Dévényi Tibor: „Szenvedni kell ahhoz, hogy optimista legyen az ember”
„Mindent meg kell becsülni az életből, ami szép! Meg kell próbálni optimistának lenni, még ha nehéz is. Szenvedni kell hozzá egy kicsit. Ha csak jó dolgok történnének az életben, biztosan nem lenne optimista senki. Kell egy kis rossz is, hogy értékelni tudjuk a jót...”
Fotó: Dévényi Tibor hivatalos oldala (fb.com/devenyitibor)
>>> EZ A BESZÉLGETÉS A RETRO INTERJÚK ROVAT RÉSZE, ami azt jelenti, hogy sokkal régebben készült, mint az oldalon található beszélgetések nagy része. Akár 10-15 esztendővel korábban is. Ezért a társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás évekkel ezelőtti időpontja.
– Képzeld el, ennyi idős koromra sem tudtam teljesen kiismerni magamat. Soha nem tudom, mi vagyok valójában. Amikor a pályámat kezdtem, parodista voltam, aztán lettem színész, újságíró, tévés személyiség, konferanszié, disc jockey, szóval minden...
– A Három kívánság sem volt skatulya?
– Nem, hiszen az hosszú éveken át állandó pillér volt! Egy nagy találmány.
– Nekem mindig az jött le a műsoraidról, hogy imádtad, amit csinálsz.
– Bethlen Jancsi mondta egyszer, hogy azért vagy te népszerű, Dévényi, mert látszik rajtad, hogy szereted a közönséget. Nem akarom magam púderezni, de ez tényleg így van! Nagyon szeretem, amit csinálok. A népszerűség bizonyos pontig terhes, de az mindig egy kicsit fellengzős szöveg, amikor azt mondják, hogy „borzasztó, ha felismernek, mert nem tudok magányos lenni”... Hát, kérem szépen, minden sztár, ha két órát magányos, már megőrül, annyira hiányzik neki a népszerűség! Olyan ez, mint a titkos kábítószer; ha az ember egyszer népszerűbb lesz, arra nagyon vágyik továbbra is, és furcsán érzi magát, ha nem keresik, nem csöng a telefon, vagy nem ismerik föl az utcán.
– Te mikor voltál a legnépszerűbb?
– Minden korszakomban az voltam. Pályám kezdetén, 1965-ben parodistaként nyertem meg a Ki mit tud?-ot. Színészeket utánoztam: Csortos Gyulát, Kabos Gyulát és a többi óriást. Akkoriban egy Ki mit tud?-győzelem olyan volumenű sikert jelentett, hogy a körúton megállt a villamos vasárnap, és leszálltak az utasok autogramot kérni. Aztán jött a beat-mozgalom, én lettem az Illés-Metró-Omega állandó műsorvezetője, velük voltam öt-hat évig, több mint hétezer (!) koncertet vezettem. Ezt követte a diszkó, B.Tóth-tal és Cintulával alapítottuk a műfajt. Mindegyik hatalmas sikert hozott. És akkor a Három kívánságról még nem is beszéltünk... Több generációt megélt műsor volt. Ha most azt kérdeznéd, hogy életemben melyik volt eddig a legnagyobb élmény, nem biztos, hogy a Három kívánságot mondanám.
– Hanem?
– A diszkóban is annyi örömöm volt! Ha kiírták a nevünket (B. Tóth, Cintula, Dévényi), akkor ugyanúgy megtöltöttük a Kisstadiont, mint ma egy pop-rock együttes. Sportcsarnokokban diszkóztunk hétvégeken. Óriási élmény volt, amikor tízezren táncoltak a zenémre, és zúgott a vastaps! De ugyanilyen élmény volt, amikor a hazai sztárcsapatokat, illetve a Magyarországra látogató összes külföldi zenekart konferálhattam, a Spencer Davis Grouptól kezdve a Trafficen át a Boney M-ig. Ottawan, Saragossa Band... Olyan diszkót csináltam, hogy elájultak az emberek! Volt egy fütyülőm, üvöltöttem, felugrottam a hangfal tetejére; nagy showman voltam.
„VOLT, AMIKOR 8 FOGKEFE ÜZEMELT A FÜRDŐSZOBÁBAN. MINDIG AZ AZNAPI HÖLGYVENDÉGÉT TETTEM KI…”
– Szakmán belül legendák keringenek az egykori Dévényiről...
– Ajjaj… Múltkor ültem egy sminkszobában egy televíziós műsor felvétele előtt, ott mondta a hozzám korban közel álló sminkes hölgy, hogy hallgatom éjszakánként egy kereskedelmi rádió műsorait, amikor öreg pop-rock zenészek mesélnek az életükről, s mindig felteszik nekik azt a kérdést, hogy ki volt a legnagyobb csajozó a '60-as években.
– És ki volt?
– Mindenki Dévényi „Kucit” mondta, az én nevemet emlegették. Miközben beszélgettünk ezzel a hölggyel, állt mellette egy fiatal kislány, 20 év körüli, és ijedten nézett rám, hogy úristen, ez az enyhén pocakosodó, kopaszodó, szemüveges fazon volt a lányok kedvence... Talán az idősebb korosztály még emlékszik: göndör hajam volt, nem volt pocakom, szemüvegem, és valóban szerettek a lányok. Alaphelyzet: a sztárokhoz szerettek volna bejutni, az Illés zenekarhoz, Zoránhoz, de mivel ezek elérthetetlen emberek voltak, és ugye köztük állt a műsorvezető, csak a testemen keresztül lehetett bejutni az öltözőbe...
(nevet)
Nekem, „kis sztár”-nak több módom volt kapcsolatot teremteni, ami nagyon bejött, hiszen amikor diszkós lettem, a klubokban is egész nagy Dévényi-tábor alakult ki lányokból, és ez okozta, hogy csak 40 éves koromban nősültem. Nem akartam egy nő életét tönkretenni, mert biztos, hogy nem tudtam volna hűséges lenni. Így alaposan kiéltem magam.
– Számon tartottad a hódításaidat?
– (nagyon nevet) Egy fekete könyvbe írtam fel mindenkit, akivel valamilyen kapcsolatom volt. 370 után meguntam a jegyzetelést. Ez rengeteg telefonszámot jelent: ha néha átolvasom, a 90 százalékáról fogalmam sincs, hogy kicsoda. Szó se róla, elég rumlis életet éltem! Saját lakással rendelkeztem, volt amikor nyolc fogkefe üzemelt, mindig tudtam, hogy ki lesz a mai vendég, és az övét tettem ki...
– A 370 telefonszám között ismert nők elérhetőségei is szerepeltek?
– Ezt is külön vezettem... Erre most tényleg hadd ne válaszoljak! Volt egy híres manöken, aki később hercegnő lett, vele nagyon mély kapcsolat alakult ki. De volt világsztár énekes is az életemben. A hazai sztárok közül a popvilágból, illetve színésznők közül is akadt, ezzel nem árulok el titkot, de kérlek, tekints el a névsorolvasástól! (nevet)
– Tisztában vagy minden gyarlóságoddal?
– Teljes mértékben. Próbáltam úgy hozni a döntéseket az életemben, hogy egy képzeletbeli mérlegre tettem a dolgaimat, s amelyik felé billent, úgy döntöttem.
Ha most a bűneimet és a jó tulajdonságaimat rátenném erre a képzeletbeli mérlegre, valószínűleg a jó felé billenne, és erre mindig vigyáztam. Benne van a Miatyánk...-ban, hogy bocsásd meg mások bűneit is. Amikor támadások érnek, bántanak, vagy nagyon rossz helyzetben vagyok, eszembe jut ez a mondat. Voltak nehéz évek. 1998. különösen nehéz esztendő volt. Autóbalesetet szenvedtem, akkor kaptam csípőprotézist. A fájdalmak miatt már elkerülhetetlen volt a berakása, ami nem ortopéd protézis, hanem traumatológiai. Kétszer kiugrott, több mint három hónapot feküdtem kórházban. Tíz évig bottal jártam. Egy év alatt elvesztettem a szüleimet, édesanyámat, édesapámat. Egy szem gyerek voltam, anyukám 75, apukám pedig 83 éves volt. Nagyon megrázott, akkor kaptam egy pánikbetegséget, amit Gábor S. Palival megbeszéltünk, és a mai napig kezelünk. Nekem is voltak megrázkódtatások az életemben, de amikor valami olyat csinálok, ami gyarló, utána mindig jön a büntetés. Látom, hogy a mérleget „föntről” egyensúlyba hozzák.
„PATAKOKBAN FOLYT A KÖNNYEM, AMIKOR EGY ÉV KIHAGYÁS UTÁN ÚJRA KÖSZÖNTHETTEM A NÉZŐKET”
– Amikor nagyon el vagy keseredve, mi tud abból az állapotból kizökkenteni?
– Közhelynek hangzik, de nem az: az emberek szeretete. 1998. február 11- én, a születésnapomon feküdtem a kórházban, óriási hó volt, Miskolc el volt zárva a külvilágtól, és ilyenkor az ember mindent jobban végiggondol. Aztán egyszer csak elkezdtek csörögni a telefonok; különböző rádióadók hívtak, köszöntöttek, a kórházban készítettek nekem egy tortát, behozták az újságokat, az akkori napilapok mind megemlékeztek a születésnapomról. Ez az, ami erőt ad, hogy érdemes csinálni, érdemes felállni. A baleset után nagyon sokan feladták volna, mert letörött a combnyakfejem, a csípőm szilánkosan szétment, egyáltalán nem garantálták, hogy járni fogok, de ezen is túltettem magam. Már mondtam, a népszerűség abból áll, hogy szeretnek vagy nem szeretnek, de akkor rájöttem, hogy többen szeretnek. Ha valami baj történik, a közönség szeretete átsegít rajta. Emlékszem, a nagy baleset után, amikor visszatértem a televízióba, a Torpedó című műsort vezettem, ahol a nyugdíjasoknak és a kismamáknak voltam a kedvence, mert mindig nekik adtam ajándékot. Az első adás előtt körülálltak a kollégák: Kudlik Juli, Antal Imre, szegény Déri Jancsi, s egy emberként lélegeztek. Amikor azt mondtam, hogy "jó estét kívánok, kedves közönségünk", egy nagytotált (nagy képet) kellett a rendezőnek csinálnia, mert baloldalt patakokban kezdett folyni a könnyem… (elcsuklik a hangja)
Voltak ilyen pillanatok is az életemben, de az élet pont azért jó, mert olyan, mint egy nagy óriáskerék. Forog, forog, jók, rosszak jönnek egymás után. Nagyon meg kell becsülni a jó dolgokat. Ilyen tekintetben nincs sztár meg átlagember! Ez az élet rendje.
(2001)