Lerch István: „Mindent túl lehet élni, ha az ember akarja!”
„A zene sokmindenen segít. Amíg az ember oda tud ülni a zongorához és működnek az érzelmei, nincs probléma. Olyan nekem a zene, mint a tenger, amiben rengeteg kincs van, és az én dolgom ezeket felszínre hozni. Ezeket a kincseket bányászom. Ha egyszer már nem fognak rám emlékezni, a dalaimra azért igen. Azok túlélnek minket.”
Fotó: Lerch István oldala (fb.com/lerchsupergroup)
>>> EZ A BESZÉLGETÉS A RETRO INTERJÚK ROVAT RÉSZE, ami azt jelenti, hogy sokkal régebben készült, mint az oldalon található beszélgetések nagy része. Akár 10-15 esztendővel korábban is. Ezért a társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás évekkel ezelőtti időpontja.
– Hogy volt az, amikor egy fiatal lány leszólított az utcán?
– Megdöbbentő volt… Azt kérdezte a lány, hogy „Te még a V'Moto-Rockban játszol?”. Mire visszakérdeztem: te hány éves vagy? Húsz – felelte. – Úristen, hiszen te még nem is éltél, amikor a V'Moto-Rock megalakult! Nagyon ritka az ilyen fiatal, mert ma már nem is tudják, hogy a Várj, míg felkel majd a Nap-ot, az Angyallányt, vagy a Tűzvarázslót ki játszotta.
– Ha a V' Moto-Rockra itt-ott emlékeznek is a fiatalok, az előtte levő formációra biztos, hogy nem. Mi maradt meg az utókornak a V' 73-as időszakból?
– Másfél kislemez. Azt hiszem, ezek már csak nekem vannak meg, és a Sáfár
Öcsinek. (nevet)
Annak idején nagyon büszkék voltak rám a szüleim, hogy lemezem lett. Dedikáltam is nekik, amit eltettek, de visszakerült hozzám, mert sajnos már nem élnek. Megtaláltam a lakásban, azóta őrizgetem.
– Nagy kegy volt akkoriban egy kislemez?
– Más idők voltak akkor. Azért küszködtünk, hogy egyáltalán meghallgassanak bennünket. Az első buktatót a sanzonbizottság jelentette. Sokáig Elton John volt a nagy kedvencem. 15 éves lehettem, amikor beleszerettem. Elhatároztam, hogy zeneszerző leszek, és majd én is tudok olyan dalokat írni, mint ő. El is kezdtem.
Bombáztam a sanzonbizottságot, küldözgettem a nótáimat, de mindegyiket visszautasították, még az Általában mindig-et is. Volt egy stencil-szöveg, hogy „a zene érdektelensége és a szöveg közhelyessége miatt nem fogadjuk el”. Állati pipa lettem. Gyanús lett a dolog, majd beküldtem egy Elton John-dalt szöveg nélkül, amire szintén visszajött ugyanez a papír. Onnantól kezdve lebuktak, tudtam, hogy a dolog egészen másról szól.
– Miről?
– Ott is voltak emberek, akik tudtak helyezkedni... Aki tűzközelben volt, annak elfogadták a dalait. A szövegek többségét például S. Nagy Pista, vagy Szenes Iván írta; voltak bevált figurák. Sok zenekar az ő révükön tudott bekerülni, velük íratták a szöveget, mert akkor lehetett lemezük. Konok voltam, inkább azt mondtam, hogy nem. Ez persze hülyeség volt abban az időben, de utólag visszatekintve úgy gondolom, jól döntöttem. Csak-csak sikerült végül. Igaz, az áttörést a V' Moto-Rock hozta, különösen a Várj, míg felkel majd a Nap; ott kerültem be a köztudatba, mint zeneszerző. De visszatérve: a '70-es évek nagyon progresszív korszakot jelentettek. Mi is erre adtuk a fejünket. Emerson, Lake & Palmer voltak a sztárok... Hárman voltunk, adva volt a helyzet. Klasszikus zongoristának indultam, kézenfekvő volt, hogy ezeket én is el tudom játszani, így utánzással kezdtük, majd saját dolgokat csináltunk, de ezeket sem vehettük lemezre. Mindig falakba ütköztünk. Egyedül a televízió szeretett minket, a 144 nótában, s a Pulzusban villoghattunk néhányszor. De nem ebből éltünk, sőt ebből egyáltalán nem.
„NAGY TANULSÁG, HOGY MINDENT TÚL LEHET ÉLNI, HA AZ EMBER AKARJA”
– Miből éltetek?
– Énekeseket kísértünk, elsősorban Kovács Katit, akinek később két lemezt is írtam. Nagyon olcsó zenekar voltunk, összesen hatszáz forintba kerültünk, vittek mindenhová. Kísértük többek közt Záray-Vámosit, s Kabos Lacit is. Más idők voltak azok, mert minden faluban volt kultúrház, s a haknibrigádok jól működtek. Többször volt úgy, hogy ültünk Nyékládházán, azt sem tudtuk ki jön, de amint megérkeztek, kidobták a kottát, s kezdenünk kellett, nem volt mese. Nem mondanám, hogy annyira szerettem, de nem is szégyelltem, jó iskola volt.
Ettől függetlenül a lemezgyárnál falakba ütköztünk, én pedig tovább akartam lépni. Akkor már nagyon munkálkodott bennem a zeneszerzői vágy, de nem kerültünk lemezre.
– Vágytatok rá?
– Nagyon! Bárhogy nézzük, egy zenész alkotómunkájának csak a lemez a lenyomata, amit fel tud mutatni egy idő után. Dolgozol, játszod a koncerteket, és szeretnéd megmutatni, hogy mit csináltál az évek alatt. Nekünk viszont soha nem sikerült, mert Erdős Péter mindig visszautasított azzal, hogy „nem erre szeretkezik a magyar” - persze nem volt ennyire finom, mint most én... Ezért lett vége.
– És a V' Moto-Rock?
– 12 évig voltunk együtt, ’77-től ’89-ig. A V' Moto-Rockkal úgy hittük, ott vagyunk a világhírnév küszöbén. Ugyanazt az utat jártuk be, mint az LGT és az Omega. A „30 év zene” c. könyvemben úgy aposztrofáltam, hogy mézesmadzag, mert mindig elhúzták az orrunk előtt. Persze nem lettünk világsztárok, mint ahogy az előbb említett zenekarok sem. Kanadában is turnéztunk, de Szibéria volt a legemlékezetesebb. Hihetetlen, mi mindenen mentünk keresztül! Akkor úgy tűnt, hogy az egészet túl sem éljük... Nagy tanulság, hogy mindent túl lehet élni, ha az ember akarja, a zene segített benne. Amikor feloszlottunk, ott álltam egyedül, és fájó szívvel kellett tudomásul vennem, hogy a zenekar nem létezik többé. Ugyanakkor úgy éreztem, dolgom van más területeken is. Olyan nekem a zene, mint a tenger, amiben rengeteg kincs van, és az én dolgom ezeket felszínre hozni, megmutatni. Azóta ezeket a kincseket bányászom. Számomra kincsek, remélem másnak is! Elsősorban zeneszerzőnek tartom magam, aztán zongoristának, és hozzá énekelgetek
egy kicsit. A zeneszerzés kortalan. Ilyen szempontból azt hiszem jó helyen vagyok. Amíg az ember oda tud ülni a zongorához és működnek az érzelmei, addig nincs probléma. Kimeríthetetlen terület. Ha egyszer már nem fognak rám emlékezni, a dalaimra azért igen. Azok túlélnek minket.
„HIÁNYZOTT MÁR, HOGY FOGJAM VALAKINEK A KEZÉT…”
– Családi dolgaidról beszélhetünk?
– Hogyne! Kovács Kati volt az első feleségem. Nagy szerelem volt, túl azon, hogy én szerettem, ahogy ő énekel, ő meg nagyon szerette, ahogy én zongorázom - állítólag.
– Hány évig voltatok együtt?
– Papíron egy évig voltunk házasok. Maga a ceremónia viccnek indult; épp a Bakáts téren sétáltunk és poénból bementünk a IX. kerületi tanácsba. Aztán rájöttünk, hogy ez azért tényleg komolytalan dolog. Kilenc év volt közöttünk.
– Kinek a javára?
– Azt hiszem, ő az idősebb a mai napig is... 22 voltam akkor. De nem volt probléma, mert nagyon szerettük egymást, csak ő nem volt egy feleség típus, én meg nem voltam férjtípus. Elváltunk papíron, de még együtt éltünk öt évig. Sokat játszottunk közösen, jártunk Bulgáriában, turnéztunk Jugoszláviában; Kati kísérőzenekara volt a V' 73. Ott jött össze ez a kapcsolat egy fülledt balatoni estén.
– És a második feleség?
– Ő Enikő, akivel 1994-ben házasodtunk össze. Odáig csak tengtem-lengtem, igaz, voltak barátnőim, de ilyen „tedd a kulcsot a lábtörlő alá, majd hívlak”– típusok. 1989 nagyon szomorú év volt számomra, nem csak a V’ Moto-Rock feloszlása miatt, ugyanis akkor halt meg apám, és nagyon egyedül maradtam. Hiányzott valaki, akinek foghatom a kezét. Egy napon csörgött a telefon, Huba Árpi barátom hívott – akivel együtt jártunk a dzsessztanszakra, aztán disszidált Németországba a –, hogy hazajött Münchenből, menjünk el csajozni. A Dohány utcában kötöttünk ki a Hard-Rock Caféban, ott láttam meg Enikőt a csillogó barna szemeivel, rögtön beleszerettem. Meghívtam egy sörre, elfogadta, majd felbátorodtam. (nevet)
Hosszan tartó közeledés volt, fél évig kerülgettem. Külön öröm volt, hogy nem ismert engem, nem voltak előítéletei, nem a zenészt csodálta bennem, abszolút tiszta lappal indultam. Nem is tudtam eljátszani azokat a trükköket, amelyek amúgy másnál működtek, hogy én micsoda sztár vagyok... Talán ettől volt tiszta a dolog. Meg kellett harcolnom érte.
– Ezek szerint csatát nyertél.
– Úgy néz ki... Az egyik legfontosabb dolog egy kapcsolatban, hogy az ember meg tudja őrizni az egyéniségét úgy, hogy a másikét is elfogadja. De persze ez a legnehezebb.
– Neked sikerült?
– Azt hiszem... Ő nagyon konok ember, és én is, tehát nem vagyunk annyira simulékonyak, mint amennyire látszik... 13 évvel fiatalabb, mint én. Sokat vitatkozunk, harcolunk a jogainkért.
– Ki az engedékenyebb?
– Én. Rájöttem, hogy okos enged... (nevet) Másrészt alapjában én egy békés ember vagyok, ő kicsit duzzogósabb. Persze ezeket a veszekedéseket nem kell véresen komolyan venni, hülyeségeken vitatkozunk. De tudjuk, hogy hol a határ, és azt is, hogy valahol nagyon összetartozunk.
– Fontos, hogy mindig legyen melletted valaki?
– Nagyon! Már régóta fontos. Volt idő, amikor nem volt, mert kalandoztam. De rengeteget mentünk, nem is tudtam volna mást csinálni. Találtam egy plakátot; volt olyan hónap, hogy minden nap játszottunk. Akadt, hogy kétszer is egy nap.
Ez megöli a társas kapcsolatot, akárhogy is nézzük. Amikor Kati volt a feleségem, előfordult, hogy ő éppen Szovjetunióban turnézott egy hónapig, én pedig Nyíregyházán, Pécsett, Miskolcon. Ott azért voltak kísértések!
– Alaposan kiélted magad?
– Azt hiszem igen. Bár, nem tudom. Még vannak lehetőségeim... (nevet)
– Nem nyugodtál le teljesen?
– Dehogynem, csak vicceltem. Talán már túlságosan is! Néha megijedek magamtól. (nevet) A fene tudja... Rengeteg barátnőm volt. Kerestem a megoldást. Különben is, ha az ember népszerű, ragadnak rá a lányok. Abban az időben, amikor az Angyallányt elénekeltem, így volt, nem tagadom. De az egy rajongós korszak is volt, amelyet aljas módon kihasználtam. Olykor adódtak is konfliktusok emiatt. Megértem a pénzemet, de egy idő után már nagyon hiányzott, hogy fogjam valakinek a kezét. Nagy szerencsém van Enikővel, hogy ennyi idő óta fogja a kezem. Én pedig az övét.
(2001)