Dolly: „A bizalom az egyik legtörékenyebb, s talán a legveszélyesebb dolog az életben”
Sok buktatót tartalmazott számomra a nagybetűs élet. És a legfélelmetesebb benne, hogy ezt akkor valahol mélyen éreztem, amikor benne voltam. A mai napig nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy ezt miért engedtem, amikor az ösztöneim pontosan jelezték, hogy valami nem stimmel. Sajnos, mint a legtöbb ember, magam is beleestem ebbe a hibába, hogy nem figyeltem a megérzésekre…
Fotó: Pop-Melody
A stúdiómunka különleges világa
Este fél 10.
Akárhogy számolom, ezen az ősz eleji hétköznap estén már 5 és fél órája ülök egy óbudai stúdió mélyén a Rock And Roll hazai Királynője mellett. Nem véletlenül írom csupa nagybetűvel a titulust, mert számomra ő abszolút a magyar popzene álló csillaga. És nem azért, mert egy róla szóló beszámolóban ilyen jelzőkkel illik őt pozícionálni, hanem azért, mert munkássága az elmúlt 40 évből önmagáért beszél.
Mutasson nekem valaki még egy olyan magyar énekesnőt, aki 100 ezer fizető néző (!) előtt koncertezett együttesével az ország legnagyobb stadionjában!
Nincs értelme elkezdeni gondolkodni Kedves Olvasó, ugyanis rajta kívül tényleg nincs más pályatárs, aki ezt a bravúrt 25 éve túlszárnyalta volna. A Népstadionban persze sokan koncerteztek az elmúlt évtizedekben, de ennyi fizető néző egyetlen más magyar produkcióra sem váltott jegyet, mint a Hungária nagy bulijára 1995-ben. Továbbá napestig sorolhatnám a számos egyéb rendkívüli mérföldkövet a 4 évtizedes pályafutásból, de ez az írás most nem erre hivatott. Hanem sokkal inkább arra, hogy Dolly, a hazai könnyűzene megkerülhetetlen énekesnője 40 albummal és több tucat toplistás sikerdallal a háta mögött – amelynek nem csak előadója, hanem szerzője is – még mindig kedvet érez magában ahhoz, hogy új dalokat írjon és új lemezt készítsen új zenekarának, a Dolly Plusssznak.
Megmagyarázhatatlan gyűlölethullám kezdődött
„Mi mást csinálna, hiszen ez a dolga, így a természetes” – gondolhatják most sokan, ugyanakkor manapság egyáltalán nem ez a természetes a zenei világban.
A zenei világban az a természetes, hogy „békeidőben” is bizonyos életkoron túl már csak a múltjából él az ember. Ezen a ponton pedig kifejezetten kérem, Kedves Olvasó, hogy nagyon is gondolkozzon. Érdemes kicsit eltöprengeni azon, hogy a veterán előadók közül ki és mikor rukkolt elő új szerzeményekkel. Nem eggyel, hanem egy egész albumra való komplett zeneanyaggal! Ki az, aki egyáltalán veszi még a fáradtságot és hajlandó lemezt kiadni? Ugye?...
Ráadásul ez az esztendő mindenről szólt, csak a békéről nem – már ami a magyar zeneipart illeti. Az egész világ a feje tetejére állt, de mind közül talán az előadókat sújtotta a legjobban a koronavírus, s annak minden „hozadéka”. A koncerteket lefújták, a művészek pedig bevétel, megélhetés nélkül maradtak. Mindennek tetejében pedig már a COVID-19 őrület elején elkezdődött egy a számomra mai napig érthetetlen gyűlölethullám, amikor a szerencsétlenül járt művészeket habzó szájjal küldték el kapálni, s mindenféle fizikai munkát végezni azok az emberek, akik egyébként egész életükben az ő dalaikat hallgatták.
Sorsközösséget vállaltam a zenészekkel
Az elmúlt hónapokban olyan méreteket öltött ez az indulat, hogy a közösségi felületeken túl már a fodrászatokban, a gyógyszertárakban és a közértekben is divat lett a zenészeket szidni, mondván, „mi jogon sírnak ezek, menjenek el árufeltöltőnek!”… Jómagam sajnos többször is fültanúja voltam hasonló esetnek. S mivel a barátaim nagy része a zenészvilágból való, így némi sorsközösséget érzek velük. Szomorú vagyok, hogy ennyire méltatlanul kezelik őket, és rendkívül méltatlannak tartom az állami támogatási rendszer elosztását is. Utóbbiba azonban semmiképp nem szeretnék részletesen belemenni, hiszen ez nem egy politikával kapcsolatos írásmű (olyat eleve nem is írnék), kizárólag a hangulatomat próbáltam szavakkal lefesteni.
A szíve mélyén minden ember ilyen érzésre vágyik
Kicsit hitevesztett lettem.
Pedig gyerekkorom óta őket csodáltam, a zenészeket. Igen, Dollyt és pályatársait. Csodáltam bennük, hogy tömegekre képesek hatni, érzéseket váltanak ki az emberekből. Örömet okoznak, könnyet és mosolyt csalnak az arcunkra, táncra ösztönöznek, hangulatokat változtatnak meg bennünk odabent. Már Beethoven is megmondta: "A zene magasabb rendű minden tudománynál és filozófiánál."
A művészet az egyik legnagyobb endorfin varázslás! Joós István zenepiari guru fogalmazta meg a legfrappánsabban a muzsikusok küldetését: „A zene által olyan őszinte kapcsolódás tud létrejönni ember és ember közt, amire a szíve mélyén minden ember vágyik”.
…és mindezek után jön egy vírus, majd egy semmihez nem hasonlítható élethelyzet és pont a zenészeket kezdjük el szidni? Őket, akik annyi boldog percet szereztek nekünk?
Szóval kissé hitevesztett lettem, s ezzel az általános szomorúsággal – amit miattuk, s az egész szakma kilátástalansága miatt éreztem –, érkeztem meg az óbudai hangstúdióba.
Dollywood titkos laboratóriuma megnyílt előttem
Tulajdonképpen már előző este fel kellett volna fognom, micsoda kiváltságban részesülök, amikor Dolly felhívott és felajánlotta, tartsak vele a stúdióba, nézzem meg, hogyan készül a dal, miként kap végleges formát egy szerzemény. Ugyan mondta ő, hogy még senkit nem engedett be ilyen szinten a kulisszák mögé, de az általános rosszkedv miatt valahogy mégsem tudatosult bennem ez az exkluzivitás.
Titokban talán még azt is gondoltam, ebbe az országba minek csinál bármiféle újdonságot, amikor ennyire elengedték a zenészek kezét?
Aztán másnap, a stúdióba érve egészen különleges dimenzióba csöppentem. Amikor Dollywood titkos laboratóriuma megnyílt előttem, odakint hagytam a valóságot, és a zárt ajtók mögött a szemem előtt, a fülem hallatára lett felépítve egy leendő sláger. Konkrétan, lépésről, lépésre, hangról hangra.
Jómagam pedig egyik percről a másikra megnyugodtam.
A megvalósult gyerekkori álom
Délután 4 órára érkeztem, de 5 órakor, a stúdió kanapéján ülve már azt mondtam: teszek arra, hogy mi a kinti valóság. Amíg a Rock And Roll Királynője ilyen közhangulatban is képes arra, hogy új dalt írjon imádott közönségének, s arra időt, energiát, pénzt szán, hogy azt a tőle megszokott profi módon kidolgozza, addig nem érdekelnek a sárdobáló szájkaratésok. És amíg egy ilyen formátumú művész veszi a fáradtságot és ilyen gondossággal munkálkodik azon, hogy másoknak ismét önfeledt perceket szerezzen, addig igenis van remény arra, hogy a világ egy boldogabb hellyé váljon.
Ezt követően pedig – mint aki megvilágosodott –, egyszer csak fejbe kólintott a felismerés: de hiszen én most egy gyerekkori álom közepén ülök! Életem első igazi meghatározó koncertélménye 4 éves (!) koromban a Dolly Roll együttes „Eldoradoll” turnéjának salgótarjáni állomása volt. Tehát óvodás voltam, de a mai napig élénken emlékszem bizonyos képekre. Mert az érzések évtizedek múltán is megmaradtak. Színkavalkád, fények, jelmezek, elképesztő show volt. És elképesztő hangulat a csordultig telt sportcsarnokban. Dolly valami elképesztően nagy csörgőt vett elő a Si-bap-bap-du-bap-nál, majd a Modern románccal könnyeket csalt a körülöttem állók szemébe. És van még valami, amire nagyon pontosan emlékszem: a Wind szörny című dalnál féltem a szörnytől, aki a színpadról ijesztgette a közönséget.
Naná, hogy már óvodásként odáig voltam a Rock And Roll Királynőért! Gyerekként még leveleket is írtam neki rajongóként. Aztán, ahogy egyre cseperedtem, s az újságírást választottam hivatásul, többször volt alkalmunk személyesen találkozni. Majd, amint felnőttként egyre sűrűsödtek a – hivatalos interjúkon kívüli – beszélgetések, úgy mélyült a bizalom is.
Kíváncsi voltam, hogyan éli meg lelkileg az új korszakot
Azt mindig tudtam, hogy Dolly bizalmát kiérdemelni óriási dolog, hiszen legendásan bizalmatlan, nehezen enged közel magához bárkit. Engem mégis megszeretett, s valahol az évek alatt talán „meg is szoktam” azt, hogy kivételes helyzetben vagyok nála, hiszen a legtöbbször már a telefonba is úgy szólt bele, hogy „Drága Szívem”, s időnként a barátjának is nevezett.
Mégis, ez a mostani invitálás a stúdióba egyetlen korábbi találkozással sem volt összehasonlítható.
Tudta, hogy szeretnék róla egy komolyabb anyagot írni, hiszen a Dolly Plusssz indulását beharangozó exkluzív rádióműsoron kívül még nem beszélgettünk nyilvánosan az azóta eltelt időszakról, pedig érdekel, lelkileg hogy éli meg az új csapat működését. Ezért úgy gondolta, megmutatja az igazi műhelymunkát ahhoz, hogy valódi képet kapjak a szakmai életéről.
Tehát ott, az első óra végén a stúdió kanapéján már felfogtam, micsoda rendkívüli dolog részese lehetek. És, hogy az élet tényleg tartogat egy rakás meglepetést, hiszen gyerekkori ideálom épp azt a slágert készíti elő ott mellettem a kanapén, amit majd évtizedek múltán mások fognak minimum olyan kaliberűnek és legendásnak tartani, mint én ennyi idő távlatából a Vakáció-ó-ót vagy az Arrivederci Amorét.
A felismerés és az érzés páratlan.
Hosszú órákig tartott a hangszerelés
Dolly rendkívül kreatív. Határozott, tudja mit akar, munkában nem ismer tréfát. Maximalizmusa legendás, amit a régi barát, a stúdió tulajdonosa és vezetője, Neubrandt István (Necó) kivételes türelemmel és támogató kreativitással támogat. Ahogyan azt említettem, hangról hangra építik fel a dalt, órákig megy a szöszölés a hangzással. Ha kell, háromszor is kicserélnek és újrajátszanak egy részt, ha abban Dolly hibát talál. Egyébként a zenét és a szöveget is ő írta, most épp a dalszerzés hangszerelés része zajlik, ebbe csöppentem bele. A Királynő elhozta a kincset érő kockás füzetét, amelybe a dalszövegeit gyűjti. Ebből, az általa kézzel lejegyzetelt sorokból énekli majd fel a dalt végül, amit szintén megnézhetek.
„Bejöhetsz ám velem a ’süket’ stúdióba is, ahol énekelni fogok – súgja nekem, miközben épp a zongorán játssza a dallamot. – De ott aztán meg nem mozdulhatsz, levegőt is csak halkan vehetsz, mert a mikrofon mindent vesz.”
Alig várom ezt a pillanatot. Attól fogva ez éltet.
Elsőre, hiba nélkül felénekelte a dalt
A nagy pillanat azonban csak este fél 10 körül érkezik el. Itt ülök, több mint 5 órája Necó kanapéján és hallgatom a „szöszölést” a dallamokkal. Az én fülemnek az első verzió is tökéletes volt, már az első módosításnál sem értettem, miért kell variálni. Dolly csak nevet rajtam. Van, hogy egy órányi munkát dob ki, majd újra kezdik. Hiába no. Aki maximalista, az maximalista. Nem véletlenül született annyi sláger az elmúlt évtizedekben. És szerintem ez a dal is pont ilyen lesz – ahogyan az összes többi új szerzemény.
A nagy részük elkészült, már csak néhány maradt hátra, a következő napokban, hetekben azokat is hallgatható felvételekké gyúrják majd.
Tudja, Kedves Olvasó, mire jöttem rá, miközben az új dalokat hallgattam? Egyetlen töltelék nóta sem található közöttük! Kivétel nélkül mindegyik atomsláger! Dolly univerzitását és profizmusát jelzi, hogy képes volt megújulni, s ezek a szerzemények már sokkal érettebbek, igényesebbek, mégis ugyanolyan sláger ízűek, mint a Dolly Roll sikerdalok voltak.
De vissza a stúdiómunkához. Elérkezik az idő: a Királynő végre énekelni fog. Kérdezi, megyek-e vele a feléneklő helyiségbe. Bekísérem, de menet közben meggondolom magam. „Majd a második feléneklésre bejövök, addig Necó mellett, a hangmérnöki részen fogom hallgatni, hogyan énekelsz” – mondom határozottan. Dolly nem érti, miről beszélek, kérdőn néz rám, de nincs időnk megbeszélni, kezdődik a felvétel. 5 perc alatt végez. A többi 10 percben a vokálokat rögzítik. Sávonként és külön szólamokban. Negyedóra alatt kész az egész feléneklés. Én elindulok a kis stúdió felé, de a Királynő már jön ki.
Újabb évtizedekre szóló sláger született
„Kész, vége! Nincs több felvétel, ez úgy tökéletes, ahogy volt, marad!” – mondja Necó ellentmondást nem tűrő hangon. Mint kiderül, Dollynál ez évtizedek óta így működik. Kizárólag a hangszerelés időigényes, a feléneklés pikk-pakk megvan. Csak ámulok és bámulok. Ilyen profizmussal még nem találkoztam.
Dolly valóságos energiabomba. Szíve szerint belekezdene a másik dalba is, amit szintén elhozott. Azt Palcsó Tamásnak, zenekar béli előadó társának írta. Neki szerette volna amolyan mankóként felénekelni, de Necó már fáradt. Dolly szerint én is, ezért ma már nem készül több nóta a stúdióban, megyünk haza.
Hazafelé az autóban pedig megállapítom, hogy a világ egyik legszerencsésebb embere vagyok, amiért a kulisszák mögött lehettem ma gyerekkorom nagy bálványával. Azért is áldom a sorsom, hogy az újabb évtizedes sláger születésének minden hangját kibekkeltem az 5 órás alkotómunka során. Lesz mit mesélnem az unokáknak, miközben majd a rádióban hallgatjuk a dalt.
És milyen szerencsés ez az ország, hogy van egy ilyen rendkívüli művésze, aki még a hadi állapotok közben is azért dolgozik, hogy az embereknek legyen majd mit hallgatniuk, ha ez az őrület elmúlik egyszer…
Fotó: Áron Erdőháti
…
– Az utóbbi években mintha az átlagnál is termékenyebb lennél szerzőként. 2017 óta gyakorlatilag ontod magadból az újabbnál újabb dalokat.
– A mi közönségünk sajnos elszokott attól, hogy új dalokat kapjon tőlünk. Pedig új dalokra szükség van, mert ha vannak ötleteim, azokat meg kell valósítani.
Egyébként mindig voltak dalok, dallamok a fejemben. Úgy, hogy már eleve hallottam a komplett kíséretét is. Ez a képességem már közvetlenül a Hungáriába kerülésem idején is megvolt. Akkor ugyan nem tudtam kivitelezni, meghangszerelni ezeket a minimális zongoratudásommal, a számítógép pedig még elérhetetlen volt, ezért csak ledúdoltam. Ebből született a Portugál utcabál vagy a Végzetes futballista is – függetlenül attól, hogy az végül kinek a nevén jött ki. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a dalszerzés folyamata már a Hungáriában is izgatott, később pedig még nagyobb szerep jutott nekem. Ez aztán hosszú évtizedekig szépen működött, hiszen évente jöttek a lemezek, ontottam a dalokat. Egy idő után aztán elkezdtem azt hallgatni az akkori zenésztársamtól, hogy nincs szükség új szerzeményekre, mert a közönség a régit akarja. Ezzel gyakorlatilag elment a kedvem, le lett törve a lelkesedésem. Kicsit talán bele is szürkültem ebbe az egészbe. Erre később bővebben is kitérek.
Most azonban a Dolly Plussszban olyan jó zenészekből álló társaság jött össze, akik vevők erre. Az új társaim boldogan álltak hozzá az alkotáshoz. És szerencsére a közönség is – mert az nagyon fontos, hogy ne csak a fióknak írjak, hanem le is teszteljem a dalokat a fellépéseken. Ezért az utóbbi három évben mindig, amikor elkészült egy nóta, beraktam a műsorba, és kíváncsian vártam, mit szólnak hozzá.
– Hogyan reagált a publikum, akik nyilvánvalóan a régi, jól megszokott slágereket várják tőled, tőletek egy fellépésen?
– Egészen döbbenetes módon... De a szó jó értelmében! Azt vettem észre, hogy hiába voltak számukra ismeretlenek ezek a szerzemények, mégis, a közepétől velem együtt énekelték. Hamar a fülükbe mászott és megjegyezték a szöveget. Büszkén mondhatom, hogy az új korszakból már több olyan melódiánk is született, mint a latin hangulatú "Ha szél susog", vagy Palcsó Tominak a "Vad táncra csábíts", ami nagyon hamar slágerré is vált. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a premiereken rendre vastapsokat kaptunk. De azt az igazi, „rendes” vastapsot.
A "Ha szél susog" esetében többször be is kiabáltak, hogy „eddig az Elpattant egy húr volt a favorit, de ez annál is jobb”. Ez még számomra is megdöbbentő volt, mert ilyen fogadtatásra magam sem számítottam. Ennél nagyobb elismerés nem is létezik egy szerző számára.
Tudod, a legnagyobb zsűri a közönség. Ő dönt. Arról is, ha rossz vagy, és arról is, ha jó. Mert akkor felemelnek. Jó érzés volt látni, hogy a közönségem igazán értő emberekből áll, mert azonnal levették, hogy az új dalok jóval igényesebbek, kimunkáltabbak a Dolly Roll slágereinél. Több latin szerzemény is született és nagyon szeretik.
– Rendkívül rizikós dolog ám, amit csinálsz. Sok pályatársad nem bizonyul ilyen bátornak, nem mernek új dalokkal kísérletezni a fellépéseken, inkább „tutira” mennek és azokat a slágereket teszik be a műsorba, amelyek már valóban bizonyítottak.
– Nézd, valahol én is „tutira” megyek. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de van már annyi rutinom, hogy tudom, rosszat nem adok ki a kezemből. És itt most nagyon szépen fogalmaztam… Addig nem kerül be a koncertekre egy szerzemény, amíg nem érzem úgy, hogy tökéletesre sikerült. Amikor tudom, hogy annál jobbat már úgy sem tudok belőle kihozni. Ráadásul nem hirtelen, nem kapkodva szerkesztem a műsorokat. Ha elkészült egy-egy dal, hagyom, hogy érlelődjön. Elengem két-három napra, kicsit távolabb kerülök tőle, majd friss füllel újra hallgatom. És amikor utána is azt mondom, ez jó, s nem találok benne hibát – pedig én aztán tényleg maximalista vagyok önmagammal szemben –, akkor kiengedem a közönség elé is. Ez már sokszor bejött a pályafutásom során, hogy ami nekem tetszett, az a közönségemnek is. Ez tehát az egyik oka az általad emlegetett „bátorságomnak”. A másik pedig, hogy az új dalok úgy belesimulnak a műsorba, mintha mindig is ott lettek volna.
– Az alkotás fázisában kiknek mutatod meg a szerzeményeket?
– A legszűkebb baráti körnek. Akik nem kímélnek és őszintén elmondják azt is, ha nem tetszik.
– Bírod a kritikát?
– Természetesen. Kontroll nélkül egyébként sem ajánlatos dolgozni. Már a vázlatot is elküldöm a bizalmi embereknek, akik ugyan nem zenészek, és pont ez a jó benne, hogy a potenciális közönséget képviselik. És amikor ők azt mondják, „nem rossz”, na akkor tudom, hogy van még dolgom a dallal…
– Például ezt a dalt, aminek „Megsúgom mi kell nekem” lett a címe és az elmúlt órákban a szemem előtt pakoltatok össze, szintén ugyanígy végigment az imént említett folyamaton?
– Hogyne. Mire te ideértél, a dal már az első teszteléseken átment. A saját tesztelésemen is. Mert volt egy dallam, amire ráénekeltem – ez volt a demó demója és erre már kaptam pozitív véleményeket. Ennyi év után azért érzi az ember a zsigereiben, hogy mi a jó…
– Azt is érzed, ami kevésbé?
– Persze. Van olyan dal, ami négy éve parkolópályán szerepel a kis füzetemben, ahová a vázlatok kerülnek, mert valami nem stimmel vele. Ne kérdezd, hogy mi, mert jó a szövege, jó a refrénje, de mégsem oké. Még nem jöttem rá, hogy pontosan micsoda… Félévente előveszem, majd újra ott hagyom.
Fotó: Girasek Károly
„A TEHETSÉGET NEM LEHET MEGTANULNI”
– Azt mondtad, általában bejön a közönségnek, ami neked tetszik. De volt már ellenpélda is?
– Nézd, a hatvanas években voltam tinédzser, amikor tobzódtak a zenekarok, sokféle zene létezett, egyáltalán nem volt egysíkú, mert még benne volt az ötvenes évek féle rock and roll, aztán Beatles és a két stílus között elhelyezkedő mindenféle műfaj. A hatvanas évek zenéje egy zenei forradalom volt. Minden, ami érdekes lehetett, az akkor megszületett. És az a nagy helyzet, hogy az azóta eltelt évtizedekben sem láttam igazán rendhagyó újdonságot. Szinte majdnem mindegyiknek az 50-es, 60-as évek az alapja szerintem. (Igen, még a Boney M-nek is.) Az egy zenei forradalom volt.
– Vagyis a te esetedben épp ez a tömeghatás egyik titka, hogy „jókor voltál jó helyen”, vagyis szerencsés voltál, hogy épp abban a korszakban lehettél tinédzser?
– Biztos, hogy nagyon sokat számított, mert nem egysíkú a zenei világom. Úgy tapasztalom, hogy a rock and roll minden zene alapja. Ebből következik, hogy véleményem szerint, ha egy zenész jól játssza a rock and rollt, onnantól kezdve bármit profin eljátszik és minden műfajban megállja a helyét. Fordítva már nem feltétlenül igaz.
De azért az mégis kevés alkotóelem egy átütő előadónál, hogy jó időben volt fiatal. Kell, hogy legyen kisugárzása is. Nem mindegy, hogy amikor valaki felmegy a színpadra, ugyanúgy beszélgetnek tovább az emberek, vagy pedig leesett állal figyelnek rá…
– Mindig foglalkoztatott a kérdés, hogy a kisugárzást vajon lehet-e fejleszteni? Mit gondolsz?
– Szerintem nem. Sokmindent meg lehet tanulni, de a tehetséget nem. Akiben nincs tehetség, de jó érzéke van bizonyos dolgokhoz, az nagyon sok mindent el tud érni. De soha nem fog úgy csillogni, mint az, aki igazi tehetséggel született.
„LEGALÁBB KILENC LÓ VESZETT EL BENNEM”
– Az a fajta előadó voltál mindig a magyar könnyűzenében, aki imádott forradalmian új dolgokkal kiállni. Akkor is, ha egyáltalán nem tudtad előre, milyen lesz a fogadtatása. A Dolly Rollban annak idején legendás újításaitok voltak a Beat turmix albumoktól kezdve (amelyek tulajdonképpen az évtizedekkel későbbi tehetségkutatókat alapozták meg), egészen a gyereklemezekig. Honnan fakad a bátorságod? A gyerekkorból hozod?
– Igen, mindig is vagány voltam. Rendkívül széles érdeklődéssel rendelkező ember vagyok, akit a tudományoktól kezdve a különböző művészeti ágakon át egészen a kerti munkáig minden érdekel. Ha bármiben találok egy pici örömöt, akkor azt addig csinálom, amíg abban nagyon jó leszek. Ez a fajta kíváncsiság, az ami előre visz. Szomjazom az újdonságot, az új ismereteket.
A régi mondás szerint hét ördög van bennem, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy fékezhetetlen szilaj vad csikó voltam, sosem tudtam a fenekemen megülni. Valami mindig hajtott belül. És ez szerintem összefügg azzal, amivé váltam. Az, hogy ennyi idős koromban még mindig új dalokat, sőt új lemezt írok, számomra teljesen természetes. Hiszen ha a fejemben születnek új szerzemények, miért ne csinálhatnám meg azokat úgy, hogy az a közönséghez is eljusson?
– Most mennyi ördög van benned?
– A hét ugyanúgy megvan bennem, de talán több is… Az ördög kifejezés helyett nem lehetne inkább szilaj lovat írni? Sokkal szebb. És igaz is: hiszen bennem tényleg legalább kilenc szilaj ló veszett el…
„OLYAN KÖRNYEZETBEN SZOCIALIZÁLÓDTAM,
AHOL NEM VOLT PROBLÉMÁM A BIZALOMMAL”
– Ha a gyerekkori önmagad, a kis Dolly odaállna eléd és el kellene vele beszélgetned arról, mire vigyázzon majd azon az úton, amelyet te már végigjártál, mi lenne az az útravaló, jótanács, amit elsők között osztanál meg vele azért, hogy megóvd őt a csalódásoktól?
– Elsőként azt mondanám neki, nagyon vigyázzon arra, senki ne változtassa meg a személyiségét, ne hagyja magát befolyásolni! Maradjon olyan kis vagány, szemtelen, amilyen eredetileg is, és soha ne akarjon megfelelni másoknak! Csakis önmagának feleljen meg. Ha magának megfelel, akkor másoknak is meg fog. Ezek a legfontosabbak, pedig nyilvánvalóan nagyon sok mindent mondanék még neki, hogy felkészítsem.
– Tehát önazonosság, határozottság és eltántoríthatatlan hit önmagában.
– Pontosan.
– A felnőtt Dolly mióta tudja, hogy ezekre kell odafigyelnie?
– Sajnos nem olyan rég óta. Nagyban befolyásolja az ember életét, hogy milyen környezetből jön. A szülei, a régi barátai, iskolatársai. Nekem szerencsém volt, mert különleges szüleim voltak. A szó szoros értelmében egy család voltunk. Nálunk szeretet, megértés, nyugalom uralkodott odahaza, csak néha voltak apró viták. Veszekedésig soha nem fajult egyetlen vita sem. Olyan környezetben szocializálódtam, ahol nem volt problémám a bizalommal. Aki ilyen közegből érkezik a nagyvilágba, és jópofa, vidám emberekkel találkozik, magától értetődő számára, hogy a bizalom továbbra is adott. Hiszen megbízható embernek látszanak, ezért eszedbe sem jut, hogy át is vághatnak. Fel sem merül, hogy mélyebben mögéjük nézz, hiszen nincs benne tapasztalatod. Védtelen vagy. Én is védtelen voltam, mert ha valaki rám mosolygott, azt gondoltam, az csakis jó ember lehet, hiszen korábban odahaza ezt tapasztaltam a környezetemben.
A bizalom az egyik legtörékenyebb, s talán a legveszélyesebb dolog is az életben.
– Sokszor visszaéltek a bizalmaddal?
– Sajnos igen. És mindig későn jöttem rá. A bizalom nagyon fontos szó az életemben. Ez mindent eldöntött. Azt is, amikor rosszul döntöttem, mert bizalmat szavaztam olyannak, akinek nem lett volna szabad, és azt is, amikor jó érzékkel engedek a közelembe immár valóban jó szándékú embereket. Az utóbbi három évben már nagyon kevés csalódásom volt.
A Dolly Plusssz csapata (Fotó: Pop-Melody)
„AZ ÖSZTÖNEIM MINDIG JELEZTÉK, HOGY VALAMI NEM STIMMEL…”
– Hogyan élted meg, hogyan kezelted, amikor ez nyilvánvalóvá vált?
– Nagyon nehezen. Főleg, amikor rájöttem, milyen szinten lettem kihasználva, és mennyire a maga képére akart átgyúrni engem, hogy önmagam egyéniségét elveszítsem. Mint amikor egy madarat kalitkába raksz, pedig neki nem ott lenne a helye. Bizonyos helyeken kiengeded, majd amikor megtette a dolgát, visszateszed a zárkába… Sok buktatót tartalmazott számomra a nagybetűs élet. És a legfélelmetesebb benne, hogy ezt akkor is valahol mélyen éreztem, amikor benne voltam. A mai napig nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy ezt miért engedtem, amikor az ösztöneim pontosan jelezték, hogy valami nem stimmel. A mai napig nagyon jól működnek a megérzéseim. Jó tanács az olvasónak, hogy figyeljen a belső hangra, és főleg a legelső gondolatra, mert az a legjobb jelzőrendszer, ami csak létezik. Hiszen belülről jön és ez által az igazat mondja. A baj akkor kezdődik, amikor az ember elkezd vacillálni. És nem bízik saját magában. Sajnos, mint a legtöbb ember, magam is beleestem ebbe a hibába.
Mindenkinek tanulnia kell az életben, senki nem tökéletes, de nyilvánvalóan a hibáink alapján tapasztalunk. Azt mondják, okos ember más hibájából tanul, de szerintem ez a legritkább esetben igaz.
– Neked sikerült a tegnap hibáit a holnap sikerévé változtatnod?
– Nagyon frappáns megfogalmazás. Szerintem sikerült. Mindenki életében eljön egy pillanat, amikor számot vet az addig történtekről, s bizony elemezni kell a hibákat. Kemény feladat. Amikor elkezdtem saját magam analizálását, először elkezdtem haragudni magamra, amiért elkövettem a hibákat. Szerencsére nem tartott sokáig ez az önmarcangolás, átbillentem abba az irányba, amikor azt mondtam, miért ne hibázhatnék? Hiszen hogyan tapasztalnám meg másképp, mire figyeljek legközelebb? Nincs értelme önostorozásnak, hiszen ez is egy fejlődés. Igen, az ember hibát hibára halmoz, mert ilyenek vagyunk. De épp ez a dolgunk. Senki sem szerencsétlen, aki hibázik, az viszont igen, aki nem tanul ezekből.
„EBBEN A SZAKMÁBAN NEM DIVAT A GESZTUS”
– Melyik emberi tulajdonságot veted meg leginkább? Mi az, amit legkevésbé sem tudsz elviselni?
– A sunyiságot. Amikor a szemedbe mosolyog, a hátad mögött pedig aljas dolgokat mond rólad a másik.
– És melyik emberi tulajdonságot kedveled leginkább?
– Az őszinteséget. Akkor is, ha fáj. Az őszinteség egy rang az emberi kapcsolatokban. Ezért fontos a barátok őszintesége.
– Többször emlegeted a barátságot. Létezik szakmán belül?
– Nem igazán. Az én barátaim leginkább civilek.
– Nem véletlenül kérdeztem. Régi pályatársak, egykori kollégák képesek gesztusra, adnak visszajelzést számodra az utolsó három évben született új dalokról?
– Nem. Ebben a szakmában nem divat a gesztus.
„ÉRDEMES OLVASNI A DALAIM SORAI KÖZÖTT”
– A beszélgetés elején felvetettél egy témát, miszerint nem szabad beleszürkülni a dolgokba…
– Adódott egy helyzet, amikor a 2017-es esztendő elején ott maradtam egyedül. És az interjúnk során már emlegetett legendás nagy kíváncsiságommal körbe néztem, mit lehet ebből kihozni. Rájöttem, ez egy új lehetőség, amikor megvalósíthatom az álmaimat. A Dolly Plusssz pedig maga az álmok birodalma. Az új dalokban benne van az egész életem, minden, amit a világról gondolok. Amit átéltem, amit tapasztaltam. Ha valaki figyelmesen hallgatja a dalokat, és tud olvasni a sorok között, abból tudni fogja azt is, hogy én milyen vagyok. Tessék, nézzenek a sorok közé!
– Szükség van a megújulásokra?
– Nagyon! Ha az embernek bármi napi rutinná válik az életében, elkerülhetetlen egy idő után a beleszürkülés, még akkor is, ha az az én esetemben az imádott színpad! Ezért időnként meg kell újulni! Másképp az ember is szürke lesz vagyis unalmassá válik! Aztán abból nem könnyű ám kimászni! A pezsgésre szükség van, – (és most NEM az izgalomról beszélek, – az szerintem nem jó mert hibákat vonz!) – ezért (is) dobom be pl. azonnal az új dalokat a közönség elé. Pezsegjen a színpad! Mert az mindenkit jobban feldob! A közönséget is!
"Akkor és most" - Dolly és az interjú szerzője, Sándor András