Szikora Róbert: "Féltem, hogy csak addig szeretnek, ameddig divatos vagyok"
„Az R-GO bomlásának pillanatában megjelent „Az Idő” című nagylemez, ami megint akkora lépés volt, hogy meg is osztotta a közönséget. Erre jött a Proletars, és még jobban megosztotta a hallgatóságot. Azt mondtam, nem baj, inkább legyen sokkal kevesebb Szikora-rajongó, de azok most már gondolják komolyan, hogy ez az egész a zenéről szól, és nem a divatról. Nem arról, hogy milyen szép, jópofa gyerek ez a Szikora Robi. Féltem, hogy addig fognak szeretni, amíg divatos vagyok, aztán elfelejtenek…”
Fotó: RTL Sajtóklub / Bársony Bence
– Minden nap járok templomba, de ma reggel nem mentem, mert álmos voltam. Délután eszméltem, hogy mikor fogok templomba menni, ha hozzád ide kell érnem. Aztán megoldottam. Pasarét környékén, a Frankel Leó utcában van egy kis máltai szeretet-templom, oda lementem, és utána robogtam ide.
– Valóban minden áldott nap meglátogatod Isten házát?
– Igen, 1995 óta folyamatosan. Akkor volt egy Hungária-koncert a Népstadionban, ami azért nagyon emlékezetes dátum, mert előtte megbetegedtem, s úgy volt, hogy nem is lesz emiatt buli, vagy legalábbis én nem leszek ott…
– Komoly betegség volt?
– Annyira, hogy előző éjszaka meg is akartam „halódni”! (nevet) A torkommal volt valami…
– Bebeszélted magadnak, vagy konkrétan életveszélyes állapotban voltál?
– Nem beszéltem be. A dokibácsi mondta, hogy „uram, a maga torkát meg kell műteni, különben reggelig megfullad”. Nem engedtem, hogy megműtsék. Addig is nagyon bíztam a Jóistenben. Szerettem volna kisírni tőle egy ilyen csodát, hogy azon az estén csináljon valamit, mert gyerekkorom óta szolgálom őt. Mondtam, hogy most megmutathatod te is, mennyire szeretsz engem Uram. És addig-addig könyörögtem, amíg tényleg történt egy csoda, de a részleteket nem szeretném elmesélni. Azóta minden nap megyek templomba, minden nap elmondok egy rózsafűzért, amit a nagymamák szoktak. Ismered?
– Ismerem. Legalább fél óra, amíg a végére érsz.
– És az egész másfél óra! Tulajdonképpen semmi mást nem csinálok, mint amit Mózes kért a néptől, hogy egy tizedet adjon mindenből. A tized az életemből, a 24 órából 2 óra 40 perc, és ezt az Úrnak boldogan odaadom! És egyáltalán nem fárasztó.
– Minden nap kérsz az Úrtól valamit?
– Igen.
– Ma mit kértél?
– Vannak sztenderd kérdések: először a betegekért imádkozom, aztán a halottakért való könyörgés, és utána a saját kis egyéni dolgaim, amelyek majdnem mindig ugyanazok, család, szakma stb. De ezek már nem úgy mennek, mint gyerekkorban, elsős általános iskolásként, amikor szintén imádkoztam.
Olyankor az ember azt kéri, hogy „Istenem, intézd el, hogy ma ne hívjanak ki felelni, vagy hogy átmenjek a vizsgán”… Akkor még csak nagyon kérsz. A kereszténységben, a hitben felnőtté kell válni, ott is ugyanúgy megkapod a személyi igazolványt. Lehet, hogy én épp 1995-ben, annál a bizonyos Hungária koncert előtti esetnél lettem nagykorú. Akkor kaptam személyit a jóistentől.
„A VILÁG ÖSSZES GYERMEKE AZ ENYÉM”
– Maradt benned valami a gyerekből?
– Nem maradt, mert eleve gyerek akarok maradni! Amint az ember teljesen elveszíti a gyerekségét, akkor megöregedett, és valamivel le kell számolnia. Nem baj az, ha felnőttünk, de nem szabad öreggé válni! Éppen ezért kell, hogy titkaid legyenek. Azt mondják, jó, ha vannak titkaid, mert az tesz téged személyiséggé.
– Hiányzik a gyerek az életedből?
– Nézd, az, hogy nincs gyerekem… (hosszan gondolkodik) Nyilván akinek van, tudja, hogy megismételhetetlen csoda, mert Isten ajándéka. Így, hogy nekem nincs – bár lehetne –, úgy érzem, hogy a világ összes gyereke az enyém, és ettől nem lettem irigy. Mert milyenek a szülők? „Csak az enyém a legszebb, legokosabb”. Minden gyerekben kicsit a saját gyerekemet látom, ezért nincs előnyben senki. A gyerekek fantasztikus teremtményei Istennek. Egy gyerekben minden csodát felfedezhetsz. Nagyon szeretem őket, és ők is engem. Meglátnak, és már mosolyognak! Ha elmegyünk egy családhoz, ahol gyerek van, azonnal odajön hozzám, és mosolyogva néz a hátam mögé. Ez sem véletlen, hiszen mindenkinek van egy őrző angyala, de én az átlagnál többet foglalkozom vele, ezért biztos, hogy fényesebb is, mint egy nem hívő emberé. Biztosan látják mögöttem az angyalomat, mert nekik még létezik az úgynevezett „harmadik szemük”, amivel olyat is észrevesznek, amit mi már nem… Ők még nem „felejtették el” ezt a látnoki képességüket.
– Tiszták.
– Pontosan! Eleve Istentől jöttek! Abból a birodalomból, ahol ezek „hétköznapi” dolgok. Te persze már nem látod, mert a harmadik szemed már régen megvakult. A gyerek 2-3 éves korában felnéz az égre, és le akarja hozni a napot, meg a csillagot. Felnyúl. Odafent ez természetes dolog. Csak arra kell gondolnod, ahol éppen lenni szeretnél, és máris ott vagy. Nem köt a matéria, az anyag.
– Ha már a magánéletnél tartunk, találtam egy dalt az egyik lemezeden.
Az a címe, hogy Pitypang. Szerepel mellette egy évszám is: 1973.
– Azt a dalt a feleségemről írtam. A szomszéd utcában lakott, ugyanabba az általános iskolába jártunk, s kinéztem magamnak, hogy milyen kis manócska. Gyönyörű fekete szeme volt és már akkor úgy „beremegtem”, amikor megláttam, pedig csak egy kislányka volt a többi közül…
– Egy híján negyven éve vagytok egymás mellett…
– 1975-ben házasodtunk össze. Előtte pedig két évig jártunk, mert még nem volt nagykorú. Amikor betöltötte a tizennyolcat, megtartottuk az esküvőt.
„SAJNOS NEM SIKERÜLT DISSZIDÁLNOM”
– Sokat változtál az évek során?
– Fene tudja… Akkoriban is a Vasas nevű futballcsapatot szerettem, ma is, holott annyira már nem érdekel a foci. Akkor is a Beatlest szerettem, és ma is a Beatlest szeretem. Mostanában, ha nagy ritkán belehallgatok a mai zenébe, kicsit morózus leszek, s azt mondom magamnak, „te hülye, megöregedtél!”.
– Úgy fogalmaztál egyszer, hogy „műanyag korszakot élünk”.
– Igen, hiszen minden íztelen, a legtöbb dolog arról szól, hogy gyorsan kapjuk be, aztán menjünk tovább. A zenében is ez van: azonnal kell hatni. Ha egy picit már gondolkozni kell egy szövegen, vagy zenén, azt már nem kéri a közönség. Ebben az országban vagy az amerikai kultúra, vagy a sváb kultúra megy, holott van nekünk saját, természetes magyar kultúránk is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy szűrben kéne játszani, és csak magyar nótákat énekelni, de mégis kellene, hogy legyen valamilyen identitás. A múlt rendszerben, a kommunizmusban is szépen elrejtőződött, hogy mi vagyunk valakik, vörösre festődött minden, most pedig amerikaira festődik. Pontosabban, mivel Amerika túl messze van, éppen ezért a legnagyobb „bolygó”, ami közel van hozzánk, az Németország… Kimentek a tankok, bejöttek a bankok. Az én korosztályomban, a Ratkó-korszak szülöttei közül mindenki disszidálni akart, mindenki akart egy marha jó farmert venni, egy néger csajjal megismerkedni, elmenni egy jó Beatles-, vagy Rolling Stones-koncertre, és természetesen megúszni a katonaságot. Minden gondolatunk ez volt. A mai fiatalok mit tudnak arról – jobb is, hogy nem tudják –, hogy milyen volt útlevél nélkül lenni, mert azt mondták, háromévenként kapsz száz dollárt, aztán szevasz. De azt is csak akkor, ha már voltál katona, különben nem tudod megvédeni a szocialista hazát! (nevet)
Amikor megnézted a Szelíd motorosok, az Eper és vér, vagy a Nagyítás című filmeket, azt mondtad: na jó, innen gyorsan ki, azonnal el! Amikor már nem bírtad a Trabant bűzét… De nem akarom a régi korszakot bántani, mert az is nagyon szép volt, a maga nemében az is tudott valamit. Szabadságot sajnos nem adott, holott az embernek arra van a legjobban szüksége.
– Bezárva érezted magad?
– Nagyon! Mindenki bezárva érezte magát. Át akartunk úszni Jugóba. Jugó számunkra Amerika volt, mert ott már lehetett farmert kapni, oda már mentek a nyugati bandák, már láttál néhány feketét az utcán, voltak újságok. Sajnos nem sikerült disszidálnom. Gimnáziumba jártam, első osztályosok voltunk, megbeszéltük, hogy 6 órakor indulunk, és a hülyék itt hagytak, elfelejtettek ébreszteni, elaludtam. (nevet)
– Mikor jártál először Amerikában?
– 1983-ban Szűcs Judittal. Akkor léptem ki a Hungáriából – miatta. Azért kellett eljönnöm az együttesből, mert Juditnak írtam egy lemezt, holott a többiek ezt megtiltották. Álnéven mégis megcsináltam, és ezzel az albummal meghívták őt egy fesztiválra, ahol nyert is három különböző városban.
– Később rengeteg más előadónak is írtál. Akik megleptek a névsorból, az Korda és Aradszky.
– Az Aradszky dalok megjelentek lemezen is, az ő tolmácsolásában. A Korda Gyurinak írt nótát viszont elvitte az R-GO. Egy utcában laktunk Gyurival, egyszer átjött hozzám, és mondta, hogy „írjál már nekem Papa egy jó kis számot”. Megírtam neki a „Mert ő szerelmessé tud tenni” című dalt, majd másnap jött Környei Attila, akinek megmutattam, min dolgozom. Annyira megtetszett neki, hogy nem engedte odaadni Kordának. Később az R-GO egyik legnagyobb slágere lett.
– Fenyővel meddig nem beszéltél?
– Fenyővel mindig is speciális volt a viszonyunk. Ő kiemelt engem valahonnan. Persze azt hozzá kell tenni, hogy azért emelt ki, mert nagyon tehetséges voltam. Mindig jó szeme volt ehhez. Szandit is kiemelte a békásmegyeri lakótelepről. Fenyő észrevette, hogy van spiritusz ebben a kislányban. Felnéztem Miklósra, és a mai napig tisztelem. Amikor ki kellett lépnem a zenekarból, ő volt a döntnök, aki azt mondta, hogy jól van, akkor menj el, ha nem tudod betartani az itteni szabályokat.
„MIATTAM OSZLOTT FEL A HUNGÁRIA”
– Te nem kaptál felmondólevelet a Hungáriában, ahogyan később a többiek?
– Nem, mivel én adtam be a „felmondásomat”. Pontosabban nem mentem többé próbára, pedig már folytak a harmadik Hungária lemez, az Aréna felvételei a stúdióban. Beindult az R-GO, és sokáig nem találkoztunk. Aztán egyszer összefutottunk az Országos Rendező Irodában. Olyan volt, mint a filmeken. A folyosó egy pillanat alatt kiürült, és a pasi jött velem szemben…
– Ki köszönt előbb?
– Pontosan ez volt a nagy kérdés, hogy ki köszönjön előre… Én vagyok a fiatalabb, tehát nekem illett volna. De mégiscsak én voltam megsértve! Vártam, hogy majd valaki kilép valamelyik ajtóból, de nem jött senki! És baromi hosszú volt a folyosó, Fenyő pedig még mindig csak jött. Ne tudd meg, milyen érzés volt. Aztán egymás mellé értünk, már mentem volna tovább, amikor Miklós ráütött a fenekemre, és kérdezte, „na mi van, Öreg?”. Akkor darabokban lezuhantak a kövek, amelyek addig a szívünket nyomták. Feloldódott a feszültség. Elmondta, nagyon boldog, hogy nekem összejött az R-GO, és örül a sikereimnek. Akkor már rég tudtam, hogy a Hungária miattam oszlott fel. Azért mentek szét, mert viták támadtak, hogy miért kellett a Robikát elengedni.
Ő is belátta már, hogy nagy marhaság volt. De mindegy, ez már történelem! Akkor nem lenne R-GO, nem lenne Szikora Róbert, hanem csak a Hungáriában egy kissrác, aki ott dobolt. A Hungáriától eljutni az R-GO-ig, az is egy fejlődési lépcső volt. Aztán az R-GO bomlásának pillanatában megjelent „Az Idő” című nagylemez, ami megint akkora lépés volt, hogy meg is osztotta a közönséget. Erre jött a Proletars, és még jobban megosztotta a hallgatóságot. Azt mondtam, nem baj, inkább legyen sokkal kevesebb Szikora-rajongó, de azok most már gondolják komolyan, hogy ez az egész a zenéről szól, és nem a divatról. Nem arról, hogy milyen szép, jópofa gyerek ez a Szikora Robi. Féltem, hogy addig fognak szeretni, amíg divatos vagyok, aztán elfelejtenek… Úgyhogy már rég nem divatos zenét játszom, nem is akarok soha divatos muzsikát játszani, csak olyat, amit magam is zenének tartok. Nem diszkózenét, vagy csűrdöngölést.
– Az R-GO Proletars volt az első nagy bukásod?
– Igen. Az volt életem első olyan pofonja, amiről korábban nem hittem, hogy velem valaha előfordulhat. Amikor észreveszed, hogy nincs telt ház, nem úgy megy a lemez, sőt egyáltalán nem megy…
– Sok olyan lemezed volt, amit utólag nem szívesen vállalsz?
– Volt olyan, ami nem sikerült igazán jól. Például a „Csak nézem a szeretőm”. Azt elkapkodtuk. Nem volt korszerű.
– Hogyan élted meg a bukásokat? Lelkileg megviseltek?
– Nem, mert hála Istennek, a Hungáriában megtanultam, mi az, hogy kevés ember, hogy nem megy a szekér, hogy valamiért nagyon-nagyon harcolni kell. A Hungáriában a siker nem hullott az ölünkbe, előtte volt hat szűk esztendőnk. 17 éves voltam, mikor odamentem, s 23, mikor befutottunk. Ott aztán láttam olyan mélypontokat… Volt, hogy húszan ültek a nézőtéren! Pedig ugyanaz a Fenyő Miklós játszott, ugyanaz a Kékes Zoltán és ugyanaz a Szikora Róbert!
– Ez volt az a korszak, amikor Beatles-zenéket játszottatok?
– Igen, és senkinek nem kellett! Aztán évek múltán a Jóisten azt mondta, hogy „na gyerekek, most beletrafáltatok ezzel a rock and rollal!”. A megfelelő időben a megfelelő helyen a megfelelő emberek…
„AZ IGAZÁN JÓ DALOK KIÁLLJÁK AZ IDŐ PRÓBÁJÁT”
– Majd 1982-ben szintén a megfelelő időben a megfelelő helyen volt mindenki, és megalakult az R-GO.
– Poptörténeti pillanat volt! Boldog vagyok, hogy 1982-ben, amikor elkezdtük, még senki nem játszotta azt a stílust, mert nem volt divat a latin zene. Jó, hogy ezt meg mertük akkor kockáztatni. A csikidam zene, amit tropical zenének neveznek, évtizedekkel később jött be a világba. Rájöttem már, nem az a lényeg, hogy mindenkinek tetsszen a zeném. Hosszú éveken át kiszolgáltam a közönséget. Nem akarom már mindenki elé szórni a gyöngyeimet, csak azoknak, akik megérdemlik. Az igazi értéket nem fogod azonnal felismerni, mert a gyémántot a sárból szedik elő. Ott a kohó, amibe bedobják az aranyat, és utána veszik észre, hogy hoppá, ez az arany, ez pedig a sár. Szikora Robika már kijárta az R-GO iskolát. Az igazán jó dalok kiállják az idő próbáját, ahogyan eddig kiállta az R-GO és a Hungária is.
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<