Németh Alajos: „Nem lehet egyedül leélni egy életet”
„Nagyon szeretek élni. Ezt őszintén mondom. Most azt érzem, hogy marha jó az élet. Mondja Viktor is, a dobosunk: ezt nem hiszem el, hogy ennyi idősen túlütsz rajtunk. Persze, fiam, ezért kell felkelni reggel hatkor, és meditálni egy nagyot. Szerencsém van, mert – még a nyolcvanas években – rengeteget foglalkoztam parajelenségekkel és okkultizmussal, így gyorsabban tudom magam táplálni, mint bármelyik kortársam.”
Fotó: Bikini együttes hivatalos oldal (fb.com/Bikini-együttes-100997166660414)
>>> EZ A BESZÉLGETÉS A RETRO INTERJÚK ROVAT RÉSZE, ami azt jelenti, hogy sokkal régebben készült, mint az oldalon található beszélgetések nagy része. Akár 10-15 esztendővel korábban is. Ezért a társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás évekkel ezelőtti időpontja.
– Azt mondják, az emberek mindig arrafelé mennek, amerre valami affinitás húzza őket előző életükből. Hiszel ebben?
– Abszolút! Ha lepottyansz a Földre, biztos, hogy arrafelé indulsz el, ami korábban is érdekelt. A sorsokat nagy mértékben befolyásolja a taníttatás és a neveltetés, mert ha egy ipari környezetbe pottyanok le, és csak szerszámok vannak otthon, akkor lehet, hogy ipari zenét játszom... (nevet) Nem hiszem, hogy olyan háttérrel muzsikus lettem volna. Hatéves koromban a szüleim írattak be hegedülni, és komoly eredményeket értem el.
– Nem tiltakoztál ellene?
– Eszemben sem volt tiltakozni Megkérdezték, melyik hangszert akarom. A nagybőgőt fel sem értem, a csellót a bátyám kapta, én pedig a hegedűt. Lehetett volna zongora is, de a nővérem akkor már zongorázott. Az egész család zenélt.
– Hegedű után a szólógitár lenne evidens!
– Igaz, de mivel abban a zenekarban, ahol a bátyám játszott, már be volt töltve a poszt – ráadásul a pénzember töltötte be –, kénytelen voltam a basszusgitárhoz nyúlni. Igazság szerint nem nagyon érdekelt a hangszer, mert vastagok voltak a húrok, nem tetszettek a hangok, de hiúságból megtanultam a dalokat két nap alatt. Fogalmam nem volt, hogyan szólhat igazán jól a hangszer. Egy Syrius-koncerten aztán volt alkalmam erre is rácsodálkozni, mert Orszáczky Jackie úgy szólaltatta meg a basszust, ahogy azt Amerikában, s a legjobb helyeken szokták. Azt mondtam, én is felhozom magam arra a szintre. Elmentem a jazzkonzira, onnan pedig már egyenes volt az út, mert az összes csibész ott tanyázott.
– Kik jártak oda akkoriban?
– Mindenki, aki az éjszakában pörgött. Szakcsiék tanítottak, velük régebbről ismertük egymást, mert jártam a Rákfogó-hajóra, már barátkoztunk Törökékkel. Minden haver oda járt, akikkel együtt szórakoztunk az Erzsébetben, meg a Royalban... Általában úgy nézett ki akkor egy-egy éjszaka, hogy hazajöttünk buliból, beestünk az Erzsébetbe, és csak a zene létezett, semmi más. Volt olyan, hogy reggelig jammeltünk a Vásárhelyiben. A legnagyobbakkal: Bögöly, Tátrai, Orszáczky - ők voltak akkoriban is a legsúlyosabb komák.
– Interbrass, 17 és fél évesen... Ez volt az első komolyabb csapatod?
– Igen, ez nagy kihívás volt. Még nem álltam azon a szinten, hogy ott játsszak, de szerencsém volt, mert Berki Tomi hívott, ugyanis hallott valahol jammelni egy ilyen, előbb említett közegben. Az nagyon magas labda volt! Fiatal gyerek voltam, kis kecskeszakállas konzis előkészítős, és rögtön a legjobbakkal játszhattam. Egy alkalommal Gábor Szabó ült mellettem, és nem tudtam, ki ő. Valakitől megkérdeztem, ki ez a csávó, majd jött a válasz, hogy hülye vagyok, ez egy világklasszis. Mondtam, én még nem hallottam róla, erre meginvitáltak másnap egy bulira. Gábor Szabóról aztán később én is megtudtam, hogy akkor már volt Amerikában vagy 12 lemeze, többek között ő írta Carlos Santanának a Black Magic Womant is, úgyhogy eléggé híres koma volt. (nevet) Este aztán megkért, hogy kísérjem a Hilton-udvarba. A Marczibányi téri nagyteremben tartott hangverseny őrület volt, fogytam négy kilót a két bulin a nagy koncentrálástól. Épp aznap húzták ki a fogamat, az állkapcsommal volt összenőve a gyökér, percenként vert egyet a szívem. (nevet) Ebben az állapotban játszottam végig bulit.
– Innen egyenesen a Miniben landoltál.
– Török Ádi kijött a szüleimhez. Becsöngetett, már tudtam, hogy ebből felkérés lesz. Szerda volt, azt mondta, pénteken buli. Hozott egy kazettát, rajta 24 dallal, kérte, tanuljam meg, és a pénteki koncert hibátlanul lement. Azóta elszakíthatatlan barátság köt össze Ádámmal, a Mini a legfelhőtlenebb korszaka volt életemnek. Semmit sem kellett csinálnom, csak basszusgitározni, mert Ádám mindent elintézett. Akkoriban egyébként gitároztam is, mégpedig eléggé jelentős dolgokat. Egyébként számítottam a felkérésre, jártam a Bem Rockpartra, hallottam, miket játszanak, imádtam azt a stílust. A sors furcsa fintora, hogy ugyanakkor hívtak a Syriusba is. Baronits Zsolt három órával(!) (hangsúlyozza) később jött ki Ádám után... Hihetetlen volt! Jó lett volna menni, mert a Syrius a példakép zenekarom volt, akkoriban Tátrai is ott játszott, de mivel korábban igent mondtam a Minire, közöltem Baronits-csal, hogy sajnos már elkeltem. Négy évig futottam a Minivel, elkészítettük a „Vissza a városba” című lemezt, ez volt a Mini első albuma. Ez egy korszakos lemez, a '70-es évek hippikorszakát tökéletesen visszaadó anyag. Csodálatos évek voltak, de úgy gondoltam, hogy az addig szólt és nem tovább. 23 évesen sétáltam bele a Dinamitba, onnét pedig át a Nagy Feró-féle Bikinibe.
„A DINAMITBAN AZ ELSŐ PILLANATTÓL FOGVA ÉREZTEM, HOGY ROSSZ FELÉ MEGYÜNK”
– A szakma krémje ott volt a Dinamitban: Vikidál, Szűcs Antal, Papp Gyula, a Németh fivérek...
– Valóban jól hangzó nevek... De a magyar válogatottban is, ha összeállítasz egy sztárcsapatot, az még egyáltalán nem biztos, hogy gólt fog lőni. Ez az egy bajom volt ezzel a formációval; az első pillanattól éreztem, hogy rossz felé megyünk. A külsőségek felé mentünk, s nem a belső értékek felé. A zene nem talált társat a szöveggel, s ez kétfelé vitte a tartalmat. Nem sok mondanivalója volt a számoknak. Figyelj ide: ha mondok neked valamit a szemedbe, és azt marhára mondom, úgyis ki fogsz röhögni, ha nem sugárzom. Ha nem belülről jön, nem fog meg téged. Itt is ez volt a hiba: hiába van felhúzva kétszer 10 ezer watt, hiába játszod, hogy „aluljárók fia, a sorsod valahol hibás”, sajnos hiteltelen volt a közönség számára. Amikor aztán S. Nagy Pityi is betette a lábát a dologba, onnantól kezdve a Dinamit pláne nem az volt, amiről szólnia kellett volna. Ráadásul akkoriban a kortársak nagyon nagyokat mondtak; működött mellettünk egy Beatrice, egy Hobo Blues Band, az utóbbi a Vadászattal irodalmi színvonalon fogalmazott. Azzal nem szabad egy magasságban a csontvázon énekelni. Hiába hívtam fel a figyelmet ezekre a hibákra, nem nagyon érintett meg senkit, mert rengeteg előadásunk volt, napi hármat is megcsináltunk.
– Mielőtt jöttem volna, küldtem neked egy sms-t, hogy hozz magaddal
Dinamit CD-t.
– Direkt nem hoztam.
– Miért?
– Mert nem tudom végighallgatni! Olyan ez, mintha veled folyton valamilyen mesét olvastatnának este, holott már 23 éves vagy... Lehet, hogy jó gitárszólóink voltak, de mondj nekem egy olyan dalt, amelyik mellett elsírnád magad, vagy ágyba bújnál egy lánnyal! Talán az „Igazságra”? Mi az, hogy igazság? A legnagyobb filozófusok nem tudták megfogalmazni! És akkor Vikidál Gyula megénekli tízezrek előtt...
– Akkor születtem, amikor alakultatok, konkrét élményeim így érthetően nincsenek. Viszont bármilyen zenei könyvet olvasok azokból az időkből, mindegyikben úgy emlegetnek benneteket, mint „államilag támogatott rockzenekart”...
– Ennek a tiszta magyarázata, hogy Nagy Ferónak nem lehetett lemeze, hiszen a szövegtartalma messze szemben állt az akkori társadalmi trendekkel, és az Aczél
György által fémjelzett kulturális kormányzat nem tűrte, hogy bárki máshogyan lássa a világot, mint ahogyan ők. Ettől kezdve hiába tárgyaltak Erdős doktorral, nem jelenhetett meg semmiféle lemezük. Mondta Erdős, hogy vagy változtatsz a szövegeken, vagy nem lesz lemez. Ugyanez vonatkozott a P. Mobilra. Egy-egy sort kellett volna változtatni, de nem mentek bele. Mivel nekünk az általam előbb említett hibás döntések miatt olyan szövegek kerültek a zenéinkre, amelyek végül rákerültek, minden további nélkül lehetett lemezünk, mert az senkit sem támadott. Az akkori politikai rend megbarátkozott ezzel, és Erdős doktor azt mondta, hurrá, itt a P. Mobilból ez a gyerek, itt vannak ezek a sztárok, adjuk ki, még talán el is adunk belőle x mennyiségű lemezt. Ha ez állami támogatás, akkor nevezzük annak, de szerintem nem az, mert ugyanúgy Bródynak is volt lemeze, Koncznak, meg az LGT-nek is. Gyakorlatilag mindenki államilag támogatott előadó, zenekar volt. És azt tartották „hősnek”, aki nem rendelkezett hanghordozóval... Egyébként Lóránt volt az, aki fájdalmában cinkelte a Dinamitot, mert Vikidált elhoztuk a P. Mobilból. Ő terjesztette rólunk, hogy az állam támogat bennünket. Hogyan lehetett volna valami állami? Magyarországon nem létezett ilyen fogalom, mert akkor nekem az államtól havi fizetést kellett volna kapnom, de nem kaptam. Még royalti sem volt annak idején, csak minimális szerzői jogdíj, amiért nem volt érdemes tollat fogni, csak az ilyen idiótáknak, mint amilyenek mi vagyunk.
„SOKKAL VADABBAK AZ INDULATOK, MINT RÉGEN…”
– Ugorjunk egy hatalmasat, és a Bikini-korszak első nagy fejezetét hagyjuk is ki, ugyanis az már külön kötetben megjelent. Azt, hogy anno miért oszlattad fel a bandát, szintén számtalan helyen elmondtad. Arra a napra emlékszel-e még, amikor elhatároztad, hogy újra játszotok?
– Hogyne emlékeznék! Wilpert úr hívott fel a Hungarotonból, azzal, hogy kiadnak egy válogatást. Mondtam, ne hülyéskedj, ennek semmi értelme. Azt válaszolta, ha hozzájárulok, ha nem, ő mindenképpen kiadja, mert jogtulajdonos. Belementem azzal a feltétellel, hogy én, aki írtam a dalokat, beleszólhatok. Elmentünk kínaizni, megbeszéltük, hogy legyen, és kiderült, hogy van 5-6 olyan dal, amely hangtechnikailag már olyan gyenge minőségű, hogy azokat nem szívesen hallgatnám, ezért inkább játsszuk fel újra. Bejöttek a srácok a stúdióba, két nap alatt feljátszottunk hét dalt. Olyan volt, mintha semmi sem változott volna, egy évig sem tartott volna a leállás. Addig kóstolgattak, addig sztorizgattunk, míg azt nem mondtam, hogy jól van, csinálok nektek egy bulit erre az albumra. Egy BS-t! És annyira bejött a BS, hogy utána már nem kellett kommentálni semmit. Piacra került a Szabadság rabszolgái, összeállt az a formáció, ami ma játszik, és nem volt megállj, menni kellett előre.
– Akkor sem keseredtél el, amikor vége lett a visszatérő BS-nek, és gyakorlatilag aznap este rögtön meg is szűnt az a formáció? Nem volt olyan gondolatod, hogy csessze meg, beleugrottam, és megint ott vagyok, ahol a part szakad...
– Nem örültem neki... Ez most nagyon diszkrét válasz volt, mert mondtam egykét csúnya szót is. Eléggé gusztustalanul történtek a dolgok, igazi magyar módra. Gátlástalanul és szemrebbenés nélkül szaladtak el a bevétel jelentős részével az egykori tagok anélkül, hogy megérdemelték volna. De nem nagyon zavart, mert rögtön ott állt helyettük Mihalik Viktor és Makovics Dénes.
– Minden Bikini-korszak összefüggő folyamat?
– Nekem igen. Erkölcsileg most járunk a csúcsán, hiszen olyan mélységekben kotorászunk, amilyenben nem volt szerencsénk a ’80-as években. Pontosabban a
„Közeli helyeken”-en már igen. A „Mondd el” lemez volt picit mulatságos, talán ezért is lett a legnépszerűbb. A mostani dalok tartalmasabbak. Idézem Szakcsit:
„Előbb szerezz magadnak nevet, utána kezdj el zenélni!”
– Azok nagy happeningek, amikor fellépni mentek?
– Hú, hát erről tudnék mesélni... Majd egy következő könyvben ezek is megjelennek.
– Mennyiben másabbak ezek a happeningek, mint a leállás előtt?
– Sokkal vadabbak az indulatok, mint régebben voltak. Dénes, a szaxofonosunk nem bírja az italt. Ha iszik, hamar lecsusszan a gatyája, és mint egy mutogatós bácsi, úgy rántja elő a cuccot. Így történt, hogy kint lógott félig a buszból, és egy étterem előtt mentünk el, ahol éppen a Back II Black együttes zabált. Ebédeltek, és kiesett a villa a kezükből, amikor meglátták a buszt. Viktor az ajtóban állt,
Dénes pedig az ablakban, eléggé hiányos jelmezben. Még vissza is tolattunk nekik, és beintettünk egy rendeset... (nevet) Persze, jó haverok, azóta találkoztunk is, csak mondták, hogy nem hittek a szemüknek, azt gondolták, a pokolban járnak. Ez is egy kis része az életünknek...
– Régebben nem volt ez?
– Nem. Ma sokkal lendületesebb minden, lévén, hogy több fiatal van a zenekarban. Azok az „öreg bácsik”, akik az ezt megelőző korban játszottak velünk, inkább lelkileg voltak öregek, mint kondícióban, így ott már öreges hangulat dívott.
– Ami nem tett jót a zenekarnak?
– Nem. De nem érdekel, a jelen izgat. A Bikini egy egészséges zenekar, amely duzzad az erőtől. Csak ne kelljen öt napig turnézni. Ma már három elég, az is megvisel... Normális emberek vagyunk! Lajosnak például van három gyereke, ma már mindenki rendes kerékvágásban próbálja élni az életét, nem pedig másoknak tetszelegni.
„AZ ELSŐ FELESÉGEM SZÓ NÉLKÜL KITÁNCOLTA MAGÁT AZ ÉLETEMBŐL. KÉSŐBB A MÁSODIK IS, DE Ő ITT HAGYOTT NEKEM EGY GYEREKET, AKIT FEL KELLETT NEVELNEM”
– Te mióta vagy házas?
– Többször voltam. Először ’79-től ’83-ig. Az az asszony otthagyott, de nem azért, mert én zenélek, hanem azért, mert ő táncolt, és kitáncolta magát előbb Párizsba, aztán Mexikóba, és good bye-t intett... Fiatalkori szerelem volt.
– Hogy élted meg?
– Minden csalódás fáj mindenkinek. Aki azt mondja, hogy nem, az hazudik, mert egy kötődés, egy valakihez tartozás szűnik meg, és nem nagyon érted, hogy miért. Én legalábbis ilyen hiszékeny legény vagyok. Nem esett jól... A másik 1985 júniusától tartott 1993-ig. Annak is vége lett, ő is elment. Csak itt hagyott nekem egy gyereket, akit fel kellett nevelnem.
– És föl is nevelted.
– Fel hát, zokszó nélkül!
– Egyszer már mondtam neked, hogy erős jellemnek tűnsz.
– András, te ugyanezt csinálnád! Ne mondd, hogy nem! Magától értetődő dolgok ezek, nem kell rájuk büszkének lenni. Ha így alakul, az embernek idomulnia kell. És sikerült: a gyermekem tudja, mi a dolga, éli az életét. Idővel aztán visszatáncolta magát az anyja. Úgy gondolta, hogy butaságot csinált. Közben meg eltelt 5-6 év... És az nem nyomtalanul tűnt el! De mondtam, hogy nyitva az ajtó, persze, gyere, toljuk együtt a biciklit, majd meglátjuk, hogy meddig. Nagyon nagy reményeim azért nincsenek…
– Ennyi idő után meg lehet bocsátani, és újrakezdeni egy kapcsolatot?
– Sohasem volt harag, én megértettem őt! Figyelj ide: ha te primadonna vagy – márpedig ő az volt –, egy nagy táncegyüttes egyik első embere, és minden nap jár a csokor virág, minden nap nagy autóval jönnek a hatalmas pénztárcás legények, tapadnak rád, mert rendkívül impozáns külsőd van és szép fejed, akkor mit csinálsz?! Gondolj bele: ha ilyen kereszttűzben élsz minden nap, és a táncegyüttesben is van 15 pasi, aki bombáz, és mindenképp le akar teríteni, ellen tudsz-e állni? Egy-egy világ körüli turné közben szinte természetszerű, hogy becsusszan ilyesmi. Ezt még meg is értettem volna. De a végén azt láttam, hogy már nagyon durván csinálja, és annak nem örültem. Olyan dolgok, hogy nem jön haza napokig, már nem fértek bele. Szétugrottunk, de azért találkozgattunk. Ahol közös gyerek van, ott nem lehet azt mondani, hogy márpedig nem nézheted meg. Nézd meg, ha akarod, meg vidd is el, ha akarod... Nem volt teljes hátraarc, csak a gyűrű leesett, és egy bírói végzés kimondta, hogy nem. De attól még visszajöhet. És vissza is jött...
– Vonzódsz a táncosnőkhöz?
– Ez az egyik karmám lényege. Életelemem a széphez való vonzódás.
„NEM LEHET EGYEDÜL LEÉLNI EGY ÉLETET”
– Mindig kell tartozni valakihez?
– Azt mondom, hogy igen. Egyedül nem lehet leélni egy életet. Aki mégis így tesz, az nagyon ügyes, de nincsenek lelki igényei. Elmesélek egy viccet. Hajótörött lesz egy koma és Brigitte Bardot (egy nem létező senki, szóval nem egy nagy színész...). Addig-addig bóklásznak a parton, amíg a pasi egyszer csak megkaparintja a nő testét, és szerelmeskedni kezdenek. Elmúlik egy hét, két hét, és mondja Brigitte Bardot-nak a pasi, hogy figyelj, kapd már fel a kukorica torzsáról azt a kis héjat, és tedd föl, mintha bajuszod lenne. Fölhúzza a csaj. Te figyelj, tedd már a fejedre a kókusz felét, mintha rövidebb hajad lenne... Fölöltözteti pasinak, majd felviszi egy szikla tetejére, s azt mondja: „Te, öcsém! Tudod kit kúrok? A Brigitte Bardot-t!” (nevetünk)
El akarja mondani, meg akarja osztani valakivel, hogy mi történt vele. És ha neked vannak élményeid, és azokat senkivel nem tudod megosztani, az gáz.
„EGY CÉLBA ÉRT EMBER VAGYOK, AKI SOK MINDENT ELÉRT,
DE MÉG VAN ELŐTTE MEGMÁSZNIVALÓ”
– Tősgyökeres budapesti vagy?
– Igen. Újpest. Munkás kerület.
– Visszajársz?
– Nem. Semmi nosztalgiát nem érzek. Meghaltak a szüleim, nincs keresnivalóm
Újpesten. Azért nem fogok kimenni, hogy a munkásotthont meglátogassam, s visszaidézzem gyermekkorom legdzsungább éveit, amikor a Tűzkerék együttessel jártunk, és állandóan tömegverekedésbe fulladt a koncert. De szeretettel gondolok rá, mert nem biztos, hogy bárhová eljutok, ha nem abba a közegbe születek. A szívem mindig a szegényebb emberekhez húzott. A Bikini zenéje is azért tart annyi moll-akkordot, és azért szól ilyen széles rétegekhez, mert megérintette őket, hogy sohasem a pénz után futottam, hanem az érzelmeim után.
– Úgy tudom, volt egy nagyon kritikus éved, amikor minden lehetséges rossz összejött. Szüleid halála, a Bikini széthullása...
– Freud szerint ez a halál, amit még nem élt túl senki, ha ennyi stressz éri ilyen rövid időn belül.
– Túlélted, itt vagy. Hogy sikerült?
– Volt akkor egy whiskys korszakom. Minden este eltűnt egy üveg whisky az asztalomról, gondolhatod, hogy hová. De muszáj volt, mert nem használok drogokat.
–A whiskyt kivel ittad? Volt benne partner?
– Egy társam volt, a lányom, aki akkor természetesen már aludt, csak gondoskodni kellett róla. Reggel elvinni az iskolába, aztán be a stúdióba (mert van egy stúdióm, amit éppen most bontok a magas bérleti díjak miatt), délután ismét az iskolába, onnan hazavittem, visszamentem a stúdióba, este hazaugrottam, lefektettem, éjjel megint stúdió - és ez így ment négy évig. Nem mondom, hogy könnyű volt, de látod, csak mosolygok itt, és semmi bajom!
– Rossz most ezeket visszaidézni?
– Vannak szebb pillanatok, de ez is része az életemnek. Azokban az években ez járt a sorstól. Lehet, hogy meg is érdemeltem. Mindenki azt a terhet viszi, amit reá szabnak. Rám ezt szabták, és úgy hiszem, hogy elvittem. Most várom a jót. De nem érzem úgy, hogy kudarcaim lettek volna, vagy tragédiáim, mert azok is az életem részei voltak, amelyekre úgy gondolok vissza, mint amikor lányokkal feküdtem össze.
– Sokkal?
– Nem annyival, amennyivel szerettem volna. Gyerekkoromban meg voltam őrülve a nőkért. Meg voltam zavarodva. Tükröt szereltem én is a cipőmre, úgy nézegettem be a lányok bugyija alá. Bele voltam őrülve, minden vágyam az volt, hogy egyszer nőhöz nyúlhassak.
– Mikor sikerült először?
– 11 évesen. Nem történt semmi, mert ahhoz még kicsik voltunk, csak egymásnak estünk. Rögtön szerelmes tudtam lenni bármilyen érintésbe, mert szentimentális gyerek voltam. Kézcsók, térdre borulás, effélék. Egészen addig, amíg ezt a két halat ki nem fogtam, akik tartósan fönnakadtak a hálómon. Ők megtanították, hogy mindent csak módjával. Nem szabad az életet egy lapra feltenni!
– Félreléptél a házasságok alatt?
– Elmondom neked az igazat: az elsőben nem. Sok kapcsolatom volt, amíg szabadúszó voltam. Nagyon szép lányok! Hadd említsem meg többek közt az R-GO két énekesét, Varga Évikét és Petrók Barbarát. Mondtam már: vonzódom a széphez. A kapcsolataimat, s az embereket, akik mellettem éltek, mindig tiszteltem annyira, hogy nem csaltam meg őket. Eredendően sok kísértésnek voltam kitéve, hiszen a színpad adja magát, elég ha lemész, és kihasználod a „nevedet”. Amikor megromlott a kapcsolatom Mariannal, az első feleségemmel, akkor visszaszaladtam, és megint kerestem új lányokat. Majd amikor Jolánnal romlott meg a viszonyom, szintén elkalandoztam. Azért annyira hülye nem vagyok, hogy fogadalmat tegyek, hogy nővel többet nem leszek. Természetesen voltam, hogyne lettem volna! Sportot soha nem űztem belőle, mint D. Nagy Lajos, vagy Török Ádám, akik a napi hármat elfogyasztották... Lajosnak volt egy korszaka 1986-tól 1988-ig, öregem, ott a napi kettő-hármat simán!
(mosolygok)
Én nem nevettem rajta, sőt féltem is, hogy össze fog omlani! Elvittem sportolni, mert ha nem viszem el, már rég nem lenne Bikini. A Balettcipőből – a főváros egyik legfelkapottabb művész-szórakozóhelyéről – húztam ki minden reggel. Sportolni kezdett, felépült, és teljesen megváltozott.
– Úgy gondolod, hogy a Bikini már életed végéig elkísér?
– Amíg nem kapok valami sokkot, vagy bármit, ami ledönthet a lábamról, biztosan. Erre rendelt a sors, hogy ezen a pályán tévelyegjek, de ez is véges, mint minden. Szerencsém van, mert – még a nyolcvanas években – rengeteget foglalkoztam parajelenségekkel és okkultizmussal, így gyorsabban tudom magam táplálni, mint bármelyik kortársam. Foglalkozom jógával, meditációkkal, agykontrollal, mindennel. Nagyszerű dolgok ezek, mert például ha akarsz egy öngyógyítást, akkor egy nap alatt többet gyógyulsz, mintha egy hétig fekszel kórházban gyógyszeres kúrán. Mondja Viktor is, a dobosunk: ezt nem hiszem el, hogy ennyi idősen túlütsz rajtunk. Persze, fiam, ezért kell felkelni reggel hatkor, és meditálni egy nagyot... Projektálni. Kivetíteni képernyőre az általad kívánt dolgokat. Nagyon szeretek élni. Ezt őszintén mondom. Most azt érzem, hogy marha jó az élet. 1992-ben nem ezt éreztem. Azt hiszem, egy célba ért ember vagyok, aki sok mindent elért, de még van előtte megmásznivaló. Ha így érne utol egy villámcsapás, akkor sem panaszkodnék.
(2001)