Desperado együttes

„Eltéphetetlen szövetség a miénk”

 

Van egy filozófiánk, amihez mindhár­man következetesen tartottuk magunkat. Azt mondtuk, ami az autóban történik, az ott is marad. A színpadra nem visszük fel a problémákat. Sőt, egymást megvédjük a kívülállókkal szemben minden körül­mény között. Kiálltunk egymásért akkor is, ha tudtuk, egy kívülállónak igaza van adott szituációban. Ez nálunk amolyan véd- és dacszövetség, hogy egymást bár­mi áron megvédjük, és kifelé azt kommu­nikáljuk, minden szép és jó...

Fotó: facebook.com/DesperadoMusic

 

Ha Gábor Bernadettként, Bodnár Zsoltként és Zolnai Andrásként mutatom be hármójukat, nem biztos, hogy beazonosítja őket az olvasó. Bettiként, Zsoltiként és Zoy!-ként talán. Desperadoként pedig egészen biztosan.

Mindig érdekelt azon együttesek sorsa, embersége, akik példásan hosszú ideje vannak együtt. 17 együtt töltött év pedig nem csak gombócból számít soknak, de ebben a zűrzavaros zeneiparban egyenesen dicsőség.

Főleg úgy, hogy a majd’ két évtizedet Debrecenből csinálták végig. A cívisvárosból járták be szinte az egész világot. A kitartásuk, emberségük, alázatuk mindig is példaértékű volt számomra.

Legalább egy slágert mindenki tud idézni tőlük. Volt időszak, amikor a csapból is ők folytak, mégsem szálltak el maguktól. Aztán megélték azt a korszakot is, amikor a médiumok inkább a tehetségkutatós karaoke-celebeket preferálták helyettük, mégsem adták fel. Az idő mindig őket igazolta.

Minimum 14 éve ismerjük egymást, még Észak-Afrikát is megjártuk közösen. Azt hittem, sokat tudok róluk, s mikor leültünk e könyv kapcsán, kiderült, hogy mennyi mindent nem…

 

„DEBRECENBEN MÁR HOZZÁTARTOZUNK A VÁROSKÉPHEZ”

 

– Elcsépeltnek tűnhet a téma, de őszintén érdekel. Tényleg nem merült fel soha, hogy a karrier érdekében lakóhelyet váltsatok?

András: Ez egy olyan könyv, ahol valóban őszintén beszélhetünk, ugye?

– Teljes mértékben.

András: És itt mindenki egyenként elmondhatja a személyes véleményét?

– Másképp nincs is értelme.

András: Akkor én mindenkit megelőzve kimondom: nem szeretem Budapestet, ugyanis ez a város nem emberléptékű. Túlzsúfolt, túlnyüzsgő. Lehet, hogy vidéki születésűként a „vidéki ember” beszél belőlem, de hozzám a nyugodtabb, családiasabb légkör közelebb áll. Éltem Kalocsán is, ahol abszolút olyan volt az egész kisváros, mint egy nagy család. Ha beültél egy kávézóba vagy étterembe, mindenki tudta, mi a kedvenced és már hozták is. Itt azért erre kevesebb az esély.

– Pedig Debrecen sem egy kisváros… Ott is ismer mindenki mindenkit?

Betti: Azért nem teljesen. Minket azért szerencsére már ismernek és talán megszokták, hogy a városképhez hozzátartozunk. Persze olyanok is vannak, akik azt hiszik, a fővárosban élünk. Valamelyik nap bementem egy kisboltba és csodálkoztak, hogy ott vagyunk, kérdezték is, mi járatban erre, fellépés lesz-e a környéken? Andrással ellentétben nekem egyébként teljesen mindegy lenne, hol élünk, mert kertvárosi embernek tartom magam, Debrecenben sem a centrumban lakom, így Pesten is inkább valami külső kerületet választanék. Annak idején egyébként a lemezkiadónk kérte, hogy költözzünk.

Zsolt: Az első lemezszerződés idején ez állandó téma volt. A kiadónak az volt a meggyőződése, hogy ezt Debrecenből nem lehet hatékonyan működtetni. Nem tudták, hogy valójában milyen messze van és mennyi plusz munkával, fáradtsággal jár nekünk. És valóban sokkal több utazással jár, de számunkra ez nem okozott problémát. Pedig akkoriban, amikor elkezdtük, még nem volt ennyire jól kiépülve az autópálya hálózat sem az országban. Ma már nincsenek távolságok.

Betti: Soha nem felejtem el, annak idején mondták a BMG-ben, hogy „Úristen, Debrecenből Budapestre érni, legalább 4 óra…”, mire válaszoltam, ha lovas szekérrel tesszük meg a távot, akkor tuti.

András: Igen, ezt minden létező fórumon, még televíziókban is megkaptuk, hogy mennyi idő Debrecenbe érni. Mintha legalább földút vezetne hozzánk…

– Az utazásba fektetett idő és energiamennyiség mellett azért van ennek egy másik fontos része is, a benzinköltség. Ennyi idő alatt vajon mennyi lakás árát autóztátok el?

Betti: Ezt soha nem számoltuk össze.

Zsolt: Lehet, hogy egy kisebb lakást már össze lehetne dobni ebből.

András: Attól függ, hol, mert vidéken azért nem olyan drágák az ingatlanok… (nevetnek)

Betti: Debrecenben abszolút „pesti árak” vannak, de ezt soha nem akarják elhinni a többi városban lakó emberek.

– Próféták tudtatok lenni odahaza?

András: A közönség körében biztosan. Hivatalos helyekről több megbecsülést és elismertséget várnánk, de panaszra így sincs okunk.

Zsolt: Én ezt kettéválasztanám azokra, akik ismertek minket a Desperados korszakunk előtt, és azokra, akik már eleve befutott zenészként ismerkedtek meg velünk. Néhány évvel ezelőtt Floridában jártunk, ahol – milyen kicsi a világ – összefutottunk egy gyerekkori barátnőmmel, akivel hosszú ideig nem találkoztunk, viszont hallotta a szüleitől, hogy Bodnár Zsolti „híres lett”. Ő a világ másik felén is ezzel fogadott és rácsodálkozott.

 

„SOK DOLOGBAN NEM EGYEZTÜNK,
AZ ELEJÉN RENGETEG VITÁNK VOLT…”

 

– Mit jelent nektek a Depserado?

Betti: Én itt nőttem fel. A huszadik születésnapom után két nappal írtuk alá a lemezszerződést. S ugyan 35 évesen sem feltétlenül tartom magam felnőtt embernek, mégis az eddigi életem legmeghatározóbb 16 évét köszönhetem ennek a csapatnak. Annyi jó és rossz dolog volt ebben az időszakban, ami a felnőtté válásomat is jelenti.

– Több volt benne a jó, mint a rossz?

Betti: Mindenképp. De azért volt benne rossz is bőven. Főleg lelkileg. Gondolj csak bele, a fiúk idősebbek nálam 9 évvel. Kislányként kezdtem el ezt a zenekarosdit, két felnőtt férfivel. Ha már ez a könyv az őszinteségről szól, akkor én sem fogok kertelni. Sok dologban nem egyeztünk, rengeteg vitánk volt az elején. Az, hogy ennyi időn keresztül mégis együtt tudtunk maradni, óriási toleranciát jelentett mindhármunk részéről.

– Ki volt toleránsabb?

Betti: Úgy gondolom, hogy én. (nevet)

Zsolt: Mindhármunknak roppant határozott elképzelései vannak, ezért mindannyiunknak toleránsnak kell lenni, hogy a közös nevező kialakuljon.

Betti: Igen, ez a másik, hogy három nagyon erős egyéniség van egy csapatban.

András: Meg kellett érnünk… Régen iszonyatos veszekedések voltak az autóban. És ezt értsd szó szerint. Kiabálásokig terjedő veszekedések, ahol mindenki körömszakadtáig harcolt az igazáért. És az istennek sem engedtünk belőle. Ma már sokkal kompromisszumkészebbek vagyunk, jobban toleráljuk egymást.

Zsolt: Nem megyünk már bele olyan vitákba, amibe régen simán belebonyolódtunk.

– Ki lett bölcsebb?

András: Nyilván mindenki. Én azonban kos csillagjegyű vagyok…

Betti: Főleg nekünk voltak nagy vitáink.

András: Kemény, akaratos emberként sokszor belementem a nagy vitákba Bettivel, persze a legtöbbször csak a büszkeségem miatt. Ma már ész érvekkel abszolút meg lehet győzni, hiszen tudom, nem ér annyit a vita, hogy elszúrjuk ezt a kapcsolatot. Hiszen mindent kulturáltan meg lehet beszélni. Ilyen szempontból rengeteget szelídültem.

Zsolt: Ha már csillagjegyeknél tartunk, én oroszlán vagyok, ebből kifolyólag vehemensebb is. Vitázott itt mindenki mindenkivel…

Betti: Nőként azonban nekem nehezebb volt kiállnom a saját igazamért, mert a fiúk jobban összetartottak és sokszor kívülállónak éreztem magam egy-egy szituációban. Ők már eleve ismerték egymást korábbról, én meg csak „belecsöppentem” ebbe az egészbe. Egy meghallgatáson választottak ki, amiről én azt sem tudtam, hogy valójában a vizsgám volt. Mindez márciusban történt, júniusban pedig már aláírtuk a lemezszerződést. Szinte hipp hopp…

Zsolt: Lehet, hogy Bettinek hipp hopp-nak tűnt a lemezszerződés, számunkra azonban gondos, szisztematikus munkát jelentett. Akkor még nem voltak tehetségkutatók, ahol egyik napról a másikra meg lehetett mutatkozni és az internet sem volt ennyire elterjedve, mint manapság. Két évig utazgattunk Budapestre és az összes fellelhető lemezkiadót, menedzsert végigkopogtattuk.

András: No meg kétszáz énekesnőt meghallgattunk Betti előtt szerte az országból.

Betti: Én ráadásul egy kisvárosból, Hajdúnánásról mentem át Debrecenbe. Épp csak leérettségiztem, amikor az unokatestvérem elcipelt egy meghallgatásra. Akkor találkoztam a fiúkkal életemben először 2000 márciusában. Utólag tudtam meg, hogy egy nagy casting kellős közepébe csöppentem, s nekem onnantól tűnt felfokozottnak, gyorsnak az egész. Az azt követő 5 év masszív, kemény vitákat hozott, sok összezördüléssel. És később is volt mindig valami „megfejteni való”.

 

„VOLT EGY PILLANAT, AMIKOR ÚGY ÉREZTÜK,
ENNEK A HÁRMAS FELÁLLÁSNAK VÉGE…”

 

– Csak, hogy tisztán lássunk, mindez úgy zajlott, hogy Zsolti elöl vezetett, ti pedig hátul üvöltöztetek egymással?

Betti: Pontosan… (nevet)

András: Emlékszem, milyen súrlódásokat okozott az, hogy Debrecenből anno Kalocsára költöztem. A többiek ezt úgy élték meg, hogy attól fogva a napi munkában már nem veszek részt és cserbenhagytam őket. Akkor ezt mindhárman máshogyan fogtuk fel. Ma Miskolcon élek, mégis gördülékenyen meg tudjuk oldani a napi rutint, súrlódások nélkül, felnőtt fejjel kezelve.

– Emlékszem erre az időszakra, annak idején lelkesen mesélted, hogy Kalocsára nősültél. No meg azt is, hogy ez logisztikailag mennyi teherrel jár. A fellépések után állandóan hajnali vonatokra, vagy éppen buszos átszállásokra kellett várnod. Nem is értettem, mi történik veled.

Zsolt: Ezt mi sem értettük.

Betti: Akkor ott konkrétan volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, ennek az egész hármas Desperado felállásnak vége, mert András nagyon megváltozott. Zsoltival komolyan gondolkodtunk azon, hogy inkább ketten folytatjuk. Aztán szerencsére András észhez tért.

Zsolt: Ez az egész pont abban a korszakunkban történt, amikor igazán berobbantunk az első lemezzel. A slágerek forogtak a rádiókban, játszotta a klipjeinket a zenecsatorna és sok-sok fellépésünk volt. Elkezdtük készíteni a második lemezt, a Gyere és álmodj albumot.

András: 2003 környékén normalizálódott a viszonyunk… Emlékszem, még Bettiék hoztak el Kalocsáról a válásom után.

– Mi történt ott konkrétan?

András: Senkit nem megbántva a múltból, nyilván arról volt szó, hogy akkor még nem voltam elég érett ahhoz, hogy a kialakult helyzetet kezelni tudjam velük. Ma már tudom, hogy nem csak fekete és fehér létezik, hanem vannak színek és árnyalatok. És igenis, lehet úgy alakítani a dolgokat, hogy minden a helyére kerüljön. Ahhoz, hogy ma már ennyire higgadtan tudok erről beszélni, kellenek azok az ingerek és átélt élmények, amelyek azóta értek. Van már egy olyan társam, aki tolerál és nem megváltoztatni akar. Elfogad és támogat. Ez a kulcsa mindennek.

–  Érezted anno, hogy rezeg a léc és valóban a zenekari tagságod múlhat az egész kalocsai költözésen?

András: Éreztem, de magamnak sem akartam bevallani ezt a dolgot, mert túl büszke és makacs voltam, ezért nem is változtattam sokáig. Ugyan a harmincas éveim elején jártam, de nem éreztem magam elég érettnek. Negyvenéves koromra értem meg igazán.

 

„KIALAKULT KÖZÖTTÜNK EGY VÉD- ÉS DACSZÖVETSÉG,
HOGY EGYMÁST BÁRMI ÁRON MEGVÉDJÜK”

 

– András, milyen társak számodra Betti és Zsolti?

András: Ha ezt hét-nyolc évvel korábban kérdezted volna meg, azt válaszoltam volna, hogy nagyon nehéz társak… Pont a viták miatt. Rengeteg energiát felemésztettek az értelmetlen szócsaták. De mára büszkén mondhatom, hogy barátok is vagyunk és megbízunk egymásban. Érett fejjel már mindannyian tudjuk kezelni a nehezebb szituációkat és közös erővel a legoptimálisabb megoldásokat találjuk. Ez a kulcsa annak, hogy hosszú távra konzerváljuk hármunk kapcsolatát.

– Betti, szálltál ki úgy az autóból, hogy nem köszöntél nekik egy-egy vita után?

Betti: Nem. Persze olyan volt, hogy azt mondtam, szevasztok, többet lehet, hogy nem jövök.

– És utána napokig nem beszéltetek?

Betti: Mi azért most sem beszélünk minden nap. Zsolti mindig megmondja előre, mikor fogunk indulni pénteken vagy szombaton és vasárnaptól csütörtökig nem vagyunk napi kapcsolatban. Nem vagyunk mi napi kapcsolatban. És nem azért, mert nem szeretjük egymást, hanem egyébként is annyi időt össze vagyunk zárva a fellépések kapcsán, hogy hét közben mindenki éli a családi életét. Hétvégén viszont az autóban mindent megbeszélünk.

– Látjátok, milyen különös lélektana van ennek is? Egy unalomig ismert témából, a Debrecenben élés hátrányaitól vagy éppen előnyeitől jutottunk el a krízis-vallomásokig. Miközben közben rólatok ember meg nem mondta volna az eddigi médiaszereplések után, hogy gondok voltak a csapatban.

András: Van egy filozófiánk, amihez mindhárman következetesen tartottuk magunkat. Azt mondtuk, ami az autóban történik, az ott is marad. A színpadra nem visszük fel a problémákat. Sőt, egymást megvédjük a kívülállókkal szemben minden körülmény között. Kiálltunk egymásért akkor is, ha tudtuk, egy kívülállónak igaza van adott szituációban. Ez nálunk amolyan véd- és dacszövetség, hogy egymást bármi áron megvédjük, és kifelé azt kommunikáljuk, minden szép és jó.

Zsolt: Van ennek egy másik oldala is. Nincs máshol lehetőség mélyinterjúra, csak felületes megnyilatkozásokra. A hosszabb terjedelmű megjelenéseket mindig valami bulvárbalhéhoz kötik. Mi pedig erre nem vagyunk vevők. Ezért sem folyunk a csapból. Annál sokkal fontosabb, hogy kiegyensúlyozottak legyünk. És az elmúlt 17 év azt bizonyítja, hogy így is lehet, állandó médiaszereplés nélkül.

– Zavar benneteket, hogy nem folytok a csapból média-szinten?

Zsolt: Engem sokáig zavart… Az elején azt gondoltam, majd lesz itt siker, pénz, csillogás – ahogyan azt a KFT is megénekelte… (nevet) Meg is volt ebből sokminden, és ennyi év távlatából azt mondom, örülök annak, hogy nem teregettük ki a „szennyest”. Tapasztaljuk, hogy mennyire megbélyegezheti magát ezzel valaki.

Betti: Látjuk magunk körül a szakmában, milyen károkat okoz egy-egy bulvárszereplés. És meggyőződésem, hogy ha elmentünk volna ebbe a nagyon olcsó irányba, akkor már nem lennénk együtt.

Zsolt: Ha annak idején engedtünk volna a csábításnak és Budapestre költözünk, előbb-utóbb elkapott volna a gépszíj, partyarcokként elindult volna egy bomlás.

Betti: Tegyük gyorsan hozzá, mindezt úgy, hogy én a mai napig partyarc vagyok... Attól függetlenül, hogy Debrecenben élek és gondos, felelősségteljes családanyának tartom magam, időnként tombolok bulikban. Ezt otthon simán megtehetem, Budapesten már rég kikezdtek volna az újságírók.

Zsolt: Annak idején óriási buliarc volt mindenki! Épp erre mondtam, hogy ha abban az időszakban lettünk volna Pesten, ma biztosan nem beszélgetnél velünk így hármasban…

 

„MANAPSÁG EGYRE GYAKRABBAN JUT ESZEMBE AZ A BIZONYOS KIS SZOBA,
AHOL ARRÓL ÁLMODOZTAM, HOGY A DALAIM ELJUSSANAK AZ EMBEREKHEZ”

 

– Ezek szerint megmaradt bennetek a vidéki romlatlanság?

(óriási nevetés mindhármuk részéről)

András: Maradjunk annyiban, hogy vidéki… Az eredeti kérdés azonban az volt, kinek mit jelent a Desperado. Számomra egy olyan álom megvalósulását, ami 17 éves koromban kezdődött. Ültem a kisszobában, iskola után, ölemben a gitárral, és dalokat írtam. Egy kis barna füzet tele volt mindenféle gondolatfoszlánnyal. Természetesen arról álmodoztam, hogy a dalaim kikerülnek a négy fal közül és eljutnak az emberekhez. Fellépésekről, tapsokról, csillogó tekintetekről álmodoztam. Manapság egyre gyakrabban jut eszembe az a bizonyos kis szoba. Főleg akkor, amikor több ezer ember egyszerre énekli a slágereinket egy-egy fellépésen. Egy szerző számára a legnagyobb boldogság, amikor a dalait valamilyen eseményhez kötik az emberek. Felbecsülhetetlen érzés, amikor mesélik, hogy az adott nótára jöttek össze annak idején, vagy ez a dal volt kedvence valakinek, akinek a temetésén játszották…

– Utóbbi azért, valljuk be, kétségtelenül extrém szituáció.

András: Pedig többször volt ilyen. A Szomorú alkalom és az Ég veled dalainkra is.

Betti: Az tényleg furcsa, amikor mondják, hogy „Betti, nagyon szeretjük a hangodat, de mindig az jut róla eszembe, amikor temettük az apukámat, mert a te dalod szólt”… Ha ez nem velem történik, talán nem is hinném, hogy ilyen létezik…

Zsolt: Én is elmondanám, nekem mit jelent a Desperado. Korábban rock zenekarokban játszottam, s ahogyan Andrásnál, úgy nálam is a középiskoláig nyúlik vissza ez a történet, ahol arról álmodoztam, hogy hatalmas koncerteket tartunk. Főleg az energia részéről ábrándoztam, hogy milyen elképesztő löketet tud adni egy színpadi embernek a közönségből áradó szeretet. Az élet aztán nem pont így váltotta valóra az álmomat, hiszen végül nem rockzenekarba kerültem, de a színpad megadatott, és az energia szintén. Az élő koncerteknél érvényesül ez leginkább, ahol kiélhetem magam. Gitározom, énekelek, ha kell, üvöltözöm.

– Érezted valaha cikinek a Desperadot?

Zsolt: Igen.

– Sokszor?

Zsolt: Annyiszor nem, hogy ez komoly lelki törést vagy meghasonulást okozzon. És nem a régi rockzenész haverok előtt éreztem cikinek, hanem volt néhány olyan fellépés – szerencsére nem sok -, amikor sem az időpont, sem a helyszín, sem a közönség nem indokolta, hogy ott legyünk. De az ilyen szituációkból is ki kell jönnünk, mi olyankor hecceljük egymást a színpadon.

– Dalokat szégyell-e bármelyikőtök a múltból?

Zsolt: Azért van pár infantilis dalunk…

Betti: Mindig mondja Zsolt, ezt vagy azt ne játsszuk, mert ciki. Én egyébként mindegyiket szeretem. Világéletemben popénekesnek készültem és nekem ez a stílus önazonos. Régebben például sok Neotont énekeltem. Amikor a fiúkkal találkoztam, akkor éppen az Aranyhal című dalt kellett énekelni, aminek a szövegén szétröhögtem magam. Mégis, a stúdióban felénekelve már a magaménak éreztem, mert benne voltam az alkotási folyamatban. Persze, mondhatják ránk, hogy gagyik vagyunk, mert van olyan dalszövegünk, ami a „Tanár úr”-ról és az iskoláról szól, de nem tudják, kinek kellett ezzel megfelelnünk.

– Kinek kellett megfelelnetek?

András: Elsősorban a lemezkiadónak. Voltak olyan szituációk, amikor abszolút nem akartunk egy-egy dalt megcsinálni, de mégis belekényszerültünk megalkuvásokba, ahhoz, hogy a lemezt kihozhassuk.

Betti: Amikor a Pókembert meghallottam, azt mondtam, Jézusom…

András: Annak idején minden poposabb produkciót valami nagy nyugati sztárbandához hasonlítottak a kiadók.

Betti: Mi voltunk a magyar Aqua. Ezért kellett levágatnom a hajamat rövidre, amitől szintén sokkot kaptam, mert sosem akartam rövid hajat. Állítólag hasonlított a fejem az Aquás csajra, ezért a hajamat is úgy csinálták meg.

András: És közben aranyhal, vizes téma. Szóval a kiadó állította össze a koncepciót.

 

„KURVÁLKODNUNK KELLETT AHHOZ, HOGY URAK LEHESSÜNK”

 

Betti: Az utána következő dalaink között azonban már több olyan volt, ami mélyen megérintett. Szóval nem ciki a Desperado, mert minden volt valamiért.

András: Finoman szólva is kurválkodnunk kellett ahhoz, hogy urak lehessünk. Tisztában voltunk vele, ha megtesszük, amit kér a kiadó, és sínen lesz a project, utána már szabad kezet kapunk.

Zsolt: Miután beadtuk a derekunkat, utána elértük, hogy azt játszhassuk, amit szeretünk.

Betti: Például ezt sem tudtuk eddig elmondani sehol…

Zsolt: Manapság szerencsére már van annyi dalunk és annyi lemezünk, hogy simán le tudunk játszani egy másfél-két órás koncertet úgy, hogy kizárólag slágerek szólnak.

 

„ ORSZÁGOS SZINTEN BENNE VAGYUNK ABBAN A HÁROM SZÁZALÉKBAN,
AKIK SZERETIK AZT, AMIT CSINÁLNAK”

 

– A Desperado egy munkahely is?

Betti: Abszolút. Én elsősorban munkahelynek tartom, amellett, hogy egy baráti társulás is. Én a zenekart lassan 16 éve munkahelynek tartom és szerintem ez így normális. Gyakran mondják külsős emberek, milyen jó nekem, hogy én minden hétvégén szórakozom. Pedig ez elsősorban munka, s csak másodsorban szórakozás.

Zsolt: Ez valóban melós. Én vezetek, és ha el kell mennünk, mondjuk Dunántúlra, gyakran megesik, hogy egyhuzamban tíz órákat vezetek. Engem is gyakran megtalálnak ezekkel az irigy beszólásokkal, hogy mindig vidámság van meg rock and roll, amiért még pénzt is kapunk. Erre szoktam mondani, jöjjenek, üljenek be velünk és kíváncsi leszek, mit mondanak majd egy hosszú út után…

András: Benne vagyunk abban a három százalékban vagyunk országos szinten – szerinte többen nincsenek –, akik szeretik azt, amit csinálnak. És emiatt nem úgy tekintünk a munkára, mint azok, akik hétfőn a leg-levertebbek, mert hétfőn el kell kezdeni dolgozni, és pénteken a legvidámabbak, hogy itt a hétvége. Nekünk azért sokkal egyszerűbb elviselni mindent, mert szeretjük, amit csinálunk. Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hiszen régóta csinálhatjuk, számíthatunk egymásra mindenben, és ha visszatekintünk a múltra, mennyi közös élmény van már mögöttünk, ez egyre erősebbé tesz minket. Ez is azt bizonyítja, hogy ennek létjogosultsága van és hosszú távon fent maradunk. Széttéphetetlen szövetség már a miénk.

Betti: Tőlem is gyakran megkérdezik ismerősök, hogy nem unom-e még ezt az egészet. Olyankor azt válaszolom, aki hároméves kora óta énekesnőnek készül, az nem unja. A színpadot a mai napig imádom és 10-15 év múlva ugyanígy énekelni fogok. Egyedül az utazás fárasztó. Kispárnával utazom.

 

„BETTINEK JÓT TETT AZ ANYASÁG, A SZÜLÉS ÓTA ELKEZDETT MILF-ESEDNI…”

 

– Amikor elkezdtétek, egyikőtöknek sem volt családja. Bettinek azóta kislánya született, Zsolt egy kislány és egy kisfiú boldog apukája, András pedig komoly párkapcsolatban él. Milyennek látjátok a másikat szülőként?

Betti: Zsolti teljesen megváltozott, mióta megszületett a kislánya. A kisfiával pedig még inkább gondos családapa lett. András is teljesen más lett, mióta egymásra találtak a párjával, Erikával.

Zsolt: Ha most ismernénk meg Andrást, egészen komoly embernek tartanánk… (nevet)

Betti: Azért ott van még benne a gyerek… (nevet)

– Fiúk, ti milyennek látjátok Bettit?

András: Nőként száznyolcvan fokot változott. Amit a 2000-es években képviselt, nekem egyáltalán nem jött be. Kimondom kerek-perec, szürke egérkének tűnt, mert mindig a színtelen ruhákat, laposabb talpú cipőket preferálta, egyáltalán nem volt nőies. A kislánya születése óta kezdett el nőiesedni, azóta tekint magára nőként. Elkezdett MILF-esedni. (nevetnek)
Neki kifejezetten jót tesz a kor. Jobb MILF-nek, mint tininek.

Betti: Egyébként ezt hetente megkapom, hogy jól áll nekem a kor. És ahogyan visszanézem a régi képeket, azt mondom, igazuk van. Régebben nem találtam önmagam.

Zsolt: Betti ugyanolyan partyarc, mint eddig, s közben felelősségteljes családanya. A kislánya hat és féléves, első osztályos, az enyém is hét esztendős. A kisfiam pedig másfél éves.

Betti: Kitti lányom abszolút kicsi én. Totálisan olyan, mint én, csak miniben. Külsőleg ugyan nem hasonlít rám, de az összes tulajdonsága olyan, mint az enyém. Egész nap táncol otthon, fütyörészik és énekel. Amikor anya színpadon van, azt élvezi. Mindig nézi, megismernek-e az utcán.

Zsolt: Fanni lányom is nagyon élvezi a szórakoztatóipar. Már gyakorolja az aláírást, amikor lenyúlja a szórólapokat. Nagy Violetta rajongó, ő is énekel. És látom, sokszor lerajzol, miközben apa zenél.

András: Én vagyok a keresztapja!

– András, tudsz bánni a gyerekekkel?

András: Fanni tündéri, aranyos lány, de roppant zárkózott gyerek. Én alapvetően nagyon szeretem a gyerekeket és jól kijövök velünk. Az unokaöcsémmel is remek a kapcsolatom. Az élet úgy hozta, hogy nem született saját gyerekem, és már nem is fog. Bettiék állandóan azzal húznak, amikor egyik másik exem megjelenik a gyerekével, hogy lám, én lehettem volna a gyerek apja. És sokszor mondják az anyukák is, hogy ott van „majdnem apu”.

– Miért ódzkodtál ennyire a gyerekválallástól?

András: Úgy voltam vele, hogy amíg nem találom meg azt a nőt, akivel azt érzem, le tudnám élni az életemet, nem fogok gyereket vállalni csak azért, hogy apa legyek. A jelenlegi kedvesem már elmúlt negyenvéves, neki van már két nagy gyermeke, és azt mondtam, a saját lelki boldogságom fontosabb. Inkább éljek lelkileg tartalmasabb életet, mint a társadalmi konvencióknak megfeleljek. Soha nem akartam megfelelni senkinek és semminek. Ne azért legyen gyerekem, mert így szokás… Maradok nevelőapuka, ebben egyébként is profi vagyok, mert több páromnak is volt gyermeke.

– Más téma. Szerintetek mennyi van még a Desperadoban?

Betti: Szerintem még sok-sok év.

András: Pontosan érezni fogjuk, hogy mikor kell abbahagyni.

Zsolt: Mindig azt mondom, hogy minimum annyi van benne, mint az Apostolban. (nevetnek)

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/rmelyinterjuk.hu

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!