Presser Gábor: „Félnem kell a holnaptól mert bolond világban élünk”
„Nyisd ki tíz percre a Híradót…Ha nagy ritkán belenézek, igenis tartok a holnapoktól. Anyagi értelemben persze nem. Talán csak a holnaputántól. Vagy az azutántól. Nagy lett a felelősségünk, mert ebben a zavaros időszakban még több kapaszkodót kell adni a fiatal kollégáknak ahhoz, hogy legalább a mi lelkiismeretünk megnyugodjon.”
Fotó: Vígszínház hivatalos oldala (fb.com/vigszinhaz)
Ezer éve terveztem a vele való találkozást, de tartottam is tőle, annyi rémtörténetet hallottam róla a szaktársaktól. Mesélték, milyen stílusban képes „beszólni” újságíróknak. Aztán hamar kiderült, hogy ez is, mint általában az összes ilyen jellegű híresztelés, teljesen alaptalan, vagy épp a felkészületlen firkászok bosszúállása, amiért felkészületlenségükért valóban beszólt nekik. Nekem a lehető legpozitívabb tapasztalataim vannak Presser Gáborral. Abban az időszakban, amikor találkoztunk, többnapos tévéfelvételen vett részt, de azt mondta, egyik nap ebédidőben nyugodtan mehetek. Az időnk azonban korlátozva volt. A műsor gyártásvezetője előre jelezte: ha lejár az étkezésre szánt egy óra, azonnal be kell fejeznünk a beszélgetést, ők pedig folytatják a forgatást.
– Nem zavar, hogy eszem?
– Nem. Egyél csak.
– Ha itt befejezzük, vissza kell mennem a stúdióba, és órákig nem jutok élelemhez. Nézd most el nekem, hogy a válaszok közben megeszem a rántott húst.
– Elnézem. Különös közjátékra lettem figyelmes a minap egy sajtótájékoztatón.
– Velem kapcsolatban?
– Igen. Meglepődtél azon, hogy le akarnak fotózni, pedig az egyik főszereplője voltál annak a lemeznek, amit épp be akart harangozni a kiadó.
– Gyakran előfordul ilyen, ugyanis soha nem azért csinálok valamit, hogy
„híres” legyek. Persze tisztában vagyok vele, hogy a munkám együtt jár a nyilvánossággal. Amíg be nem kerültem az Omegába, eszembe sem jutott, hogy a dal alkalmas lesz arra, hogy engem ismertté tegyen. Az évekkel aztán megszokja az ember, de örök dilemmát okoz.
– A természeted miatt?
– Igen. Azon nem tudok változtatni. A természetem pedig azt diktálja, hogy egy határon túl ne lépjen be senki a privát szférámba, csak a nagyon személyes barátok.
– Ezért sem beszéltél soha a magánéletedről?
– Pontosan. Magában a szóban is benne van, hogy magánélet. Még akkor is, ha nem egy szép csengésű kifejezés. Mindig is úgy gondoltam, ha én tiszteletben tartom mindenki más privát szféráját, nem foglalkozom mással, talán joggal elvárhatom, hogy az enyémmel se foglalkozzanak. Az biztos, hogy a dalokon kívüli cselekedeteimmel nem fogok kitűnni semmivel.
Nagyon remélem, hogy ezek után sem fogok olyat tenni, amivel az újságok címlapjaira kerülök. Annak persze örülök, ha a munkásságomat értékelik, de időnként úgy érzem, hogy az érdemeimen túl is becsben tartanak, mint zenészt vagy zeneszerzőt.
– Nem elemeztük ki a természetedet.
– Nem is fogjuk. Nehéz dolog magamról „ítéleteket” fogalmazni.
„MORÁLIS KÖTELESSÉGEMNEK TARTOM, HOGY HA VALAKIVEL EGYÜTT DOLGOZOM, AKKOR FIGYELJEK RÁ, ÉS ALÁZATOS LEGYEK VELE”
– Könnyű veled együtt dolgozni?
– Könnyűvé teszem a velem dolgozók életét, mert igyekszem belőlük mindent előbányászni, amiről talán még maguk sem tudják, hogy ott van bennük. Morális kötelességemnek tartom, hogy ha valakivel együtt dolgozom, akkor figyeljek rá, és alázatos legyek vele. Főleg azokkal, akiknek dalokat, vagy lemezeket írtam. Nekem az a dolgom, hogy őket minél magasabbra emeljem. A producernek úgynevezett „untermannak” kell lennie, aki alulról emeli fel azokat, akik fényben állnak, hiszen ők adják elő a dalokat.
– Melyik időszakod volt igazán termékeny?
– Talán a mostani, hiszen most jut több időm a zeneszerzésre. Már nem vagyok zenekarvezető, nem ülök irodákban, és nem beszélgetek fölöslegesen olyan dolgokról, amelyekről ma már a zenészek menedzserei beszélgetnek. Az LGT fénykorában nem volt szabad menedzsert tartanunk, mert ez a foglalkozás valamiféle nyugati ártalom volt, s ezért nekem kellett mindent intézni. Hozzá kell tegyem: mindenki bánatára. És én voltam a legszomorúbb, mert nem csináltam jól.
– Mondták is, hogy nem vagy jó zenekarvezető?
– Nem. De szerintem csak azért, mert nem akartak megbántani. Ugyanakkor, ha mondanák, azonnal visszakérdeznék, ha olyan rossz voltam, miért hagyták, hogy nap mint nap gürcöljek?
– Hiábavaló gürcölés volt?
– Sajnos nagyon sokszor. És tudod miért voltam ügyetlen menedzser? Mert mindig megmondtam a véleményemet mindenkinek, méghozzá bele az arcába. Ezért a legtöbb irodával nagyon rossz viszonyba kerültem, és ennek a zenekar is itta a levét, nemcsak én. A hanglemezgyárral sem volt rózsás a viszonyunk. Hosszú évek alatt mi csináltuk a legkevesebb lemezt, mert nem álltak velünk szóba.
„LELKILEG SOKKAL JOBBAN RAGASZKODOM A MUNKÁIMHOZ”
– Ennyi évtizeddel és ilyen mennyiségű hanghordozóval a hátad mögött örömöt okoz még neked, amikor a kezedbe veszel egy-egy új produktumot, mondjuk egy új CD-t?
– Egyre nagyobb örömet okoz, mert lelkileg sokkal jobban ragaszkodom a munkáimhoz. Régen csomó lemezem meg sem volt otthon, mert mindet elajándékoztam, miután megjelent. Évekig képtelen voltam utána járni. Aztán olyan mennyiség halmozódott fel mögöttem, hogy érdemes volt egy kicsit rendet csinálni. Miután pedig rendet tettem, értek meglepetések. A történethez hozzátartozik, hogy nem szoktam magamat hallgatni. Amíg elkészül egy produkció, nagyon sokat hallgatom, az utolsó keverési nap után pedig már nincs lelkierőm ahhoz, hogy a kész CD-t – vagy régen a bakelitet – könnybe lábadt szemmel hallgassam otthon. Éppen ezért, évek múltán hihetetlen meglepetéseket okoztak a régi munkák. Például elővettem egy régi Katona Klári-bakelitlemezt, mert le akartam írni a „Mindig, mindig” szövegét. Meghallgattam, és csomó olyan dolgot fedeztem fel rajta, amit már magam sem tudom, hogyan játszottam fel. Amolyan tudatalatti zenéléssel. Soha nem úgy készültem fel egy lemezre, hogy előtte gondosan gyakoroltam egy zongoraszólót, hanem a stúdióban odaültem a zongorához, ringatóztam, és a sok kísérlet közül egyszer csak beleszerettem valamibe. Szabadon szeretek játszani, ezért nem is foglalkozom felvétel közben a komputerekkel. Elveszi a figyelmemet a zenéről, ha ott még matatni kell az egérrel. Az előbb említett Katona Klári-lemeznél olyan hangnemekkel dolgoztunk Kiss Pistával, hogy egy szekrényre való anyagot játszottam fel. És ez most nem vicc. Neki valóban volt egy olyan szekrénye, ahol kizárólag az én játékaim voltak találhatók, és abból válogattunk. Amelyikbe beleszerettünk, az került a lemezre. És úgy meg tudok lepődni tíz év „nem hallgatás” után… (nevet) Ez persze memória- probléma is. Könyveket is elfelejtek, így újra tudom olvasni. Azt nem felejtem el, hogy élményt adott, de öt-hat év után úgy tudom ismét lapozni, hogy nem tudom előre a fordulatokat.
– A filmeket is „friss élményként” tudok újranézni?
– Azokat is. Valamifajta memória lyuk lehet a fejemben. Lárika éneklése mindig lenyűgözött, és meghallgattam a második lemezünket, aminek talán címe sincs, s azon is találtam izgalmas, újnak ható megoldásokat.
– Az általad írt Révész Sándor-szólólemezt mikor hallottad utoljára?
– Nagyon régen. Talán akkor, amikor CD-n is kiadták. Nem, mégsem akkor. Fél évvel a megjelenést követően, mert akkor került a kezembe. Azt a lemezt egyébként nagyon szerettem, az egy jó anyag volt. Igazi férfimunka, odatettük magunkat rendesen.
„EGY DAL SOHA NINCS KÉTSZER UGYANÚGY ELJÁTSZVA”
– Lárikával és Révésszel mikor találkoztál utoljára?
– Régen… Egyikükkel sem vagyunk napi kapcsolatban, bár időnként nagyon kellemes leveleket váltunk e-mailen.
– Minek kellene ahhoz történnie, hogy újra lemezt vagy dalokat írj nekik?
– Nehéz kérdés, mert sok körülménytől függ. Eleve nem úgy történik, hogy felkérnek, és arra azonnal válaszolni kell… Bár, ha kettejük személyét és énekesi mivoltát tekintem, akár azonnal. Ugyanakkor itt már egyéb körülményeket is figyelembe kell venni. Egyáltalán nem biztos, hogy dolgozni akarok a kiadójukkal vagy a menedzserükkel. De ezek csak példák.
– Mi a legjobb a zenében?
– Az, hogy nem történik meg kétszer ugyanaz. Soha nincs egy dal kétszer ugyanúgy eljátszva. Épp ez tartja életben a mai napig az LGT-t.
Van olyan zenekar, amit azt tart életben, hogy minden tökéletesen ugyanúgy működik, és óraműszerűen dolgozik. Ez is becsülendő. Az LGT-nél más a helyzet. Mindig úgy működtünk, hogy mindenféle előzetes megbeszélés nélkül összenéztünk, és tudtuk, mi fog történni. Rajtunk kívül azonban senki más nem tudta. Sem a hangmérnökünk, sem az akkor már az ötvenedik napon velünk játszó háttérmuzsikosok, sem a közönség. Jó volt figyelni az arcukat.
(mosolyog)
A kedvenc zenei kísérletező számunk az „És jött a doktor”. Ezt 8 és 28 perc közötti időtartamban nagyon sok verzióban játszottuk már. Az LGT egyik aktivistája egyszer készített is egy válogatás CD-t kizárólag ezek változataiból „A szovjet doktorok” munkacímmel. Van köztük szigorú, nagyon szikár rock verzió és bigbandes változat is. Elzenélgettünk… (nevet) És ezt nagyon tudtuk élvezni. Ugyanígy tudtunk magunkon nevetni is. Ezért éreztem az LGT-t mindig egy különálló zenekarnak, mert soha nem vettük magunkat komolyabban, mint ahogyan kell. A munkának persze nagyon komolyan nekifeküdtünk, de sok kiváló zenélésünk nem került felvételre. Például elveszett egy kubai szalagunk, ahol kubai zenészekkel játszottunk együtt – fenomenálisan.
(Ekkor kopog a gyártásvezető, és finoman közli, lejárt az időnk, folytatódik a forgatás.)
– Be kell fejeznünk.
– Gyere vissza holnap ugyanekkor, ebédidőben!
– Komolyan?
– Persze! Jó a beszélgetés, folytassuk.
– Itt leszek!
(Másnap pontosan ott vagyok ismét a stúdióban. Gábor még kamera előtt ül, amikor befejezik a felvételt, az asszisztens már hozza is a korábban rendelt ebédet. Mire az öltözőbe érünk, Gábor ismét a műanyag dobozzal a kezében ül le mellém.)
„A SZOCIALIZMUSBAN GYŰLÖLTEM ROSSZ KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT ZENÉLNI”
– Megint rántott hús?
– Minden nap ez van. Rántott hús és interjú… (nagyon nevet)
– Gondolom, nem kellene mindenáron dolgoznod…
– Nem is kell. Dolgoztam én már eleget ahhoz, hogy ne kelljen elvállalnom olyan munkát, amihez nincs kedvem. Minden eddigi munkát rendesen elvégeztem, és túlzás nélkül állíthatom, senkinek nem okoztam csalódást. Ma már erkölcsileg is megengedhetem magamnak, hogy válogassak.
– A holnaptól sem kell félned?
– De félnem kell, mert bolond világban élünk. Nyisd ki tíz percre a Híradót… Én nem szívesen teszem, és nem is túl sűrűn. Ha mégis belenézek, igenis tartok a holnapoktól. Anyagi értelemben persze nem. Talán csak a holnaputántól. Vagy az azutántól. Másfél év alkotói szabadságra azért el tudnék menni.
– Nem is hiányozna koncertezés ebben az időszakban?
– Biztosan eszembe jutna… (mosolyog)
– Azt mondtad egyszer, a koncert olyan, mint a színházcsinálás.
– És ezt a mai napig így is gondolom, hiszen minden este eldől, hogy az aznapi produkció jó vagy nem. Sikerült a varázslat vagy nem. Ez komoly játszma. Aki engem látott már játszani, nagyon jól tudja, hogy teljesen átadom magam annak, amit csinálok, és imádok játszani.
– Miért terjedt el mégis ennek az ellenkezője?
– Mert valami barom kitalálta, és elkezdte terjeszteni. A szocializmusban gyűlöltem rossz körülmények között zenélni, mert az a produkció kárára ment. Botrány, mennyire nem értettek a szakmához azok, akik a koncerteket szervezték. Ez nem csak minket érintett, hanem a komolyzenészeket is. Fűtetlen öltözők, ahová még egy törülközőt sem hoztak, koszos színpad, áramingadozás műsor közben. Volt gond elég. Sokszor mellékes dolognak tekintették a produkciót, és a művészember nem számított művésznek.
– Neked pedig mint zenekarvezetőnek duplán kellett idegeskedned?
– Igen. És nagyon utáltam. Épp azért, mert zenekarvezető voltam, nekem kellett vitatkozni, követelőzni.
„ÉRZŐ EMBEREK VAGYUNK, NEM LEHET MINDENT ELFELEJTENI, AMIKOR SZÍNPADRA LÉPÜNK”
– Vittél fel problémát a színpadra?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Érző emberek vagyunk, nem lehet mindent elfelejteni. Persze van az a pont a zenében, az a felfokozott állapot, amikor elfeledkezel a problémákról, de addig el kell jutni. És olyan is volt, nem tagadom, hogy valami annyira bántott, hogy a két és fél óra zenélés sem tudta elfeledtetni. Engem sajnos ki tudnak zökkenteni dolgok, de azt egy percre sem felejtem el, hogy az emberek jegyet vettek, és a legjobb formámat kell adnom. A színházi életemben a legnagyobb művészektől leshettem el, mit jelent az alázat és az elhivatottság. Én is ezt próbálom a következő generációnak tovább adni, mert egyre zavarosabb a világ, most még több kapaszkodót kell adni a fiatal kollégáknak ahhoz, hogy legalább a mi lelkiismeretünk megnyugodjon. Ilyen értelemben jó dolognak tartottam a Megasztárt, mert ott a nagy nyilvánosság előtt vallottunk erről.
– A Megasztárnál a feladat vonzott inkább vagy a gázsi?
– Amikor elvállaltam, nem tudta megmondani a producer, hogy mennyi pénz lesz rá. Úgy gondoltam, az a verseny segíthet abban, hogy az itthoni dalszerzők és a dalok nagyobb nyilvánossághoz jussanak. Aztán menet közben tapasztaltam, hogy egyéb szempontok adott esetben fontosabbak egy ilyen műsorban. Szükség lenne valami nagy változásra a szórakoztatóiparban, mert azoknak a tehetséges fiataloknak, akik dalokat írnak, meg sem fogjuk ismerni a műveiket, mert negligálja őket a média. Fontos lenne a fiatalokat arra bátorítani, hogy elmélyülten foglalkozzanak a zenével.
Ez most egy szinte „végzetes” helyzet. 20-30 év múlva majd a fejéhez kap valamelyik politikus, és azt fogja kérdezni, miért nincsenek ennek a hazának saját dalai? Ekkor majd kap egy hordót, amire felállhat, esetleg egy zászlót is a kezébe, és kiabálhat. Talán még nem jött el az utolsó pillanat, lehet ezen segíteni, de nagyobb összefogás kellene.
Tudom, hogy a napi problémái sokkal fontosabbak az embereknek, mint ez, de akkor is úgy gondolom, hogy a magyar dal az utolsó száz évet tekintve hihetetlenül fontos része volt a hétköznapi kultúránknak, és igenis sokat adott az embereknek. A legerősebb vonulat a hetvenes-nyolcvanas évek zenéi voltak, amelyek szerintem társadalmi szempontból is rendkívül fontosak. Hol vannak ma ezek?
„A NAGY UTAZÁS CÍMŰ DALT DÉS EREDETILEG SOMLÓNAK SZÁNTA,
DE TOMI NEM VÁLLALTA EL, EZÉRT LACI ENGEM KÉRT MEG…”
– Más szerzők veszik a bátorságot ahhoz, hogy saját szerzeményeikkel bombázzanak, és arra kérjenek, énekeld el?
– Nem... (nevet) Én nem számítok énekesnek. Énekes-szerzőnek számítok.
Annak idején Dés is azért kért meg a Nagy utazás eléneklésére, mert Somló nem vállalta. Én lettem a Somló helyettese. Azóta nem énekeltem el senkinek a dalát. Van nekem elég…
– Elérhető vagy egy átlagember számára?
– Sajnos igen, mert a nagy többség azt hiszi, amolyan problémamegoldó ember vagyok, és mindent el tudok intézni. Sokan fordulnak hozzám a legelképesztőbb kérésekkel, amihez természetesen semmi közöm.
– Hogyan jutnak el hozzád ezek a kérések?
– Leginkább levélben.
– Publikus a címed?
– Fenét! Nem hiszed el, de a nekem címzett levél bárhonnan megérkezik. Kaptam már meg úgy egy Amerikából – Chicagoból – feladott levelet, hogy csak ennyi volt a borítékra írva: Presser Gábor, Budapest. Aztán a Pannónia Filmstúdióba címzett boríték is megérkezett. Ugyan nehezemre esik ezt elmondani, de ha már megkérdezted, megragadom az alkalmat, és elárulom, roppant körülményes ember vagyok. Amikor dolgozom, szeretek elmélyülni, lassan dolgozni, mert sok időre van szükségem. Amikor illendőségből olyasmikre kell válaszolnom, amihez nem is igazán tudok hozzászólni, az igenis teher. És csak a drága idő megy vele. Nem vagyok lemezkiadó, nem érek semmit azzal, ha elküldenek nekem egy dalszöveget, verset vagy novellát, akár forgatókönyveket. Én egy zeneszerző vagyok, aki sehol nincs döntő pozícióban. Nincsenek vállalkozásaim, nem hozok létre semmit, csak zenét. Tehát ha valamihez véleményt kérnek tőlem, az a dalszerzés rovására megy. Miért kellene nekem privátban azt hallgatnom, hogyan énekel valaki, és erről írjak is véleményt? Garmadával jönnek a CD-k. Tök fölöslegesen. Van egy életem, és bármennyire is meg fognak rám haragudni ezért, de nem fér bele az, hogy órákon át hallgassam a küldeményeket, majd leveleket fogalmazzak hozzá. És írjam le nem bántóan, hogy katasztrófa, amit küldtek, vagy magyarázzam el, hogy nekem ugyan tetszik, de ezzel a véleménnyel semmit sem ér. Mindennek a tetejébe van olyan, aki elvárja, hogy menjek el a postára, és küldjem neki vissza a CD-t, mert kéri vissza. Felmentést kérek e szerep alól, mert nem bírom.
– Milyen CD-k vannak az autódban?
–Santana ritkaságok, Elvis Costello, három-négy kubai CD, amitől majd kiugrottam a kocsi tetején, annyira jó zene. Aztán Björk, Johnny Mitchell, Mariann Faithfull, Tom Waits…
„BEAMTER BUBI AZUTÁN ÁLLT VELEM SZÓBA,
HOGY MEGTUDTA, AZ OMEGÁBAN JÁTSZOM. ELŐTTE VISSZA SE KÖSZÖNT…”
– Igaz, hogy egy házban laktál Beamter Bubival?
– Igaz. De honnan ismered te Beamter Bubit? A mai fiatalok már nem nagyon tudnak róla.
– Nevetni fogsz: Rátonyi Róbert „Mulató a nagymező utcában” című könyvéből. Ott olvastam róla először, aztán utána kerestem, és láttam, hogy legendás figurája volt a magyar swing zenének. Állítólag zseniális dobos volt.
– Mi az, hogy… Zseniális bizony. Beamterről Örkény is írt, feltétlenül olvasd el! Elképesztő mesélő volt. Sokat mesélt a hadifogságuk történetéről. Utoljára a Ripacsok forgatásán, a Savoy bárban beszélgettünk. Akkor azon gondolkodtam, hogy fel kellett volna venni, amit mond. Elképesztő mi mindent megélt, és milyen történetei voltak! Az Arizóna mulatóban az egyik Horthy fiú térden állva gratulált neki. Erről Rátonyi is írt?
– Igen.
– Legendás történet. Ahogy ezt Beamter elmesélte, attól meghaltam. A sztorikat feltehetően sokszor kiszínezte, de az előadása isteni volt. Akkor kezdett el barátkozni velem, amikor megtudta, hogy híres pali vagyok, az Omegában játszom. Előtte vissza sem köszönt. Ő ilyen volt. Bubi fogalom volt a budapesti éjszakában, igazi nagy szórakoztató, ami tulajdonképpen ma már egy kihalt szakma Magyarországon. Nagyszerű muzsikus, nagyszerű dobos és vibrafonos volt, tényleg osztályon felüli pali. De nem csak Beamter lakott a házunkban. Kettőnk között volt Seress Rezső. Aztán Vadas Zsuzsa és Tóth Janó, aki egy csodás operatőr volt. Különleges ház volt ez…
„23 ÉVES VOLTAM, AMIKOR A PAPÁM MEGHALT. AKKOR HOSSZÚ IDEIG AZT HITTEM, HOGY APÁS VAGYOK. AZTÁN, ÉVEKKEL KÉSŐBB, AMIKOR ANYU IS ELMENT, NAGYON ANYÁS LETTEM…”
– Komár László visszaemlékezéseiben olvastam a legendás víkendházadról, amit állítólag a szüleidnek vásároltál, hálából.
– Ez egy icipici, egyszobás víkendház volt. Három év munkájából spóroltam. Igaz, akkor az ingatlannak nem volt értéke, fillérekért kótya-vetyéltek ingatlanokat, később sajnos én is… Vettem egy szobácskát egy kertben, mégis hihetetlenül boldog és büszke voltam. El nem tudom mondani azt az érzést, amikor először kijött velem apám, és megmutattam neki a gyönyörű birsalmafát, és leültünk annak a tövében. Ott üldögéltünk egész délelőtt, és dumálgattunk.
–Szerette azt, amit csinálsz?
– Inkább engem szeretetett. Teljesen mindegy volt, hogy mit csinálok. Ha bélyegeket gyűjtöttem volna, akkor azt szerette volna.
– Dicsért?
– Apám valami miatt túlságosan szemérmes volt, anyám pedig szigorú. A mamám pedagógiai okokból nem dicsért agyon, a papám pedig egyszerűen mindig csak úgy dicsért meg, hogy valamiféle körmondatba ügyesen beleillesztette. Aki nagyon figyelt, az észre is vette. Nem volt szükségem a dicséretére, mert annyira szeretett, hogy pontosan tudtam anélkül is, hogy mondta volna. Egy apa és fia között valószínűleg az érzések erősebbek, mint a szavak.
– Apásabb voltál inkább?
–23 éves voltam, amikor a papám meghalt. Akkor hosszú ideig azt hittem, hogy apás vagyok. Aztán, évekkel később, amikor anyu is elment, nagyon anyás lettem…
– Kellemetlen erről beszélni?
– Idáig még elmehetünk. Jól tetted fel a kérdést, azért tudok válaszolni rá.
– Egyszer hívtalak telefonon, azt mondtad, éppen kutyát sétáltatsz.
Somló mesélte, hogy ajándékba kaptad a németjuhászt.
– Miután kiköltöztünk a városból, Lacika, a technikusom beállított, kezében egy négyhónapos németjuhásszal, és azt mondta, Pici, ezt neked hoztam. Persze van benne egy nüansznyi elgondolkodtató dolog, hogy az ember csak úgy visz a másiknak egy kutyát, de ezt inkább hagyjuk… (nevet)
Szóval egyszer csak lett egy kutyám, és azt gondoltam, ha a kutya akar itt lenni, akkor maradjon. Előtte soha nem volt kutyám, azt sem tudtam, hogyan kell vele bánni, aztán szépen összenőttünk. Amíg élt, minden reggel kimentünk az erdőbe. Persze csomó gonddal járt, és törődni kellett vele, de közben sok mindenért kárpótolt.
„HA JÓL VÁLASZTASZ MAGAD KÖRÉ EMBEREKET, AKKOR KÖNNYŰ RAGASZKODNI”
– Azt mondják, magadnak való ember vagy.
– Ezt vállalom! Mindig egyedül éltem az életemet, egyedül intéztem a dolgaimat. Annak idején, amikor még létezett a nagy budapesti éjszaka, egy bizonyos pontig a zenekari társaimmal tartottam, majd különváltam, mert szerettem az életemet magam koordinálni. Akkor is magamnak való voltam, amikor még nem volt bulvársajtó, és nem figyelték, hogy mit csinálsz. Sőt, régen ez inkább tabu volt a sajtóban, hogy egy művészről bármit is megírjanak, ami úgymond „leleplező”. Én már abban az időben is azt éreztem, hogy senkinek semmi köze ahhoz, hogy negyed egykor melyik kapun megyek be éjjel.
– Hűséges típus vagy?
– Nem úgy tűnik?
– De.
– Ragaszkodom a barátaimhoz, nem hagyom cserben őket. Sem a magánéletben, sem a zenében. De ha jól választasz magad köré embereket, akkor könnyű ragaszkodni.
– Váltál meg zenésztől?
– Haraggal nagyon kevéstől. Ettől függetlenül nem vagyok jóban mindenkivel.
– Haragszol emberekre?
– Nagyon is! De ne kérdezd, miért.
– Haragtartó ember vagy?
– Amíg bocsánatot nem kérnek, igen. Tudok megbocsátani, de nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.
– Mit kívánjak Neked?
– Nekem? Hát ez meg milyen kérdés?
– Ilyen…
– Ahhoz túl sok mindenre vágyom, hogy ezt így el tudjam mondani. Szerintem ne így fejezzük be, mert a fontos dolgokat biztosan elfelejteném.
– Tudod mit, inkább azt kívánom, ha legközelebb találkozunk, akkor is
így csillogjon a szemed beszélgetés közben!
– Ez kedves, megköszönöm! Ez nagyon jó kívánság.
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<