Almási Kitti: "Jó lenne egy kicsit vagányabbnak lenni"

 

„Sokat változtam az utóbbi időben. Ért egy óriási csalódás, egy barátnak hitt ember nagyon csúnyán bánt velem. Pedig az illetőnek roppant sokat segítettem barátként, aztán végtelenül hálátlanul és kétszínűen átvágott. Mély, önismereti munka volt kimászni abból a lelki traumából...”

 

Fotó: facebook.com/dralmasikitti

 

Különös érzés a híres pszichológus hölgy rendelőjének előterében várakozni. A terem – igen, terem, mert bődületesen nagy helyiség – tele van tükörrel, de ez nyilván a régi budai bérház sajátossága. Az ember akarva-akaratlanul is „viselkedni” kezd, hátha a tükör mögött bújtatott kamerák vannak.

Miközben Kittire várok, azon gondolkodom, vajon mennyien vártak már itt előttem feszülten, és mire gondolhattak közben. Aztán megjelenik vendéglátóm, és mosolyával egy pillanat alatt elűz minden feszengést. Amikor pedig a tükörre és a már említett kamerákra terelődik a szó, kinevet. Azt mondja, ilyen butaságot még nem is hallott…

Teával kínál, magának kávét főz, és egy csokit bont. Azt mondja, csak ilyenkor és „így” van ideje enni.

 

– Ha valaki nem mondja le a 11 órás terápiát, nem jöhettem volna?

– Biztos, hogy nem.

– Ennyire elfoglalt?

– Ennyire. Minden hétköznap rendelek, mellette pedig előadásokat is tartok, főként vidéken. Mellette pedig ott a két iskolás gyermekem az állandó logisztikával…

– Bírja energiával?

– Bírom, hiszen nagyon szeretem a szakmámat. Hihetetlenül lelkes vagyok, és örömmel jövök be dolgozni. Ugyanakkor jó néha kilépni a rendelőből, nem csak a félhomályban egyesével fogadni itt az embereket. Egy előadás, egy tévéműsorban való szereplés vagy az írás is feltölt. Mindettől függetlenül ma már értem, miért tanultunk annyit az egyetemen a kiégésről. A segítő szakmában – akármennyire is lelkes az ember – egy idő után el lehet fáradni.

– Az egyetemen azt is megtanítják, hogyan építsen burkot önmaga köré?

– Hogyne, az az önismeret része. Több száz órában tanultunk erről kötelezően. Akkor tanultuk meg, hogyan ne vegyük magunkra mások problémáit.

– Nem is veszi magára?

– Azért ezt nem lehet teljesen kiiktatni. Néha szívesen járnék én is valakihez terápiára. Annyit változik az ember az életciklusokkal, hogy azt újra és újra helyre kell tenni. Jó lenne elmenni a mesteremhez, de ő már régóta nem vállal pácienst, és nehéz ezt a bizalmat áthelyezni egy másik kollégára. Nem egyszerű a szakmabeliekkel.

– Egy pszichoterápiás kezeléssorozat alapvetően a változásról szól?

– Igen, és már az is a változás része, ha valaki beszélni tud a problémáiról. Azért senki nem jön ilyen helyre, mert minden jó az életében. Olyan persze előfordult már, hogy valaki azt mondta, nincsenek problémái, csak az önismeretét szeretné mélyíteni.

– Ön miért fordulna szakemberhez?

– Időnként egem is érnek krízisek. Néhány éve, amikor váratlanul meghalt az édesapám, gondolkodtam rajta, hogy elmegyek. Az ilyen helyzetekre ugyanis nem lehet felkészülni. Úgy érzem, ez azóta sem került a helyére. És már csak azért is elmennék, hogy lássam, amiben most élek, abban mennyi a torzítás. Hogyan viszonyulok a gyerekeimhez vagy a páromhoz. Mindig minden változik. Amiben nyakig benne vagyok érzelmileg, azt nem mindig látom tisztán. Még akkor sem, ha ez a szakmám, és felteszem azokat a kérdéseket önmagamnak, mint egy hozzám járó embernek. Önmagamnak nem úgy adok választ, mint egy szakembernek. Mert az számomra talán túl fájdalmas lenne. Ezért inkább hárítok.

 

„A SZAKMA SZIGORÚ SZABÁLYAI SZERINT
AZ UTCÁN NEM IS KÖSZÖNHETNÉK A BETEGEIMNEK.
ÉN AZONBAN KÉPTELEN LENNÉK ÍGY VISELKEDNI”

 

– Önmagának milyen típusú terapeutát keresne?

– Semmiképp sem „simogatós” terapeutát, mert arra semmi szükségem, hogy azt halljam, Kittike, jól vagy te így… A szakmában magam is konfrontatív ember vagyok, szeretem a tuti felé vinni az embereket, és nem ködösítek.

– Egy pszichológusnak szabad egyáltalán önmagáról mesélnie?

– Jót kérdez, mert a szakma alapvető tanítása a régmúltból, hogy a terapeutáról semmit sem szabad tudni. A klasszikus analízisben viccesen azt szokták mondani, hogy a rendelőn kívül még köszönni sem lehet a páciensnek, úgy kell tenni, mintha nem is ismernénk. Csak a rendelő négy fala között van közünk egymáshoz.

– Képes lenne arra, hogy ne köszönjön az utcán a betegeinek?
– Nem. Én ennél jóval lazábban művelem ezt a szakmát, hiszen a mesterem is ilyen volt. Ha feltettek neki egy kérdést, arra az utcán, civilben is válaszolt.

– A magánéletéről mégis keveset tudni. Talán csak annyit, hogy két lánygyermek édesanyja.

– Bizony, két kis gyönyörűség. Egyik hét, a másik kilenc éves. Elsős és harmadikos két kis gyönyörűség. Egyetlen egyszer, egy szakmai magazinban engedtem velük közös képet, és utána kérdezték, hogy mama, mi most híresek leszünk? Mondtam, hogy ettől nem. Nem akarok a fejükbe egy torz képet rakni. Nekik még korai ez a fajta reflektorfény.

– Ők a mamát híresnek tartják?

– Tisztában vannak vele, hogy sok helyen megismernek. Szerencsére azonban én nem olyan vagyok, mint egy műsorvezető, akit úton-útfélen megállítanak. Az iskolában is gyakran mondják nekik, hogy látták a mamit, de nem szeretném, ha ezt túl sok lenne. A szakmámból kifolyólag pontosan tudom, milyen teher lenne számukra. Úgy gondolom, pont jó szinten vagyok abban, hogy sikerült valamit letennem az asztalra, és mégsem mentem el a celeb irányba.

– Amikor a civilként, a hétköznapok során leszólítják, a problémákat is mondják az emberek?

– Ez leginkább az előadásokra jellemző. Ott van több száz ember, akik a szereplés után sorban állnak dedikáltatni, majd az aláírás mellett kérdeznek is gyorsan valamit. Gyakran a kígyózó sor 85 százaléka tanácsot kér. A lehetőséghez mérten próbálok mindenkinek praktikus tanácsot mondani.

– Almási Kitti megfizethető egy átlagembernek?

– Ez összetett dolog. Épp idén emeltem az óradíjamat. Azt is azért, mert akik felhívtak, megkérdezték, mennyiért dolgozom. Amikor bemondtam, csodálkoztak, hogy csak ennyi, majd hozzátették, vidéken a másfélszereséért dolgoznak kollégák. Annyi ilyen telefont kaptam, hogy aztán én is a másfélszeresére emeltem az óradíjat.

– Nehéz volt?

– Nagyon. Számomra a pénzzel való bánásmód is egy hosszú önismereti munka volt. A sokat emlegetett mesteremmel rengeteget dolgoztunk ezen. Amikor a Lipóton dolgoztam az ambulancián, a legelső órákat kétezer forintért vállaltam, és már azt is soknak tartottam. Megfelelési kényszer lett rajtam úrrá, hogy valóban megérdemlek-e ennyit. A mai napig szégyenlősen mondom el az új árat az új jelentkezőknek. Persze már rutinosabb vagyok, mert látom, hogy nem lepődnek meg rajta, de nálam egy héten legalább hat esetben előfordul, hogy nem fizet valaki, és úgy megy el. Aztán írnak, hogy jaj, mennyire feledékenyek voltak. Nekem pedig fel sem tűnik.

– Ha most ezt leírom, mindenki ezt fogja csinálni.

– Nem hinném, mert ilyen intim viszonynál ők érzik rosszul magukat, ha nem adhatják meg. Ez egy hosszú, kitartó munka minden páciensnek, több hónapon át heti rendszeresség. Sajnos sok olyan humbug segítő van, akik azt mondják, gyere el maximum kétszer, és gyorsan olyan életet és lelkiállapotot varázsolok neked, hogy attól fogva jó életed lesz.

– Ezek kóklerek?

– Azok. Hazug csalók. Rontáslevétel milliókért. Aztán eltűnnek a pénzzel. Azt a tévképzetet kelteni valakiben, hogy neked attól jobb lesz, ha én valamit kikeverek, megjósolok vagy átalakítok… Számos olyan ember van, aki hozzám jár, és megfordult már ezeknél – rengeteg pénzért. Ez felháborító, mert eleve tudatosítani kell mindenkiben, hogy ahhoz főleg neki kell dolgoznia, hogy jobb legyen az élete. Soha nem vállalok el úgy pácienst, ha azt mondja, csináljak valamit, hogy megváltozzon az élete. Neki kell akarnia azt a változást, ezért ez az ő munkája lesz, amihez asszisztálni fogok, és kettőnknek kell összeszorzódnia ahhoz, hogy valóban működjön. Ettől sokan megijednek, és vissza sem jönnek. Ők nem állnak még készen a munkára.

 

„TÖBB ÉLETET MEGMENTETTEM MÁR AZZAL,
HOGY NEM KAPCSOLTAM KI A TELEFONOMAT”

 

– Álmodott már beteggel?

– Nem is egyszer. Megmaradnak történetek, emberek. Amikor már mást csinálok, mondjuk, a gyerekekkel vagyok, olyankor beugranak történetek, amelyek felkavarnak vagy szívszorítóak. Persze ez nem olyan vészes, hogy ne tudjam a saját életemet élni. Nagyon szimbolikusak ezek az álmok.

– A páciensek felhívhatják?

– Indokolt esetben igen. Főleg azok, akik vészhelyzetben vannak. Én ugyan nem hívok fel másokat, hacsak nincsenek óriási krízisben. Pont ma is történt egy ilyen eset, amikor én érdeklődtem. A szakma szabályai szerint ez szintén határátlépés, mert nem szabadna rákérdezni telefonon, hogy van. Ugyanakkor szeretném, ha érezné a páciens, hogy számíthat rám. És ezért nagyon hálásak is ezek az emberek. Azzal, hogy soha nem kapcsolom ki a telefonomat, több életet is megmentettem már. Legutóbb két hete.

Elérhető voltam, és pár mondatot tudtunk beszélni. Mindez persze nem úgy történik, mint az amerikai filmekben, de igenis, ki lehet rántani valakit abból a beszűkült állapotból néhány jól eltalált mondattal.

– Van egy könyv – Veszteségből nyereség címmel –, amelyben szokásától eltérően meglepően őszintén ír élete eddigi legnagyobb kríziséről, a pénztelenségről.

– Elkényeztetett kislányként nőttem fel, nagyon kellemes jómódban, aztán egyik pillanatról a másikra belecsöppentem a teljes nincstelenségbe. Elsőéves egyetemista voltam, egy szép albérletből kollégiumba kellett költöznöm, és konkrétan az étel szintjén nélkülöztem.

Hihetetlen emlékeim vannak abból az időszakból. Álltam a hideg buszmegállóban, és néztem a meleg autóban a kisblúzban ülő hölgyet, aki épp dobolt a műszerfalon, gondolom, valami kellemes zenére. Én meg majd’ szétfagytam. És azon gondolkodtam, tudok-e majd joghurtot venni, de mégis valahol belül éreztem, el fogok jutni arra a szintre, hogy nekem is lesz autóm. És évekkel később megvettem az első 15 éves Ladámat. Megvoltak ezek a fokozatok. De a krízis megtanított arra, hogy a dolgok nem jönnek maguktól. Megtanultam, hogy mindenért dolgozni kell. A gyerekkoromat leszámítva semmit nem kaptam ingyen.

Alázatra tanított az az időszak, alaposan helyrerázott az élet. Örülök, hogy megéltem ezeket az éveket, mert teljesen más lett volna egy kis komfortzónás, körbepárnázott környezetből jönni. Az olyan steril lenne.

– Azt mondta, a szülei elkényeztették gyerekként. A lányait Ön is elkényezteti?

– Ne is mondja... Szülőként anyukám vonalát viszem tovább, aki semmit nem korlátozott, minden szabadságot megadott, és arany szíve volt. Ez vicces, mert a szakmámban nagyon határozott, konfrontatív ember vagyok, de a magánéletben… Ha megkérdezem a lányaimat, hogy szerintük Mamika milyen, azzal kezdik, hogy nagyon engedékeny…

Következetességben és határhúzásban fejlődnöm kellene.

– A párkapcsolatban nem?

– Most nem, mert minden nagyon jó. Párkapcsolatilag három-négy éve változtam nagyon sokat. Akkor jöttem rá arra, hogy amit jónak gondolunk a másikkal szemben, az a párunknak nem feltétlenül az.

Eleve sokat változtam az utóbbi időben. Ért egy óriási csalódás, egy barátnak hitt ember nagyon csúnyán bánt velem. Pedig az illetőnek roppant sokat segítettem barátként, aztán végtelenül hálátlanul és kétszínűen átvágott.

Mély, önismereti munka volt kimászni abból a lelki traumából. Könnyebb lett volna, ha ebben valaki segít. Egyvalaki segített, de szakmailag le lehetett volna rövidíteni a folyamatot.

 

„AZ ÉRZÉKENYSÉGEM A KERESZTEM”

 

– Igaz, hogy végtelenül érzékeny ember?

– Igaz. És végtelenül sérülékeny is. Magamra veszek dolgokat, és nagyon sokat sírok. Szerencsére boldogságomban is, különösen a gyerekeim kapcsán.

Amikor ebben a fotelben ülök egy terápián, már a legapróbb rezdülésekből is érzek embereket. Ez nagy átok, hatalmas kereszt. Ha kicsit is keményebb tudnék lenni, könnyebb lenne az éltem. Sok álmatlan éjszakám van, nagyon ki tudok készülni, és nagyon tudok izgulni egy előadás előtt, akármennyit tartottam eddig. Jó lenne egy kicsit vagányabbnak lenni.

Ha terápiás célkitűzésen lennénk, most azt mondanám, a jövőben ne függjek ennyire a külső hatásoktól.

– Pedig azt hallottam, roppant szorgalmas, alapos ember, aki képes küzdeni a céljaiért.

– Pici korom óta ilyen vagyok. Ha táncoltam, akkor hittem abban, hogy jó leszek, és előre álltam. Ha hegedültem, akkor éjjel-nappal gyakoroltam. Imádtam szerepelni, eljártam szavalni is. Sejttettem, hogy olyan szakmám lesz, aminek közvetve köze van a nyilvánossághoz.

Amikor jelentkeztem az egyetemre, körberöhögtek, hogy mit keresek én egy tizenötszörös túljelentkezéssel teli pszichológia szakon. Annyira akartam, hogy ráfeküdtem, és maximális pontszámmal felvettek. Ezek visszajelzések voltak, hogy ha valamit nagyon akartam, elértem.

Utána jött a krízis az életemben, és még inkább céltudatosabbá váltam.

– Különös ellentmondás van a vágyott szereplés és a szakmája között. Utóbbi ugyanis pont nem a nyilvánosságról szól.

– Nem, hiszen itt nem kap az ember visszajelzést. Itt nem arra megy ki a játék, hogy megkapjam a gratulációt azért, mert segítettem. A legtöbben eleve eltűnnek, amikor már jól vannak. Benne van az is, hogy miért fizessen még egy órát azért, hogy elmondja, jól van. Egyébként meg minden emberi kapcsolatban, főleg egy ennyire intim emberi kapcsolatban nem spórolhatjuk le ezeket az gesztusokat. Lehet ez egy telefonhívás, vagy egy üzenet, nem kell feltétlenül eljönni egy rendes órára. De ez mutatja azt is, hogy milyen emberrel van dolgunk. Megadja a módját, hogy megköszönje, vagy inkább lelép. Sajnos ilyen világban élünk, amikor eltűnnek.

– Ezeket az eltűnéseket meg lehet szokni?

– Lassan kezdek hozzászokni. Ez egy önbecsülési kérdés is. Nekem ezek az emberek tényleg olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Drukkolok azoknak, akik hozzám járnak, szorítok, ha megmérettetésük van, és boldog vagyok, ha összejön valami sikerélmény az életükben, akár a párkapcsolatok terén.

– Azt mondta, amikor hegedűvel, prózával, tánccal próbálkozott gyerekként, szeretett volna a legjobb lenni. Feltételezem, anyaként és feleségként is erre törekedett. Az lett?

– Bízom benne, hogy igen. Egyetlen problémám az idő. A gyerekek egyre nagyobbak, egyre több a tennivaló. Őrületes, mennyi mindent kérnek az iskolában... Mostanában öt órákat alszom, csak ilyen áron tudok mindenre időt szakítani.

– Elég öt óra alvás?

– Dehogy elég! Hulla fáradt vagyok. Nem véletlenül emlegettem a kiégést. Attól félek, hogy bármelyik területet nézem, előbb-utóbb nem tudom majd ilyen színvonalon csinálni a munkám, mert olyan végtelenül fáradt vagyok az iskolakezdés miatt. Nyolcórás alvásigényem lenne, és három órával kevesebbet alszom, a hétvégék kivételével, minden nap. A délután teljesen a gyerekeké, négykor én megyek értük, velük vagyok. Az ember a párjával csak altatás után, kilenc óra tájékán tud együtt lenni. De még olyankor válaszolnom kell az e-mailekre is. Ahhoz, hogy csak az e-mail megválaszolások mellett magánélet is legyen, legjobb esetben is éjjel egynél tartunk. És hatkor kelek. Mert mindig közösen reggelizünk a gyerekekkel.

– Nyugtasson meg, ezzel nem egy újabb krízis felé halad az életében?

– Teszek azért, hogy ne legyen. A sport ilyen szempontból sokat segít. Pontosabban segíthetne, de az iskolakezdés óta futni sem jutok el. Marad a lovaglás, hetente egyszer. Aztán nagyon remélem, hogy idővel ez az iskolás korszak is beáll, és kialakul a rend.

Egyébként azt gondolom, a kríziseinkből merítenünk kell, hogyan tudunk eljutni a határainkig. Közismert dolog, mennyivel több energiaforrásunk, tartalékunk van annál, mint amennyit használunk, és amikor nagy krízis van, akkor látjuk, hogy ezt is kibírjuk, azt is meg tudjuk oldani. Amikor kényelmi pozícióban azt mondjuk, nem bírnám ki, hogy nem autóval közlekedem, az nyilván butaság. Mert volt háború, meg nyilván az emberek kibírták krumplin és vízen is. Mindent ki lehet bírni. Csak nem kell odáig eljutni.

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites/

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!