Fenyő Miklós: "Hiszek a fantáziámban"
Fotó: fb.com/fenyomiklosofficial (Perczel Adrienn)
„Volt, naiv gyermeki lelkesedés…”
Négyéves voltam, amikor édesanyám hazaállított egy lemezzel, amelynek borítóján egy kisfiú a lépcsőház korlátján csúszik le épp, a főhős pedig ujjongva ugrál a lépcsőfordulóban mindenféle színes ruhákban. Olvasni még nem tudtam, de azt láttam, hogy a borítón több fenyőfa is szerepelt. Az otthon található bakelitek között ez volt akkor a legmenőbb.
Rengeteg lemez volt a lakásban. Szinte a legtöbb hazai előadó aktuális kiadványa ott állt a polcon. A vidéki kis bányászkólónia csóróságában akkor nekünk a lemezjátszó és a csillogó fekete bakelitek jelentették a legnagyobb luxust. A házi gyűjtemény okán tehát volt mihez viszonyítani, s négyévesen felfogtam, hogy ez a korong már küllemében is más, mint a többi. Emlékszem, mennyit nézegettem csak a borítót.
Persze nem csak nézegettem. Annyit hallgattuk otthon a „Miki” névre keresztelt lemezt, hogy a rajta található 12 dalból bármikor doktorálni tudtam volna. Olyannyira, hogy a mai napig álmomból felkeltve is kívülről fújom a szerzemények minden sorát.
Valami miatt már akkor is azok a motiváló mondatok ragadtak meg leginkább, amikor a főhős azt énekelte, hogy „valami súgja, soha abba ne hagyd”, vagy egy iskoláról szóló dalban azt üzente, ha olyan körülményed adódott az életben, ami nem tetszik, akkor változtass rajta, mert a változás „nem több mint egy kis fantázia”. Nem beszélve arról a momentumról, amikor a korongon található egyik legszebb lírai dal tetőfokán az énekből beszédre váltva elkezdett arról mesélni, mennyire szeret játszani. Gyerekfejjel persze még fogalmam nem volt akkoriban arról, mit jelent, hogy valaki úgy áll az élethez, mint egy csodálatos játékhoz. Később megértettem, és ehhez a momentumhoz nemsokára visszatérek ebben az írásban.
„Volt, érett-felnőtt felfedezés…”
Egy szó mint száz: a Fenyő dalok, a Fenyő gondolatok irányt adtak. Útravalót, amelyek időről-időre bevillantak az évek során.
Mindenesetre a munkásságával a „Miki” szólólemez idején találkoztam először 1983-ban, innen kezdtem követni a korszakait, de a legendás Hungária időszakok megismeréséhez már vissza kellett nyúlnom zenetörténetileg a múltba.
Az élet aztán úgy alakult, hogy hiába kezdtem el tizenkét éves koromban, ötödikes általános iskolásként, „hivatalosan” is újságíró lenni a megyei napilapnál, ez által hiába ismerkedtem össze és kötöttem barátságot az idő előre haladtával a hazai előadók nagy részével, Fenyő valahogy kimaradt az életemből a személyes megismerkedést illetően. Később Budapestre kerülve, már országos médiumok munkatársaként ugyan akadtak rövidebb találkozásaink, de komolyabb beszélgetésre nem volt alkalom.
Valami miatt ez elmaradt.
Pedig az évtizedek során született lemezeket, az azokon található dalokat, a még érettebb szövegekkel mind ismertem, szerettem, csak épp kontaktusom nem volt az előadóval. Miközben a művészvilágban közben már bizalmi embernek számítottam a saját munkásságom okán.
Aztán 2017 augusztusában Dolly meghívott a Margitszigetre, ahol ő volt a Fenyő koncert sztárvendége. Akkor láttam életemben először Fenyő szólókoncertet. 34 évvel az első szólólemez élményét követően.
Az az este akkora hatással volt rám, hogy attól fogva még mélyrehatóbban tanulmányoztam Miklós életútját.
És ekkor kezdtem el bombázni őt azzal a kéréssel is, hogy adjon másfél órát az életéből, beszélgessen velem. Őszintén kinyilvánítottam a szándékomat, hogy szeretném elmondani, milyen útravalót adtak a szerzeményei, s lennének kérdéseim a munkásságával kapcsolatban.
Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy valójában nem interjút szerettem volna. Egész egyszerűen csak beszélgetni akartam azzal az emberrel, akit a maga módján zseninek tartok.
Mert mutasson valaki még egy olyan előadót Magyarországon, aki hetvenen túl is képes arra, hogy hosszú évtizedek óta minden év augusztusában megtöltse a Margitszigetet, decemberben az Arénát – nem beszélve a születésnapi koncertjeiről, és a folyamatos országjárás szintén teltházas előadásairól.
Meg egyébként is, ha több mint 50 éve üvölti egy ország a házibulikban, hogy „Csavard fel a szőnyeget!”, akkor a szerző ott már életében legendává válik.
„A fényről néha sötétbe érsz…”
Szerettem volna arról beszélgetni vele, hogyan élte meg a hullámvölgyeket. Azokat az időszakokat, amikor nem ment úgy a szekér, ahogyan kellett volna. Honnan az a belső erő, ami kitartótan végigvezette őt a Fenyő Ünnepek máig tartó sorozatáig. Tehetség és egyéniség forrását akartam felfedezni benne. Érdekelt a sorsa, érdekelt, belül miként élte azt meg. És érdekelt az embersége.
Ez volt a saját motivációm a találkozással kapcsolatban. Hol az ő telefonszámára írtam üzenetet, hol az éppen aktuális menedzsert kerestem, hol pedig a zenésztársain keresztül próbáltam rá hatást gyakorolni. Mindhiába. Közel három éven keresztül nem sikerült Fenyő Miklós közelébe kerülnöm.
Még úgy sem, hogy az időközben menedzserévé vált Környei Attilával kifejezetten jó, már-már baráti viszonyt ápolok évtizedek óta. Vele még gyerekként barátkoztam össze a diákújságírói időszakban, s minden létező produkciójánál segítettem promócióban. Attila rendkívül korrekten azt mondta: ha valakinek, akkor nekem segíteni fog a találkozás létrejöttében, de türelmesnek kell lennem. Miklós nem ül le akárkivel beszélgetni, el kell nyernem a bizalmát.
No innentől vált még nagyobb kihívássá számomra a vele való hosszabb eszmecsere.
„Le ne állj, mert mindenki lát!”
Tudtam, hogy Fenyőnél nem fogok tudni az eddigi referenciáimmal érvelni. Nem fog számítani, hogy mennyi könyvet írtam az elmúlt esztendőkben a Cserháti Zsuzsa életrajztól a számtalan szellemírásban alkotott művészportréig. Nála a benyomás számít majd, amit egy esetleges találkozásnál ő maga alkot rólam.
Addig azonban el kellett jutni.
Attila közben szép lassan csepegtette az információkat rólam Miklós fülébe, míg egy nyári, tihanyi koncert végén eljutottunk a bemutatkozásig. Akkor egy roppant jó hangulatú, 20 perces beszélgetés kerekedett, ahol azzal a kérdéssel nyitottam, hogy miért nem csinál végre úgy slágert a „Subidubi májusból”, azaz abból a rendkívüli hangulatú és a jóval nagyobb sikerre ítélt dalból, ami a legutolsó szólólemezén található, hogy beépíti a fellépéseibe a kihagyhatatlan dalok közé? Hiszen nála nagyobb platformot ma ennek más nem is tudna adni. Aki ilyen érdeklődés közepette ennyit koncertezik, azt csinál, amit akar.
Ezzel alapoztunk…
Majd azt is megkérdeztem, hogy ha annak idején sejtette volna, hogy ilyen szintre és ilyen méretűre növi ki magát a Fenyő produkció, akkor a hullámvölgyeket mennyivel másabban élte volna meg lelkileg?
Egészen mély témák is szóba kerültek, megbeszéltük, hogy két hét múlva folytatjuk a fővárosban a beszélgetést.
A két hétből aztán valamivel több, mint fél év lett.
Amikor már kezdtem elengedni a találkozást, akkor csörgött a telefonom. Környei Attila volt a vonal túlsó végén és közölte, hogy Mikinek most megfelelő az időpont. A törzshelyén vár. És valóban várt…
Fotó: fb.com/fenyomiklosofficial
– Tulajdonképpen a mai napig nem tudom, hogy pontosan mit akar…
(kezdi határozottan)
– A dalok mögé látni.
– Kíváncsi leszek…
– Tudja, miért lettem annak idején újságíró? Így tudtam megszólítani azokat az embereket, akik nagy hatással voltak rám.
– Ez egy logikus érv.
– És így tudtam nekik elmondani, hogy milyen útravalókat kaptam, kaptunk mindannyian a művészetük által. Sokáig magam sem értettem, miért szeretem a Fenyő dalokat, aztán az évek során megfogalmaztam magamnak: talán a szabadságérzet miatt. Ami áthatja valamennyi szerzeményét. A rock and roll jóval mélyebb filozófia annál, mint amit hisznek róla. A rock and roll maga a motiváció: légy önmagad, valósítsd meg, amit elképzeltél, és ne foglalkozz azzal, hogy mit mondanak mások. Manapság a „váltsd valóra az álmaidat” – elvre komplett iparág épült és a motivátorok többsége üres közhelyeket kiabál, valós tartalom és eredmény nélkül.
Nos, Fenyő Miklós már 1983-ban, az általam megismert első szólólemezen is megénekelte, hogy „Volt és lesz, ebben biztos lehetsz”. Megénekelte, hogy a próbákat bátran állva lépeget tovább.
A próbák pedig jöttek is, mert épp az a szólólemez nem futott be olyan karriert, mint a konkurens, egykori társak aktuális kiadványai, sőt akkor jött csak igazán a hullámvölgy a szinte évenkénti útkereséssel – hogy kiragadjak konkrét időszakot a több mint 50 éves pályafutásból.
A lényeg, hogy valóban állta a próbát, hiszen hosszú út vezetett az évenkénti Margitsziget- illetve Aréna ünnepekig. De kitartott. Megcsinálta.
Mi adott kapaszkodót azokban az időszakokban, amikor még nem látta az út végét?
„ADOK MAGAMNAK MÉG EGY ÉVET”
– Nem az a cél lebegett lelki szemeim előtt, hogy a kilencvenes évektől majd beállok rendszerszerűen erre a nagykoncertezős létre. Bennem mindig egy amolyan „menj tovább” – érzés dolgozott, és ez az érzés minden korszakban mást jelentett. Más volt ez a kezdeteknél, huszonéves korban. Az én korosztályom tagjait még úgy nevelték, hogy a zenéből kiöregszik az ember legkésőbb 30 éves korára. Az előttünk lévő generáció úgy gondolta, hogy ezt a fajta hóbortot fiatalon még lehet „csinálgatni”, de azt is csak örömből, mert egzisztenciát nem lehet belőle teremteni. A korosztályom ebben nem hitt, és szerettük volna bebizonyítani, hogy ez nem így van. Harcoltunk a szüleink szemlélete ellen. Jómagam például úgy harcoltam, hogy rendszerint azt mondtam, adok magamnak még egy évet, aztán meglátjuk. Ez amolyan meghatározó szlogenemmé vált. Nem volt előttem példa, nem tudtam senkihez igazodni, hiszen az én generációmnak, a hatvanas évek generációjának még csak példaképei sem voltak itthon. Akik voltak, teljesen más műfajt képviseltek. Ők olyan műfajban mozogtak, amivel szemben a mi műfajunk szólt.
– Minek kellett történnie a következő „még egy” esztendőkben, hogy bizonyítsa, ennek igenis van létjogosultsága?
– Legfőképpen annak, hogy egyáltalán csinálhassam. Legyen rám nyitottság a közönség részéről.
– Egy zenész számára a befektetett munka igazi értéke mindig a közönség reakciója?
– Az első időben feltétlenül. Ilyenkor az ember önmagát teszteli. Felméri, hogy amikor feláll a színpadra, odavonzza-e a tömeget vagy eltaszítja. Anno a középkori vásárokban ha valaki valamit el akart mondani, húzott magának egy ládát, arra felállt és kiemelkedett a tömegből. Ez volt a pódium. Odahívta az embereket, és olyan dolgokról beszélt, amiről úgy gondolta, hogy az másoknak is fontos. Lehetett az politikai-, közéleti – vagy akár háborús téma. Ezt a fajta szónoklatot bárki megtehette. A saját generációm előadói is ilyenek voltak. Volt mondanivalónk és kiálltunk. Elkezdtük mondani, és vártuk a reakciókat. Vajon mi fog történni? Elmegy a közönség, vagy ott maradnak? Ha érdekes vagy, nem mozdulnak, mert figyelnek rád. De amint unalmassá válsz, szétszélednek. Ez a teszt.
Fotó: fb.com/fenyomiklosofficial
„LASSACSKÁN ELHITTEM, HOGY ÉRDEKES VAGYOK”
Egy ideig így mérlegeltem, hogy színpadra való vagyok-e vagy sem. A sikereimet, a sikereinket pedig abból mértem le, hogy látom-e a közönség arcán a figyelmet, az érdeklődést, a „Még, még még, ne hagyd abba, csináld tovább!” - bíztatást. Amikor ez egyetlen fellépésen belül megtörténik, az ad annyi muníciót, hogy a következőt is meg akarom csinálni. Hátha… Még mindig… Aztán a következőt is, és így évek mennek el azzal, hogy látom, még idén is érdekes vagyok. Na akkor megpróbálom jövőre is.
– Ezt tényleg ennyire ilyen egyszerűen fogta fel annak idején?
– Ennyire. De ez csak az egyik része a dolognak. A másik része a minél több emberhez való eljutás lehetősége, ami akkor egyértelműen a lemezeket jelentette, illetve a televíziós megnyilvánulásokat. Amikor az embernek már volt némi híre, csak megtalálta egy-egy lemezmegjelenés vagy tévészereplés lehetősége, és az ezekre kapott reakciókat is igyekeztem felmérni. Nem feltétlenül az adás után vagy a lemezeladási példányszámok alapján, noha az is számított, hanem megérezni a levegőben a siker ízét. Az utcán jártamban-keltemben felismertek, és figyeltem, mit váltok ki az emberekből. Próbáltam összerakni magamban a Fenyő Miklóst, hogy egészében mit jelenthetek én. És lassacskán kezdtem elhinni, hogy érdekes vagyok.
– Emlékszik még a pillanatra, amikor ez a felismerés konkrétan megtörtént?
– Egyértelműen 1968-ban a Ki mit tud? tévés tehetségkutató megnyerésekor. Eleve ez volt a nagy álmunk. Ott már éreztem a közönség figyelmét, mert ott nagyon sokat számított a közönség szavazat.
– Olyannyira, hogy a közönség szavazta tovább a zenekart.
– Pontosan. Mindemellett a figyelmet már az utcán is tapasztaltam. Észrevettem, hogy „híres ember lettem”. Itt fontos az idézőjel a kiszólás elején és a végén! Az ember ezt élvezi. Főleg, ha van benne egy kis exhibicionizmus. Akkoriban az ismertség még abban nyilvánult meg, hogy autogramot kértek az utcán, esetleg egy tincset a hajamból, no meg láttam a kitűzőket, amiket az emberek viseltek. Volt néhány híres zenekar, akiknek az arcképével árusítottak jelvényeket a trafikokban. Ezeket főleg lányok viselték. Amikor szembe jött valaki Hungáriás kitűzővel, megdobbant a szívem. Ezek mind nagyon fontos visszajelzések voltak, és erőt adtak.
Aztán mindig volt valamilyen új zenei ötletem, amit még meg akartam valósítani, tehát ezért is adtam magamnak újabb évet. Majd egy idő után észrevettem, hogy ez az egész valamilyen mértékben egzisztenciális kérdéssé is vált. Ettől tartottam a legjobban, ugyanis fiatal korom ellenére zenészként kiemelten magas jövedelemmel rendelkeztem akkoriban. Ahhoz azonban még nem voltam elég érett, hogy megfogjam a pénzt és ügyeljek arra, mire költök.
„A LEGELSŐ ÚTON ÖSSZETÖRTEM A VADONATÚJ AUTÓT”
– Mire ment el a pénz?
– Először autóra. Mert nem akármilyen autót álmodtam meg, hanem olyat, ami feltűnő.
– Akkoriban lehetett Pesten feltűnő autót vásárolni?
– Viccel? Trabantok meg Wartburgok futottak. A Ford Capri azonban feltűnő volt.
– Hogyan lehetett egyáltalán hozzájutni?
– Nehezen. Magyarországon nem lehetett ilyet vásárolni. Megláttam egy hirdetést az újságban, ami arról szólt, hogy egy diplomata 5 évnyi diplomáciai szolgálatból hazajön, és behoz az országba egy vadonatúj Ford Caprit, ami azonnal eladóvá válik. 2000 kilométer volt az autóban, nagyjából annyi, amennyi a London – Budapest távolság. Hazajött a férfi, s azonnal megvettem az autót. Az összes megtakarításom ráment.
– Nem érte meg?
– Hogy érte volna? Nagy marhaság volt! Előbb volt autóm, mint jogosítványom. Ahogyan megszereztem a jogosítványt, mindjárt az első úton ripityára törtem a kocsit, mert nem voltam rutinos vezető. Ez az eset sem rettentett el az autóimádattól. Egymás után vásároltam a szép autókat. Sokáig azt hittem, valódi fanatikus leszek, egy idő után azonban hallgattam a nálam okosabbakra, akik azt mondták, nem szabad minden pénzemet autóra költeni. Ezen kívül minden másra is költöttem. Szórakozásra megkülönböztetetten. Megengedhettem magamnak hetente többször mozit, színházat, koncertet, és ezt nagyon élveztem. Aztán 5-6 év elteltével már egyre inkább foglalkoztatott az egzisztenciális kérdés, hogyan tovább. És ez meglehetősen veszélyes gondolat, mert az ember hozzászokik a „jó léthez”. Aztán, ha unalmassá válik, mert ráun a közönség, akkor kicsúszik alóla a színpad. Amikor a nagyérdemű azt mondja, elég volt belőled, mások kellenek, akkor az egzisztencia is elveszik.
„VÉGIG HAZARDÍROZTAM AZ ÉLETEMET, NEM VOLT BENNEM NAGY FELELŐSSÉGTUDAT…”
Közben megnősültem, viszonylag gyorsan érkezett az első gyermekem. Kicsit megijedtem, mert akkor már 27 éves voltam, és életemben először jutott eszembe, hogy talán igaza volt a szüleimnek, akik azt mondták, ezt csak ideig-óráig lehet csinálni. Talán tényleg eljött a pont, és kezdek kiöregedni belőle? Ám ennek ellenére is az ezzel való viaskodásban mindig a „nem” válasz győzött. Vagyis úgy gondoltam, nem volt igazuk. Ráadásul ehhez pluszban párosultak ötletek, gondolatok. Világéletemben olyan típusú ember voltam – sőt vagyok –, aki hajlamos beleszeretni a saját ötleteibe. És amikor beleszeretek az ötletbe, nem mérlegem, hogy az piacképes-e vagy sem, hanem mindenképp megcsinálom. A mai napig vannak olyan „műveim” (és ide is kérek idézőjelet, nehogy véletlenül fellengzősen hangozzék), amelyeket soha nem publikáltam. Vagy azért, mert az adott pillanatban nem tartottam elég izgalmasnak, vagy mert nem is szántam publikálásra. Egy alkotó életében akadnak olyan periódusok, amikor kényszere támad arra, hogy valamit alkosson. Akkor is – bármilyen rossz ez a klisé –, ha a mű végül a fiókban marad. A mai napig vannak színdarabjaim a fiókban, amiket csak azért írtam meg, mert élvezetet jelentett megírni. Itt kapcsolódom vissza ahhoz a gondolathoz, hogy amikor beleszeretek egy ötletbe, nem mérlegelek. Akkor is öröm volt megcsinálni mindent, ha a fiókban maradtak.
– Az öröm hogyan párosult a felelősséggel? Hiszen ha már család volt, érkezett a gyerek, őket nyilván el is kellett tartani.
(hosszan gondolkodik)
– Jogos kérdés… És releváns is. Azt kell mondanom, nem rendelkeztem valami nagy felelősségtudattal. És ami még rosszabb: a mai napig sem rendelkezem vele. Tehát ha már a felelősséget firtatja: amikor az embernek gyerekei vannak, akkor igen, az hazardírozás a sorssal…
– Vagyis végighazardírozta az életét?
– Ebben a vonatkozásban igen. Nem a kaszinókban. Ezt is írja bele!
Fotó: fb.com/fenyomiklosofficial
„ÉLETEMBEN ELŐSZÖR ÉREZTEM A TAVALYI FENYŐ ÜNNEPEN, HOGY TALÁN NEM KELLETT VOLNA MEGKÉRDEZNEM A KÖZÖNSÉGET, SZERETNÉNEK-E JÖVŐRE IS ELJÖNNI...”
– A felelősséget érinteni fogjuk még később, de maradt egy kérdés bennem az előző témával kapcsolatban. A „Csak még egy évet” mondatot a mai napig alkalmazza valamiféle hajtóerőként?
– Tavaly, december 27-én tartottuk a 22. Fenyő Ünnepet az Arénában. Kicsit félve kérdeztem meg a koncert végén a közönséget, hogy legyen még ebből? Ugyanazt a választ kaptam, amit mindig. Újra megkérdeztem: „Jöttök jövőre is?”. Egy emberként üvöltötte tízezer ember, hogy „IGEN!”. Nos, ha igen, akkor találkozunk. De ahogyan ezt kimondtam, már éreztem egy kis bizonytalanságot. Megszólalt bennem egy hang, hogy ezt talán nem kellett volna megkérdezni.
– Most először szólalt meg önben ez a hang?
– Igen.
– Nyilván bármikor dönthet úgy, hogy elég, és visszavesz a tempóból. De itt jön képbe a felelősség kérdése. Ilyenkor a közönség felé tett ígéretéért tartozhat felelősséggel vagy sokkal inkább a produkcióban dolgozó emberek egzisztenciája miatt? Hiszen ott a zenekar, a tánckar, a technikai stáb.
– Nagyot változott a világ azóta, hogy elkezdődött a zenei pályafutásom. 16 évet töltöttem zenekari létben, és 36 esztendeje már Fenyő néven, mint szóló produkció működöm. Miközben múltak az évtizedek, a zenekari összetartozás érzése megszűnt. Valószínűleg ez világjelenség, de Magyarországon rendkívül elterjedt. Ugyan stabil zenekarral játszom évről-évre, de a zenészek máshol is játszanak, nem csak nálam. Nincs már olyan vérszerződés, mint a Hungáriában, hogy senki nem mehet máshová. Régen eleve meg lehetett élni abból, hogy egy helyen maradt mindenki és nem szállingóztak ide-oda. Ma már ennek az ellenkezője történik. Ilyen értelemben a felelősség is gyengül. Megoszlik. Sőt. Nincs is rá szükség. Nyugodtan mondhatom a saját zenekaromnak és a tánckaromnak, hogy gyerekek, ennyi volt.
– Ez a szemlélet az oka annak, hogy nem mutatja be a zenészeit név szerint a koncertek végén?
– Nem ez az oka. Simán megérdemelnék, hogy be legyenek mutatva név szerint. Azonban, ha kívülről és egyenként kellene őket bemutatnom, nem biztos, hogy eszembe jutna mindegyikük vezeték- és a keresztneve. Ehhez már súgó monitor kellene, mert általában mindenkit a becenevén hívok. Aztán van egy másik félelmem is: ha egyenként mutatnám be őket, az olyan hosszú felsorolás lenne, hogy leülne az egész buli. Épp ezért szekciónként mutatom be őket. Az idei Margitszigeten azonban már a kivetítőn mutattuk a stáblistát.
„TUDTAM, HOGY MÁR NEM ROCK AND ROLL PARTYT, CSÓKKIRÁLYT MEG HOTEL MENTHOLT KELL ÉNEKELJEK, HANEM VALAMIFAJTA ÁTTÉTELES KÖZÉLETISÉGET”
– Ahogyan utaztam ide a találkozónk színhelyére, az autóban elindítottam azt a lemezt, ami annak idején Fenyő Miklóssal megismertetett.
– A Miki albumot?
– Igen. Hallgattam a dalokat, ami minden régi érzést visszahozott a gyerekkoromból. Nyilván értik az olvasók is, miről beszélek, hiszen elképesztő ereje van egy-egy szerzeménynek. Mindenkinek más emlék jut róla eszébe. Hogy van ezzel a szerző? Mit érez előadóként, amikor egy-egy régi nótához visszanyúl? Beugranak sorsfordító emlékek?
– Nem csak dalokra, hanem a lemezkészítést időszakára is élénken emlékszem.
– Milyen volt akkor a lelkiállapota?
– Rövid ideig nagyon rossz. Ez a rövid idő körülbelül 2-3 hétig tartott a Hungária feloszlását követően. Utána megértettem, hogy nekem mostantól az összes terhet, ami odáig megoszlott, a saját vállaimon kell cipelnem. Egyrészt színpadképessé kell tennem magam, és szükségem van egy olyan programra, amelyben attól fogva egy kicsit másképp fogok megszólalni. Utólag sem tudom, hogy ez a Miki albumon teljes mértékben sikerült-e, de abban biztos voltam, hogy már nem Rock And Roll Partyt, Csókkirályt meg Hotel Mentholt kell énekeljek, hanem valamifajta áttételes közéletiséget. A magam életérzését a magam világából kell adnom. Ez egy meghatározó gondolat volt. Ehhez kaptam segítséget attól a nyugat-berlini együttestől, akikkel már a Hungáriás időben is nagyon jóban voltunk. Szerencsém volt, hogy addigra nagyon jól megtanultam németül és abszolút tudtam velük kommunikálni. Csak fel kellett hívnom a zenekarvezetőt, hogy van egy ötletem, csinálok egy Fenyő lemezt, és ti lesztek a zenekar. Boldogan vállalták. Pillanatok alatt megírtam a nagylemezt. 2 hét alatt elkészültek a dalok. Egyik másik csak úgy kijött. Volt olyan is, amin kicsin gondolkodtam, de rendkívül gyors volt az alkotási folyamat.
– Több dal az albumról a mai napig a Fenyő koncertek fontos részét képezi az Angyali szerelemtől a Légy ma éjjel a társamig.
– Szeretem is őket! Akkor érzelmeim voltak. Az első pár hétben nagyon magam alatt voltam. Az egykori társaim közül haragudtam egyikre, másikra. Megcsalatott embernek éreztem magam. Ma már tudom, hogy nem volt teljesen igazam.
– Mikor vált ez világossá?
– Sokkal később. Hosszú ideig meggyőződésem volt, hogy mindenben igazam van. Csakis az az igazság létezik, ami az enyém. Ezért vívtam meg csatákat zenekaron belül, ahol sebeket is ejtettem. És persze kaptam is sebeket. Több mint egy évtized is elmúlt, amikor erre rájöttem, de ehhez bölcsebbnek kellett lenni. Akkor békéltem meg végleg az egész akkori helyzettel.
– Képes bocsánatot kérni?
– Bármikor.
– Őszintén?
– Igen.
Fotó: fb.com/fenyomiklosofficial
„BEMENTEM A BOLTBA ÉS MEGVETTEM A DOLLY ROLL, ILLETVE AZ R-GO LEMEZEIT IS”
– Magamtól nem említettem volna, hiszen az elmúlt évtizedekben számtalanszor volt téma a legendás haragtartás a „nagy” Hungária tagjai között, de ha már szóba hozta, van ennek egy különös lélektana így utólag. Többen is nyilatkozták közülük, hogy tulajdonképpen ők nem haragudtak önre, igazából csak látszatból kellett eljátszani a „haragszomrádot”, vagy mert azon az oldalon valaki épp azt adta parancsba, hogy márpedig Fenyőt „utálni” kell.
– Ezt magam is így képzeltem el. Megjegyzem: olyan nagy okuk nekik nem is volt haragra, mint amilyen nekem. Ez egy rossz periódus volt akkor, ami pár hét alatt lecsengett, majd ezt követően roppant lelkes lettem, amikor elkezdtünk dolgozni Chipsékkel. A Volt és lesz című dalom egy rendkívül személyes hangvételű szerzemény. Aki dekódolni tudta a szövegét, annak nyilvánvaló volt, hiszen megírtam, hogy nincs mese, megyek tovább.
– És akkor is ment tovább, amikor az ominózus szólólemeznek, amely a Hungária utáni bizonyításra is hivatott, nem olyan lett a fogadtatása, amilyenre számított. Ezt hogyan élte meg?
– Már jóval békésebb lelkiállapottal. Az alkotás öröme feloldotta a csalódottságot, a haragot, a mérget. Akkoriban megvettem az R-GO és a Dolly Roll lemezeket is. Két-három évig rendszeresen beszereztem mindet.
– Valakit elküldött a boltba a családból?
– Dehogyis! Én magam mentem. Besétáltam, megvettem, hazamentem, meghallgattam. Amikor a nagy válás megtörtént, akkor mindketten többet adtak el a lemezeikből külön-külön, mint én. Az én lemezem is arany lett, végül elfogyott 110 ezer példányban, de a platina szintig már nem jutott el.
– Mi volt a véleménye az R-GO 1-ről és a Dolly Roll Vakáció-ó-ó-járól?
– Nagyon tetszett mindkettő. Az R-GO kicsit eredetibb volt, de valamennyi porcikájában fel lehetett ismerni, hogy Szikora nálam tanult mindent. A Dolly Rollal más volt a helyzet. Ne felejtsük el, hogy ők ott voltak hatan kompletten a régi Hungáriások közül, én meg egyedül maradtam. Ők a Hungáriát úgy vitték tovább, ahogyan ők gondolták a rock and rollt. Amikor együtt voltunk, ott az én érzésvilágom dominált, s amikor megszabadultak ettől a kolonctól, a saját szájízük romantikusabb dalait nagyobb sikerre tudták vinni. Emiatt volt bennem némi csalódottság, amiért nem értették meg a közösen töltött időben, hogy mi fán terem ez a műfaj, ezért nem is tudták azt közvetíteni. Vagy csak nem akarták elfogadni. Mindegy már. A lényeg, hogy egy cukrosabb világú Arrividerci Amoréra könnyebben csábult el a közönség, mint egy lírai rock and rollra, amilyen nálam egy későbbi Hungária korszakban mondjuk a Dominó volt, ami kicsit bluesos, countrys, és megtalálható benne az a kis szemtelenség, amiről a rock and roll szól. Ettől függetlenül tetszett az ő lemezük is.
„RISKÓ ÉS KOLTAY ANNAK IDEJÉN MEGKERESTEK, HOGY ÍRNÁNAK EGY VÁLASZ KÖNYVET A SZIKORA ÖNÉLETRAJZ MARGÓJÁRA”
De mondok valamit. Nem sokkal az R-GO megalakulását követően megjelent Szikoráról egy könyv, amit Riskó Géza és Koltay Gábor írtak. Abban rólam is volt szó… Ugye nem kell folytatom a gondolatot, hogy milyen színben voltam benne feltüntetve?
Riskóék azonnal megkerestek engem is, hogy szeretnék-e egy válasz könyvet. Ugyanaz a két ember írta volna, de nem mentem bele.
– Miért?
– Mert már akkor sem voltam hajlandó a bulvárvilágba belemászni. Egy olyan kiadványhoz adni a nevemet, amiben arról beszélek, hogy mi az, ami valótlan az előzőben, pitiánerség lett volna a részemről. Ez az adok-kapok játék sosem volt az én világom. A nagy széthullás idején újságnyilatkozatokra sem reagáltam. Pedig ha tudná, mennyi újságíró bombázott azzal, hogy áruljam el Dolly nevét? Úgy gondolták, bosszúból majd súgok nekik. Simán megmondhattam volna, de az a morális berendezkedésembe nem fért volna bele. Megfogadtam, hogy sosem fogom elárulni.
Riskó és Koltay kitartóan ostromoltak. Egyszer-kétszer feljöttek hozzám, győzködtek. Riskónak volt egy komoly érve. Szó szerint ezt mondta: „Ez most egy versenyfutás, de a végén úgy is te érsz be a célba, te győzöl”. Akkor ezt egyáltalán nem vettem komolyan, hiszen biztos voltam benne, hogy csak azért mondja, hogy megdumáljon. Mindenesetre a későbbi életem során nagyon sokszor eszembe jutott ez a mondat. Eretnek gondolat, nem is szabad ilyet mondani, de talán igaza volt.
– Ha már szóba került a könyv, 2006-ban egy rajongó testvérpár – Gesztesi Ildikó és Gesztesi Albert – tollából megjelent egy kötet, amelyben összegezve volt addigi pályafutásának valamennyi mérföldköve. A borítón azonban kiemelte, hogy nem kért és nem mondott tollba semmit, hanem a szerzőktől kapta ajándékba a kiadványt. Miért nincs még olyan könyve egy 73 éves művésznek, 53 esztendős életművel a háta mögött, amelyben ő maga mesél arról, hogyan élte meg a történteket?
– Talán azért, mert nem volt erre igényem. Egyrészt nem hajtottam, hogy legyen, és nem is találtam olyan embert, aki meg tudja írni az ízlésemnek megfelelően, hogy azt tükrözze, amit gondolok. És abban sem vagyok biztos, hogy a régi dolgokról feltétlenül beszélni kell.
„A TELJES MEGBOCSÁTÁSIG SOSEM FOGUNK ELJUTNI A RÉGI HUNGÁRIÁS TAGOKKAL”
– Mondja, 1995-ben a Hungária újbóli nagy összeállásánál részletesen megbeszélték a többiekkel a korábbi félreértéseket, a kényes ügyeket?
– Egyáltalán nem beszéltük ki, és biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van kimondatlan sérelme felém. Van egy megítéltetésem a szemükben, ami nagyjából hasonlít. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy Dolly a lelke mélyén tudja, hogy soha nem ártottam neki. Azt is, hogy bennem bízhat meg egyedül. Azzal is tisztában vagyok, hogy Robi nagyon szeret engem. Szereti azt, ami én vagyok, amit tőlem tanulhat a mai napig, szereti, ahogyan tudunk diskurálni. Talán még példakép is vagyok számára. De amikor összejön az osztály, előjönnek azok az érzések, amelyek az osztály aktív időszakban is ott voltak. És ezek a régi érzések nem hagyják az embert békén. Azt hiszem, kimondhatom, hogy a teljes megbocsátásig sosem fogunk eljutni. Pedig sokáig azt hittem, ez teljesen feloldható, idővel azonban rájöttem, hogy nem. Találkozni, beszélgetni tudunk. Főleg lényegtelen dolgokról. Az nagyon megy. Érzem a tiszteletet is bennük, hiszen van egy respektusom a szemükben. Amikor össze kell jönnünk és együtt csinálunk valamit, nem azért mérvadó az én véleményem, mert épp Fenyő koncerten vendégek, hanem tudják, hogy amit Fenyő mond, abból rossz nem lehet. Ugyanakkor időnként észre veszek rajtuk kicsinyes érzéseket. Nem állítom, hogy ezek mindig tetten érhetőek, de akkor is ott vannak.
– Idén 40 éve annak, hogy a rock and rollt játszó „nagy” Hungária debütált. Ebben a kávéházban pedig az utóbbi hetekben állítólag többször látták a még élő tagokat együtt, egy asztalnál beszélgetni.
– Valóban voltunk itt néhányszor, de hiába beszélnek akármit, szerintem nem lesz semmi Hungária-ügyben. És nagyon nem jó irány, ha továbbra is a Hungáriáról, illetve a tagokról beszélgetünk.
– Amint nem kapok feldobott labdát Hungária ügyben, amit le lehet csapni, ígérem, meg sem említem! Más téma. Mi maradt meg a régi időszak rajongói megnyilvánulásaiból? Becsöngetnek még önhöz? Várják a ház előtt?
– Nem. Ez teljesen megszűnt a nyolcvanas évek második felében.
– Könnyen elengedte ezt a jelenséget?
– Nem mondom, hogy olyan könnyen, de sikerült mindenféle lelki megpróbáltatás nélkül. Ez a korral jár. Elmúlnak az évek. Az ember kiöregszik a „helyes fiatal srác” szerepből. Amikor először „lemikibácsiztak”, akkor csak 45 éves voltam. Ahhoz is hozzá kellett szoknom, hogy magáznak. Hogy ne menjek nagyon messzire: jön egy 40 éves ember, aki interjút kér és magázva beszélget velem…
– Ezek szerint az sem zavarta volna, ha simán letegezem?
– Cseppet sem zavart volna. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy ez a gesztus szól a tiszteletnek, az ismertségemnek és talán a koromnak is. Nekem ez így nagyon tetszik, és most már nem is fogunk csendőr-pertut játszani.
Fotó: fb.com/fenyomiklosofficial (Kis Áron)
„VÁGYOM A BIZALOMRA, DE NEHEZEN ENGEDEM LEBONTANI A FALAKAT”
– Városi legendák szólnak arról, mennyire nehéz ember.
– Az vagyok.
– Az idő előre haladtával sem lazul?
– Nem. Ennek valószínűleg a gyerekkoromban van a magyarázata, valahol 4 és 5 éves kor között, de nem tudom a pontos okát, ne is kérdezze. Nem járok pszichiáterhez.
– Sosem járt?
– Régebben voltam néhányszor, de nem emiatt.
– Segített?
– Némelyik igen, némelyik nem. Összesen talán 5 pszichiáter volt az életemben, akinél megfordultam. Elsősorban magánéleti történések, illetve az önmagammal való problémáim miatt kerestem fel szakembert, ami miatt akkor lelkileg mélyen éreztem magam. Akkor szükségét éreztem, hogy segítséget kérjek.
– Visszatérve a „nehéz” természetére: a nehézség miben nyilvánul meg?
– Nem tudom, és soha nem is tudtam. Gyakran megkaptam ezt a bélyeget régen is. Amikor ezt a szemembe mondták, mindig megkérdeztem, ez most dicséret vagy korholás? Mert talán az lenne a dicséret, ha azt mondanák rólam, hogy könnyű ember vagyok? A nehéz ember valószínűleg azért nehéz, mert saját gondolatai vannak, vagyis egyéniség. Soha nem dicsérnék meg azért valakit, mert ő könnyű ember. A „könnyűség” nem jó. Egy nehéz ember attól nehéz, hogy amit kimond, ahhoz ragaszkodik. Ettől nehéz vele egyéb dolgokban is, mert határozott elképzelései vannak.
– Bizalmatlan az emberekkel?
– Igen. Van egy alapvető bizalmatlanság bennem, amit fel kell oldani. Akinek sikerül, annak talán túl sok bizalmat is adok. Ilyenkor kicsit félek is magamtól, mert könnyen átesek a ló túloldalára. Mindig több bizalmat adok, mint amennyit kellene. És ez ebből a szempontból roppant ellentmondásos.
– Hisz valamiben?
– A jó találkozásokban nagyon hiszek. Két ember jó időben, jó helyen való találkozása nagyon sokat számít. Hiszek a fantáziámban, illetve a saját kreativitásomban, alkotóképességemben. És a legfontosabb szó itt a fantázia. Olyankor elég határozott és eltántoríthatatlan vagyok. Néha képes vagyok hinni a jelekben, amire figyelni érdemes.
„A SZEMÉLYISÉGEM NEM TŰRI A VISSZAUTASÍTÁST”
Említettem, hogy írtam két színdarabot a saját örömömre. Korábban soha nem írtam szövegkönyvet, ezért rendkívül élveztem. Úgy kezdődött az egész, hogy volt egy ötletem, amiről úgy gondoltam, hogy meg kellene írni. Adtam magamnak három hónapot januártól márciusig, hogy az alatt valamilyen „véletlen” folytán találkozzak össze egy színházi emberrel. A jó sorsom hozzon össze valakivel, aki végül eljuttat egy döntéshozóhoz színházi berkekben. De nem hozott össze. Olyan szintű találkozásokra gondolok elsősorban, amikor elmondhattam volna egy beszélgetésben, mi az ötletem, és kerestünk volna hozzá egy írót. Nem történt ilyen három hónapig. Még csak olyan sem, hogy a színházi világban tevékenykedő ismerőseim közül bárki felhívott volna akármilyen banális apropóból. Éppen ezért egy áprilisi délelőttön eldöntöttem, hogy elkezdem magamtól megírni a darabot. Kezdésként nem az első jelenetet írtam meg, hanem a személyek karaktereit, amiket ott abban a másodpercben találtam ki. Akik jól hangzottak és stimmeltek a történethez. Kitaláltam hát a személyeket, megírtam az „előszót”, vagyis a műsorfüzethez az ajánlót. Ez a darab nagyon tömör elbeszélése. A lényeg. Ezután jött az első jelenet. Gondoltam, írok egy első jelenetet, hátha mégis felhív valaki. Megírtam az első jelenetet, és eltettem másnapra. Másnap felkeltem, odamentem a géphez és elolvastam mindent, amit addig írtam. És tetszett! Beleszerettem, ezért úgy döntöttem, folytatom. Jöttek a gondolatok. Amikor 5 vagy 6 jelenet megvolt (7 jelenet az első rész), akkor azt mondtam, ha most felhív valaki, már szóba sem hozom a darabot, mert ezt én végigírom. Nem is hívott senki… A lényeg, hogy végigírtam a darabot, és annyira élveztem az utolsó mondatig az egész tevékenységet, ami másfél-két hónapig tartott, hogy alig egy héttel később beugrott egy másik gondolat, és azt is elkezdtem írni. Így most van 2 komplett szövegkönyvem tele zenével.
– Fenyő Miklós nem engedheti meg magának, hogy besétál bármelyik színház igazgatójához és odaadja a szövegkönyvet?
– Nem.
– Miért?
– Mert nem kérek a visszautasításból. Nem tűri a személyiségem.
„NAGYON SÉRÜLÉKENY VAGYOK”
– Milyen károkat okoznának egy esetleges visszautasítással?
– Elrontanák az örömömet valamilyen visszautasítási klisével a „nagyon érdekes, amit írtál, de…” – kezdetű mondatokkal. És ezzel én nagyon is sérülnék. Egész életemben vigyáztam arra, hogy lehetőleg ne szenvedjek el visszautasítást, mert abban tényleg sérülök.
– Inkább növesztett egy páncélt?
– Inkább azokkal dolgoztam, akikben valamilyen szinten biztos voltam, hogy ha megkeresem őket, szinte azonnal igent mondanak, de ebből volt kevesebb. Vagy azzal, aki engem megkeresett. De ugyanígy gondolkodtam a szerelem terén is. Nem ostromoltam feleslegesen egy nőt. Abban a pillanatban, hogy éreztem, nem akar, máris elengedtem. Védekezésből azonnal kiszerettem belőle. Nagyon sérülékeny vagyok.
Annak idején a rólam – vagy körém – írt darabokhoz kellett dalokat szereznem, és meg kellett mutatnom a dalokat a döntéshozóknak. Ha valamit korrigálni kellett, azt még tűrtem. De ez a két szövegkönyv túlságosan is szívügy.
Amikor valami nagyon szívügy, arra még inkább vigyázok. Annak idején, amikor kitaláltam a Hotel Menthol nevet, szintén beleszerettem a szókapcsolatba. Elindította a fantáziámat. Beugrott a hotel, és a hozzá kapcsolódó koncepció lemez, hogy mi minden történik a hotelben, amitől az ember boldog lesz. Az első pillanattól fogva megterveztem mindent, de még Novainak sem mondtam el rögtön az ötletet. Gábort nagyra becsülöm, ő a zenei szövetségesem, több lemezem zenei rendezője. Jól tudunk kommunikálni, nagyon értjük egymást. De még neki sem mondtam el az ötletet, mert annyira a szívügyem volt, és az is fájt volna, ha akkor leszólja. Persze nyilván győzködtem volna és amennyire ismerem, meg lehetett volna győzni, de egy rossz félmondat elvette volna a kedvemet. Csak egy héttel később mondtam el neki, és szerencsére azonnal értette.
– Mi az, ami igazán motiválja még?
– A színház. A színházi világban való közreműködés érdekel leginkább.
– Görcsök már nincsenek?
– Már rég nincsenek. Utoljára 1968-ban volt bennem ilyen fajta görcs, hogy a Ki mit tud?-ot nyerjük meg. Aztán 1977-ben újra éreztem valami hasonlót, de már mérsékeltebb verzióban. Akkor azt ígérték a lemezgyárban, hogy ha a Metronóm Fesztiválon a döntőbe jutunk, akkor kiadják a Beatles láz című lemezünket, ami nekem akkor nagyon fontos volt. Végül nem csak a döntőbe jutottunk be, hanem végig az első három helyezett között voltunk, de a Neoton kiütött minket. Erdős Péter, a Hungaroton akkori vezére azt mondta, hogy „Nem kell ezen görcsölni”. Nagy bölcsen elmutogatta nekem, hogy itt van a földgömb, amelyen egy icipici hely Magyarország, azon belül még kisebb Budapest, majd hirtelen váltott: „Gondolja, hogy a Beatles lemezüknek akkora jelentősége van?” Akkor azt hittem, belerúgok... Mint mondtam, rendkívül fontos volt nekem az a lemez, emiatt türelmetlenebb voltam. Ma már higgadt vagyok. Ha valahol azt látom, hogy nem kellek, akkor azonnal búcsút intek. Éppen ezért megkímélem magam attól, hogy színházakba mászkáljak fölöslegesen.
„NYILVÁNVALÓAN EGYSZER ABBA KELL HAGYNI…”
– Számomra egy koncertben, így a Fenyő koncertekben is mindig az a legizgalmasabb kérdés, vajon melyik dallal kezdődik majd az aktuális buli. Általában hogyan zajlik a program megtervezése? Először a belépőt találja ki, s ahhoz igazítja a dallistát?
– Igen. Egy Margitszigeti koncertnek például mindig van egy átfogó gondolata, ennek megfelelően egy címe is. Amikor ezt összerakom fejben, már azon gondolkodom, mire kellene belépni. Az egy szcenikai hangulat. Ha ez megvan, ez inspirál arra, hogy összeírjak 30 dalt csak úgy, amelyek közül majd a végleges 25-öt össze fogom rakni. Viszonylag gyorsan kialakul, hogy mi szólal meg. Bár még nem sorrendben vannak, 10 százaléknyi változtatást megengedek magamnak. Adva vannak a kihagyhatatlan slágerek, amelyekből ma már a Limbó hintót néha kihagyom…
(nevet)
A cölöpök azonban megmaradnak, mert nem okozhatok csalódást, és ez már eleve determinálja a műsor szerkesztését. Aztán jönnek az „ez milyen régen volt”, a „de ez tavaly is volt” – érvek, mert ismételni sem szeretném magamat. Példának okáért, ha egy „Csavarog a villamost” megengedek magamnak egy koncerten, akkor 5 év múlva játszom el újra. Nem köszönhet vissza évente, mert mittudomén, ismerik-e egyáltalán? Néha érdemes bedobni olyat, amit nem ismernek, néha érdemes olyat, amit biztos, hogy hallottak régen, de már elfelejtettek és most felismerik, hogy tényleg… De ezzel nem lehet túlzsúfolni egy műsort. És aztán van dramaturgiája is a műsornak, hogy 3-4 pörgős után nagyon jól esik egy lírait is hallani. Sok szempont van, aminek meg kell felelni ahhoz, hogy egy koncert sikeres legyen.
– Hogy is fogalmazott fentebb? „Eretnek gondolat” lenne, s talán nem is szabadna ilyet kimondani, de ha már kigondoltam megkérdezem. Ha a közönség egyszer azt mondaná, hogy elég volt…
– Arra céloz, hogy esetleg negyed ház lenne a Margitszigeten?
– Akár…
– Nem feltétlenül eretnek gondolat, mert erre folyamatosan készítem fel magam. Nyilvánvalóan egyszer abba kell hagyni és az nem jó, ha a közönség zavarja haza az embert. Gondolkoztam már azon, mihez kezdenék, ha abbahagynám. Valószínűleg utazgatnék sokat, és annak az élményéből táplálkoznék a köztes időben. Csak az a baj, hogy tulajdonképpen nincsenek olyan igazi álom-helyek, ahová vágyom eljutni, mert ahová vágytam, ott már jártam. A színház maradt még álomként. Más nem. Ha ez sem lesz, akkor nyugdíj…
Fenyő Miklós és Sándor András