DUDITS DÉNES, a nehezen leszokók tanácsadója:

"Sokan belehalnak a boldogság keresésébe, mielőtt megtalálnák azt, amire igazán vágynak"

 

"Az élet egy nagy áruház, tele polcokkal, amelyeken áruk vannak. Nem kell mindent levenni a polcról, mert nem fér bele minden a kosárba. Amikor fizikai valójában is bemegyek egy áruházba, ott sem veszek meg mindent. Vannak olyan polcok, amelyek kívül esnek a látókörömön, és eleve el is kerülöm őket. Pontosan így vagyok az alkohollal és a droggal is. Ott a lehetőség, hogy éljek velük, de nem veszem le őket a polcról. Számomra a józanság elvi kérdés. Ha egyszer eldöntöttem, hogy ezt az utat választom, akkor többé nem gondolkodom a máskéntről. Nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy ezt vagy azt megihatom vagy elszívhatom-e.”

Dudits Dénes Sándor Andrást tisztelte meg a bizalmával - Mélyinterjúk

Fotó: www.facebook.com/jozansagprogramok

 

Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy leszokjon. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy kiálljon a világ elé. És még nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy a zászlajára tűzze a jelmondatot: „Szeretném, ha a józanság divat lenne Magyarországon, és nem használnának tudatmódosító szereket az emberek.”

Azt hiszem, nem nagyon láttam még nála elszántabb embert. Minden percben azon gondolkodik, hogyan tegyen rendet ebben a zűrzavaros világban. Ha valaki képes arra, hogy leszoktassa, majd a helyes irányba terelje a függőket, akkor ő az. 19 éve foglalkozik szenvedélybetegekkel. Csak az elmúlt három évben több mint kétszázötven embernek segített abban, hogy megszabaduljon a függőségétől. Ki másra bíznánk a szerettünket, ha nem egy olyan emberre, aki végigjárta a maga Caminoját a témában. Aki egyenesen a pokolban edződött – majd döntött, nem ilyen életet szán magának. Ma három gyermek büszke édesapja, szerető és gondoskodó férj, és nem utolsó sorban megállíthatatlan józanság-harcos. Dudits Dénest épp az teszi hitelessé, hogy nem csupán könyvekből tanulta a segítő szakmát: először saját súlyos drog- és alkoholfüggőségétől szabadult meg. Majd ő lett a nehezen leszokók tanácsadója. Kinek a gondjaira bíznánk a hozzánk tartozó függőt, ha nem rá? Ő rá, aki pontosan tudja, mire gondol akkor, amikor azt állítja, leszokni a világ legegyszerűbb dolga – abban az esetben, ha valaki ismeri azokat a technikákat, praktikákat, amelyek meggyorsítják a folyamatot. Márpedig ő ismeri.

 

A világ legjobb dolga szembenézni önmagunkkal

 

– Ezt a beszélgetést azoknak szánjuk, akik éppen útvesztőben vannak. Az útvesztőből való kijövetelhez pedig te magad mutatsz irányt, aki misszióként tekintesz a segítésre.

– Immáron két évtizede foglalkozom ezzel. 20 éve álltam le a heroinról, és rá egy évre a segítő pályára léptem.

– A függőségek, amelyekkel hozzád fordulnak, egytől egyig lelki eredetűek?

– Alapvetően igen. Ugyanakkor nem minden esetben kell mély traumákat keresni a függőség hátterében. Gyakran előfordul, hogy azok, akik alapvetően élvezeti céllal fogyasztanak alkoholt vagy drogokat, idővel „csak úgy” beleragadnak; majd később jön a fájdalom, önértékelési zavarokkal, meg a bizonytalanság, a kirekesztettség érzésével, ami aztán elmélyíti a függőséget.

– Megnyilatkozásaidban olyan témákat feszegetsz, amelyek mindannyiunkat érintenek, még akkor is, ha nem valljuk be, mert ciki.

– És tudod, mi a furcsa? Ezek nemcsak Magyarországon, hanem máshol is tabutémának számítanak. Például azt gondolnánk, hogy Amerikában nem ciki a függőségről beszélni, és mégis. Sőt, bármilyen irodalmat olvasok arról, hogy mi történik a nagyvilágban, azt látom, mindenhol ciki. A függőség, a fájdalom, a szégyen, a bűntudat és a harag tabunak számítanak. Az ember ezeket nem akarja kiteregetni, sokszor még önmagának sem. Talán épp amiatt válnak ezek cikivé, mert az ember nem akar szembesülni velük, a valósággal.

– Önmagadat tükör elé állítani a legnehezebb feladat.

– Annak tűnhet, de nem az! Az ügyfeleimnek is azt tanítom (és nagyon kérlek, hogy nagybetűkkel írd le a következő mondatot, hogy még hangsúlyosabb legyen), hogy: A VILÁG LEGJOBB DOLGA SZEMBENÉZNI ÖNMAGUNKKAL! Abból tudunk a legtöbbet tanulni.

 

A függők nagyon vágynak arra, hogy valamilyen meghitt, családias érzelmet élhessenek át

 

– Szerinted van olyan ember, akinek egyáltalán nincs függősége?

– Valószínűleg nincs, mert a függőség az emberi természettől elválaszthatatlan. A boldogság, a mámor kereséséhez persze mindenki más eszközt választ. Nézd csak meg a gyerekeket. Már a játszótéren sürögve-forogva, hintázva vagy libikókázva keresik a bódulatot. Az emberi lénybe ösztönösen kódolva van a bódulat iránti vágy. Ezek a vágyak az emberek lelkében nagyon mélyen gyökereznek – olyan mélyen, hogy azokat onnan képtelenség lenne kiszakítani. Inkább arra érdemes figyelni, hogy ezt a szükségletünket úgy elégítsük ki, hogy az a javunkat szolgálja, és ne gyötrelmet okozzon. Sajnos az úgynevezett lehúzó ágazatok, mint az alkohol- vagy a szexipar mind erre a módosult tudatállapotra építenek. Ebben az a legszomorúbb, hogy sokan bele is halnak a boldogság keresésébe, mielőtt megtalálnák azt, amire igazán vágynak.

– Épp azoknak a boldogságkeresőknek készült ez a könyv, akik kapaszkodót keresnek, és szeretnének végre „hazatérni”.

 – Érdekes hogy a hazatérést említetted... Számtalan különböző önsegítő csoport létezik, ahol gyakorta elhangzik az „Isten hozott haza!” köszöntés. Emlékszem, amikor utoljára voltam egy ilyen csoportban, még engem is roppant mód megérintett. A függők pedig nagyon vágynak arra, hogy valamilyen meghitt, családias érzelmet élhessenek át, és otthonra, közösségre leljenek.

– Általában kik keresnek meg?

– Sokan, sokfélék… A legtöbbször alkohol- és drogproblémákkal keresnek meg. Közöttük rengeteg a kokainista, és persze jönnek szép számban gyógyszerfüggők is. Ami talán a legérdekesebb, hogy az esetek többségében nem az érintettek, hanem a hozzátartozók keresnek meg. Ez egy roppant fontos momentum, amit kérlek, hogy hangsúlyozz is ki a könyvben, mert még mindig él az a tévhit (amit sajnos gyakran a szakemberek véleménye is tükröz), hogy csak annak lehet segíteni, aki maga is akarja.

 

Nem igaz, hogy csak annak lehet segíteni, aki maga is akarja

 

– Ez nem igaz?

– Nem! Ez butaság! Az ember önmagától nem akar változni, hiszen társas lény – leginkább interakciókban tudjuk önmagunkat értelmezni. Ahhoz, hogy valaki változzon, kell valamilyen hatásnak érnie. Olyan nem létezik, hogy „csak úgy” vagyok egymagamban, és hirtelen elkezdek változni. Számtalanszor előfordult, hogy elkezdtünk foglalkozni a családdal úgy, hogy először fizikailag nem volt jelen maga a szerhasználó, és végül mégis leszokott.

A család egy rendszer, egy élő organizmus, aminek ha az egyik pontján változtatunk, az összes többi elemre is hatást gyakorolunk. Vagyis teljesen mindegy, hol kezdünk hozzá a probléma feltárásához, a lényeg, hogy őszintén szembe merjünk nézni vele. Kezdjük el valahol, és ne azt várjuk, hogy maga a függő vegye fel a telefont, segítséget kérve, mert ez tíz esetből maximum kétszer történik meg. Például ma is jött hozzánk egy új ügyfél. Az első kérdésem az volt, hogy hogyan talált meg minket, és mit vár tőlünk. Azonnal mondta is az illető, hogy „nem én kerestem a helyet, hanem az édesanyám – ő javasolta, hogy ide kellene jönnöm”. Majd miután megnézte a weboldalt, el is jött. Ilyen és ehhez hasonló esetekkel nagyon gyakran találkozunk.

 

Segítünk, hogy az elrugaszkodott emberek visszataláljanak önmagukhoz

 

– Milyen jelzők jutnak eszedbe egyből a szenvedélybetegség kapcsán?

– Feszültség, bűntudat, szégyen, én-mánia, kontrollmánia, túlzott magabiztosság, bizonytalanság. És mindezeknek az ellenkezője is...

– A függőségnek van valamilyen alapvető funkciója?

– Igen, az érzelemszabályozás. Alapvetően azért használnak az emberek különböző kémiai szereket, hogy az adott érzelmi állapotot, amiben benne vannak, megváltoztassák. Van egy kényszerérzet bennük, ami azon munkálkodik, hogy mindenáron más állapotot idézzen elő. Mindez természetesen bizonyos mértékig lehetne normális és egészséges is, ugyanakkor nagyon könnyen átcsap egy, a normálissal köszönő viszonyban sem lévő állapotba. Egy idő után az ember teljesen elrugaszkodik magától és a valóságtól. Mi épp abban próbálunk segíteni, hogy az elrugaszkodott emberek visszataláljanak önmagukhoz. Lényegében minden pszichoterápiának az az alapja, hogy segítünk az illetőnek olyan hatékony érzelemszabályozó technikákat elsajátítani, amelyek egészséges tartományban tartják az érzelmeit, és nincsenek mellékhatásaik.

– Ezek szerint valóban lehet szabályozni az érzelmeket?

– Lehet, de nagyfokú tudatosságot igényel a dolog. Meg kell találni az egészséges szabályozási szintet, hogy ne akarjunk túlszabályozni. Az adott pillanatban érdemes elfogadni az éppen jelentkező érzelem létjogosultságát, és hagyni, hogy átjárjon, dolgozzon az emberben. Hiszen természetesen minden érzelemnek funkciója és szerepe van egy adott helyzetben. Például ebben az interjúhelyzetben az izgalom engem most abban próbál segíteni, hogy összeszedettebb legyek. Ha ezt az izgalmat az interjú előtt alkohollal próbáltam volna oldani, valószínűleg a legfontosabbat vette volna ki belőlem: a segítő gondolatokat és az – esetleg – életmentő javaslatokat. A nagyon szélsőséges érzelmi állapotok azonban már rombolhatják az életminőséget. Ha tehát valaki például súlyos depresszióban szenved, annak nagyon komoly érzelemszabályozási problémái vannak, amihez mindenképpen hozzá kell nyúlni.

Dudits Dénes Sándor Andrást tisztelte meg a bizalmával – Mélyinterjúk

Fotó: www.facebook.com/jozansagprogramok

 

Hat év kemény drogozás után döntöttem úgy, hogy leállok

 

– Ahogy hallgatlak, azon gondolkodtam, hogy te tulajdonképpen egy saját élményű segítő vagy. Mint ahogyan állítólag rablóból lesz a legjobb pandúr, úgy ezen a területen is az egykori függőből lesz a legjobb térítő?

– Igen, hiszen egy leállt szenvedélybeteg vagyok. Hat év kemény drogozás után döntöttem úgy, hogy leállok. Anno a heroin volt a „kedvencem”, de minden egyéb szert is fogyasztottam – a marihuánától az amfetaminon át az alkoholig. (A dohányzásról nem is beszélve.) Aztán elmentem egy drogrehabra, ahol kilenc hónapon keresztül kaptam terápiás kezelést. Ott szerettem bele a segítő szakmába, mert nagyon tetszett, ahogyan foglalkoztak velünk. Ott éreztem először az úgynevezett „hazaérkeztem”-érzést. Roppant családias volt, őszintén meg lehetett nyílni. Hiteles, őszinte visszajelzéseket kaptam; így tudtam elkezdeni rendesen tájékozódni önmagamban és a világban. A szerhasználat ugyanis összezavarja az ember tájékozódási képességét – függőként másképp szagoljuk és másképp is ízleljük a világot. Ezt főleg a leállás után lehet észrevenni, amikor megváltoznak az ízek, a szagok, a fények, a gondolkodás, az erkölcsi értékrend, meg úgy általában minden. Olyankor kezd el az ember újra visszatalálni önmagához; akkor kezdi látni a valóságot, amikor már nem abban az elrugaszkodott mesevilágban érzi magát.

– De pontosan mikor jön el a valóság? Már rögtön a leállás utáni első napokban?

 – Akár ez is előfordulhat egy tartósabb szerhasználat abbahagyása után. Ilyenkor villanásszerűen azonnal beköszönt a valóság. A tapasztalatok szerint általában pozitív élményként hat az emberre, amikor fellebben a függöny. Az egy örömteli érzés, egy leállási eufória. Olyankor azt érzi az ember, hogy szabad. Aki hosszabb ideig függő, pontosan érzi a rabsági helyzetét, még akkor is, ha ezt nem vallja be. Az aktív szerhasználók folyamatosan bizonygatják, hogy az ő kezükben van a kontroll. Gyakran mondogatják, hogy: „Le tudom tenni!”, „Abba tudom hagyni!”, „Meg tudok állni!”, „Nem én vagyok a függő, hanem te, mert én csak ennyit iszom!” – és pontosan azért bizonygatják ezt állandóan, mert valójában érzik, hogy nincs a kezükben semmi.

– Nekem is van egy kedvenc idézetem a függőktől: Holnaptól teljes leállás!

– Igen, holnaptól… Aztán természetesen holnap is minden folytatódik ugyanúgy.

– Neked hányszor volt „teljes leállás holnaptól”, amikor benne voltál a dolgok sűrűjében?

– Össze sem tudnám számolni… Arra viszont emlékszem, hogy az aktív szerhasználat kezdetét követő második évben már le akartam állni. Tehát éreztem, hogy ki kell ebből szállnom – mégis elhúztam további négy évig.

– A rehab nehéz lépés volt akkor számodra?

[Hosszan gondolkodik.]

– Egyfelől nagyon nehéz volt, másfelől meg utólag nézve talán mégsem. Időnként szerepel a nevem mellett a „Nehezen leszokó tanácsadója” titulus. Nem véletlenül van ott, hiszen az emberek úgy gondolják, hogy általában nehéz leszokni valamiről, főleg a káros szenvedélyekről. Szerintem viszont nem nehéz, hanem könnyű leállni.

 

Én egy józanság-díler vagyok, akinek az a feladata, hogy konkuráljon az alkohollal és a drogokkal

 

– Akkor miért nem a „Könnyen leszokók tanácsadója” vagy?

– Mert azt az emberek nem akarják meghallani, hogy könnyű leszokni. Csúnya dolog, de nekem gyakorlatilag el kell adnom a józanságot. Én egy józanság-díler vagyok, akinek az a feladata, hogy konkuráljon az alkohollal és a drogokkal. Olyan üzeneteket érdemes közvetítenem, amiket a függő meghall. Gyakorlatilag az egész leszokás semmi más, csak kommunikáció: kommunikáció a másikkal és önmagunkkal. Egy segítő szakember lényegében egy kommunikációs szakember is, aki a szavakkal varázsol. Az ügyfeleimnek is azt tanítom, hogy változtassanak a saját magukkal folytatott kommunikáció stílusán.

– Kit nehezebb kérdezni, saját magadat vagy másokat?

– Nincs különbség. Akkor vagyok képes önmagamtól jól kérdezni, ha tudom, hogy éppen mi zajlik bennem: mit érzek, gondolok, és mire érzek késztetést. Ha megvan bennem az a képesség, hogy folyamatosan monitorozzam magam, akkor őszinte tudok lenni önmagammal, és a holtteret is belátom. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor másokat kérdezek.

[Gondolkodik.]

Nézd, az élet szerintem olyan egyszerű, mint az egyszeregy...

– Valóban annyira egyszerű volna?

– Igen, én annak látom. Rengeteg párhuzam jut eszembe ezzel kapcsolatban. Említettem az imént a holtteret. Aki vezet, pontosan tudja, hogy ez mit jelent. A bal oldali visszapillantó tükörben bizonyos dolgokat nem mindig lehet látni. De ez nem jelenti azt, hogy erre nincs megoldás. Ha egy picit balra fordítod a fejed, máris látod, hogy mi van ott. Vagyis mindig van egy kis nüansz, egy apró részlet, amitől teljessé válik a kép. Nem olyan bonyolult ez. Először autót vezetni is bonyolultnak tűnik, pedig nem az. Ha ismerjük az élet alapvető szabályait, akkor az egész egy könnyen játszható játék. Leszokni sem bonyolult, hogyha tudom, hogy mikor és mit érdemes tennem. Most nyilván felháborodik néhány olvasó azon, hogy miket beszélek, amikor ott a depresszió, a fájdalom, a tragédia – vagyis a traumatikus helyzetek, amikor az ember valóban mély sebeket kap az élettől. Természetesen ezekre is megvan a gyógyír. Ha valaki átlátja az emberi psziché működési elveit, akkor elég könnyen meg tud birkózni az élet kihívásaival. Talán éppen ezért gondolom, hogy számomra annak idején nem nehéz volt a rehab, hanem inkább szokatlan, újszerű és furcsa.

 

Épp azok a „sikeremberek” a legveszélyeztetettebbek, akik látszólag egyben vannak

 

– Társadalmilag hova tartoznak a betegeid?

– Elsősorban funkcionális szerhasználók, vagyis sikeres függők. Olyan emberek, akik az életük különböző területein igen jól teljesítenek, magas beosztásban vannak, a hivatásukban kiemelkedőt nyújtanak. Világviszonylatban sokkal több a funkcionális szerhasználó, mint a teljesen szétesett szenvedélybeteg. Persze nem ez az általános elképzelés a szenvedélybetegekről. A legtöbben azt hiszik, hogy aki függő, teljesen szét van esve: hajléktalan, munkanélküli, céltalan, üres, akaratgyenge ember, aki nem tud magával mit kezdeni. Ez nem így van. Épp azok a legveszélyeztetettebbek, akik látszólag egyben vannak, és nagy akaraterővel bírnak. Értékes, hasznos emberek lesznek szenvedélybetegek; olyanok, akiket különösen óvnunk kellene. Ráadásul sokszor sajnos épp olyanok lesznek függők, akiknek a megoldást kellene szállítaniuk másoknak. A legnagyobb kihívás a függőséggel kapcsolatban az, hogy mindenki minden oldalon benne van. Ezt úgy kell érteni, hogy aki próbál segíteni, sokszor maga is függő.

– Te is az vagy?

– Igen, de én már leálltam.

– 20 éve álltál le. Aki egyszer függő volt, ezek szerint mindig is az marad?

– A téma függője. Az általad is említett 20 év alatt nálam egyszer sem történt meg a szerhasználat kiújulása. Immáron két évtizede a józanság függője vagyok. Szinte megszállottja lettem. A baj csak az, hogy a káros függőség olyan, mint egy többkarú polip, ami mindent átfog. Vannak olyan „pályatársak” a segítő szakmában, akik maguk is aktív szerhasználók, pedig épp az lenne a feladatuk, hogy mások életén változtassanak. Lehet, hogy erről nem kellene ilyen nyíltan beszélnem, de hol legyen őszinte az ember, ha nem a saját könyvében?

Dudits Dénes Sándor Andrást tisztelte meg a bizalmával – Mélyinterjúk

Fotó: www.facebook.com/jozansagprogramok

 

A nagy álmom, hogy Magyarországon minél több olyan ember legyen,
aki egyáltalán nem fogyaszt tudatmódosító szereket

 

Valójában benne van ebben mindenki; én is, csak én már a másik oldalon állok. Feljöttem a felszínre, és próbálok minél több embert felhozni, hogy minél többen legyünk, és jobban egymásba tudjunk kapaszkodni. Szeretném, hogy beinduljon valamilyen változás, hogy legyen egy józan tömegbázis, ahol épp az az érték, hogy nem fogyasztanak tudatmódosító szereket. Az a nagy álmom, hogy Magyarországon minél több olyan ember legyen, aki egyáltalán nem fogyaszt alkoholt. Az élet teljességéhez nem tartozik hozzá az, hogy az ember alkoholt igyon. Mégis minek? Ki lehet teljesedni alkohol nélkül is. Sőt, azt gondolom, csak akkor tud valaki teljes ember lenni, ha nem tompítja magát, és nem modulálja az érzelmeit. A munkámnak épp az a lényege, hogy ez a tömegbázis nőjön, és egyre több ember kapaszkodjon egymásba, egymást segítve. Erre nagyon sok szép példa van a nagyvilágban. Nézzünk csak egy egyszerű hétköznapi példát, egyenesen Amerikából. Ott a partykultúrának létrejött egy nagyon sajátos formája, mivel sok szórakozni vágyó ember szeretne úgy mulatni, hogy közben nem lát ittas embert maga körül. Ezért létrehoztak egy mozgalmat, és reggel 8-tól délelőtt 10-ig találkoznak, partyznak, táncolnak – teljesen józanul. Azután meg mennek munkába. Ők összefogtak, egymásba kapaszkodtak, mert úgy gondolták, szeretnének egy külön kis szigetet maguknak.

 

Kivitelezhetetlen, hogy az életed minden területén harmónia legyen – ez is csak egy illúzió, semmi más

 

– 20 éve folyamatosan ott a csábítás a visszaszokásra?

– Csábítás és lehetőség mindig van. Az élet egy nagy áruház, tele polcokkal, amelyeken áruk vannak. Nem kell mindent levenni a polcról, mert nem fér bele minden a kosárba. Amikor fizikai valójában is bemegyek egy áruházba, ott sem veszek meg mindent. Vannak olyan polcok, amelyek kívül esnek a látókörömön, és eleve el is kerülöm őket. Pontosan így vagyok az alkohollal és a droggal is. Ott a lehetőség, hogy éljek velük, de nem veszem le őket a polcról. Számomra ugyanis a józanság elvi kérdés. Ha egyszer eldöntöttem, hogy ezt az utat választom, akkor többé nem gondolkodom a máskéntről. Nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy ezt vagy azt megihatom-e. De nem vagyunk egyformák… Nyilvánvalóan a sóvárgás jelentkezhet zsigeri szinten is, amikor már szorong és pánikol az egyén. Meg kialakulhatnak olyan mély fájdalmak, amelyek hatására az ember ösztönösen nyúlna fájdalomcsillapító után, mert beszűkül a tudata. A nagy fájdalom ugyanis csőlátást eredményez, és ilyenkor az ember könnyebben nyúl a szerek után. Ez is egy érdekes jelenség. Van például egy ügyfelem, aki 15 évig nem nyúlt szerekhez, majd derékfájdalmai lettek, és elment az orvoshoz, akitől kapott egy olyan fájdalomcsillapítót, ami elindította benne a heroin utáni sóvárgást. Szinte észre sem vette, és máris kiújult a függősége, úgyhogy meg is csúszott. Szóval, ilyenekkel sajnos szembekerül időnként az ember – ezért fontos napi szinten fenntartani a tudatosságot. Ezért lettem én józanságfüggő. Nagyon trendi ma arról beszélni, hogy legyen az életed minden területén harmónia. Ez szépen is hangzik, csak szerintem kivitelezhetetlen. Ilyen nincs. Ez egy kétségbeesett erőlködése a ma emberének, aki próbál mindenben egyensúlyban lenni. Ehelyett érdemesebb inkább egy húzó prioritást találni az életünkben (valamit, amiben roppant elkötelezetté válunk), mert az a többi ponton is megtart – az élet többi területén is ellát kellő energiával, lendületet ad. Én a józanságot tettem az első helyre.

 

A függő egyszer csak magához ölel, megsimogat, utána pedig ellök

 

– A magány mennyire jellemző egy függő emberre?

– Nagyon érdekes, mert erre a kérdésre szépen sorban ugrottak be az arcok; és főleg női ügyfelek jutottak eszembe. A hölgy ügyfeleim jelentős része ugyanis a magány miatt kezd el inni, vagyis azért, mert nem kap elég figyelmet, szeretetet. Csakhogy aki függő, az a magány elleni küzdelemhez sokszor olyan eszközt választ, ami teljes mértékben felégeti az emberi kapcsolatait. Egy függő sajnos sokáig képes hitegetni, és ezzel fenntartani egy beteg rendszert.

– Kit és mivel hitegetnek a függők?

– Főként azzal, hogy időnként megmutatják a szerethető oldalukat. Felvillantják a csodálatos énüket, majd visszasüllyednek a saját kis belső menedékükbe, és olyankor már a gonosz, hiszteroid, sértő, bántó, erőszakos, tüskés kommunikáció megy. A függő egyszer csak magához ölel, megsimogat, utána pedig ellök. Húz és taszít. Persze ez valahol egy általános emberi tulajdonság is, hiszen az embereknek alapvetően szükségük van arra, hogy néha eltávolodjanak egymástól, és önmaguk legyenek. Ez egy egészséges dolog, hiszen a távolodásnak van egy „normális” szintje – de a függőségben minden betegesen más lesz. Gondolkodjon csak el minden olvasó azon, hogy legutóbb mikor tolta el magától azt az embert, aki valójában fontos neki. Szóval, ez valahol létszükséglet; de nem mindegy, hogy közben letépem-e a másik ember arcát vagy a fél karját. A függőknél pedig sajnos torzul minden, megszokják az extrémitást.

– Meg lehet ezt szokni?

– Az ember nagyon sok mindent képes megszokni… Elképesztő, milyen történetekkel, sorsokkal találkozunk a munkatársaimmal napi szinten. Az emberi lény úgy van megalkotva, hogy képes legyen bármit elviselni. Akár a legnagyobb szenvedést is.

 

Az egészséges dolgok válnak függőséggé

 

– Egyáltalán milyen függőségek léteznek?

– Két nagy csoport van: a kémiai és a viselkedési függőségek. A kémiai függőségekhez tartoznak a nikotinnal, a kávéval, az alkohollal és az ún. illegális kábítószerekkel kapcsolatos függőségek. A viselkedési függőségek közé soroljuk a szerencsejáték-függőséget, a táplálkozási és étkezési zavarokat, illetve a szexfüggőséget is. Ha belegondolunk, roppant érdekes dolog ez, hiszen alapvetően egészséges dolgok is függőségé válhatnak. Vegyük csak a legegyszerűbb példát, az evést. Enni mindenkinek kell, és mégis mennyien küzdenek étkezési zavarokkal. Vagy: dolgozni is célszerű – de abból alakul ki a munkamánia. Egy játékos emberből meg könnyen szerencsejátékos lehet. Szóval, a függőségnél minden, ami egészséges, elszáll az extrémitás irányába. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy az emberi lélekben rengeteg potméter van, amit a függők összevissza rángatnak, és a végén az egészből egy torz katyvasz lesz: olyan katyvasz, amitől már eldobod a fülhallgatót, mert annyira torz a „muzsika”. Ugyanakkor a függőség valahol roppant tanulságos folyamat is, hiszen épp a betegség mutatja meg a kivezető utat. Egy idő után ugyanis az ember elkezdi megérteni a folyamatokat, és megfigyelni, hogy mindig ugyanazokon a pontokon tolja el a potmétereket, mert a muzsika mindig az adott részeken visít. A betegség tehát valójában magában hordja a gyógyulás üzenetét, és folyamatosan kommunikálja azt az illető felé. Ezért jó, ha van valaki, aki segít megérteni, hogy a betegség mikor mit üzen. Tényleg minden kommunikáció. Rengeteg kérdés kavarog az emberben; és ha vannak jó válaszok, akkor jó megoldások is vannak.

– Neked ki segített annak idején?

– Elsősorban a családom. Ők bölcsen ott voltak mellettem, és előkészítették a leszokásomat, amikor nyitottá váltam arra, hogy igénybe vegyem a segítséget. Utána jöttek azok a szakemberek, akik a drogterápiás intézményben dolgoztak, majd persze ott voltam én is mint a „harmadik fél”...

– Szándékosan, udvariasságból említetted utoljára magad?

– Igen is, meg nem is, hiszen valóban így zajlott a saját folyamatom. Eleve nem önszántamból mentem rehabra, hanem a szüleim kezdeményezték, majd érkeztek a szakemberek, és csak azután következtem én. Én akkoriban leginkább drogozni akartam, mert azzal nagyon jól elvoltam...

 

Főállású drogosként azt éreztem, hogy megtaláltam önmagamat, és megváltom a világot

 

– Mit adott neked a drog? Mitől szabadított meg akkor téged ez a más állapot?

– Alapvetően nálam mindig az önértékelési zavar, az állandó megfelelési és bizonyítási vágy okozta a legnagyobb kihívást. Velem már az iskolarendszerben is nagyon sok probléma volt, mivel „deviáns kölyökként” nem voltam hajlandó betagozódni. Az ember önértékelését roppant mód rombolja, amikor azt éli meg, hogy semmilyen olyan területen nem tud eredményt produkálni, ahol valamit elvárnának tőle. Ilyenkor egy idő után elkezdi elhitetni önmagával, hogy az, amit elvárnak tőle, tulajdonképpen nem is fontos. Ebben a tekintetben a drog egyfajta fájdalomcsillapító volt, egy megoldás arra, hogy ne legyek egyedül a problémámmal, és összeverődjek olyan emberekkel, akik ugyanúgy éreztek, mint én. A drog volt a kötőanyag, ami összehozott minket. Úgy éreztük, mi mások vagyunk, és kívül emelkedünk lényegében minden dolgon. Ez adott számunkra egyfajta identitást. Főállású drogosként konkrétan azt éreztem, hogy megtaláltam önmagamat, és megváltom a világot. A testemnek nagyon kellemes érzést adott ez az állapot, felfokozott mámorban éltem. Az életem tele volt kalandokkal; tele voltam élményekkel, színekkel. Én alapjáraton egyébként is egy ingert kereső, az élményt fokozni akaró ember vagyok, akinek fontos, hogy mindig valami újat tapasztaljon, mert ami van, az nem elég. Ahogy már korábban említettem, a függők eleve állandóan változtatni akarnak azon, ami van; nekem pedig akkor a drog nagyszerű eszköz volt ehhez. Az már más kérdés, hogy utána ez a folyamat átcsapott egy szélsőségesen mély fájdalomba és szenvedésbe.

Dudits Dénes Sándor Andrást tisztelte meg a bizalmával – Mélyinterjúk

Fotó: www.facebook.com/jozansagprogramok

 

A szabályok nem megkötöznek, hanem szabaddá tesznek

 

– Milyen ember ma Dudits Dénes a korábbi önmagához képest?

– Lelkes, motivált, energiával teli. Egyfajta megszállottság, lelkesedés jellemez. Számomra ez egy magától kialakuló, természetes állapot. Sokkal összeszedettebb, koncentráltabb vagyok. Érdekes, mert a beszélgetésre jövet épp azon gondolkodtam, hogy ezt a lelki fejlődést majd megpróbálom neked elmagyarázni valahogy. Szóval, az embernek igazából nem kell túl sokat tenni azért, hogy a megfelelő irányba fejlődjön és alakuljon az élete. 44 éves vagyok, és néhány évvel ezelőtt volt egy felismerésem azzal kapcsolatban, hogy milyen fontos kialakítani struktúrákat és szabályokat. A szabályok ugyanis nem megkötöznek, hanem szabaddá tesznek. A struktúra nem egy béklyó, hanem a teljes szabadság. Akkor annyira megörültem ennek a világmegváltó gondolatomnak, hogy azt hittem, minimum a spanyolviaszt találtam fel. Aztán rájöttem, hogy egy bizonyos kor után ösztönösen igényeljük a struktúrákat és a szabályokat. Az emberbe evolúciósan bele van programozva a fejlődés képessége, vagyis nem kell túl sokat tenned ahhoz, hogy kiteljesedj – csak állj félre az útból, és hagyd magad fejlődni! A függő megrekeszti önmagát a fejlődésben. Amikor viszont leáll a szerhasználattal, berobban nála egy érési folyamat, és elkezdi utolérni önmagát.

– Szoktál álmodni?

– Igen.

– Olyankor az új Duditsot látod magad előtt, vagy a régit?

– Manapság jellemzően már az új Duditsot, de nem mindig volt ez így. Eleinte a függő, szenvedélybeteg Dudits jött vissza, aki még álmomban is próbált valamit szívni.

 

Rám sütötték a bélyeget, hogy problémás gyerek vagyok

 

– Mi jut eszedbe, amikor a „régi Dudits” megnevezést hallod?

– Az önbizalom-hiányos, a szétesett Dudits. A család középső hülyegyereke. Édesapám a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke volt hat évig. Egy nemzetközileg elismert, Széchenyi-díjas professzor, aki növényi géntechnológiával foglalkozik, és a szakmájában teljes mértékben a csúcson van. Édesanyám nyugdíjas magyartanár. És a két testvérem, a nővérem és az öcsém is a tanári hivatást választották. Utóbbi PhD-vel rendelkező szakfordító és tolmács is. Ami engem illet, a családi legendárium szerint, amíg el nem kezdődött az általános iskolai korszakom, addig roppant aranyos kisgyerek voltam, de az iskolába bekerülve teljesen szétestem.

– Te egyáltalán nem is emlékszel erre az időszakra?

– Arra emlékszem, hogy a tanulás valóban rosszul ment, mivel nem voltam hajlandó tanulni, és ennek a következményei sem érdekeltek. Ebből azonban később egy rakás önértékelési zavarom keletkezett. Kialakult a megfelelni nem képes Dudits, aki belesodródott a heroin és egyéb kábítószerek használatába.

– Akkoriban átoknak élted meg ezt a különleges családi hátteret?

– Igen, hiszen rám került a bélyeg, hogy problémás gyerek vagyok, akihez különtanár kell, máskülönben képtelen tanulni. Az elvárásaik számomra elképesztő nyomást jelentettek. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy a családomban férfiágon kizárólag alfa-típusok vettek (vesznek) körül. Édesapámról már meséltem. Aztán ott volt a nagybátyám Győrből, aki egy nagyhírű vállalkozó volt. Apai nagyapám pedig 8 nyelven beszélt. Rendkívül művelt, sikeres emberek vettek körül. A jelenlegi vagy a jövőbeli Dudits azt mondaná, hogy áldás egy ilyen családba születni. Hiszen mindaz, amit az elmúlt húsz évben elértem, ennek a háttérnek köszönhető. Ugyanakkor ebbe konkrétan bele is dögölhettem volna menet közben… Masszív heroinista lettem. A heroinozást meg nem sokan élik túl. Abból a brigádból, akikkel elkezdtem a cuccozást, már kevesen maradtunk. Akik pedig megúszták élve, azok is széthullottak, mert a heroinról áttértek az alkoholra.

– A sors kegyelme, hogy te ebből ki tudtál mászni?

– Mindenképp! Csoda, kegyelem vagy a saját ügyességem... Valószínűleg mindezek keveréke.

 

A szexuális függőségben az a vágy motiválja az embert, hogy még több, még jobb, még intenzívebb legyen

 

– Ne csak a drogokról beszélgessünk, hanem valami izgalmasabb, pikánsabb témáról is. Például a szexfüggőségről.

– Gyakran látjuk azt, hogy akinek alkohol- vagy drogproblémája van, annak a szexuális magatartására is kihat a dolog. Lehet, hogy az olvasók számára a szexuális függőség jóval izgalmasabb, mint mondjuk az alkoholizmus, ugyanakkor ezek nem sok mindenben különböznek egymástól. Mindkettőnek a megszállottjává válik a függő – ugyan uralni szeretné a dolgot, de már rég elveszítette felette a kontrollt. Az a helyzet, hogy az evolúció nagyon jól megalkotta az embert, hiszen az emberi faj fennmaradásához nélkülözhetetlen tevékenységekhez jutalmakat társít. Szexelni azért jó, mert ha nem lenne jó, akkor nem csinálnánk, és nem lenne emberiség. Ilyen egyszerű. A függőség nem más, mint őrült vágy a jutalomra. A szexuális függőségben is az a vágy motiválja az embert, hogy még több, még jobb, még intenzívebb legyen. Állandóan stimulálnia kell magát. És persze minél erőteljesebben stimulálok valamit, annál erősebb ingerre lesz szükség még ahhoz is, hogy később legalább ugyanazt a hatást elérjem. Ilyenkor csap át egy ördögi körbe a függőség. Ilyenkor már egészen extrém irányokba is elmehet az őrület. Amikor valaki eljut arra a szintre, hogy már minden örömforrásból kiszívta a maximumot, akkor vajon mi marad?

– És mi marad?

– Van, amikor már semmi... Ilyenkor az ember úgy marad – belepusztul a függőségébe. Annyira igényelte ugyanis az örömérzést, hogy azt már csak extrém, önpusztító módon tudta megszerezni: szerekkel vagy túlzott szexualitással. Ez az egyik lehetőség. A másik lehetőség az, hogy megáll, és lenullázza önmagát. Gyalulja az operációs rendszert, újat telepít. Tulajdonképpen ez a terápia lényege is: visszamegyek az alapokhoz, és hagyom, hogy beinduljon a fejlődés. Tudatosság kell ahhoz, hogy az ember újraépítse önmagát. Ha viszont megvannak az eszközei hozzá, akkor nem nehéz a dolog. Ahogyan már korábban is mondtam: eleve fejlődésre vagyunk beprogramozva.

 

A leállás korai fázisában a józanság egy roppant instabil, finom képlet, amivel fontos jól bánnunk

 

– Hozzátartozókkal is foglalkozol?

– Igen, és talán az az egyik legfontosabb része a munkánknak, hogy az egész családot, a szűkebb kört bevonjuk a folyamatba. Nem elég csupán a szerhasználóval foglalkozni. Az ember ugyanis alapvetően társas lény: mindenki kötődik valakihez. A függőség kialakulása pedig nagyon sokszor épp kapcsolati problémákra vagy kommunikációs zavarokra vezethető vissza. Vegyük a legegyszerűbb példát: te nem értesz meg engem, ezért én olyat teszek, ami után biztosan észre fogsz majd venni – vagyis felhívom magamra a figyelmet azzal, hogy iszom.

– Roppant elgondolkodtató, amiről beszélsz. Amióta leültünk, és hallgatlak, azon gondolkodom, hogy az életben mennyi minden siklik el azon, hogy nem értjük meg egymást...

– Pontosan. És abban a pillanatban, amikor a szerhasználat kommunikációs eszközzé válik, még nagyobb lesz a káosz, mert az egyébként is fennálló probléma még inkább torzul: még nagyobb lesz a kommunikációs zavar, és még több lesz a meg nem értettség, a fájdalom, a támadás. Ezért fontos, hogy ezeket mind tisztába tegyük. A legtöbb terápiás folyamat épp ezért azzal kezdődik, hogy bevonjuk a családot.

– Kívülállóként azt gondolnám, hogy egy függőt még zavarhat is, ha a hozzátartozója is képbe kerül a kezelés során.

– Elmesélek egy érdekes szituációt, ami szintén nagyon gyakori. Ha van egy szeretted, aki alkoholproblémával küzd, akkor nyilvánvalóan szeretnéd, ha leszokna. Talán meg is teszel azért mindent, hogy elérd, hogy kezeltesse magát. Amikor azután nagy nehezen elmegy szakemberhez, boldog vagy, mert végre abbahagyja az ivást. Igen ám, de ez az ember ilyenkor elkezd megváltozni. Magabiztosabb lesz, kifejezi az érzéseit, az igényeit; vagyis már nem feltétlenül úgy reagál a dolgokra, ahogyan korábban. Mindez pedig óriási feszültséget generál köztetek, hiszen már nem azzal az emberrel beszélsz, akit korábban megszoktál. A saját feszültséged által pedig nagyon könnyen visszaránthatod őt a szerhasználatba. Van erről egy konkrét példám is. Adott egy nagy cég vezetője, akinek rengeteg beosztottja van, tehát több ember megélhetése, élete függ tőle. Ez a cégvezető a felsővezetői körrel elmegy egy külföldi útra – és természetesen buliznak is. (Hozzá kell tennem, hogy ez az ember már régóta jár hozzánk, és nagyon szép eredményeket ért el.) Szóval, azon a bizonyos külföldi úton szinte mindenki iszik, csak ő nem, hiszen éppen benne van egy terápiás folyamatban. A többiek ugyan kínálgatják, de ő ellenáll. Ahogyan tőlem tanulta, még a kezébe is veszi a poharat csak azért, hogy legalább ne kínálják itallal. És nincs jó kedve. Mitől is lenne? Outsidernek érzi magát az egész buliban. A felesége is ugrál a nyakán, hogy táncoljanak, de ő hajthatatlan. Egyedüli józanként semmi kedve sincs táncolni. Ettől persze a feleség is egyre feszültebb lesz. lyenkor merül fel az emberben a gondolat, hogy „rendben, akkor olyan leszek, mint régen, ha annyira akarod” – és máris megtörténik a visszaesés. Pedig az elején épp ez a házastárs tett meg mindent azért, hogy a férjét eljuttassa hozzánk. Persze – félreértés ne essék – nem felmenteni akarom a függőt. De tudni kell, hogy a leállás korai fázisában a józanság egy roppant instabil, finom képlet, amivel fontos jól bánnunk. És itt kell bevonni a társat a folyamatba; itt kell elérni azt, hogy az emberek megtanuljanak egymással hatékonyan kommunikálni. Igen, még az egyébként nem függő társat is be kell vonni azért, hogy kezelni tudja a függő leállási folyamatából eredő változást.

 

Sajnos az is gyakran megtörténik, amikor a függő teljesen leáll,
hogy a házastársak nem sokkal később elválnak, szétmegy a család...

 

– Hányszor hallottad eddigi munkásságod során a „Szeretném visszakapni azt az embert, aki korábban volt!” mondatot?

– Meg se tudnám számolni... A válaszom pedig ilyenkor rendre az, hogy nem azt az embert fogja visszakapni, hanem egy másikat. Meg azt is elmondom, hogy a társnak is változnia és igazodnia kell. Sajnos az is gyakran megtörténik ugyanis, hogy amikor a függő teljesen leáll, a házastársak nem sokkal később elválnak, szétmegy a család – ahelyett, hogy végre övék lenne az a boldogság, amire régóta vágytak. Az is sokszor megtörténik, hogy a leszokó agresszívvé, türelmetlenné, feszültté válik. Ilyen esetekben is a hozzátartozónak kell megtanulnia igazodni a helyzethez. A beszélgetésünk előtt épp egy örömteli dologban volt részem. Egy hölgy ügyfelemmel beszéltem. Egy fiatal nőről van szó, aki eljött a bentlakásos programunkra. Miután végigcsinálta az intenzív utógondozási szakaszt is, azt mondtam neki, hogy érdemes lenne még eljárnia pszichodrámára is. Oda is elment, és nagyon megszerette. Ma pedig örömmel mesélte, hogy végre a férje is elkezdett pszichodrámára járni – vagyis együtt fejlődnek, együtt mennek tovább ezen az úton. Pedig ők is megküzdöttek egymással odahaza: a férje sokáig nem úgy reagált a változásra, ahogyan kellett volna. Akárhogy is nézzük, a gyógyulási folyamat megzavarja a környezetet. Hiába vágyik sokszor a leszokó a hozzátartozói törődésére, szeretetére, azt nem mindig kapja meg. Persze neki is meg kell értenie, hogy a hozzá közel álló emberek rengeteg kínt, gyötrelmet éltek át a függőség időszakában, amit nekik is fel kell dolgozniuk valahogy. Szóval, nem szabad belőlük erőszakkal kicsikarni a szeretetet, a megértést. Ilyenkor bizony a leszokónak is türelmesnek kell lennie. Előbb-utóbb meglesz a megoldás. Az én célom pedig az, hogy minél több ilyen jó példa legyen, mint ez a pszichodrámás házaspár, illetve az ő esetük.

 

Kellett a szakemberek gondossága

 

Egyébként azért emlegetem gyakrabban példaként a hölgyeket, mert ők rendkívül érzékenyek, finomak és törékenyek. Nekik nagyobb szeretetre, odafigyelésre van szükségük. Ha ezt nem kapják meg, akkor könnyebben az italba menekülhetnek. Vagy az altatóba. Vagy a nyugtatóba... Nem véletlenül ismétlem olyan sokszor, hogy a hozzátartozók bevonása nélkül nem lehetséges hatékony leszokás. A hozzátartozók jelenléte nélkül ugyanis izolált, magányos emberek lesznek a függők, akik előbb-utóbb vissza fognak csúszni valamilyen szerhasználatba.

– A rehabon töltött kilenc hónap során melyik volt számodra a legnehezebb időszak?

– A harmadik és a negyedik hónap környékén volt egy pont, amikor ki akartam törni. Akkor azt mondtam, itt már nem kapok újat, nekem ez elég. Ott volt egy komoly dühkitörésem, illetve pánikrohamom, és teljesen magam alá kerültem. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy maradok még; de ehhez kellett az ottani húzóerő, a szakemberek gondos türelme.

 

Dudits Dénes Sándor Andrást tisztelte meg a bizalmával – Mélyinterjúk

Fotó: www.facebook.com/jozansagprogramok

 

Olyan emberekkel vagy együtt a rehabon, akiknek fontos, hogy jól legyél

 

– Emlékszel még arra, hogy pontosan mi játszódott le benned akkor?

– Nem igazán tudnám megfogalmazni... Lehet, hogy egyszerűen csak telítődtem azzal az intenzív – jó értelemben vett – agymosással, amit ott kaptam. De az is elképzelhető, hogy csak a dolgok természetes rendje működött bennem. Immáron ugyanis segítőként is azt látom, hogy amikor leállnak emberek, az első három hónap simán megy, és általában utána jönnek az igazi kihívások, amikre mindenki másképp reagál.

– Tulajdonképpen mi történik egy ilyen rehabon?

– Sok-sok beszélgetés, meg kellemes időtöltés a sorstársakkal. Olyan emberekkel vagy együtt, akiknek fontos, hogy jól legyél. Sokszor minőségibb emberi kapcsolatok ezek, mint odakint az életben. Hatalmas tanulási folyamat.

A mi rehabunk egyébként egy fiú rehab volt. Tizenvalahányan laktunk egy házban, és mi főztünk magunkra, meg mindig volt egy konyhafelelős. Amikor rám került a sor, és én lettem a konyhás, akkor tanultam meg igazán felelősséget vállalni, hiszen én főztem 12 drogosra. Ha pedig valamit elrontottam, azt kíméletlenül a fejemhez vágták. Roppant jó erőpróba volt. Ott tanultam meg főzni.

– Jól főzöl?

– Szerintem közepesen. Az alapdolgokat tanultam meg; például azt is tudom, hogy a rántott húst akkor kell megfordítani, amikor felemelkedik. Tudtad?

– Honnan tudtam volna?

– Látod, látod… Egyebek mellett erre is jó a rehab. A kisfiam például a hétvégén el volt ájulva, hogy milyen finom, szaftos a rántott húsom. Persze nem véletlenül. Az intézetben az egyik terápiás munkatárs eredetileg szakács volt, és tőle tanultam. Persze a rehabon nem csak főztünk. Hatalmasakat beszélgettünk, rengeteg csoportfoglalkozásunk volt. Meg kertészkedtünk is. A kilenc hónap alatt egyszer egy egyhetes kenutúrára is elmentünk. Az a kenutúra számomra sorsfordító volt. Hihetetlen módon beindította bennem a természetes túlélési ösztönt, amikor táboroztunk és horgásztunk. A rehab után talán éppen ezért számomra a horgászat lett a drog helyettesítője. Ez lett a szenvedélyem, ebben mélyültem el. Találtam magamnak valamit, amivel elfoglalhattam magam. Azóta is járom a természetet. (Keressen majd rá az olvasó a www.dudits.hu címen elérhető vlogomra a világhálón. A videók között ott lesz a fiammal közös nyári túlélőtúránkról készült videó is.)

– A ti rehabprogramotok mennyivel másabb, mint amin te vettél részt anno?

– A mi programunk nem egy klasszikus drog- vagy alkoholrehab. Nincsenek csoportfoglalkozások: mindenkivel egyénileg foglalkozunk. Az ügyfeleinket partnerként és nem gyerekként kezeljük, és ezért ők is beleszólhatnak a saját terápiás programjuk kialakításába. Nem alkalmazunk megalázó alkohol- és drogteszteket sem. És ami a legfontosabb: nem azt nézzük, hogy ki a hibás azért, hogy kialakult a függőség, hanem olyan eszközöket adunk az ügyfeleink kezébe, amelyeknek a segítségével visszanyerhetik a kontrollt a szerhasználatuk felett.

 

Ma már egyértelműen a fejlődésről szól az egykori függőségem

 

– A külföldi rehabok is hasonló tematikával működnek?

– Igen. Amerikában több rehabot is meglátogattam, és nincs nagy különbség. Mindenhol van egy védett közeg, ahol készségeket fejlesztenek, és időt adnak az embereknek a gondolkodásra. A függőségkezelés alapvetően mindenhol a világon beszédalapú terápiával történik. Csak indokolt esetben van gyógyszeres kezelés.

– Manapság hogyan tekintesz a függőségre a saját életedben? Egykori béklyóként, vagy az új életed lehetőségeként?

– Mindenképpen édes béklyó, mert rengeteg fejlődés és öröm lett belőle. Számomra ma már egyértelműen a fejlődésről szól az egykori függőségem és a mai életem. Ahogyan azt említettem, a gyerekkori éveim a tömény kudarcról szóltak, most viszont a józanságomnak köszönhetően sok ponton a sikert élem meg.

– Mit jelent számodra a siker?

– Épp ma hallottam egy zseniális mondást, mégpedig egy amerikai kosárlabdaedzőtől. „Az a siker, amikor fel tudsz nőni önmagadhoz, amikor felismered, hogy mire vagy képes, és kihozod magadból a maximumot. Az igazi siker, amikor összhangba kerülsz önmagaddal.” Az önmagammal való viszonyom az, ami annyira meghitt, annyira szoros, hogy el tudom fogadni ezt a viszonyt, és azonos tudok lenni önmagammal. A lelki betegségek alapja az, hogy az ember a saját szemében hiteltelenné válik – amikor nem olyan életet él, amilyenre vágyik; amikor megalkuszik; vagy amikor felesleges kompromisszumokat köt nap mint nap. Én annak idején függőként rengeteg kompromisszumot kötöttem. Gyáva voltam. Manapság viszont, azt tudom mondani, olyan életet élek, amilyet szeretnék. És csak ez a fontos! Számomra ez a siker.

 

Dénes elérhetőségei:

www.jozansag.hu
www.dudits.hu
www.facebook.com/jozansagprogramok

 

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!