Dolhai Attila: Kellenek a mélypontok, hogy az ember felkapaszkodjon
„Régebben túlságosan zárkózott voltam. Időnként voltak mélypontok is. Tétovaság, feszültségek, ügyetlenségek, pici önértékelési problémák, izgalom, megfeszített munka… Szerencsére egyik sem uralkodott el rajtam túlságosan, de mivel érzékeny ember vagyok, jobban megviseltek az apróságok is. Mindenhez érni kell. Az ember erősebb lesz minden egyes megtapasztalással…”
Fotó: Szabolcs László
Dolhai Attilához nagyon kedves emlékek fűznek. Pedig az ismeretségünk úgy indult, hogy találkozni sem akart velem. Nem a személyemmel volt baja, hanem a lappal, ahol dolgoztam, és annak műfajával, a bulvárral. Aztán a lemezkiadója, és a színházban dolgozó akkori sajtóreferense megértette vele, hogy hiába nem szereti, valahogy mégiscsak használni kell ezt a fajta nyilvánosságot, pláne ha nemsokára megjelenik az új albuma. Engem ajánlottak neki.
Eleinte fenntartással méregettük egymást, ott, a színházban. Mindkettőnknek macera volt ez az egész. Ő a háta közepére sem kívánta azt a találkozót, én pedig amiatt dühöngtem, miért kell olyasvalakivel beszélgetnem, aki szemmel láthatóan csak kínjában találkozik velem.
Aztán, ahogy az Operettből átsétáltunk az egyik környékbeli étterembe, történt valami. Talán akkor, amikor elmeséltem neki, hogy ismerem az első lemezét, amit még magánkiadásban jelentetett meg. Aztán elmentünk együtt aprót váltani a parkoláshoz, és mire beértünk az étterembe, már jóval oldottabb volt a hangulat. Mit gondolnak, mi lett a sztori vége?
Az akkori beszélgetés végül nem jelent meg. Attila túl őszinte volt, túl mélyre mentünk, és a kész cikket olvasva arra kért, hogy inkább ne közöljük. Akkoriban mindennel baja volt, ami a világban történt, és ezt részletesen el is mesélte nekem. A konfliktusait, a problémáit, a feszültségeit. Bár fájt a szívem az interjúért, de megértettem. Eszem ágában sem volt a kérése ellenére megjelentetni. Emlékszem, mindez az év végi ünnepek környékén történt.
Akkoriban még létezett a Nap-kelte című reggeli műsor a Magyar Televízióban. Mivel ünnepi adások voltak, aznap reggel többek között Pálffy István volt a vendég műsorvezető. Bekapcsoltam a tévét, és épp Dolhaival beszélgetett. Ott ragadtam. A bulvárra terelődött a szó, Attila elkezdte mondani, hogy mennyire nem szereti a műfajt, és amikor csak tud, kimarad belőle. Pálffy a bulvárújságírókat szidta, mondván, a legtöbben hiénák. Mindketten hozzátették, hogy tisztelet a kivételnek. Ekkor Dolhai élő adásban udvariasan megkérdezte: említhet-e nevet, ha már a kivételekre terelődött a szó. Pálffy mondta, hogy természetesen, majd Attila bemondta a nevemet, és rólam beszélt. Azt hittem, rosszul hallok. Persze nagyon jólesett.
Aznap természetesen égtek a telefonvonalak a lakásban, rokonok és barátok hívtak, akik szintén látták, hogy ez milyen nagy dolog volt. Így indult hát az ismeretségünk, s azóta többször találkoztunk. Kölcsönösen figyelemmel kísérjük egymás pályafutását, s ha új CD, vagy könyv születik, a másik véleményére is kíváncsiak vagyunk. Legutóbb is így történt.
– Elmesélhetem egy személyes tapasztalatomat az olvasóknak?
– Az évekkel ezelőtti találkozásunkra gondolsz?
– Pontosan. Nem voltál valami jó passzban, s végül nem is jelent meg az az interjú.
– Az valóban egy kritikusabb korszak volt, amikor semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Látszólag ugyan minden rendben lévőnek látszott, csak a lelkemben nem volt rend. És nem akartam, hogy az olvasók egy akkor nagyon rossz passzban levő ember vallomását olvassák. Talán nem is értették volna. Most viszont minden téren jól vagyok. És örülök annak, hogy ilyen hangulatban találkozunk. A színészet mellett a zenei életben is szárnyra kaptam, hiszen készítettünk egy új lemezt. Eleinte úgy volt, hogy feldolgozásokat énekelek majd, de aztán a sors úgy alakította, hogy ebből ne legyen semmi. Nem jöttek meg időre a jogok, vagy éppen nem kaptunk engedélyt, és elkezdtünk saját dalokat gyártani. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a lemezre, a szakmából is, és ez visszaadta a hitemet.
– Miért és miben kellett a hitedet visszaadni?
– Hiába jelentek már meg lemezeim, lemondtam arról, hogy a színházi élet mellett legyen egy zenei karrierem is. Nagyon örülök az új lemeznek, mert ez már sokkal inkább jellemzi a személyiségemet, mint a korábbiak. Jobban a magaménak érzem. Ennek nyilvánvalóan az is oka, hogy most még inkább kivettem a részem az alkotói folyamatokból, több dalnak is én írtam a szövegét.
Amikor meghallgattam egy-egy zenei alapot, azonnal beugrottak hangulatok, képek, jelenetek. Az egyiknél például az, ahogy ülsz egy asszonnyal az asztal mellett. Mindketten érzitek, hogy ott valaminek vége van. Nem akarsz neki semmit mondani, de mégis szeretnéd, hogy még maradjon. Ebből született a „Ha maradhatnál” című dal. Vagy ott a szívemnek nagyon kedves „Állj mellém” című nóta, ami arról szól, hogy igenis kell egy társ, mert nem lehet egyedül boldogulni. Az a dal például olyan, mintha otthon beszélgetnék Vikivel, a feleségemmel.
– Mi ez a változás? Korábban beszélni sem nagyon akartál a családodról, közös képeket pedig soha nem engedtél megjelenni a lányaiddal.
– Talán túlságosan zárkózott voltam. Ez a lemez azonban nyitottá tett, sokat megmutatok abból az oldalamból, amit eddig nem ismertek. Persze azért bizonyos határokon belül, hiszen a magánéletem egyes részei azért most is csak az enyémek. Mindenhez érni kell. Valószínűleg kellettek ezek az évek, hogy megérjek a nyitottsághoz. Csak egy apró példa: most már veled is bátrabban beszélgetek. Talán neveltetés kérdése is, hogy valaki mennyire nyitott. Az édesapám például világéletében mindent alaposan megfontolt, és így döntött. Lehet, hogy túlságosan is átvettem ezt tőle. Ma már nincsenek titkok. Három lánygyermek boldog édesapja vagyok, és van egy szuper feleségem. A sokat emlegetett dalokban benne van az egész életünk. Le mertem írni mindent. Kellenek a mélypontok ahhoz, hogy az ember később felkapaszkodjon. Erősebb lesz minden egyes megtapasztalással.
– Mit lehet tudni a korábbi mélypontodról?
– Tétovaság, feszültségek, ügyetlenségek, pici önértékelési problémák, izgalom,
megfeszített munka… Szerencsére egyik sem uralkodott el rajtam túlságosan, de mivel érzékeny ember vagyok, jobban megviseltek az apróságok is. Ugyanakkor az elmúlt esztendők, a munkák mind-mind magabiztosabbá tettek. De fontosak a visszajelzések, főként szakmailag.
– Férfiként is fontos számodra a visszaigazolás?
– Természetesen. Jólesik, ha a feleségem megdicsér. Azt is szeretem, ha időnként tanácsot ad, milyen ruhát vegyek fel. Ő az én kontrollom. Természetesen ugyanez visszafelé is működik. Imádja, ha észreveszem, hogy új ruha van rajta.
– Mindig észreveszed?
– Nem… (nagyon nevet) De igyekszem! Múltkor is épp mentünk valahová, és azonnal kiszúrtam.
„BELEFÁRADTAM A SZÉLMALOMHARCBA,
S VÉGÜL FELADTAM A ROCKÉNEKESI ÁLMAIMAT”
– Amikor még csak álmodtál arról, hogy a Dolhai Attila név egyszer majd sokat jelent az embereknek, nem a musicalszínpadokon képzelted el magad?
– Nem. Inkább arról álmodoztam, hogy állok egy nagy színpadon, mondjuk a Népstadionban, és ordítva énekelek több ezer ember előtt. Ahogyan Deák Bill Gyula, vagy Hobo tették. Mindig zenészként képzeltem el magam. Arról álmodtam, hogy rockénekesként sokat koncertezek majd egy zenekarral, és azt imádni fogják az emberek. Deák Billen, meg Led Zeppelinen nőttem fel. Úgy terveztem, hogy beállok én is a sorba, és olyan leszek, mint ők.
– Kin, vagy min múlt, hogy végül mégsem rockénekes lettél?
– Nyilván rajtam. Meg másokon is. Hiszen elkezdtem én a zenekarosdit, jártunk is koncertezni, csak képtelenek voltunk egy bizonyos szint fölé lépni, mert nem voltak egyformák az akaratok. Volt, aki csak hobbiként muzsikált a csapatban, pedig én halálosan komolyan gondoltam. Aztán annyira belefáradtam a szélmalomharcba, hogy végül feladtam. Elvették a kedvem a többiek.
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan új dimenzió kezdődött az életemben. A színház.
– Itt is énekelhetsz több ezer ember előtt. Csak ez nem rock színpad.
– Nem is baj. Elengedtem magamtól ezt a vágyat. A Rómeó és Júlia bemutatója óta annyi csodát kaptam az élettől… Gyakorlatilag nap, mint nap bizonyosságot szerzek arról, hogy szeretnek az emberek. Ha belépek egy kávézóba, vagy bemegyek egy közértbe, látom, hogy rám mosolyognak. És ez nagyon jólesik.
– Igaz, hogy a szüleid is akkor nyugodtak meg igazán, amikor a színházban megnéztek?
– (mosolyog) Igen… Amikor annak idején bejelentettem nekik, hogy zenésznek készülök, nagyon nem örültek. Nem gondolták, hogy ebből életforma lehet.
Azt szerették volna, ha „rendes szakmát” szerzek.
– Nem alakult ki benned egyfajta bizonyítási vágy velük szemben?
– Dehogynem! Meg akartam értetni, hogy egy színésznek is lehet rendes élete. Nem volt egyszerű…
„ROPPANT NEHEZEN VISELEM A KONFLIKTUSOKAT”
– Sok konfliktussal járt?
– Igen. Megkockáztatom: talán ma nem is lennék színész, ha a szüleim akkoriban nem ágállnak annyira ellene. Ugyanakkor mentségükre szóljon, hogy szerintem kicsit össze is keverték a szezont a fazonnal, és ebben én is hibás voltam. Mindig is két sínpáron futott az életem. Naphosszat próbáltam garázsban, de közben a színészet is egyre fontosabb lett.
– Mikor enyhültek meg?
– Amikor eljöttek az első előadásomra.
– Büszkék rád úgy is, mint családapára?
– Nagyon. Az otthon látott szülői mintát viszem tovább én is. Ők már 42 éve házasok. És hárman vagyunk testvérek. Három fiú.
– Sokáig, már házas emberként is együtt laktatok a szüleiddel.
– Igen, amíg fel nem épült a házunk, ott éltünk.
– Ki viselte nehezebben ezt az időszakot?
– Én. Van két fiútestvérem, s én vagyok a legfiatalabb. Három fiútestvér mellett anyukám hozzászokott, hogy katonás rendben számon kérje rajtunk a dolgokat. Ez időnként bizony vissza-visszatért a mi esetünkben is. A feleségem ezt remekül tolerálta, én kevésbé. De nem volt vészes a dolog, minden problémát hamar megoldottunk.
– Te, vagy a feleséged?
– Együtt. A feleségem nagyon türelmes ember. Mindig végighallgat, aztán próbál türelemre inteni. Folyton azt mondja, igyekezzek higgadtan végiggondolni a dolgokat. És ez nem csak a családi ügyekre értendő, hanem a szakmára is. Jómagam ugyanis az „ami a szívemen, a számon” típusú ember vagyok. Úgy, hogy közben nagyon nehezen viselem a konfliktusokat. Emiatt volt már bajom elég.
– Nem egyszerű veled?
– Nem is olyan nehéz… (mosolyog)
„A JÓ HÁZASSÁG ALAPJA A SOK BESZÉLGETÉS”
– Három lányod van. Van nálad kép róluk?
– Képzeld, nincs. Ilyen szempontból rettenetesek vagyunk a feleségemmel.
Nem fényképezzük, és nem videózzuk őket. Múltkor is felhívott egy újságíró, aki utazásokkal kapcsolatban akart velem interjút készíteni. Kérte, adjak képet, hol jártam eddig a családdal. Mondtam, hogy nincs, mert olyankor sem fotózunk.
– Ezek szerint a nejedről sincs nálad kép.
– Nincs bizony.
– Viki olyan, mint Columbo felesége. Folyton beszélsz róla, de látni nem engeded.
– Ez a párom döntése volt. Nem akar szerepelni. Az az igazság, hogy nem esik hasra a szórakoztatóipartól. Egyáltalán nincs elájulva ettől a világtól.
– A színházban sem néz meg?
– Nem nagyon. Ez is érdekes, mert a kapcsolatunk elején nagy színházba járó volt. Együtt és külön is sokat jártunk előadásokra. Ám, amióta színész lettem, valahogy elillant számára a varázs. Vagy csak túlságosan sok színházat viszek haza. Nem tudom…
– El tudtok szabadulni kettesben a három gyerek mellől?
– Igyekszünk rendszeresen időt szakítani erre. Egy házasságot életben kell tartani. Néhány hete a Mátrában voltunk ketten. Vittük a tréningruhát, és nagyokat kirándultunk. És rengeteget beszélgettünk. Azt vallom, hogy a jó házasság alapja a sok beszélgetés.
– Kik láthatják Dolhai Attilát tréningruhában a családtagjain kívül?
– Mondjuk a kistarcsai bevásárlóközpont vásárlói. (nevet) Mi odahaza nagy tréningruhások vagyunk, és gond nélkül elmegyek így a boltba. Olyankor gyakran emlegetem is a feleségemnek, hogy ha egy fotóriporter látna a zöld klumpámban, meg a térdnadrágomban, másnap érdekes anyagokat olvasnék magamról a bulvárlapokban… (nevet) Egyébként nem érdekel, ki mit gondol. Kistarcsán otthon érzem magam. Kilenc éves korom óta ott élek, mindenkit ismerek a környéken, nagyon erős biztonságérzetet ad. A lányaim miatt pedig már egy másik fajta ismeretség is kialakult, sok gyerekes családdal ismerkedtünk meg, hiszen a lányok hozzák a barátnőiket. Gyakran összejövünk, jó a társaság.
"...TUDOK ÉN SZEMTELEN PROVOKATŐR IS LENNI"
– Jut elég idő a családodra?
– Ez egy érzékeny pont…
– Tettek valaha a lányaid szemrehányást, amiért keveset vagy velük?
– Ha nem is volt szemrehányás, de akadnak kritikusabb időszakok, amikor új darabot próbálunk, mert ilyenkor sokat vagyok távol. Ekkor gyakran mondják, hogy „hiányzik az apukánk”, pedig akkor is minden reggel én viszem őket iskolába. Amikor meg otthon vagyok, állandóan a fejemen ugrálnak. De ez pont így jó. Nekem ők jelentik az abszolút kikapcsolódást. Hazamegyek, kinyitom az ajtót, és rohannak felém a lányaim. Attól fogva nem létezik más, csak ők. A nagyobbik tízéves, a középső hét, a legkisebb pedig négyesztendős lesz.
– Hárman vagytok testvérek, s mind fiúk. Neked is három gyereked született, mind lány. Szerettél volna fiút?
– Nem feltétlenül. Örülök, hogy lányaim vannak, mert ők nekem nagyon bejöttek. A legidősebb, Luca érkezése előtt meg sem kérdeztük, hogy milyen nemű a gyerek. Aztán, amikor megérkezett, boldog voltam, hogy lány lett. A középsőnél, Emmánál szóba sem jött, hogy esetleg fiú is lehetne. A harmadiknál, amikor a négydimenziós ultrahangon közölték, hogy ő is lány, szintén nagyon örültünk. Fogalmam sincs, milyen érzés lehet fiús apának lenni, de talán nem is kell megtudnom.
– És milyen érzés lányos apának lenni?
– Elmondhatatlan. Egyszerűen nem tudok olyan mélyen magam alá kerülni, hogy ne tudnának felvidítani. Ugyanakkor az is igaz, hogy náluk jobban senki nem tud a sodromból kihozni.
– Ilyenkor mit csinálsz?
– Kiabálok. De már erre is kifejlesztettem egy módszert. Amikor érzem, hogy megy fel a pumpa, inkább elvonulok a másik szobába, hogy ne kiabáljak végül…
– Képes vagy bocsánatot kérni a lányaidtól?
– Igen. Szoktam is, ha rájövök, hogy nincs igazam.
– A harmadik gyereknél minden szempontból rutinosak voltatok Vikivel?
– Ne gondold! Nem lehet elég rutinosnak lenni a szülői feladatokban, mert minden gyerek más. Például a mai napig nem tudom úgy fegyelmezni őket, hogy mind a háromnál hatásos legyen. Emmánál ugyanis elég, ha rászólok, miközben a konyhában szórja szét a rizst. Sőt, ő még össze is szedi. Luca viszont úgy tesz, mint aki meg se hallja, ha szólok… Rendszeresen járunk be a városba mozgólépcsőzni, mert az óriási élmény nekik. Kint lakunk a város szélén, s annyira hozzá vannak szokva a kerthez, ahhoz, hogy azt csinálnak kint, amit akarnak. Egy bevásárlóközpont olyan nekik, mintha Disneylandben lennénk. A feleségemmel abban maradtunk, hogy apa lesz a megtestesült fegyelem. Vagyis nekem kell rendet tartanom a házban. Természetesen a feleségem is következetes, de ő mégis csak egy lágyszívű anya.
– Mit kívánjak neked így a beszélgetés végén?
– Bátorságot.
– Mihez?
– A konfliktushelyzetekhez. Az a baj, hogy a jó válaszok egy-egy vita kapcsán mindig csak másnap jutnak eszembe, amikor felkelek. S emiatt napokig viszem magammal a nem túl pozitív dolgokat. Sokat javultam ilyen tekintetben az elmúlt esztendőkben, de ezt jó lenne teljesen levetkőzni.
– Ezen kívül zavar még valami?
– Nem különösebben. Talán csak az, hogy nem tudtam még férfiaknak szóló slágert írni. (nagyon nevet) Elkönyveltek a lírai, nőknek szóló dalok előadójának. Ugyanakkor nagyon sok koncertemre elkísérik a férjeik a hölgyeket. Ott látják, hogy kevésbé vagyok érzelgős. Fellépésen inkább egy szemtelen, provokatőr vagyok, ami a férfiaknak is bejön, és röhögnek. Tán még meg is bocsátják, hogy el kellett kísérni a partnerüket egy ilyen koncertre…
Dolhai Attila és Sándor András
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<