Szombathy Gyula: „Egy tányér levesre mindenhol befogadnának”
"Régi vágyunk volt, hogy a magyar tenger partján telepedjünk le. Eladtuk a budai házunkat, annak az árából vettünk Almádi központjában egy szép otthont, s a fővárosban is maradt egy kis lakás arra az esetre, ha a munka miatt itt kell aludni. Elmondhatatlanul jó érzés a Balatonon lakni, minden nap lemegyünk sétálni a tóhoz."
Fotó: Thália Színház (www.thalia.hu)
Szombathy Gyulát gyerekkorom óta imádtam a bohózatokból. Igen, a bohózatokból. Már akkoriban is azokat vetítették többet a tévében, mint a színházi közvetítéseket. A hangjától, a megjelenésétől, a mimikáitól teljesen kész voltam. 12 és 14 éves korom környékén többször is volt alkalmam interjút készíteni vele Nógrád megyei vendégszereplései alkalmával. Hol egyedül jött fellépni, hol kollégájával, Balázs Péterrel. Mindig roppant közvetlenül, barátságosan beszélgettünk. Ahogyan hosszú évekkel később immáron Budapesten, a Radnóti Színház-beli öltözőjében is.
– Délután fél öt van. Csak miattam jött be ilyen „korán” a színházba?
– Most igen, de egyébként is be szoktam jönni másfél órával korábban. Átolvasom a szerepet, készülődöm. Minél öregebb vagyok, annál inkább kell…
(nagyon nevet)
– Olyan pici ez az öltöző, hogy ketten is alig férünk el benne. Az ajtóra mégis három nevet láttam kiírva.
– Sok jó ember kis helyen is elfér. Én nagyon szeretem ezt az öltözőt. Nézd csak…
(ekkor szinte a semmiből húz elő egy ágyat)
Ezt a szekrényt át lehet alakítani ágynak is. Ha délelőtt próbálunk, és este még játszom is, a próba után már nem megyek haza. Olyankor megkajálok, és ledőlök ide. Nagyon jókat lehet itt aludni.
– A balatonalmádi alvásoknál is jobbat?
– Nem, Almádi egy teljesen másik dimenzió, hiszen néhány éve oda tettük át a székhelyünket. Eladtuk a nagy budai lakásunkat, annak az árából vettünk Almádi központjában egy szép házat, Budán pedig egy kis lakást, arra az esetre, hogy ha játszom, itt tudjunk aludni. Nem játszom már minden nap. Maximum hármat, utána pedig van négy szabadnapom.
– Miért pont Almádi?
– 1978 óta járunk oda. Nyaranta mindig kivettünk egy hónapra egy lakást, és ott töltöttük az időt. Közel van Pesthez, ha dolgoznom kellett, szinkronba, filmezni, vagy fellépni, két óra alatt a fővárosba tudtam érni. 35 év alatt szinte minden helyit megismertem.
– Elegük lett Pestből?
– Igen, kicsit sok volt már a nyüzsgésből. Almádiban viszont hihetetlen nagy nyugalom van. A feleségem bejár Veszprémbe, patchwork munkákat csinál, és én is tervezem, hogy Almádiban a Művelődési házban szervezek kulturális beszélgetést az emberekkel. Rengeteg olyan színházi anyagom, DVD felvételem, amatőr felvételem vannak, amiket be lehetne nekik mutatni.
– Ha a Balatonon tartózkodik, üres estéin bejár a veszprémi színházba?
– Nagyon ritkán. Nemrég azonban elmentem a feleségemmel, Balázs Petit néztük meg a Hyppolitban.
– Ilyenkor hátra megy a kollégákhoz?
– Nem. Én nem szeretek így villogni.
– Balázs Péter, akivel számtalan évet, sőt évtizedet lehúztak együtt, nem is tudta, hogy ott van az elődadáson?
– Később beszéltünk telefonon, és említettem neki. De az előadás végeztével elmentünk az asszonnyal egy vendéglőbe. Már alig vártam, hogy igyak egy sört.
Gondol bele, hogy ennyi idő alatt mi azért kibeszéltük már magunkat a szakmán belül a kollégákkal. Újat mondani már nem lehet, csak a napi aktualitásokat. Miért vegyük el egymás elől az időt?
„AZ INTÉZETBEN CSILLAPÍTHATATLAN VÁGYAT ÉREZTEM A CSALÁDOM IRÁNT.
TÍZÉVES FEJJEL AZ INTERNÁTUSBAN ARRA GONDOLTAM, RÁM MÁR NINCS IS SZÜKSÉG…”
– Olvastam korábbi visszaemlékezéseit, ahol fájó emlékekről mesélt. Gyerekként tulajdonképpen miért nevelkedett internátusban?
– Mivel egykor apu is internátusban nevelkedett, ezért gondolta úgy, hogy a nevelőotthon számomra is hasznos lesz. Csak azzal nem számolt, hogy az intézeti élet az én időmben már egészen más volt, mint a sajátjában, a háború előtt. Mindenféle gyerekek voltak ott, s bizony gyakran ellátták a bajomat. Csapásként és büntetésként éltem meg a dolgot. Szenvedés volt minden nap, mert csak akkor engedtek haza szombatonként, ha jól tanultam. Vasárnap délután viszont már újra jelentkeznem kellett. Hiányoztak a szüleim, a húgaim, azt gondoltam, hogy biztosan nem kellek nekik. Egy tízéves gyerekben ilyenkor mi játszódik le? Hogy biztosan nincs rám szükség, hiszen a két húgom otthon maradhatott…
– Később, akár kamasz-, vagy felnőttfejjel megbeszélte a szüleivel a történteket? Mesélt nekik az intézeti élet nehézségeiről?
– Szinte soha. Édesanyámmal egyáltalán nem, édesapámmal talán csak egyszer. Szigorú ember volt az apám, a kapcsolatunk pedig roppant tartózkodó. Soha nem öntöttem ki neki úgy igazán a szívemet, mert amikor már idősebb lett, úgy gondoltam, hiába való lenne a múltat bolygatni. Egyszer, amikor mégis szóba került, azt mondta, attól félt, hogy el fogok kallódni. Negyedikes koromban sokat csavarogtam, és ettől megijedt.
– Haragudott a szüleire?
– Nem, de abban a négy évben csillapíthatatlan vágyat éreztem a családom iránt. Talán ezért is nősültem később háromszor, mert mindenáron családot akartam. (nagyon nevet)
– Miért nem sikerült az első két házassága?
– Az elsőnél nagyon fiatal voltam. Szinte kamaszfejjel nősültem. Poór Klárit vettem el, aki roppant népszerű volt akkor Magyarországon. Az ország egyetlen televíziójában ő vezette például a Táncdalfesztivált. Akárhogy is vesszük, abban a közegben, amelyben Klári élt, nagyon kilógtam a sorból: még hogy egy híresség egy végzős főiskolással házasodjon… Bennem viszont dolgozott az önérzet, meg akartam mutatni, hogy én is vagyok valaki. A szolnoki színházhoz kerültem, és rengeteget dolgoztam. Így bármennyire is szerettük egymást Klárival, egyenes volt az utunk a válásig, hiszen alig találkoztunk. A második feleségemet az akkori Csehszlovákiában ismertem meg. 1970-ben Kassára szerződtem. Egykori osztálytársam, Beke Sanyi megalapította a Kassai Thália Színházat, ahová elhívott. Két év fizetés nélküli szabadságot kértem Szolnokon. Már az is nagy szó volt, hogy egyáltalán elengedtek. Kassán ismerkedtem meg a lányom későbbi édesanyjával, akivel aztán húsz évig éltünk együtt Magyarországon. Ám ennek a kapcsolatnak is vége lett.
„MINDEN RÉGI FÁJDALMAT BÉKÉVÉ OLD AZ EMLÉKEZÉS”
– Húsz év után jóval nehezebb szívvel hoz meg az ember egy ilyen döntést, mint három év elteltével?
– Sokkal… Előfordul az életben, hogy valami nem megy, s akkor nem szabad erőltetni. Negyvenöt éves voltam akkor, a válás utáni néhány hónap mindannyiunkat megviselte, különösen a lányomat. Aztán rendeződtek a dolgok, hiszen ahogy a költő is mondja, „minden régi fájdalmat békévé old az emlékezés”… Megismertem a jelenlegi feleségemet, ő is épp válás után volt. Erzsi szintén egy húszéves házasságból jött, akárcsak jómagam. De már ennek is több, mint 20 esztendeje, azóta élünk együtt boldogan. Bár közös gyermekünk nem született, így is nagy a család, sok unokával. Hisz Erzsi lányának már van egy, az én lányomnak pedig két kisfia. Máté, Dávid és Roland úgy szeretik egymást, mintha vérszerinti unokatestvérek lennének, minden nyáron nálunk töltenek egy egész hónapot. Nagy boldogság ez nekünk.
„MI NEM CELEBEK, HANEM ISMERT, ÉS FOGLALKOZTATOTT EMBEREK VOLTUNK”
– Ha a több évtizedes pályafutásáról kellene mérleget vonni…?
– Akkor mindenképp azt mondanám, hogy rengeteg szépség és öröm volt benne. Volt siker és bukás is, semmit nem szégyellek.
– Több volt az öröm?
– Hát hogyne! Csodálatos éveim voltak, 18 hosszú esztendeig a Vígszínházban játszottam. A televízióból alig jöttünk ki, állandóan ott szerepeltünk. Találkoztam mindenkivel, aki nagy színésznek számított abban az időben. Nekünk akkor nem voltak menedzsereink. Ha valamelyik kritikus szóvá tette, hogy miért kell nekünk kabaréval, operettel és drámával is foglalkozni, azt mondtuk, a szakma sokszínűsége miatt. Hiszen valóban azért lettem színész, mert érdekel minden, ami ehhez a szakmához tartozik. És ha szükség volt rám, miért mondtam volna nemet? Ma már összetennék a kezüket a fiatalok, ha annyi lehetőségük lenne, mint nekünk. Pedig akkor még nem volt sztárrendszer. Se sztároknak, se celebeknek, se megasztároknak nem hívtak minket. Ismertek, és foglalkoztatottak voltunk. Pláne, hogy egy országos televízió-csatorna volt, és ha kellett, ha nem, bennünket láttak.
– A vidéken töltött színészi éveit is annyira élvezte, mint a Vígszínházat?
– Természetesen! Az a tíz esztendő is csodálatos volt, amit Mikó Pistivel Sopronban töltöttünk. Együtt alapítottuk a Petőfi Színhjázat. A Vígszínházból végül azért jöttem el majd’ két évtized után, mert elfogytak a feladatok. Gondolj csak bele, volt az a korosztály, akik együtt játszottak a Popfesztiválban, és a Harmincéves vagyok-ban. Lukács Sanyitól kezdve Balázs Péteren át Tahi
Tóth-ig. Ezekkel az emberekkel együtt kezdtük húszévesen, és együtt öregedtünk meg. És volt a Vígszínházban 15 egyforma korú ember. Annyi szerep viszont már nem volt. Beléptem fordult a negyvenéves korba, és azt vettem észre, hogy volt olyan év, amikor csak egy darabban játszottam. Az marha nagy luxus volt. Úgy éreztem, máshol tudnék mit csinálni. Átmentem az Arizonába, ami nagy pechemre egy év után megszűnt, majd Mikó Pistivel lementünk Sopronba. Sopronból pedig egy évtized után kerültem vissza a
Radnótiba Bálint Andrishoz. Nézz csak ide, van itt két nagy dosszié, még anyám kezdte el gyűjteni a rólam szóló cikkeket. Ebben minden benne van, az összes cikk, a premierképek.
– Miért a színházban tartja ezt a kincset?
– Mert mutogatom a srácoknak. És mondom, hogy bezzeg az én időmben…
(nevet)
– Bezzeg mi volt az ön idejében?
– Teljesen másfajta szemlélet. Kicsit sajnálom is a mostani fiatalokat. Az én időmben, bármennyire is vidéken volt az ember, azért arról tudott a közönség.
Velünk még eleve úgy gazdálkodtak, hogy elhelyeztek színházhoz. A kritikusok állandóan lejöttek, minden premieren ott voltak. Nyilván államilag fizették őket, és volt a Film, Színház, Muzsika, amiből mindig tudni lehetett, ki hol játszik, és a közönség is, mert nem volt drága a lap.
– Ön is mindent archivál, ahogyan az édesanyja e két dossziéban tette?
– Hogyne! Megtanítottak itt a fiúk a számítógép kezelésére. Minden régi színházi előadásomat át tudtam írni DVD-re. Gyűjtöm a szinkron-munkáimat is.
Ma este is be van programozva a felvevőm, a Kiskarácsony mindenáron filmet vetítik, ahol Danny DeVito magyar hangját kölcsönzöm. Az újkori Rózsaszín
Párducokban Steve Martin, a régi szériában pedig Peter Sellers hangja voltam.
A rajzfilmhős Goofy-nak 40 éve kölcsönzöm a hangját. Ezeket persze, hogy mind elteszem, hogy megmutassam a kölyköknek.
– Hogyan éli meg a nagypapa szerepet? Sokkal másabb, mint a szülői?
– Teljesen. Annak idején az ember hajtotta a szakmát, most ez sokkal megbocsátóbb, sokkal türelmesebb.
„A HÁTRA LÉVŐ ÉLETEMBEN MÁR MINDEN NAPRA JUT KENYÉR, AKKOR IS, HA NEM DOLGOZOM”
– Egy Balatonon élő ember minden nap lejár a tóhoz?
– Igen! Azért is választottuk azt a helyet. Az egy csoda! Egyik nap a hegyek felé vesszük az irányt, másik nap a tóhoz. Télen ott délután öt órakor már „dunyha” van. Olyan sötét van, hogy nem igaz, ugyanakkor elképesztő nyugalom is. Idős korára jön rá az ember, mennyi mindent elmulasztott. Például most olvasom újra az egész könyvtáramat elölről.
– Vidéki fellépéseket már nem vállal?
– Azt már nem. Jártam én annyit vidékre. Hernádi Jucival 500 közös utazó előadásunk volt, Felföldi Ancsával és Balázs Petivel szintén.
– Nem akarok a zsebében turkálni, de ennyi évtizede szakmai múlttal a háta mögött van már annyi tartaléka, hogy ha nem akar, ne kelljen dolgoznia?
– Ha nagyon akarnám, lenne. Én minden pénzemet megfeleztem. Készültem arra, hogy egyszer majd megöregszem. Volt egy lakásom az Erdőalja úton, amit halott tőkének éreztem. Másoknak sokat ért, nekem nem ért annyit. És vettünk belőle vidéken egy nagy házat, Budán pedig egy kicsit. Ha ez gazdagság, akkor az.
– Fél a holnaptól?
– Nem szeretek vele foglalkozni. Nem szeretem ezt a zűrzavart körülöttünk. Ha nagyon nagyképű akarok lenni, azt mondom, nekem már a hátralévő életemben minden napra lesz kenyér. De ha én bemegyek valakihez, hogy adjon már egy tányér levest, akkor biztos, hogy fog adni. Amit Magyarországon el lehetett érni nem nagyképűen, azt elértem. Villamossal járok be a színházba. Engem nem zavar, ha az emberek felismernek, nem bántanak, nem kellemetlen. Figyelem őket, abból élek. De ez feltételezi az is, hogy meg kell, hogy borotválkozzak. Amikor viszont a Balatonon vagyok, elő sem veszem a borotvát… Szép életem volt, és hűséges típus voltam. Általában színházakhoz és a családomhoz
is. Ha utóbbihoz mégsem, arról nem beszéltem. (nagyon nevet)
Persze csak viccelek. Most már csak a Willendorfi vénusz képét őrzöm a szekrényemben (mutatja), mert ezt a nagypapám egyik testvére, Joseph Szombathy találta meg 1908-ban. 25 ezer éves.
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<