Pokorni Lia:
"Nem okoz lelki problémát, ha el kell búcsúznom valakitől"
„Hány válásról, hány új kapcsolatról, hány szegény elhagyott kisgyerekről olvasunk? Az, hogy két ember, miért válik el, csak rájuk tartozik. Mély dolgok ezek. Különben is, az ember évekig fejtegeti magában, hogy mi miért történt az életében. S jó esetben kapja csak meg hosszú esztendőkkel később a választ…”
Fotó: www.facebook.com/pokornyliahivatalos
- Nem találtam a színészbejárót, ezért elöl, a főbejáraton jöttem be a színházba. Miután közöltem a portás bácsival, hogy hozzád jöttem, a következőt mondta: "tünemény az a nő". Majd azt is hozzátette, mindenkivel olyan közvetlen vagy a színházban, mintha legalább családi barátod lenne a stáb valamennyi tagja.
- De kedves, hogy ezt mondta, ennek örülök. Jó, hogy nincs szakadék a színészek és a műszak között. Szerintem, ha ma más kollégámhoz jöttél volna, ugyanezt mondta volna a portás bácsi másról is. Olyan ez a szakma, mint egy nagy család. Örülünk egymás sikerének. Néha azt érzem, mintha minden kollégám azzal a vidéki romlatlansággal élne, amivel magam is működöm.
- Apropó vidék. Hol születtél?
- Hatvanban. De laktam Salgótarjánban, Visegrádon, Esztergomban, Mátraházán és Dömösön is. Állandó költözéssel telt a gyerekkorom. Apukám szakácsként dolgozott, és szeretett új, izgalmas helyeket kipróbálni. Mindig új kihívásokat keresett.
- Nem lehetett könnyű gyerekkorod.
- Ne hidd, hogy rossz volt. Sőt, nagyon sokat köszönhetek ennek az életformának. Például kiváló lett az alkalmazkodó képességem. Mindig új iskolába menni, új emberekkel megismerkedni, kialakítani ott egy életteret...
- ...Amit nem sokkal később hátra is hagysz, a következő költözéssel. Alkalmazkodni, megszokni a közösséget, majd odébb állni.
- Olyan furcsa ez… Egyáltalán nem éreztem tragédiának ezt a sok költözést. Épp ellenkezőleg. Izgalmasnak, színesnek tartottam az életünket. Azt is ennek az életformának köszönhetem, hogy megtanultam magamtól könnyen elengedni a dolgokat. Például könnyen el tudok bárkitől és bármitől búcsúzni, nem okoz lelki problémát. Persze nyilván vannak az ember életében fájdalmas elválások, de nem az a típusú ember vagyok, aki rágja magát a dolgokon.
- Minden búcsúzás magától értetődő számodra?
- Igen. Teljes mértékben. Minden elválás szép emlék az életemben. Egyébként nem csak a gyerekkoromat, hanem később a kamasz-, majd a felnőtt koromat is a folytonos költözés jellemezte. Harminc albérletig még számoltam a lakásokat, ahol éltem, utána már elveszítettem a fonalat. Amikor Dömösről felkerültem Budapestre, általában mindig többen laktunk együtt a barátnőimmel különböző bérelt helyeken. Így könnyebb volt kifizetni a saját részemet.
„SOKSZOR AZT SEM TUDTAM, HONNAN VAN PÉNZEM ENNIVALÓRA”
- Mindig ki tudtad fizetni?
- Érdekes, hogy ezt kérdezed. Pont a minap gondolkodtam ezen, hogy a mai napig nem értem, hogyan tudtam akkoriban mindent kifizetni. Különböző színi stúdiókba jártam, ahol fizettem azért, hogy tanulhassak. Plusz ott volt az albérlet, és minden hónapban pontosan rendezve volt mind a kettő. Valahogy mindig összejött. Ám sokszor azt sem tudtam, honnan volt pénzem ennivalóra. A mai napig olyan nonszensznek tűnik, ha visszagondolok, hogyan álltam meg akkor a saját lábamon. Valaki mindig hozott valami elemózsiát… Olyan jó ezekre visszaemlékezni.
- Akkor nem élted meg tragédiaként?
- Egyáltalán nem, hiszen a színház volt az életem. Határtalanul boldog voltam a Pinceszínházban, ahol reggeltől estig bent voltunk. Próbáltunk, varrtuk a függönyöket, takarítottunk, vagyis a világon mindent mi csináltunk a színházban, és nekem az volt az életem. Négy-öt órákat aludtam, aztán mentem vissza a színházba... És persze közben egy fillér nem volt a zsebemben.
- Most van pénzed?
- Most már van, hála a jóistennek. Persze nem vagyok milliomos, de annyi mindig van, amennyire szükségem van. Tulajdonképpen mindig is annyi volt, amennyi kellett. Nyilván azért, mert soha nem féltem attól, hogy nem lesz.
- Emlékszel még az első "nagy" fizetésedre?
- Igen. Ez már a Bárka Színházban történt. Kezdetben ott szintén stúdiós voltam. Aztán bemutattuk a Lila Ákácot, majd leszerződtettek társulati tagnak. Nekem akkor az maga volt a Mennyország, hogy attól fogva rendszeres havi fizetést kaptam. Hiszen addig én fizettem azért, hogy tanulhassak, utána pedig nekem fizettek. Tényleg nagy boldogság volt, hogy onnantól abból élhetek, amit igazán szeretek. Ne gondoljon senki álomfizetésre. Nyilván gombok voltak, mert a Bárka nem volt egy gazdag színház. Ne is kérdezd, mennyi volt a fizetésem, mert már nem emlékszem, mennyit kaptam. Nekem mégis sokat jelentett.
- Régóta hallom színészektől, hogy nem magasak a színházi fizetések. Egy multicégnél dolgozó marketinges nyilván kétszer-háromszor annyit keres, mint Ti.
- Ez tényleg így van. Nem akarok álszent lenni, és elkezdeni most a "nem a pénzért csináljuk"-típusú panaszkodást, mert mindenki pénzből él. De ha belegondolok, hogy az életemben hány óra munkával, milyen belefektetett, emberfeletti energiával jöttek létre produkciók. Amikor napokon át hosszú hajnalokig bent vagy a színházban, s ha kifogsz egy kevésbé kíméletes rendezőt, aki eszméletlen módon hajt, akkor azt mondod, nincs az a pénz, amiért ezt érdemes csinálni. Mégis csinálod...
- Mit jelent neked a színház?
- (hosszú csönd)? Látod, ez egy nagyon jó kérdés…
- Szerelem? Hobbi? Hivatás? Szakma?
- Mindegyik. De a szerelem talán a legmegfelelőbb szó.
- Tudnál nélküle élni?
- Amikor öt évvel ezelőtt megszületett a kisfiam, azt gondoltam, hogy igen. Akkor azt éreztem, hogy nem akarok visszajönni dolgozni. És mostanában is vannak ilyen gondolataim. A gyerek ugyanis még nagyobb szerelem. Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy ha annyi pénzem lenne, és megtehetném, elvonulnék valahová, és semmi mást nem csinálnék, csak gyerekeket szülnék.
- A szülés után mikor mentél vissza dolgozni?
- A kisfiam elmúlt már egyéves, amikor Rudolf Péter rendezte a Vőlegény című darabot, és én voltam a főszereplő. Nagyon illett volna várnom ezt a munkát, és örülnöm kellett volna annak, hogy eljátszhatom. Ennek ellenére még az első próba előtti napon is potyogtak a könnyeim, hogy hogyan fogom otthon hagyni a gyerekemet, mert azt mégsem illik. Nagyon nehéz volt. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy van egy élő szerződésem, amit teljesítenem kell. Nem volt mese, mennem kellett. S mindeközben tudtam, hogy ez butaság a részemről, hogy gyerek vagy a munka.
- Egy idő után mindenki visszamegy...
- De nem mindegy, hogy mikor. Most úgy vagyok ezzel, hogy amikor itt vagyok a színházban, akkor nagyon szeretem csinálni. És amint vége az előadásnak, nagyon szeretek a gyerekemhez hazarohanni.
„ANYUKÁM MIATTUNK KÖLTÖZÖTT BUDAPESTRE”
- Ha ma nem jöttem volna hozzád, már otthon lennél?
- Igen.
- Ki vigyáz rá ilyenkor?
- Az édesanyám. Nagy szerencsém van, mert nem kellett bébiszittert fogadnom. Az anyukám ezért költözött fel Budapestre, hogy tudjon nekünk segíteni. Eleve nem lakik messze tőlünk, de ha túl későn érek haza, ott alszik nálunk.
- Saját lakásod van, vagy a negyvenkettedik albérletben éltek?
- (ismét hosszú csönd, majd nagy nevetésben tör ki) Tulajdonképpen igen.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy nyilván nem volt annyi készpénzem, hogy az egészet kifizessem, hanem kölcsönt kellett felvennem. Nem élek fényűző életet. Egy hetven négyzetméteres lakásban lakom, amit nagyon szeretek. És tulajdonképpen nincsenek is őrületes vágyaim, hogy többszintes házat szeretnék. Sőt, még csak az az érzés sincs bennem, hogy „a francba, miért nem vagyok még milliomos?” Tudod, ilyenkor mindig a gyerekkorom jut eszembe. Emlékszem, a szobámban hallgattam a mesekazettát, amelyen azok a híres színésznők mondanak mesét, akik később a kollégáim lettek, és akikkel egy színpadon állhattam. Ez olyan elképzelhetetlen volt akkoriban számomra. Mindig tudtam, hogy színész szeretnék lenni, csak az utat nem tudtam, amin majd eljutok vágyam megvalósulásáig. Figyeltem, hogy milyen lehetőségeket ajánl majd fel az élet. És utólag visszatekintve, csak jó érzések vannak bennem az úttal kapcsolatban. Pedig voltak olyan időszakok is az életemben, amikor nem csináltam semmit. És akkor ugyan el voltam keseredve, de később értettem meg, mennyire fontosak voltak ezek ahhoz, hogy később értékelni tudjam a jót. Az is az enyém volt. A megpróbáltatások is kellettek az életembe.
- Mit csináltál, amikor nem csináltál semmit?
- Például butikban voltam eladó. Az nem volt felhőtlen korszak. Azt sem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Volt bennem ugyan egy érzés, hogy nekem a színjátszás a dolgom, az élet mégsem ezt bizonyította. Aztán hamar túllendültem a holtponton. Sőt, ma már azt mondom, abból az időszakból is tudtam erőt meríteni a folytatáshoz. Nem érzem azt, hogy bármit is elpazaroltam volna. Ez egyébként két, a Színművészetire történt sikertelen felvételi között történt. Attól, hogy nem végeztem főiskolát, a mai napig maradt bennem egy furcsa szerénység.
- Bánt, hogy nem vettek fel?
- Egyáltalán nem. Sőt, talán büszke is vagyok rá, hogy főiskola nélkül is megcsináltam. Ugyanakkor, ha mondjuk pénzről tárgyalok egy munka kapcsán, nincs bennem az az érzés, hogy nekem, mint főiskolát végzett színésznek igenis többet kell kapnom, mint a többieknek. Közel a negyvenhez bizonyos helyzetekben úgy viselkedem, mint egy pályakezdő. De kompenzál az élet, főiskola nélkül is működik az életem. Ennek ellenére mindig van bennem egy jó adag kishitűség.
„GYAKRAN SÍROK, ROPPANT ÉRZÉKENY VAGYOK”
- Közel a negyvenhez???
- Ez ennyire hihetetlen? Megmutassam a személyimet?
- Tudod, mi a furcsa? Mielőtt jöttem ide, átolvastam néhány rólad szóló cikket, de eszembe nem jutott megnézni a születési dátumodat.
- Isten tartsa meg a jó szokásodat! Tíz év múlva, ha jössz, ugyanúgy ne nézd meg! (nevet)
- Ha az életkorodat nem is néztem meg, a veled kapcsolatos fórumokat annál inkább. Tudtad, hogy sok helyen csak „Begurós lánynak” hívnak”?
- Nem, de ez nagyon kedves, főleg a „lány”.
- A „beugrós” jelző nem zavar? Hiszen annyi mindent csinálsz még ezen kívül.
- Egyáltalán nem zavar. De tudod, én ugyanez az ember voltam a műsor indulása előtt is. És ma már azért "Csillag születikes" jelző is van.
- Csak nem állítottak meg ennyien az utcán.
- Ez igaz. Néha belegondolok, hogy milyen csodálatos kollégáim vannak a színházban, és rossz érzés, hogy róluk csak nagyon kevesen tudják, mennyire csodálatosak. Hiszen a színház nem az a terep, ahol országos hírnevet szerezhet az ember. Nekem ennyi idősen ez megadatott, és áldom a sorsot, mert nagyon sok jó hozadéka van a műsornak. Például az ismertség. Ne tudd meg, hetente hányszor megkapom az utcán a „nagyon szeretjük magát, áldja meg a jóisten” kezdetű dicséreteket. És ez engem tölt. Ilyenkor a legszívesebben elsírnám magam.
- Ennyire érzékeny vagy?
- Igen. De ezt nem szégyellem. Ehhez a szakmához kell is az érzékenység, hogy minden egyes szituációba száz százalékig bele tudd élni magad. Gyakran sírok, roppant érzékeny vagyok.
- Sokat beszéltünk a szakmáról, a magánéletedről viszont még semmit.
- Arról nem is fogunk. De ezt a telefonban is mondtam, hogy lesznek bizonyos témák, amelyet kerülni fogok.
- Én ezt pontosan tudom, csak nem értem. Miért kerülöd ennyire ezt a magánéleti vonalat?
- Mert azt gondolom, a szakmám miatt egyébként is nagyon kiszolgáltatott vagyok. Egy hónapban nagyjából 21 estén keresztül színpadon állok a nézők előtt. Aztán a televízióban szintén látnak az emberek. És ebben nagyon lehet sérülni. Akár a kritikák, a visszajelzések által. S mivel ennyire a nyilvánosság előtt élem az életem, legalább egy pici részt szeretnék megőrizni belőle, ami csak az enyém. Ahová nem kukucskál senki.
- Picit felemás érzésem van veled kapcsolatban. Tudunk is rólad bizonyos dolgokat, és nem is. Az például senki előtt nem titok, hogy Csányi Sándor felesége voltál, s ő a kisfiad édesapja. És úgy tudja mindenki, hogy közben egyetlen mondatot sem nyilatkoztatok sem a házasságotokról, sem a válásról.
- Nekem bejött ez a politika. Nem mondok semmit, nem harcolok újságírókkal, pedig néha provokálnak. Hány válásról, hány új kapcsolatról, hány szegény elhagyott kisgyerekről olvasunk? És közben azt érzem, hogy ez jóval mélyebb dolog annál, hogy erről nyilatkozni lehessen. Az, hogy két ember között mi történik, miért válnak el, nem újságba illő téma. Legalábbis szerintem. Hiszen olyan mélyen kellene róla beszélni, amelyet lehetetlen elmondani bizonyos karakterszámban felszínesen. Az ember egyébként is évekig fejtegeti magában a történteket, hogy mi miért történt az életében. Sokáig maga sem érti a miérteket, csak hosszú évekkel később találja meg a választ. És akkor meg már régen elmondta azt a sok butaságot, amit az adott pillanatban, a történtek után lenyilatkozott. Kövezzenek meg érte, de én tényleg nem tudok erről beszélni. Még most sem.
- Magadban legalább helyre tetted a dolgokat?
- Nagyon cseles vagy. Nézd, nincs olyan dolog az életemben, amit bánok, vagy rossz érzéssel tölt el. Semmilyen téren. Legyen ennyi elég.
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<