonta jártam haza, inkább anyám jött látogatni. Egyetlen nagy érzelmi kitörésre emlékszem, ez már második osztályban történt. Akkoriban még szombaton is volt tanítás, anyám pedig vasárnap jött. Amikor elindult haza, akkor kitört belőlem minden fájdalom és üvöltöttem, mint a fene…

 

„A MAI NAPIG ELVÉGZEK OTTHON MINDEN KÉTKEZI MUNKÁT.
HA KELL, VILLANYT IS SZERELEK”

 

Fotó: Mapei

– Édesapád nem látogatott?

– Nagyon ritkán jött. Sajnos már egyikük sem él. Tíz év különbséggel veszítettem el őket. Apám volt az első, aki elment.

 – Azt mondtad, nem ismertél nála jobb embert. Mikor ismerted meg őt igazán?

– Tudat alatt valahol mindig éreztem az igazi énjét, de amikor ivott, totálisan kivetkőzött önmagából.  Józanul igazi apaként viselkedett, rengeteget játszott velünk, figyelt ránk. Olyan embert képzelj el, aki első szóra ugrott mindenkinek, aki segítséget kért. Abszolút kétkezi ember, aki ugyan villanyszerelőként dolgozott, de amit kézzel meg lehet csinálni, arra ő képes volt. Mindent tőle lestem el, s ezért van az, hogy a ház körül magam is bármit elvégzek a villanyszereléstől kezdve a kerti munkáig.

– Miért kellett intézetbe mennetek? Elsősorban a biztonság miatt?

– Anyám ebben látta a kitörési lehetőségünket. Mivel a családi gyökereink horvátok, ezért egy szerb-horvát nyelvű gimnáziumba íratott. Úgy gondolta, a gyerekeinek ez jó indulópont lesz az élethez. Igaza is lett.

Nézd, túl lehetett élni ezt a kollégiumi időszakot. Egy hatéves gyerek semmit nem él meg tragédiaként. Persze, hogy hiányérzete van, hiszen nincsenek vele a szülei, de igyekszik a jó oldalát nézni és kihasználni az új lehetőségeket. Én legalábbis kihasználtam. Jó adottságokkal rendelkezem, könnyen tanulok, így az iskolában is végig jó tanuló voltam.

– Mennyire alakult ki mély kapcsolat így a testvéreiddel, hogy mindannyian máshol voltatok? Lelkiztetek egyáltalán?

– Nem. Anyámékkal sem lelkiztünk soha. A családban ez nem volt divat. Nyilvánvalóan ez volt az oka annak is, hogy a húgommal és a bátyámmal sem törődtem annyit, amennyit kellett volna. A kapcsolatunk nem volt rossz, de mély, lelkizős testvéri kapcsolat nem alakult ki. Az iskolában megvolt a magam élete, azon belül mozogtam. Évekkel később, már a Mapeinél, a képzések által értettem meg, mit jelent a másik lelkével való törődés, az odafigyelés. Alapvetően érzelmes ember voltam korábban is, de elnyomtam magamban. Jártam az utamat, az volt a célom, hogy a legjobb legyek mindenből. Ha valaki segítséget kért, annak segítettem, de nem foglalkoztam különösebben senkivel. Aztán elkezdtem sportolni – 40 éve röplabdázom –, s ott értettem meg, mit jelent a csapatjáték. Ezáltal már az egyetemen többet segítettem az évfolyamtársaknak. Figyelmesebbé, gondoskodóbbá váltam. Furcsa, hogy ezt a lelkizést kérdezted, mert épp erről beszélgettünk a minap az egyik legrégebbi barátommal, Kopacz Tamással, akivel még az egyetemen ismerkedtem meg. Ma ő a jobb kezem itt a cégnél, termelési osztályvezető. Soha nem csalódtam benne, fantasztikus lélek. Ő is azt mondta, hogy szerinte akkor, a sport hatására kezdtem igazán kinyílni.

 

„TUDOM, HOGY AZ EMBEREK ALAPVETŐEN JÓK,
EZÉRT KÖNNYEN MEGBOCSÁTOK”

 

 – Pedig azt mondják, az üzlet rombolja a barátságot. Ritka, amikor egy ilyen szövetség ennyi idő elteltével is meg tud maradni.

 – Csak az inkorrekt üzletek rombolják a barátságokat. A jó üzlet igenis építi azokat. Több barátságom is született az üzlet kapcsán, és bennük sem csalódtam. Mindenkivel korrekt vagyok és velem szemben is korrektek. A nagyobb partnereink egyben a barátaim is. Én legalábbis annak tekintem őket. Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy bármikor számíthatok rájuk és ők is rám.

 – Csalódtál valaha barátnak hitt emberben?

– Igen, de ez hozzátartozik az élethez. Nagyon könnyen megbocsátok. Nem haragszom senkire.  Az emberek alapvetően jók. Mindenkit érnek kívülről hatások, ezáltal ferdülhetnek erre, arra. Ha belátják, hogy hibáztak és jóvá teszik, miért kellene hosszú távon haragudnom? Mindenkinek megbocsátok.

Olyan persze előfordult, hogy nekem nem bocsátottak meg. Tettem gesztusokat azért, hogy jóvátegyem, amit vétettem, de az illető nem akarta. Rájöttem, ő olyan ember, aki senkinek nem bocsát meg, ezért meg is szakítottam vele a kapcsolatot, mert azt nem engedem, hogy engem bárki is lehúzzon.

– Nagy bűneid vannak?

– Nincsenek. Apróbb sértések nyilvánvalóan vannak. Sajnos nem mindig veszem észre, ha esetleg keményebben szólok oda valakinek és ezzel megbántok embereket. Utólag kapcsolok és olyankor természetesen bocsánatot kérek.

– A lélek jelentősége mikor kapcsolódott be tudatosan az életedbe?

– Talán a rendszerváltás környékén. Előtte is sokat olvastam a parapszichológiáról, a mai napig imádom a fantasztikus könyveket. Pontosan tudom, hogy van olyan része az életnek, amit nem tudsz megmagyarázni. Például eszedbe jut egy barátod, felhívod, és azt mondja, épp akkor vette a kezébe a telefont, hogy megcsörget. Velem napi szinten előfordulnak ilyen esetek.

A lényeg, hogy a fantasztikus regényekben valami megfogott, és az egyetemen már elkezdtem tudatosabban is olvasni az egyéb hasonló témájú könyveket. 1990-ben jött be Magyarországra az Agykontroll, s azonnal megvettem a könyvet. Elkezdtem gyakorolni, később elmentem tanfolyamra, nemrég pedig ismétlőn is voltam. Fantasztikus módszer, tapasztalom, hogy működik.

Olyan alapokat tanít meg az egyszerű embereknek is, amit ha használnak, sokkal jobb emberekké válhatnak. Persze a cselekedet alól nem mentesít, tenni is kell a célokért. Az Agykontroll arra jó, hogy felturbózd magad olyan érzelmi állapotba, amelynek hatására elindulsz a célod megvalósításáért. Elcsépelten hangzik, de minden cselekedetünket az érzelmek irányítják.

– Így, hogy viszonylag korán nyitottá váltál a tudatosabb tervezésre – vagy a lélekre –, tudtál-e a testvéreiddel való viszonyodon változatni?

– Igen, azóta jóval mélyebb a kapcsolatunk. Persze volt olyan időszak, amikor bedarált az üzlet és nem foglalkoztam velük, de ma már mindketten itt dolgoznak ők is.

Az egész világ egy nagy kommunikáció. A valódi kommunikáció pedig az érdeklődéssel kezdődik. Nekem is ezen kellett változtatnom a testvéreim irányába. Elkezdtem irántuk érdeklődni. Aztán megtaláltam a helyüket, amelyben most mindketten jól érzik magukat. Segítettem és szeretetet kapok vissza.

Ezt a fajta kommunikációt ma már a cégben is oktatjuk a munkatársaknak. Épp azért, hogy ne legyenek súrlódások sem a munkában, sem otthon. Az esetleges súrlódásokat pedig hogyan kezeljék.

– A munkatársaidnak szabad bejárása van az irodádba?

– Mindig nyitva áll előttük az ajtó. Eleve hetente van vezetői koordináció, amikor mindenki elmondja a heti programját, illetve az azt megelőző hét tevékenységeit. Ilyenkor beszéljük át azokat a felmerülő problémákat is, amiket közösen kell megoldanunk. Továbbá negyedévente van munkatársi koordináció. Ott tájékoztatjuk a kollégákat mindenről, ami a cégben történt az elmúlt negyedévben. Minden olyan adatról, eredményről, ami számukra fontos lehet ahhoz, hogy lássák, hol tart a cég. És büszkék legyenek arra, hogy itt dolgozhatnak. A büszkeségre pedig minden okuk megvan, idén 20 százalékot nőttünk a tavalyi árbevételekhez képest. Az újabb cél a 10 milliárdos árbevétel. Biztos vagyok benne, hogy együtt sikerülni fog ezt is elérnünk. Ha ilyen árbevételünk lesz, azzal nagyon sok embernek segítünk. Ez a cég ugyanis nem áll meg ott, hogy eladjuk a terméket és kész. Az értékesítési vezető kollégámmal, Tóth Csabával karöltve értékesítési tréningeket tartunk a viszonteladóknak. Nem arról, hogyan kell Mapei termékeket eladni, hanem általános eladást. Kidolgoztunk egy különleges módszert az építőanyag kereskedőknek.

 

„AZ ETIKA AZ ÉLET ALAPJA”

 

 – Értékelik ezt a gesztust a kereskedők?

 – Igen. És a vásárlásokkal viszonozzák is.

Pontosan tudod, hiszen a tréningjeiden te is ezt tanítod, hogy bizalom nélkül lehetetlen üzletelni. Verheted a munkatársaidat ostorral, de az semmire nem vezet. Át kell nekik adni a tudást és mérni kell a teljesítményüket. Ha nem jók a számok, le kell ülni az illetővel beszélgetni. A kollégákkal kölcsönös partneri viszonyban kell lenni. Úgynevezett cserében. Te a tudást adod, ő az azzal megszerzett eredményeket az értékesítésben. Ha mégsem leszünk egálban, az neki is rossz érzés lesz. Etikailag ezeket a helyzeteket kezelni kell. Mind a munkatársainkkal, mind a kereskedőkkel sokat etikázunk.

 – Sokadszorra emlegetted az etikát, mint erkölcstant.

 – Etika, emberség és a becsületesség. Ezek a legfontosabb filozófiáink. Nagyon egyszerű a magyarázata, szeretek nyugodtan aludni. Ha sok olyan dolgot csinálsz, ami nem túl etikus, akkor hogy alszol nyugodtan?

 – Te mióta alszol nyugodtan?

 – Szerencsére már nagyon rég óta. Talán akkor volt a nagy fordulópont, amikor elkezdtem cégvezetést tanulni. Azóta különösen.

Ha most visszagondolok az eddigi életemre, nincsenek túlzott emlékeim arról, hogy bárki kárára elkövettem volna bármit. 10 éves koromban egyszer próbáltam egy csokit ellopni a boltból. Akkora pofont kaptam érte, hogy egy életre megtanultam, becsületesnek kell lenni.

Az etika számomra azt jelenti, hosszú távon úgy gondolkodni, olyan dolgokat tenni, ami több területen is jót hoz. Ami hosszú távon előre mutat. Talán ezért sem opció nálam, hogy vezetőként az embereimet gyepáljam. Hiszen mi történik ilyen esetben? Az emberek elmennek, nagy lesz a fluktuáció és újra kell képezni az új embereket. Kérdés, mikorra tanulnak be az újak, a hibák gyűlni fognak és szépen omlik majd össze minden.

Ismerek olyan vezetőket, akik azt mondják, a munkatársaik rabszolgák és ők valóban korbáccsal a kezükben irányítanak. Nem értek vele egyet. És az is gyakori, amikor vezetők panaszkodnak, hogy „milyen ostobák” az embereik. Ilyenkor mindig megkérdezem, mégis ki választotta ki őket? És akkor néz rám értetlenül… Pedig nyilvánvalóan épp az, aki panaszkodik…

Az emberség pedig ugyanolyan természetes, mint a levegővétel. A munkatársaink emberek. Kik termelik meg a cégnek a bevételeit? Az EMBEREK. Abban az esetben, ha az ember valamilyen oknál fogva nem érzi jól magát érzelmileg, akkor nem termel jól. Csak termelget. És a cég megy lefelé.

– Megvisel, ha el kell küldened valakit?

– Az, hogy megvisel, túlzás. Maradjunk annyiban, hogy van már rutinom benne.

 – Régen megviselt?
 – Régen nagyon megviselt. Persze most sem könnyű. Tudni kell, hogy a Mapeitől csak a legvégső esetben küldünk el embert. És a szakítás oka általában mindig külső körülmény, amit leginkább otthonról hoznak be. Hiszen ha céges szinten megadunk nekik mindent, akkor nem lehet baja. Amennyiben egy munkatársnak csökkennek a termelési adatai, mentőövet nyújtunk. A problémák kezelésében hiszünk. Segítünk, s ha akkor sem jön vissza a korábbi szintre, akkor veszünk egymástól búcsút.

Azért rossz érzés elküldeni valakit, mert én vettem fel. Az számomra is egy kudarc és érzékenyen érint. Régen sokáig rágódtam rajta, ma már nem trauma, megtanultam kezelni. Pontosan tudom, ha elnézném a gyenge teljesítményt cégen belül, azzal a jól teljesítő embereknek köpnék a szemébe. Az ilyenek gyengítik a céget. Nekik nincs kegyelem.

– Átok vagy áldás egy ilyen nagy cég első emberének lenni?
– Szerintem áldás.

– Mindig annak élted meg?

– Nem. Amikor a kilencvenes évek első felében kineveztek, halvány gőzöm nem volt arról, mit jelent vezetőnek lenni. Annyit tudtam, hogy utasításokat kell adni. Telt-múlt az idő és szinte villámsebességgel elkezdtünk felfelé menni. Hiába ment jól a cég, mégsem voltam jól.

A kinevezésemig négyen voltunk a cégben, ezt követően vettem fel értékesítőket, értékesítési vezetőt és a kezdeti négyes felállásból tizenhárman lettünk. Nem értettem, mitől megy a cég olyan jól. Az, hogy milyen a piac, lényegtelen. Képtelen voltam megválaszolni, mi mennyit teszünk hozzá ahhoz, hogy ilyen szinten működjünk. Ez a dilamma kikészített. Emlékszem, egyik nap jöttem be dolgozni és hirtelen kellett fékeznem az úton, olyan gyomorgörcsöm lett az idegességtől. Senki nem értette a környezetemben, hogy mi a problémám.

 – Meddig tartott ez az állapot?

– Amíg el nem kezdtem képezni magam. Korábban nem képeztek, semmilyen oktatást nem kaptam. Azt sem tudtam, hogyan kell értékesíteni. Annyi fogalmam volt az egészről, hogy beszélgetni kell emberekkel. S miután egyébként is érdekeltek az emberek, hát beszélgettem, majd eladtam.

– 1991-ben értékesítőként kerültél a Mapeihez. Akkor volt bármiféle jövőképed a céges pályafutásoddal kapcsolatban?

– Tudatosan biztosan nem volt. Valahol tudat alatt pedig lehetett, mert amikor ide kerültem, automatikusan elkezdtem németül tanulni, pedig senki nem kötelezett rá. A magyaron kívül eleve a szerb-horvátot beszélem – „apanyelvem” a horvát –, illetve angolul is megértetem magam. Fogalmam nincs miért, de éreztem, hogy nekem közvetlenül kell majd az osztrákokkal kommunikálnom. Gyakorlatilag ennek köszönhetem, hogy itt vagyok.

Amikor kirúgták azt a főnököt, aki ide felvett, jött egy másik ember, aki gyakorlatilag semmit nem csinált. Ez annyira dühített, hogy megkerestem az osztrák vezetőséget egy szép március 15-i napon és felmondtam. Akkor azt kérték, legyek türelmes és várjak március 31-ig. Idejött az egyik osztrák, felmondott a főnöknek, engem pedig kineveztek. Azóta is sikeresen járjuk az utunkat, sőt egyre sikeresebben. A célom pedig, hogy átadjam az embereknek mindazt a hatalmas tudásanyagot, amelyet az elmúlt években magamhoz vettem.

 

„EGY KAPCSOLATOT ÚGY KELL ÁPOLNI,
MINTHA AKKOR KEZDŐDNE”
 

 

Fotó: Mapei

– Nem csak a munkában, de a magánéletben is ragaszkodó típus lehetsz, ha másfél évtizede tart a házasságod.

– És ez már a második házasságom, s az első sem volt rövid… (nevet) Jól látod, nem vagyok csapongó típus. Ez a házasság pontosan olyan, amilyennek megálmodtam. És azért tud az lenni, mert folyamatosan kommunikálunk. Minden probléma ki van beszélve, közösen meg van oldva. Tanultam a múltbéli hibákból, mindent lehet és kell is kezelni.

 – Néhány hónapja véletlenül elcsíptem egy bejegyzést a Facebookon, amint a feleségedet köszöntötted a születésnapján, méghozzá az ő közösségi oldalán. Odaírtad, hogy nagyon szereted. Ilyet is ritkán tesznek milliárdos céget vezető emberek.

– Először történt ilyen, korábban én sem írtam neki ezen a fórumon.  A nézőpontom, hogy egy kapcsolatot úgy kell ápolni, mintha akkor kezdődne. Ha mindketten így álltok hozzá, az nem mehet rossz irányba. Gondolj csak bele, amíg udvaroltál, elfogadtad, bármit csinál a másik. Lested minden óhaját, sóhaját, vitted őt mindenfelé, amit csak akart, és ő ugyanezt tette. Miért változik ez meg idővel? Nem szabad hagyni, hogy megváltozzon.

Imádom a feleségemet! Ha hiszed, ha nem, minden áldott nap reggelit viszek neki az ágyba. Egyébként is korán kelek, lemegyek a konyhába, zöldséget aprítok, teát főzök, összeszedem a vitaminokat és odateszem a reggeli szekrényére, hogy ha ébred, ott találja.

– Ő is megcsinálja neked?
–  Szeretetben, segítségben, törődésben kapom vissza. Akár a gyerekekkel való törődésben, vagy ahogyan vezeti a háztartást otthon. A feleségem, Kati egyébként coachként dolgozik, építgeti a cégét. Igyekszem ebben támogatni, ha más nem, hát azzal, hogy időt adok neki és leveszem róla a gyerekeket, ha kell.

 

„APÁNAK LENNI AZ ÉLET LEGNAGYOBB ÉS LEGSZEBB FELELŐSSÉGE”

 

– Az előző házasságodban nem született gyerek, itt viszont kettő is. Olyannak képzelted az apaságot, amíg nem volt gyereked, ahogyan ma megéled?

– Annál sokkal jobb. Gyakran kérdezik tőlem ezt olyanok, akiknek nincs gyerekük. Nekik mindig azt mondom, el sem kezdem magyarázni, mert nem értik meg, amíg át nem élik. Szülőnek lenni az élet legnagyobb és egyben legszebb felelőssége.

Mivel neked is vannak gyerekeid, pontosan tudod, milyen élményeket adnak. Hazamész, megölelnek, rád néznek. De már az is melegséggel önt el, ha éppen játszanak valamivel és csak úgy odaköszönnek.

Nekem mindig különös kapcsolatom volt a gyerekekkel. A suliban is, amikor már nagyobb voltam, hetedikes-nyolcadikos, voltak kis barátaim az alsó tagozatból, akikkel leültem játszani. A törődés, a gondoskodás ezek szerint mégis ott volt bennem.

A termelési igazgató barátom, Tomi gyerekeivel is, amíg kisebbek voltak, évekig játszottam. Rájöttem, miért szeretnek a gyerekek engem, mert elfogadom őket olyannak, amilyenek, nem korlátozom őket semmiben, ha csak nem árt másnak, vagy magának. Ez a szeretet, nem pedig az, hogy ajándékot adok nekik. A gyerekeknek az kell, hogy szabadok lehessenek.

A saját gyerekeimet sem korlátozom semmiben. A feleségemmel ilyen téren néha vannak vitáink, mert szerinte keményebbnek kellene lennem velük, de szerintem minden jól van így.

– A gyerekek milyen nyelven beszélnek?

– Én mindkettővel szerb-horvátul beszélek.  A fiam, Milán kizárólag szerb-horvátul beszél velem, a lányom, Lili pedig minden esetben magyarul válaszol. Amikor idegenek előtt vagyunk, akkor szól hozzám szerb-horvátul, hogy mutassa, ő is tud. Milán első szava a „da”, vagyis a szerb igen volt. Lilinek pedig a „nem” – magyarul.

Ha már itt tartunk, tudod, hogy általában miért a „nem” a gyerekek első szava?

– Nem.

– Az utasítások miatt. A felnőttek folyton utasítgatják őket. A feleségem szerint gyakran ráhagyok a gyerekekre dolgokat, pedig az aranyszabály szerint cselekszem; hagyom, hogy kontrolláljanak és akkor ők is engedik a kontrollt. Lehet, hogy ötször kell elmondanom, hogy menjen tanulni, de ötödszörre biztosan elmegy.

Az üzleti életben is így gondolkodom. Amennyiben hagyod, hogy kontrolláljanak téged, akkor ő is engedi. Éppen ezért a vezetőimet is úgy „nevelem”, hogy lelkileg is segítsék az embereket.

 

„SOHA NINCS KIKAPCSOLVA A TELEFONOM”

 

– Most ki van kapcsolva a telefonod?

– Nincs. Csak lehalkítottam. Soha nem kapcsolom ki, maximum átirányítom a hívásokat a titkárnőmre. Engem bármikor hívhatsz. Amióta itt dolgozom, egyszer sem volt kikapcsolva a telefonom.

– Hívnak este is?

– Nagyon ritkán. Fel lett építve a rendszer és viszonylag kevesen hívnak munkaidőn túl. Ettől függetlenül elérhető vagyok, hiszen soha nem lehet tudni, kinek mikor van szüksége a segítségre. Előfordult, hogy a már többször említett Tamás barátom lerobbant az úton, amikor Olaszországból tartott haza és hajnal kettőkor hívott, hogy menjek menteni. Mentem. Vagy este 11-kor hívott egy partner, hogy holnapra mindenképp anyag kell, oldjuk meg valahogy. Mivel nálunk természetesen senkinek nincs kikapcsolva a telefonja, így azonnal intézkedtünk.

– Mérges vagy arra, ha a munkatársak kikapcsolják a telefonjukat?

– Igen, mert mindig arra kérem őket, ne tegyék. Tényleg nem lehet tudni, mikor kell valakinek segítség. Amikor szabadságra mennek, átirányítják a kollégákra a hívást.

Ezt az emberközeliséget egyébként a partnereink is értékelik, és nem élnek vissza a helyzettel.

– A magánéletedben mennyire vagy nyitott az új ismeretségekre?

– Teljesen. Solymáron, ahol élünk, eleve mindenkinek köszönök. És visszaköszönnek. Gyakran mondják ismerősök, hogy én csak „gyüttment” leszek a településen, hiszen betelepülő vagyok, de ezt abszolút nem érzem. Először nekem kellett őket elfogadnom, aztán befogadtak ők is. Ez is egy fontos szabálya az életnek. Időnként bemegyek a helyi kocsmába csak azért, hogy beszélgessek az emberekkel. Esküszöm, ott vannak a legérdekesebb életúttal rendelkező emberek. Az már más kérdés, miért alakult úgy az életük, hogy már délután kettőkor a kocsmában üljenek. Meg kell tőlük kérdezni. Próbálják ki az olvasók is. Értékelni fogja a kérdezett az érdeklődést.

Azt mondják, ahhoz, hogy beszélgetni tudj az emberekkel, nagyon műveltnek és széles látókörűnek kell lenned. Ez nem igaz. Mindenkivel tudsz beszélgetni, ha valóban érdekel a másik ember. Az érdektelenség, a közöny a legrosszabb.

 

„AKKOR CSINÁLOK PÉNZT, AMIKOR AKAROK”

 

– Szinte valamennyi korábbi nyilatkozatodban elmondtad, mennyit sportolsz és milyen fontos a rendszeres testmozgás. No és a tudatosság. A tudatosság azonban nem könnyű dolog…

– Nekem sem mindig az. De a tudatosság azon múlik, van-e célod, amiért csinálod. Ha van miért csinálnod, akkor az motivál. Persze, hogy nehéz este futni menni. Tegnap én sem mentem el, mert inkább a gyerekekkel foglalkoztam. De ma este már elmegyek. Akármennyire nehéz is….

Napoleon Hillnek van egy könyve, „Gondolkodj és gazdagodj” címmel. Abban van egy fejezet a kitartásról. A szerző feltérképezte a nagyon sikeres embereket és azt vette észre, hogy kivétel nélkül mindegyiknél a kitartás és a tudatosság eredményezett sikereket. Akadály persze mindig lesz, de azokat le lehet győzni. A futásnak a fáradtság vagy a lustaság az oka. Meggyőződésem azonban, hogy fáradt az elvégzetlen feladatoktól vagy. Azok fárasztanak, mert ott vannak a fejedben.

– A diploma megszerzése után a nyolcvanas években az Alba Volánnál kezdtél dolgozni, mivel oda mentél röplabdázni is. Olvastam egy korábbi interjúdat, amelyben elárultad, hogy a többi végzős hallgatóhoz képest neked volt a legjobb a fizetésed. Megtanultál a pénzzel bánni az azóta eltelt években?

– Nem. Nem vagyok benne jó, ezért inkább a feleségemre hagyatkozom. Pontosabban ez sem feltétlenül igaz. Ha kell, tudok a pénzzel bánni, de úgy állok hozzá ehhez a kérdéshez, hogy akármikor tudok pénzt csinálni. Ebben a tekintetben az amerikai mondás áll hozzám közel, miszerint a pénzt csinálni és nem keresni kell. Engem nem frusztrál, ha valamire pénzt kell kiadnom. Leginkább azonban úgy adok ki pénzt, hogy az hozzon is.

– A vezető pozíció változtatott a személyiségeden?

– Úgy érzem, hogy nem. Amikor vezető lettem, sokan mondták, mennyire megváltoztam, pedig ez nem igaz. Nem én változtam, hanem mások szemében a hozzám állás változott meg. Lehet, hogy előtte fel mert hívni, manapság pedig már nem mer. Pedig nem érzem magam „nagy embernek”. És pont ezt tanítom az értékesítőimnek is, hogy ne féljenek bemenni a nagy cégek vezetőihez, hiszen ők is csak emberek. Annyi a különbség, hogy neki van egy cége, a másiknak meg nincs. Na és?

Én ezzel a hozzáállással tudtam az egész vállalatot felépíteni Magyarországon. 1991-ben, amikor ide kerültem, még nem volt adatbázisunk, és azzal kezdtem, hogy felütöttem a telefonkönyvet, kiírogattam belőle a nagy cégeket. Felhívtam őket és minden nagyvezérhez bejutottam értékesítőként is. Sőt, a mai napig bejutok.

 – Képes lennél újra kezdeni?

– Bármikor. Szeretném a Mapeit egy még stabilabb, folyamatosan előre törő céggé menedzselni. Aztán idővel átadni azt a tudást, ami a fejemben van. És nem feltétlenül üzleti alapon.

Ebben a testben egy életünk van. Hogy utána mi lesz, nem tudjuk. Ebben az egy életben úgy kellene mindenkinek élni az életét, hogy azt élvezze. És ez nem a pénzen múlik, hanem azon, milyen ember vagy. Néhány apró trükk az egész, hogy jól érezd magad. Épp ezért kezdtem el egy képzési sorozatot, mert azt látom, siralmas a helyzet a világban. Hosszútávon pedig biztosan tudok sokaknak segíteni.

 

***

Az ügyfelekkel való bizalmi és egyben minőségi kapcsolataid mennyisége határozza meg munkád sikerét. Ha az ügyfélnek képes vagy minőségi pillanatokat adni egy-egy tárgyalás alkalmával, akkor garantáltan tiéd a siker.

BIZALOMÉPÍTŐ KÉRDEZÉSTECHNIKA TRÉNING

Bővebb információk, részletek:

http://brillianttrening.hu/treningek/bizalomepito-kerdezestechnika-trening/

Vissza az oldal tetejére!