Gálvölgyi János: Nem vagyok kötelező tananyag
Képzelje, van még egy nagyon jó tulajdonságom. Eszembe nem jutna például meghívni Önt estére a színházba. Nem csak Önnek, másnak sem mondanám, hogy jöjjön el megnézni. Ha akarnak, úgyis megnéznek...
Fotó: RTL Sajtóklub
– Amikor elkezdtük egyeztetni a mai találkozót, egyszer azt találta mondani, hogy éjfélig bármikor hívhatom.
– És mi ebben olyan különös? Az éjfél nálunk egy normális időpont, mert a színház után, ha fél tizenegy körül hazaérek, még olyannyira „fel vagyok zaklatva” a saját teljesítményemtől – azt mégsem mondhatom, hogy a hatásom alatt vagyok –, hogy nem tudok rögtön lefeküdni. Éjfélig- egyig fent szoktam maradni.
– Van ember, aki ilyenkor telefonál?
– Szakmabeliek igen. Akik tudják, hogy velem ilyenkor nyugodtan lehet beszélni, azok telefonálnak. De az újságírók nem hiszik el. A minap is hiába kértem valakit, hogy hívjon tizenegykor, másnap jelentkezett, hogy ne haragudjak, de ő már elaludt. Pontosan tudom, hogy egy „normális” embernek más életformája van, mint az enyém. Noha már rutinosnak számítok, reggel mégis nehezen térek magamhoz. Aztán ott a vasárnap, ami nekem soha nem vasárnap. Nálunk az mindig hét közben van, akkor azt szoktam csinálni, hogy felkelek fél tizenegy-tizenegykor, megreggelizek, megborotválkozom, megmosakszom és visszafekszem...
A viccet félre téve: színházi időszakban, amikor próbák vannak, fél nyolckor-nyolckor kelni kell.
– Amikor „átlagemberesen”, nyolckor kel és elindul a városba, mit csinál az autóban?
– CD-t vagy rádiót hallgatok. Ha rádiózom, akkor váltogatom a csatornákat. Néhány éve rájöttem, ha komoly zenét hallgatok ebben az őrült közlekedésben, akkor egészen más ember lesz belőlem.
– Türelmesebb?
– Talán igen.
– Hány CD-t képes tárolni a CD-tárja az autóban?
– Hatot.
– A hatból mennyi komolyzene?
– Általában kettő. Nagyon szeretem a jazzt, az is mindig van közte, és a legfontosabb, hogy legalább egy Queen is mindig legyen velem.
– Eredeti lemezeket hallgat, vagy írott CD-n viszi a válogatásokat?
– Nem csak azért hallgatok kizárólag eredeti lemezeket, mert tudom, hogy nem illik írottat használni, és az eleve olyan, mint a lopás, hanem féltem a lejátszót is. Azt mondják, nem tesz jót neki. Pénzért szoktam venni CD-ket, illetve nyilvánvalóan van az embernek születésnapja, ott a karácsony, és én nagyon boldog tudok lenni egy CD-vel. Imádom például Palya Beát. Isteni. A legjobban autóban szeretek zenét hallgatni. Olyan nyugalommal és figyelemmel sehol nem tud az ember „muzsikálni”, mint a kocsiban, amikor egy zárt dobozban vagyok a zenével. Otthon is állandóan szól a rádió, meg a zene, de az úgy szétfolyik a lakásban.
„AKIK IGAZÁN FONTOSAK VOLTAK AZ ÉLETEMBEN, SAJNOS MÁR ELMENTEK”
– Élvezi, ha körbe rajongják?
– Hogy mondjam… Nem vagyok kötelező tananyag. Nálam nincs az, hogy a lakásban lábujjhegyen kell mászkálniuk a többieknek, ha éppen otthon vagyok, vagy engem kell nézni a televízióban, ha éppen sugároznak.
Ha ezt a beszélgetést befejezzük és innen felállok, visszaváltozom teljesen normális emberré.
– Vagyis a normális emberek nem nyilatkoznak…
– Nem, őket nem faggatják így. Képzelje, van még egy nagyon jó tulajdonságom. Eszembe nem jutna például meghívni önt estére a színházba. Nem csak önnek, másnak sem mondanám, hogy jöjjön el megnézni. Ha akarnak, úgyis megnéznek. Nem akarom olyan rossz helyzetbe hozni, hogy azt mondja, „de boldog vagyok Gálvölgyi úr”, közben meg azt gondolja, a fene egye meg, most lőttek az estének és utána még be is kell mennem hozzá, hogy gratuláljak”. Na ettől megkímélem mindkettőnket. Ugyanígy vagyok a könyvekkel is. Nem fogok magára erőltetni egy könyvet, hogy olvassa el rólam, vagy nézegessen képeket, milyen édes gyerek voltam. Ha akarja, akkor megveszi, ha akarja, aláíratja velem, de nem, nem tartom ízlésesnek az ajánlgatást… Persze van egy-két szakmailag fontos ember, akinek úgy érzem, hogy tartozom azzal, ha tiszteletpéldányt adok, de tudom, hogy úgy sem fogják elolvasni, ezért általában bele is szoktam írni, hogy nem kötelező elolvasni, inkább nézegesd a képeket! És ezt én komolyan is gondolom.
– Nem mondja komolyan, hogy még senkit nem hívott meg előadásra, aki fontos önnek?
– Nincsenek olyan sokan… Kikre gondol egyébként?
– Barátokra, ismerősökre.
– Akik igazán fontosak voltak, azok sajnos már nincsenek. A szüleim elmentek, ahogyan apósom és anyósom is. Ennyi volt az én családom. Vannak barátaim, igaz nem sokan. Ezt vagy elhiszi, vagy nem, de őket sem szoktam meghívni.
– Ha már a barátoknál tartunk, csalódott barátnak hitt emberben?
– Nem, mert én mindig „magánzó” voltam. Ráadásul az ember egy bizonyos kor után már nem nagyon köt barátságokat. Vannak laza kapcsolataim, vagy munkakapcsolataim, amelyek nagyon erősek és nagyon régiek, de olyan „hű de jó” barátaim nincsenek, nem is voltak talán soha, kivéve a feleségemet.
– Mit ért az alatt, hogy „egy bizonyos kor után”?
– Nyilvánvalóan elmúltam harminckettő… És egy ponton túl nincs barátfelvétel. Mondjuk én soha nem voltam egy barátkozó típus, holott azt sem gondolom, hogy undok, elviselhetetlen fráter lennék. Minden jobb riportban megkérdezik, „És ha nagy bajban lenne, akkor kit hívna föl?” Biztos van két-három ember, akit talán fölhívnék.
– És a három emberből egyik a felesége lenne?
– Természetesen.
– Az fontos, hogy az ember társa a barátja is legyen?
– Rettentően fontos. Ameddig élnek a szülei az embernek, biztos lehet abban, hogy az anyja és az apja egyértelműen jót akar neki. Persze családja válogatja ezt is, de az esetek nagy részére ez jellemző. Ezen kívül, ha sikerül egy olyan feleséget beszerezni valahol, aki valóban barát, az hatalmas mázli. És ennyi „a lista”. Minden egyéb kapcsolat mögött valami érdek van. Talán még az ember gyerekei azok, akik feltétel nélkül, minden marhaságával együtt, elfogadják és szeretik.
„MÁR NINCS KIHEZ HAZASZALADNI”
– Talán? A gyerekekben már nem lehet annyira bízni, mint a társban?
– Nem. Amikor én gyerek voltam, én sem rajongtam bizonyos dolgokért, amit a szüleim mondtak.
– Erről mesélt a Rátonyi Róbert által írt könyvben is, hogy a szülei sokáig nem nézték jó szemmel a pályaválasztását.
– Hát ez az… Akkor nagyon „pipa” voltam rájuk. Aztán évekkel később – egészen pontosan 1984-ben –, amikor megjelent az első lemezem, még bakeliten, fölvittem nekik. Nem tudom szavakkal kifejezni, micsoda öröm és boldogság volt, amikor átadtam nekik a tiszteletpéldányt. Felejthetetlen emlék. Rólam már nem egy könyv megjelent és magam is több kötetet jegyzek. Amikor megjelenik egy könyv, az is nagyon jó érzés, de már nincs kihez hazaszaladni, már nincs kinek megmutatni. A premiersikereket sincs kivel megbeszélni. Ezek hiányérzetek.
– Ha már a könyveket említette: Gálvölgyi János grafomán?
– Másképp fogalmaznék. Amikor annak idején nem vettek fel a főiskolára, el kellett mennem „tisztességes szakmát” tanulni, így lettem nyomdai fényképész. Manapság ez a szakma már nem létezik, de a kapcsolatom ott kezdődött a könyvekkel. A mai napig szeretek egy könyvet kinyitni, beleszagolni. Olyan illata van, mint a friss kenyérnek. Apósom, Rodolfo mindig azt mondta, az ember hagyjon valami nyomot maga után. Ötven- vagy száz év múlva mégis azt mondhatják majd, hogy volt ez a Gálvölgyi nevű muki..
– Ellenség az idő múlása?
– Nekem nem. Az idő foglalkozik énvelem.
Egyébként a fene sem foglalkozna vele. Időnként figyelem magam, hogyan megyek fel a lépcsőn. Most is, amikor jöttem ide, néztem, hogy lihegek-e, szuszogok-e. Örültem neki, hogy nem. Persze ez csalóka. Mert lehet, hogy jól bírom a lépcsőzést, de ha megnézem a születési dátumomat, rácsodálkozom az életre, hogy milyen gyorsan szalad.
„VILÁGÉLETEMBEN UTÁLTAM A TOKÁMAT”
Az embert megcsalják az érzései. Tehát én úgy érzem, hogy megálltam úgy negyven éves koromban, és még mindig ott állok. Természetesen ez egy hülye szakma, mert minden este tükörbe nézek, meg kifestem magam, hogy szép legyek, meg kihúzom a szemem, hogy jobban lehessen látni a színpadon. Az ember úgy megbarátkozik az arcával – nem mondom, hogy tetszem magamnak – mert ott van a tokám, amit utáltam világ életemben…
– Toka mióta van?
– Ősidők óta. Főiskolás voltam, amikor a plasztikai sebészetnek még se híre, se hamva nem volt, de elképzeltem, hogy ezt úgy lehetne megoldani, hogy itt belevágunk, ott kiszedjük, itt felhúzzuk, ott odakötjük…
– Nekem is van tokám, engem is nagyon zavar. Vannak úgynevezett toka-gyakorlatok, amelyeket el lehet végezni.
– Fölösleges elkezdeni. Semmit sem érnek.
– Fogyókúra?
– Semmi köze ehhez a fogyókúrának, ez alkati dolog. Ha most lefogynék negyven kilót, akkor úgy lobogna a tokám, mint annak a ronda madárnak, aminek nem jut eszembe a neve.
Egyszer mondtam szegény Seregi Lacinak, a neves koreográfusnak, hogy megcsináltatom, mire ő azt válaszolta, csináltasd, de azok után nem te leszel a Gálvölgyi. Nekem ilyen a fejem, ez van.
– Elfogadta?
– Nem fogadom el, mert minden nap belenézek a tükörbe. Arról nem beszélve, hogy egy darabig még fotózni fognak, időnként címlapok is készülnek velem. Olyankor félig viccesen mindig elmondom a szerkesztőknek, hogy szeretném, ha olyan kép készülne rólam, amelyen nagyon szép lennék és egyáltalán nem lennének ráncaim, meg tokám sem. Múltkor szegény kislány, aki még életében nem találkozott velem, annyira komolyan vette, hogy úgy jelent meg a címlap, hogy beretusáltak az állam alá egy fekete garbót. De úgy, ahogyan ember nem visel garbót. Félt a kislány, hogy nem fog tetszeni a kép. Az embernek vannak ilyen hiúsági rohamai. Mindenkinek van egy énképe magáról. És az nem feltétlenül tokás.
„GYEREKKÉNT AZT LÁTTAM,
HOGY A SZÍNPADON NAGYON SZÉPEK A FÉRFIAK IS”
– Beszéltünk már arról, hogy a színházban minden színpadra lépés előtt kifesti magát. Szintén a könyvében olvastam, hogy már gyerekként is festette magát otthon, amikor elmentek a szülei.
– Igen, ez egy szertartás része, hozzá kell tennem, hogy férfi színészek nem szoktak alapozni egy normál, nem kosztümös darabban, amikor nem kell bajuszt, szakállt ragasztani. Gyerekként azt láttam, hogy a színpadon nagyon szépek a férfiak is.
Akkor még nem tudtam, hogy mitől szépek. Később világossá vált, hogy azért, mert le van festve az arcuk. Ha nem így lenne, csillogna, mer zsíros és adott esetben pattanásos a bőr. A másik, hogy válaszoljak a kérdésre, amikor lefestem magam, az már nem én vagyok,azzal megszűnt a Gálvölgyi. Attól fogva van egy szerep, amit én eljátszok, a szerep elkezd működni, mert én Gálvölgyiként borzasztóan szégyelleném, hogy mutogassam magamat. Szegvári Kati riporterrel egy gimnáziumba jártunk, és azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy én tényleg színész leszek. Civilben ugyanis én egy borzasztóan gátlásos ember vagyok. Ha most arra kérne, hogy mondjak egy verset, zavarban lennék. De ha kellene, a Népstadionban több tízezer ember előtt a gatyámat is letolnám, mert az egy szerep lenne.
– Említette a szüleinek ajándékozott első lemezét. Azon a korongon található egy duett Cserháti Zsuzsával is. Milyen volt a kapcsolatuk?
– 16 éves korunk óta ismertük egymást. A Divatcsarnokban volt eladó a parfüméria osztályon, és akkoriban nagy slágernek számított az Ó-levendula kölni. Férfiak nem használtak kölnit, én viszont igen, és Zsuzsa nekem mindig félre tette. Én már akkor szerepeltem építő táborokban, de ő akkor még nem volt Cserháti, én meg nem voltam Gálvölgyi.
– Később is tartották a kapcsolatot?
– Igen. Amikor készült élete utolsó CD-je, akkor ő hívott, hogy énekeljük el újra azt a közös duett dalt, de már egy modernebb változatban. Ez volt a „Soha nem láttalak még”, ami sajnos nem lett világsiker velem. Zsuzsához mérhető énekesnő nagyon kevés volt ebben az országban, viszont menthetetlen ember volt. A Karinthynak van egy jó írása a buta kis nyúlról, akit csak meg szeretnék simogatni, de elbújik, elszalad, kimenekül a szobából. Zsuzsa is olyan volt, mint egy buta kis nyúl, aki nem hagyta magát.
– Próbált neki segíteni?
– Nem csak én próbáltam segíteni. Amikor valaki meghal, hirtelen mindig kiderül, hogy rengetegen próbáltak neki segíteni, rengetegen fogták a kezét, rengetegen simogatták a haját. Én is próbáltam segíteni, de volt időszak, amikor azt mondtam, hogy ha nem kéri, nem tudok tovább segíteni. Az is Zsuzsára jellemző, hogy amikor megjelent az ominózus CD-je Zsuzsának, a kedvenc könyvesboltomban kezembe került a korong. Belehalhattam, rajta volt a dal is. Néztem a borítóban a közreműködőket, ahol köszönetet mondott a „Fakopáncs Virágboltnak” és boldog-boldogtalannak. Én nem voltam ott a listán. Még közreműködőként sem.
Hazamentem, felhívtam őt, és dühösen mondtam neki, „Zsuzsika, az, hogy egy büdös vasat nem fizetsz, az egy dolog, de hát nem illett volna kiírni a nevemet? Vagy ez szégyen neked? Erre válaszul: „Jaj ne csinálj már ügyet ebből”… - Ez volt ő. Aztán újra lett nyomva a borító – nyilván nem miattam –, de azon már rajta vagyok. Én borzasztó nagy dolognak tartottam, hogy oda van írva a Cserháti CD-jén, hogy közreműködött Gálvölgyi János.
– Utólag megbocsátott Zsuzsának?
– Természetesen. Az emberben mindig van egyfajta hiúság. Zsuzsa tényleg ilyen volt. Nem azt mondta, hogy ne haragudj, hanem rögtön ilyen támadóba ment át.
– Gálvölgyi János tud bocsánatot kérni?
– Igen.
– Meg is bocsát?
– Igen. Azt szokta mondani a nejem, hogy borzasztó agyam van, nem felejtek. Ugyanakkor évtizedekre visszamenőleg emlékszem dolgokra, amelyek számomra valami miatt fontosak.
– Erre a beszélgetésre fog?
– Nem mernék rá megesküdni.
Gálvölgyi János, B. Tóth László és Sándor András egy televízió műsor felvételén
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<