Joó Zsuzsanna karrier-tanácsadó, life coach: „Arra születtem, hogy segítsek az embereknek”
„Kevés olyan szakma van, amit akkor érdemes elkezdeni, minél idősebb vagy. A coaching ilyen, ahol az életbölcsesség, a tudás és a tapasztalat érlel. Nagyon javaslom, főleg középkorúaknak, nőknek és férfiaknak is, mert azt látom, hogy nincs más lehetőség a munkaerőpiacon, mint önállóvá válni. Ez a szakma annyira kreatív, annyira önmegvalósító, ráadásul jó óradíjjal jár. Nem lehet kiöregedni belőle, nem kell hozzá nyelvtudás, és online is lehet csinálni.”
Fotó: facebook.com/Karrieriskola
Az ország első és sokáig egyetlen karrier-tanácsadója volt, akire a média is felfigyelt. Alig volt olyan televízió, vagy rádióműsor, ahová ne hívták volna meg, és minden magára valamit is adó lapban szerepelt.
Az utóbbi években aztán kibővítette tevékenységét, s life coach lett. Azt mondja, munkája leginkább egy személyi edzőhöz hasonlít, csak ő nem a fizikummal, hanem az ügyfél privát életének különböző területeivel foglalkozik.
Joó Zsuzsannával beszélgettem.
– Ugyan a telefonban már megkérdeztem, de most is megteszem: biztos, hogy „dolgozzunk”? Hiszen ma van a születésnapod.
– Ez még nem jelenti azt, hogy ne dolgozzon az ember. Ráadásul ez azért nem munka. Ha befejezzük, megyek a családomhoz, és ünneplünk.
– Említetted, amikor érkeztél, hogy beléptél az újabb hétéves ciklusba.
– Vannak az ember életében hétéves ciklusok. Ezt a tanítványaimnak is szoktam mondani. Ezek az életciklusok fontosak. Eleve minden időszakban azt a feladatot kell megoldani, amit akkor éppen dob a Sors.
A saját életemet tekintve már november óta különös érzéseim vannak. Nem úgy jönnek össze dolgok, amelyek korábban egyszerűen mentek, furcsa gondolataim vannak, fáradtabb vagyok. Nem ismerek magamra, mert engem agyon sem lehet csapni, annyi energiám van. Aztán néhány héttel ezelőtt jött a felismerés…
56 éves lettem, és ez egy újabb hét évbe való belépés. Ilyenkor óhatatlan, hogy ami idáig működött, az nem úgy fog működni a következő hét évben, hanem más lesz. Új utak, új feladatok, és nyilvánvalóan új problémák jönnek. Sok minden megszűnik, ami nem ennek az életciklusnak a feladata. Vagy más szereplőkkel, más forgatókönyvvel kapom meg ugyanazt.
– Nyitott vagy az újra?
– Mindig is nyitott voltam. Mióta felismertem a változások okát, megnyugodtam. Előtte nem tudtam, mi a fene történik, hiszen ugyanúgy táplálkoztam, ugyanúgy sportoltam. De jön egy új korszak. Az a bizonyos újabb hétéves korszak.
„UTÓLAG VISSZAGONDOLVA AZ ÉLETEMRE MÁR AZT MONDOM,
NAGY BÁTORSÁG KELLETT A VÁLTOZTATÁSOKHOZ”
– Milyenek voltak az eddigi korszakok?
– Nagyon változatosak. Nézzük a munkát. Mindig olyan foglalkozásaim voltak, hogy ha előtte valaki három évvel azt mondta volna, hogy én ezt fogom csinálni, kinevetem. Aztán váratlanul és nagyon gyorsan keveredtem bele. Nem a sors sodort, mert nem sodródtam soha az életben, de jött valami olyan lehetőség, amire azt mondhattam, vágjuk bele. Amikor karrier tanácsadóként dolgozom, és látom az emberek életvonalát, hogy milyen munkáik vannak, azt kell mondjam, ennyire változatos foglalkozása kevésnek van, mint nekem.
– Pedig eleinte tiszta, világos életpályán indultál el. Amennyiben a tanári pályát annak lehet nevezni…
– Nevezhetjük annak. 12 éves koromtól mindennap úgy keltem és feküdtem, hogy tanár leszek.
– Erős hivatástudat kell ahhoz, hogy valaki ilyen korán kitalálja, mivel szeretne felnőttként foglalkozni.
– Hívott a szakma, én pedig mentem. 12 évig magyar-történelem szakos tanárként dolgoztam, annak ellenére, hogy az első félév után hangosan kimondtam magamnak, hogy ezt 30 éves koromig fogom csinálni, mert addig fogom bírni. Eldöntöttem, hogy nem leszek olyan megfásult, kiégett, öregesen gondolkodó negyvenes. Huszonévesen ugyanis a negyvenen túli pályatársaim gondolkodásukban túlságosan „becsontosodottnak” tűntek. Akkoriban azonban a pályamódosítást még nem láttam annyira előre, mint 12 évesen a későbbi utat. Ráadásul ez még bőven a rendszerváltás előtt volt, és lehetőség sem lett volna váltani.
– Maga a rendszerváltás a te életedben is azonnal változást hozott?
– Igen. Ott hagytam a tanári pályát, és egyéni vállalkozó lettem. Én, a bölcsész. (mosolyog) Mindig ezen nevetek. Képzeld el, hirdetéseket adtam el.
Gondolj bele, egy tanár, miután elvégezte az összes iskolát a képesítéséhez, másnap belép egy másik iskolába, ahol már a másik oldalon áll. Azt az életritmust felvenni, ahol mindig ugyanazzal a problémával találkozol, roppant monoton. Pedig hatalmas lendülettel és hévvel tanítottam, de azt láttam, előbb-utóbb fásulttá fog tenni. Annak ellenére, hogy a maga módján változatos, mert minden osztály más. Aztán jött a sokat emlegetett rendszerváltás. A szót, hogy egyéni vállalkozó, a nyolcvanas években nem is ismertük…
– Kiszakadtál az iskola védett burkából a kapitalizmussal, és homlokegyenest másba kezdtél.
– Épp ekkor nőttem fel, amikor már láttam valós élethelyzeteket. Eleve nagy változás volt, hogy én, a magyar-történelem szakos bölcsész marketinget kezdtem tanulni. Előtte álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer a Gazdasági Főiskolára fogok járni. És imádtam! Rájöttem, egész életemben erre vágytam, hogy ezt tanulhassam.
– A marketingvonal a hirdetésszervezéssel jött az életedbe?
– Igen, hiszen mindig a marketingosztályra kellett bemenni aláíratni a papírokat. Akkor még azt sem tudtam, mit jelent ez a foglalkozás, de minden álláshirdetésben marketingest kerestek. Akkoriban ezzel nagyon jól lehetett keresni. Végül nem lettem marketingigazgató, hanem csak asszisztens egy magyar gyárban.
Azért mentem el marketingasszisztensnek az Egyesült Vegyiművekbe, mert ahhoz, hogy marketingigazgató lehessek később, egy-másfél év gyakorlatot kellett végeznem. De jött egy újabb váltás. Egy angol tulajdonú szaklapkiadó főszerkesztői állást kínált egy élelmiszer-kereskedőknek szóló lapnál. Engem, aki soha nem akartam újságíró lenni. Előtte nem is írtam semmit, csak dolgozatokat javítottam. Ugyanakkor a szakmához értettem. A diplomamunkámat is a gyorsan forgó fogyasztási cikk piacról írtam, és ennek kapcsán odakeveredtem az újsághoz. Ez volt az első magyarországi élelmiszerkereskedőknek szóló szaklap. Épp az különböztetett meg a későbbi konkurensektől, hogy én nem csak szerkesztettem, hanem írtam is a kiadványt, tehát szakember voltam. A konkurenciánál nem voltak azok.
– Meddig voltál főszerkesztő?
– Kilenc évig. Nagyon húzós időszak volt, elég is lett belőle. Utána alapítottam saját vállalkozást, és karrier tanácsadó lettem.
– Ahhoz, hogy valaki ennyi módosítást hajtson végre egy életútban, bátorság kell.
– Akkor ezen nem gondolkodtam, de visszanézve már azt mondom, hihetetlen bátorság kellett.
– Egyáltalán nem volt benned félelem? Hiszen mindig a biztosat cserélted a bizonytalanra.
– Ez igaz, de akkor még házasságban éltem, és nagyon szépen éltünk a férjemmel. Ha valakinek van egy biztos hátországa, akkor könnyebben mer változtatni, hiszen tudja, hogy szeretik, van hova hazamenni. A férjem pedig mindenben támogatott.
– Ma már nem vagy ennyire bátor?
– Lehet, hogy kevésbé… Azért is vagyok kíváncsi, hogy milyen váltást hoz majd az újabb hétéves ciklus.
(nagyon nevet)
„LÁTTAM, MILYEN KARRIERT CSINÁLNAK EMBEREK,
ÉS AZT IS, MEKKORA ÁRAT FIZETNEK ÉRTE”
– Hogyan lett a főszerkesztői pozícióból végül karrier tanácsadás?
– Van jelentősége ennek a pozíciónak, hiszen egy főszerkesztő előtt sok ajtó kinyílik. Előttem is sok ajtó megnyílt. Nagy emberek, nagy cégek álltak velem szóba. A kilenc év alatt láttam, milyen változások mennek végbe az üzleti életben. Láttam, ki mennyire nőtte ki magát, milyen karriert csinálnak, és azt is, mekkora árat fizetnek érte. Mert nekem elmondták. Sokszor a családi életükbe is beavattak. Ekkor azonban még nem gondoltam, hogy ezzel valamit lehet kezdeni.
Ugyanakkor egyre boldogtalanabb voltam, és kerestem a megoldást. Mégis mi van azokkal a vezetőkkel, akik ennyit dolgoznak, és még ráadásul nők is? Feltettem a nagy kérdéseket, hogy mi boldogít? A pénz?
– Jó fizetésed volt?
– Nagyon! És jó státuszom. Nem csak főszerkesztője, hanem ügyvezető-igazgatója is voltam a cégnek. De nem voltam boldog. Rájöttem, hiába járok gyönyörű kosztümökben, és hiába esik tőlem hasra a konkurencia, megkaphatok szakmailag bármit, de valami mégis hiányzik. Sokszor mondtam azt magamban: „ez nem én vagyok”.
A személyiségjegyemet tekintve az Ennegram szerint Hármas vagyok. Vagyis a motivátor. Aki folyamatosan kitalál dolgokat. Annyi innovatív ötletet vittem be a céghez, amit a konkurensek mind utánoztak, vagy éppen nem is tudtak utánozni. Ezeket az ötleteket meg is kellett valósítani. Akkoriban megkaptam az Országos Kereskedelmi Szövetség elismerő plakettjét is – Baldauf Lászlóval, a CBA elnökével együtt. Én, a volt magyar- történelem szakos tanár egy Baldauffal… (nevet)
Persze akkor már régen nem tanár voltam, és magam is tisztában voltam vele, hogy jó szakember vagyok. Kilenc év után azonban úgy éreztem, mindent kiadtam magamból ezen a területen, és nincs több ötletem. A Hármas típus hiú is. Akkor még ezt nem tudtam, ma már tudom, hogy hiúság van benne, de amikor azt éreztem, hogy szakmailag már csak ismétlem magam, inkább váltottam. Sokan évekig, sőt évtizedekig ismétlik önmagukat, én inkább elkezdtem körülnézni.
Autodidakta módon sokat foglalkoztam önismerettel, hiszen kerestem a megoldásokat. Rengeteg ilyen jellegű könyvet olvastam. És egy újságíró mit csinál? Kijegyzeteli a legfontosabb mondatokat. Ezért utólag is hálás vagyok a Sorsnak. Másfél év elteltével összeszámoltam, hány könyvet olvastam el, és kiderült, hogy hetvenet. Állítólag ahhoz, hogy valaki doktorit írjon, ötven könyvet kell elolvasnia. (nevet) Ezek a kötetek mélyen elgondolkodtattak. És akárkinek meséltem az olvasottakról, a korábbi tapasztalatokról, döbbenten néztek.
– Akkoriban még nem volt ennyire elterjedve az önismeret és a spiritualitás, mint most?
– Nem, akkor még nagyon az elején jártunk ennek az Útnak. Valójában nem is a spirituális része érdekelt a dolognak, mert megoldásokat akartam. Kíváncsi voltam, mit kell ahhoz tenni, hogy az emberben harmónia legyen. Akkor még nem tudtam, hogy mindennek a kulcsa a munka és a magánélet összhangja. Humanisztikus pszichológiát is olvastam, és nagyon sokat a szeretetről. Kézzel fogható magyarázatot nem kaptam, de a hátteret megtaláltam, ami a gondolkodásomat megváltoztatta.
– A magánéleted rendeződött?
– Úgy rendeződött, hogy elváltam.
„EGYRE CSAK AZ MOTOSZKÁLT BENNEM, HOGY SEGÍTENEM KELL
AZ EMBEREKNEK, NE FIZESSENEK AKKORA ÁRAT”
– Gondolom, ehhez is nagy bátorság kellett…
– Óriási. Pláne úgy, hogy az én szótáramban évtizedekig nem létezett a válás fogalma. Számomra a hűség és a bizalom mindig fontos volt. Azt, hogy volt erőm elválni, Brian Tracynak, az egyik legismertebb motivátornak, üzleti szakírónak köszönhetem. A polcomon ott sorakoznak a mai napig azok a könyvek, amelyek erőt adtak.
Főleg az amerikai szakirodalmat olvastam, miközben láttam a magyar valóságot. Ahogyan bújtam ezeket a könyveket, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy segítenem kell az embereknek, ne fizessenek akkora árat. Ez motivált. Először arra gondoltam, könyvet írok. De rájöttem, egy könyvtől nem fog megváltozni semmi. Majd a tréningek jöttek, hiszen elvégre tanári végzettségem van. Ebből lett aztán a karrier tanácsadás, és eleinte senki nem értette ezt a kifejezést. Akkor még nem létezett ilyen, hogy valaki bekopogott az ajtón valahová, és tanácsot kért, merre induljon az életben. Ebben mindenképp én voltam az egyik első az országban.
– Hogyan találtak rád az emberek?
– Mindig mondom, hogy semmi nem történik véletlenül az életben. A marketinges tudásom és a gyakorlatom megvolt, és pontosan tudtam, hogyan kell eladni egy szolgáltatást. Csináltattam egy weboldalt, és azon keresztül találtak rám, pedig akkoriban még a keresőrobotok sem voltak ennyire kifejlesztve, mint manapság. Az ügyfelek mégis előbb-utóbb rám találtak. Önfejlesztő tréningeket szerveztem, hogy ne csak egyénekkel, hanem csoportokkal is dolgozzak.
„A KARRIER VALÓJÁBAN AZ ÉLETPÁLYÁT JELENTI A MUNKÁBAN”
– Aztán a sajtó is felfedezett.
– Ez is törvényszerű volt. Megismerkedtem egy gazdaság lap főszerkesztőjével, névjegyet cseréltünk, és átküldtem neki egy saját felmérést. Másnap lehozta az újság. Két nap múlva felhívtak egy rádióból, hogy beszélgessünk erről. Ezzel elindult egy lavina, amit már nem én irányítottam, hanem a média. A legtöbb tévében, rádióban és újságban szerepeltem. Ehhez képest másfél évig szenvedtem, mert az újságírók sem értették a titulusomat, és a „szakembereknek” is azt kellett magyaráznom, mit jelent a karrier szó. Ez különlegesnek számított.
A karrier szó alatt a legtöbben még ma is „könyöklést” értik. Hogyan lehetne felfelé jutni. Pedig nem akar mindenki felfelé menni. A rendszerváltás óta a karrier az életpályát jelenti a munkában. És minden időszaknak, korszaknak megvan a helye, ideje lehetősége, a lehetetlensége, a realitása, a szépsége.
– És az ára is.
– Pontosan.
– Emlékszel a legelső ügyfeledre?
– Emlékszem. Elindult a weboldalam, de nem került fel azonnal a szolgáltatás ára. Úgy lőttem be az árat, hogy diplomásokkal foglalkozom, és ha eljön hozzám egy-két alkalommal, azután butaságot biztosan nem csinál, felesleges iskolába nem iratkozik be, nem húzza az idejét, hanem meg tudja hozni a döntést, és minimum százezreket nyer vele. Úgy gondoltam, pontosan az lesz a tanácsadásom ára, mint egy jó bőrtáskának, vagy bőrcipőnek. Nem volt konkurensem, akivel összehasonlíthattam volna, hogy ki mennyiért adja ezt. Az első időszakban, amikor felhívtak az emberek, mondták, hogy nekik ez sok. De tudtam, hogy erőt kell vennem magamon, és igenis, meg kell találnom a célközönséget, aki hozzám jön. Beindult az első leányzóval az üzlet, és attól fogva, mint egy lavina, berobbant a dolog, s jöttek a vendégek. Többé soha, senki nem mondta, hogy drága.
– Követed az ügyfeleid pályafutását? Tudod például, mi lett az első ügyfeleddel?
– Tudom. Egy fejvadász cégnél dolgozik. A korábbi ügyfeleimnek egy-két évente írok egy követő levelet, hogy mi van velük. Érdekel, hogy mire jutottak. Sokan nagyon hosszan válaszolnak, részletesen elmesélik, mi történt velük.
– Visszatérő ügyfeled is van?
– Tanácsadásban nincs, coachingban van.
„A MA EMBERÉNEK A MUNKÁJA A LEGFONTOSABB.
AKKOR IS, HA EZT ÍGY NEM MONDJA KI”
– Lényegében új műfajt teremtettél.
– Igen. Nagyon pozitívak voltak az első visszaigazolások.
Általános iskolai tanárként nyolcadikos, végzős diákokat iskoláztam be. Mi a legalapvetőbb kérdés? Milyen osztályzatod van, és milyen iskolába szeretnél tovább menni? Semmivel sem másabb ez középiskolában. Milyen osztályzatod van, milyen felsőoktatási tanulmányra vagy jogosult, hány pontod van? De azt soha nem állapították meg a gyerekekről milyen személyiségtípusba tartoznak. Csendesek, nyugodtak, tudnak-e ülni a fenekükön, esetleg, izgága, szeret szerepelni. Senki nem foglalkozik azzal, hogy milyen kompetenciái vannak, miket kellene fejleszteni, vagy milyen különleges képességei vannak. Nagyon sok gyereknek nagyon sok különleges képessége van.
Amikor jönnek hozzám az ügyfelek, arról beszélgetünk, milyen rejtett kompetenciái vannak, álmai, vágyai.
Amikor elkezdtem a tanácsadást, dübörgött a magyar gazdaság. Nem mi kerestünk állást, hanem ők kerestek minket. 2004 környékén nagyon könnyű volt jó állást találni. Ez nekem is egy szép korszak volt, hiszen az ügyfeleim roppant mód értékelték, hogy figyelek rájuk. Együtt találtuk ki, hogyan lehetne kiaknázni a lehetőségeiket, s ez hihetetlenül „finom” dolog volt.
– Akik hozzád fordultak tanácsért, abszolút nem tudtak mit kezdeni az életükkel a munka terén?
– Nem feltétlenül. Feljegyzéseket vezettem az ügyfelekről, hány évesek, milyen végzettségűek, milyen nyelveket tudnak, és amikor egy idő után mindezt összesítettem, azt láttam, hogy a zöme 27 és 33 életkor közötti. Őket az „életkezdeti válságban” lévő embereknek hívja a szaknyelv, akik már dolgoztak 5-10 évet, lassanként harmincasok lettek, vagyis kezdődött egy új szakasz az életükben, egy újabb életfeladat, és ebben akadtak el, mert nem tetszett nekik az előző. Dilemmát okozott számukra, hogy maradjanak-e az adott szakmájukban vagy éppen tanuljanak valami mást.
– Abban is tanácsot adsz, hogyan keressenek állást?
– Nem erre specializálódtam, de természetesen igen. És az is döbbenetes, hogy emberek a mai napig nem tudnak önéletrajzot írni, holott ennek ma már komplett szakirodalma van. Aztán a többi probléma: hogyan mondják el az állásinterjún a nők, hogy következő évben már szülni szeretnének…
– És hogyan mondják el?
– Sehogy. (nevet) Isten ments ilyet elmondani! Kezdetben ilyen jellegű tanácsokért is hozzám fordultak. Manapság pedig a „nagy baj van, mihez kezdjek az életemmel”-problémakör kapcsán jönnek.
De a ma emberének a munka a legfontosabb. Lehet, hogy nem mondják ki, de önigazolásban, identitásban, innen tudják, kik ők, mit is érnek. Az, hogy van egy biztos, jó állásod és pénzed, igenis fontos.
Nézd, egyedül lehet élni, hiszen sok a boldog szingli, de munka nélkül, és ilyen fajta önigazolás nélkül nem. Az önmegvalósítást elképesztően keresi mindenki a munkájában. És amikor nem találják, szenvednek tőle.
Mit kezdjek egy ilyen emberrel, aki így érkezik? Innen jött a felelősség felismerése. Meddig mehetek el, meddig adhatok tanácsot? Elkezdtem nagyon ösztönösen a többi területbe is belekérdezni. Mivel töltekezik, mi az erőforrása, ami jól működik az életében. Vannak-e barátai? Szörnyű érzés, amikor az embernek nincsenek barátai. Pedig nagyon sok embernek nincs. Támogatja-e a házastársa, hogy esetleg még egy diplomát akar? A végén már egyre kevesebb tanácsot adtam, csak figyeltem, és irányokat mutattam. Kiderült, hogy ezt hívják coachingnak.
Ez egyik első magyar coaching képző tanfolyamot elvégeztem. Főleg azért, hogy papírom legyen róla. Ettől fogva pedig már világosan el tudom a kettőt választani, és már az elején el is mondom az ügyfélnek, hogy neki karrier-tanácsadásra, vagy coachingra van szüksége.
A tipikus karrier-coaching témák: munka, hivatástudat, a munka és a család összeegyeztetése, hogyan építsem fel magam, mint egy márkát, hogyan fejlesszem magam.
„A 45 ÉVES KOR FELETTIEK
CIKINEK TARTJÁK A TANÁCSADÁST”
– Hol tart ma a társadalom ezen a téren? Már nem ciki tanácsot kérni?
– Az idősebb korosztálynak ciki. Ezt abból gondolom, hogy viszonylag kevesen jönnek 45 éves kor fölött. Pedig ők is használják az internetet. Vagy nem hisznek a tanácsadóknak.
– Milyen kudarcélményeid vannak?
– Minden segítőnek az a nagy dilemmája, valóban segítetett-e. Azt érzem kudarcnak, amikor valaki kifizet előre több alkalmat, és nem jön el. Sőt, ide sem szól, hogy mi van. Két-három ilyen eset történt a több százból. Ezek azért kicsit bántják a hiúságomat, hiszen nagy valószínűséggel én nem kellettem nekik.
Ugyanakkor sokan átölelnek a végén, mielőtt elmennének. Olyankor én is feldobott állapotban vagyok, hiszen együtt érezzük, hogy valami fantasztikus dolog történt. Valóságos csoda.
– Az egyéni foglalkozások után, pontosabban mellett, aztán elindultak a tréningeid is. Melyik volt az első?
– Több tréning anyagot összeraktam, több tréninget meghirdettem. Ez is egy termék, amit el kell adni. Az első csoportokba kizárólag nők jöttek. Akkor még nem tudtam, de aztán rájöttem, hogy a férfiak ritkábban vallják be egy társaság előtt, hogy nekik nem megy. Női tréninget csináltam, és egyébként is érzékenyebb vagyok a női témák iránt, hiszen sok esetben hátrányban vagyunk. Akkor már dolgoztam különböző civil szervezetekkel, és női önfejlesztő, önmenedzselési tréningeket kezdtem el tartani.
– Markánsan elkülönül, miért megy egy nő és miért egy férfi tanácsadóhoz?
– Igen. A férfiak azért jönnek, hogyan lehetnének jobbak, a nők pedig azért, hogy mit csinálnak rosszul. És amikor tömegével láttam a nőknél ezt az elképesztő önbizalomhiányt, akkor úgy gondoltam, hogy őket kellene megerősíteni. Az első igazi sikereket a tréningek terén ezek hozták meg.
– Neked sosem volt önbizalomhiányod?
– Szerintem most is van. (nevet) Én is járok ám tanítókhoz. De ha visszagondolok a gyerekkoromra, mindig ki mertem állni társaság elé, vezető szerepet vállaltam. Nagy problémáim nem voltak, de olykor nekem is szükségem van megerősítésre. Emberből vagyok én is, ahogyan a segítő szakmában dolgozó kollégák szintén. Nekem is van coachom, én is kérek szupervíziót, ha szükséges.
– Az micsoda?
– Olyan segítő foglalkozás, amikor a segítő szakmában dolgozónak segítenek. Persze a segítő szakma nagyon tág fogalom, mert abba az orvostól kezdve a nővéren át az iskolaigazgatóig mindenki beletartozik. Mi nagyon sok lelki problémát hallunk, amit tudat alatt magunkra vehetünk. Az évek alatt kiéghetnek ezek az emberek. A supervisorok segítik feldolgozni az önmarcangolásokat és akár etikai kérdésekben is megerősítést adhatnak.
Mellette egyébként én is járok családállításra, kineziológushoz, asztrológushoz, mindenhová. Amikor azt látom, hogy én nem tudok egy emberen segíteni, elküldöm pszichológushoz vagy más szakemberhez.
„FELDMÁR IS MEGMONDTA, HOGY A HAGYOMÁNYOS
PSZICHOLÓGIA FELETT ELJÁRT AZ IDŐ”
– Pedig a pszichológusok általában gyűlölik a coachokat.
– Nem kedvelnek. Azt mondják, olyan dolgokba piszkálunk bele, amihez nincs tudásunk. Pedig ez nem igaz, hiszen mi nem a múlt feltárásával foglalkozunk. Azt meghagyjuk a pszichológusoknak. Én mindig meghagyom. Én abban segítek, hogy úgy menjen haza, lássa azt a picike lépést, kiutat ahhoz, hogy megváltozzon az élete. Ettől még a gyerekkori elakadása nem lett feldolgozva. Nagyon látványosan tudunk segíteni az embereknek.
Feldmár András, a szakma „fenegyereke” mondta, hogy szerinte a hagyományos pszichológia felett eljárt az idő, mert a ma embere türelmetlenebb és gyorsabb megoldást akar, mint ötven évvel ezelőtt. A pszichológusok valószínűleg inkább a kenyerüket féltik, ezért sokan megtanulják a coachingot is.
– Te miért tanítod a coachingot?
– Az ügyfelektől jött az igény. Nem akartam ezt tanítani, de nagy volt a nyomás. Rengeteg tananyagot összeraktam már, így ez sem okozott nehézséget. Motivált, hogy life coachokat képezzek. Hiszen láttam azt a rengeteg, jobb sorsra érdemes, tanult, érzékeny, megfelelő kompetenciával rendelkező, főleg középkorú nőt vagy férfit, akik elveszítették a munkájukat, és elmennek mindenféle ügynöknek. Ahelyett, hogy segítenének az embereknek – akár a privát életükben is. Mert a life coaching erre is jó.
– Gyakorlatilag saját magadnak képezel ki konkurenciát.
– Nem vagyunk konkurensek, mert a coach a személyiségével coachol. Van akinek én kellek, van akinek más. Nem egy sztenderd szerint csináljuk. Nem vagyunk mi műkörmösök.
– A karrier-tanácsadásban lett végül konkurenciád?
– Nem igazán. Vannak ilyen jellegű vállalkozások, de korántsem vagyunk annyian, hogy elegek legyünk tízmillió emberhez. A legtöbben egyébként még mindig az önéletrajz és az állásinterjúkra való felkészítést vállalják.
– Az állásajánlatokat figyelemmel követed a hirdetési portálokon?
– Hogyne. Most a műszaki embereket keresik nagyon. A villamosmérnököket, az IT területen dolgozókat, vagy éppen pénzügyeseket. Most ezek mennek nagyon, de ki tudja, hogy három év múlva melyik szakma lesz keresettebb.
– Milyen a külföldön új életet kezdők aránya?
– Nagyon magas. Eleve minden tanácsadást úgy kezdek, hogy melyik országban szándékozik az illető dolgozni. Nagyon nem mindegy. Tízből kilenc külföldi országot mond, de olyan konkrétakat, hogy Anglia, Peru, Új-Zéland.
Döbbenten állok, mert azelőtt ez nem volt. Ezek nem kalandvágyó emberek, mert nagyon tudatosan jelölik meg az országot.
– Saját magadnak tudnál tanácsot adni a mostani, hétéves életciklus váltásnál?
– Jót kérdezel, mert ezzel mindenképp foglalkozni kell. 56 éves vagyok, és 10 éven belül nyilvánvalóan nyugdíjba szeretnék menni. Nem azért, mert nem szeretek dolgozni, hiszen imádok, de sok ismerősömet látom 70 évesen is dolgozni. Nem tudnak kilépni, annyira benne vannak a taposómalomban. Pedig minden életkornak, időszaknak megvan a maga feladata.
Hallottad, hogy a legtöbb férfi 62 és 64 éves kora között hal meg? Évek óta. Ezt azzal magyarázzák, hogy amikor nyugdíjazzák őket, és reggel már nem kell bemenniük sehova, ez akkora stresszt okoz, hogy mindenféle betegséget kapnak, majd meghalnak. Aki ezen túl tudja magát tenni, az vígan él tovább. Én sem akarok erre rámenni, hanem inkább előre felkészíteni magamat. Például jó lenne franchise rendszert kialakítani. Átadni a tudást, és hátulról, csöndben vezetni. Nagy tudásom van, és ezt igenis át kell adni.
Ami nagyon érdekes még, hogy soha nem volt ekkora generációs szakadék a fiatalok és az idősek között. Ez a technikai eszközöknek, és az információ áramlásának köszönhető. Kérdés, meddig leszünk hitelesek a fiatalok számára. Manapság, ha megkérdezem valakitől, hogy „leesett a tantusz?”, csak néznek rám. Azt sem tudják, mit jelent a tantusz. Ilyenkor az ő nyelvükön kell mondanom. Ilyen még nem volt az emberiség történetében.
Van egy határ, amíg ezt a tevékenységet valaki hittel, erővel, naprakész ismeretekkel tudja csinálni.
– Párkapcsolati problémákkal is fordulnak hozzád?
– Nem ez a jellemző, de előfordul.
– Amikor válófélben voltál, te kitől kértél tanácsot?
– Senkitől. Elmentem ugyan pszichológushoz, de semmit nem segített. Eszembe szokott jutni, hogy ha akkor lettek volna coachok, akkor néhány átsírt évet biztosan megspóroltam volna.
– Nehéz volt a válás?
– Nagyon. Lelkileg is. Ráadásul akkor léptem ki a régi cégemtől is, új helyre költöztem. Lehet, hogy nem egyszerre kellett volna. Tudni kell, hogy a válás előtt soha nem éltem egyedül. Egy percig sem. Nagy kérdés volt, hogy a költözés után, milyen érzés lesz egyedül lenni, és úgy kimenni az utcára, hogy nem vár otthon senki. A lányaim akkor már nagyok voltak. Aztán meglepően jó volt…
– A lányaid, vagy más családtagok igénybe veszik a tanácsadói szaktudásodat?
– Igen. Ha baj van, mindig hozzám rohannak először. Örömmel oldom meg a problémáikat. Elfogadják, hogy néha segítőhöz kell fordulni.
És azt is, hogy nekem ez az életfeladatom itt a Földön. A coachingban is azt szeretem, hogy a löketet, az első nagy lépést megadjuk ahhoz, hogy elinduljon az illető. De nem fogom végig a kezét, az utat már neki kell végigjárni.
Amikor tanácsadásra jön valaki, az nagyon intim, négyszemközti munka. És nagyon lehet érezni a „flow”-t. Itt nagyobb mélységeket el lehet érni. Amikor csoportban dolgozunk, ott nagyon más a dinamika. Nagyon szeretek előadni, szerepelni. És írni is. Van egy sajátos stílusom. Rengeteg könyvötletem van, csak az a kérdés, mikor lesz időm megírni őket.
Nagy kérdés, a ma embere olvas-e. Magát a műfaját kell kitalálni, amit elolvasnak. A te könyveid is azért jók, mert esténként elolvasok egy interjút, aztán másnap egy másikat.
– Nehéz „meló” coachnak lenni?
– Nagyon. Roppant módon kifacsarja az embert, hiszen nem tudhatom, amikor beszélgetek valakivel, hogy mi fog történni a következő percben. És rá is figyelnem kell, a testbeszédére, a fejemben lévő feladatokra, érzésekre, az órát figyelni közben. Iszonyatosan fárasztó munka.
– Hol töltődsz?
– Bak csillagjegyű, és ezzel együtt „Föld típus” vagyok. Ezek az emberek a természetben töltődnek. Ugyan a negyedik emeleten lakom a belvárosban, de nagyon szeretek kirándulni, túrázni járni. Nagy Kék túrázós vagyok. Két éve kezdtem el nordic walkingozni, ami fantasztikus. Szeretem a zenét, nagy jazz és operarajongó vagyok. Nyáron nincs sok munkánk, olyankor leállnak az emberek, lazítanak. Ekkor leginkább a Balaton-felvidéken tartózkodom, hiszen az a kedvencem. Imádom a vizet.
– Sokat dolgozol?
– Sokat.
Februárban két új csoportot indítok life coaching-ban. Nagyon javaslom főleg középkorúaknak, nőknek és férfiaknak is, mert azt látom, hogy nincs más lehetőség a munkaerőpiacon, mint önállóvá válni. Ez a szakma annyira kreatív, annyira önmegvalósító, ráadásul jó óradíjat lehet érte kérni, nem lehet kiöregedni, nem kell hozzá nyelvtudás, online is lehet csinálni. Kevés olyan szakma van, amit ha minél idősebb vagy, annál jobb. A coaching ilyen, ahol az életbölcsesség, a tudás és a tapasztalat érlel.
Joó Zsuzsanna elérhetőségei, weboldalai:
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<